Az elmúlt időszakban sokat változott a viszonyom az étkezéshez. Korábban az evés elsősorban szabályokról, számokról és korlátokról szólt. Minden napom egyfajta számolással telt: mennyit ehetek, mennyi fér bele, hol tartok a napi kerethez képest. Ez kezdetben kapaszkodót adott, rendszert vitt a mindennapjaimba, ugyanakkor idővel rájöttem, hogy ennél többről van szó. Nem csupán arról, hogy kevesebbet egyek, hanem arról, hogy tudatosabban figyeljek a testem jelzéseire.
A kalóriaszámolás az elmúlt egy hónapban fontos szerepet játszott az életemben. Meghatároztam magamnak egy napi keretet, általában 1700–1800 kalória körül, amit igyekeztem tartani. Ez segített abban, hogy átlássam, mit és mennyit eszem, és kontrollt adott egy olyan területen, ahol korábban bizonytalan voltam. Előfordultak azonban olyan napok is, amikor túlléptem ezt a határt. Ezek általában edzésnapok voltak, amikor akár 2000 kalória is belefért. A különbség az volt, hogy már nem éltem meg ezt kudarcként. Nem büntettem magam, nem próbáltam „visszacsinálni” másnap. Egyszerűen elfogadtam, és folytattam tovább. Az egyik legfontosabb változás az volt, hogy elkezdtem figyelni arra, mire van valóban szüksége a testemnek. Ebben meglepően nagy szerepe lett egy nagyon egyszerű dolognak: a víznek. Naponta körülbelül három liter folyadékot fogyasztok, ami nem kényszer, hanem egy tudatos döntés. Érzem a különbséget a közérzetemben, az energiaszintemben, sőt még az étkezési szokásaimban is. Kevesebb a felesleges nassolás, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam.
Érdekes módon a szülés után az ízlésem is megváltozott. A csokoládé, amit korábban szívesen ettem, ma már egyszerűen nem esik jól. Nem azért, mert megtiltottam magamnak, hanem mert a testem nem kívánja. Ez volt az a pont, ahol igazán megértettem, hogy nem kell mindent szabályozni. Ha figyelek magamra, a testem jelez. Az étkezéseim ma már tudatosabbak, de nem merevek. Reggelente igyekszem sok zöldséget fogyasztani, ami frissességet és könnyedséget ad a nap kezdetéhez. Napközben általában teljes kiőrlésű péksüteményeket választok, mert ezek hosszabb ideig teltségérzetet biztosítanak. Ugyanakkor nem tiltottam ki a hagyományos péksüteményeket sem: ha délután megkívánom, akkor megeszem. Nem társul hozzá bűntudat, mert tudom, hogy egy-egy ilyen döntés nem határozza meg az egész napomat.
Az étkezéseim összeállításánál gyakran az úgynevezett „okos tányér” elvet követem. Ez azt jelenti, hogy igyekszem úgy kombinálni az ételeket, hogy megfelelő arányban tartalmazzanak fehérjét, szénhidrátot és zöldséget. Nem tökéletesen, nem minden alkalommal, de törekszem rá. Ez a szemlélet segít abban, hogy ne szélsőségekben gondolkodjak, hanem egyensúlyban. Az esti étkezések általában egyszerűbbek és letisztultabbak. Ilyenkor már nem eszem többfélét, inkább egy könnyebb, átláthatóbb ételt választok. Ez nem szabály, inkább egy természetes igény a nap végére.
A legfontosabb felismerésem azonban az volt, hogy az egészséges étkezés nem büntetés. Nem arról szól, hogy folyamatosan megvonok magamtól dolgokat, vagy hogy küzdök a saját testem ellen. Sokkal inkább egy együttműködés. Egy odafigyelés. Ma már nem diétázom a szó klasszikus értelmében. Nem tiltások mentén élek, hanem tudatos döntéseket hozok. Figyelek arra, hogy mit eszem, mennyit eszem, és legfőképpen arra, hogy hogyan érzem magam közben.
