Az újévi fogadalmakat minden évben megtesszük. Éjfél előtt ott állunk a tévé vagy az ablak előtt és hangosan kimondjuk a szavakat. Aztán megisszuk a pezsgőt és megyünk aludni. Itt az a kérés: vajon jók-e az újévi fogadalmak, vagy inkább csak új formát adunk a régi önámításnak?
A fogadalmak iránti vágy emberi. Nem lustaságból vagy hiúságból születnek, hanem abból az ösztönös késztetésből, hogy szeretnénk érteni magunkat, javítani az életünkön, közelebb kerülni ahhoz, akik lenni szeretnénk. Az évváltás erre kínál kapaszkodót. Olyan, mint egy belső tisztázás, amikor végre kimondjuk magunknak azokat a mondatokat, amelyeket hónapokig kerülgettünk. Ezekben a pillanatokban a fogadalom nem teher, hanem remény. Egy gondolat, amely azt suttogja, hogy nem vagyunk beragadva a hétköznapi dolgokba. A probléma ott kezdődik, amikor a fogadalom nem vágyból, hanem hiányérzetből fakad. Amikor nem azért akarunk változtatni, mert fejlődni szeretnénk, hanem mert szégyelljük azt, akik jelenleg vagyunk. Ilyenkor a fogadalom nem kézen fog, hanem mutogat ránk. Nem azt mondja, hogy „lehet másképp is”, hanem azt, hogy „nem vagy elég jó”. Ez a különbség elsőre aprónak tűnik, de valójában mindent meghatároz. Az ilyen fogadalmak mögött gyakran fáradtság, összehasonlítás és kimondatlan megfelelési kényszer áll. A közösségi médiából visszaverődő elvárások, a mások sikereiről szóló történetek, a látszólag tökéletes életek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az év elején inkább javítani akarjuk magunkat, mint megérteni.
Az újévi fogadalmak másik nagy csapdája a végletesség. Az ember hajlamos ilyenkor mindent egyszerre akarni, mintha az egész egyetlen nagy lendülettel újraprogramozható lenne. Pedig a valódi változás ritkán látványos, inkább észrevétlen. Apró elmozdulásokból áll, visszaesésekből, újrapróbálkozásokból, csendes felismerésekből. Amikor ezt figyelmen kívül hagyjuk, a fogadalom hamar nyomássá válik. És amikor az első botlás megtörténik, amikor nem úgy alakul egy nap, egy hét vagy egy hónap, ahogy elterveztük, akkor a fogadalom visszafordul ellenünk. A kezdeti lelkesedést felváltja az önvád, majd a lemondás, végül az a jól ismert mondat: „nekem ez úgysem megy”. Pedig az újévi fogadalmak önmagukban nem rosszak. Nem ők a probléma, hanem az, ahogyan használjuk őket. Ha kalapácsként csapunk velük a saját fejünkre, akkor törést okoznak. Ha iránytűként tartjuk őket magunk elé, akkor segíthetnek. A kérdés nem az, hogy kell-e fogadalmat tenni, hanem az, hogy kinek akarunk vele bizonyítani. Ha másoknak, akkor hamar kifullad. Ha önmagunknak, akkor esélye van megmaradni.
Az újév valójában nem új embert kér tőlünk. Nem tökéletesebbet, nem keményebbet, nem hatékonyabbat. Inkább őszintébbet. Olyat, aki hajlandó szembenézni azzal, hogy mi fárasztja, mi bántja, mi hiányzik neki igazán. Ha ebből születik meg egy gondolat, egy szándék, egy finom irányváltás, akkor az már többet ér bármilyen hangzatos fogadalomnál. Talán nem az a kérdés, hogy jók-e vagy rosszak az újévi fogadalmak, hanem az, hogy mennyire vagyunk kegyesek magunkhoz közben. Megengedjük-e magunknak az emberi tempót. Elfogadjuk-e, hogy a változás nem egyenes vonal, hanem akadályokkal teli út. Ha igen, akkor az újév nem nyomást hoz, hanem lehetőséget. Ha idén csak annyit teszünk, hogy kevesebbet bántjuk magunkat, mint tavaly, akkor talán máris betartottunk egy fogadalmat. Még akkor is, ha soha nem írtuk le.
