Gyerekkoromtól kezdve belém ivódott egy mondat: „Csak akkor érsz valamit, ha a legjobb vagy.” Nem tudom pontosan, honnan jött – talán az iskolai dolgozatok piros tollal írt javításaiból, talán a környezetem elvárásaiból, vagy abból, ahogy a világ a siker és a teljesítmény felé terel mindenkit. Egy biztos: hosszú éveken át mindenben törekedtem a tökéletességre.
Mindig úgy éreztem, hogy nem elég, ha jó vagyok valamiben, nekem a legjobbnak kell lennem. Ha négyest kaptam, csalódott voltam, mert nem volt csillagos ötös. Ha kaptam egy dicséretet, rögtön azon járt az agyam, mit kellett volna még jobban csinálni. A munkában is addig hajtottam magam, amíg kimerülten estem haza, de még akkor sem voltam elégedett. A maximalizmus egy darabig dicséretre méltó tulajdonságnak tűnik. Tényleg eljuttat bizonyos eredményekig. De közben lassan, alattomosan elveszi az ember örömét. Rájöttem, hogy bármennyire is igyekeztem, soha nem tudtam magamnak megfelelni. Mindig volt még egy feladat, még egy cél, még egy elvárás. Minél többet hajtottam, annál üresebbnek éreztem magam.
A fordulópont talán akkor jött, amikor egy barátom egyszer azt mondta nekem: „Te sosem ünnepled meg a saját győzelmedet. Mindig csak a hibát látod.”
Itt megálltam, és tényleg: hányszor álltam meg hálát adni azért, ami van? Hányszor voltam képes élvezni egy pillanatot úgy, hogy közben nem azt számolgattam, mi hiányzik belőle? Egy ideig kísérletezni kezdtem. Kipróbáltam, milyen érzés nem mindenben száz százalékot nyújtani. Például ha nem főzök kétfogásos ebédet, csak egy egyszerű tésztát. Ha nem írok egy nap öt fejezetet, csak kettőt. Ha a munkában nem ragaszkodom ahhoz, hogy minden feladat aznapra készen legyen, hanem hagyom, hogy egy részük másnapra maradjon.
Meglepődve tapasztaltam: a világ nem dőlt össze. Nem kaptam szigorú büntetést. Nem fordult el tőlem senki. Sőt – könnyebb lett a lelkem, több időm maradt a hobbijaimra. Most már tudom, hogy az élet nem folyton versengésből áll. A tökéletesség pedig illúzió.
Boldog vagyok, amikor reggel a sült muffin illata betölti a konyhát, akkor is, ha a bögrémen már van egy hajszálrepedés. Boldog vagyok, amikor sétálok a városban, és a cipőm kicsit kényelmetlen, de a napfény csodásan simogatja az arcomat. Boldog vagyok, amikor késik a busz, és nem érek oda időben, ahova hivatalos vagyok.
Nem vagyunk tökéletesek, és ez sokkal többet ér, mint félóra idegeskedés. Nem akarok többé görcsösen megfelelni minden külső mércének. Ehelyett inkább saját mércéket állítok fel: mosolyogtam-e ma valakire? Tettem-e valamit, ami örömet okozott? Megengedtem-e magamnak, hogy egy kicsit lazítsak? A válaszok gyakran sokkal többet elárulnak rólam, mint bármilyen tökéletesre csiszolt teljesítmény.
A legszebb az egészben, hogy ahogy én elengedtem a görcsös megfelelést, mások is bátrabban mutatták a saját tökéletlenségeiket mellettem. Nem kellett többé álarcot viselnünk, nem kellett úgy tennünk, mintha minden rendben lenne. Így a kapcsolataim is mélyebbé, őszintébbé váltak.
