Vannak napok, amikor este lefekszel, és megpróbálod visszapörgetni a fejedben a történéseket. Mit csináltál ma? Mi volt az, ami ennyire kivett belőled mindent? És ahogy végiggondolod… nem találsz semmit. Nem volt nagy rohanás. Nem volt határidő. Nem történt semmi különös. Mégis úgy érzed, mintha egész nap cipeltél volna valamit, amit most végre letehetnél. Ettől sokan megijednek. Mert ha nem csináltál semmit, akkor mitől vagy ennyire fáradt?
A mai világban a kimerültség sajnos népbetegség. Az ilyen napok után nem azért vagy kimerült, mert túl sok mindent csináltál. Hanem mert túl sok minden zajlott le benned. Az apró gondolatok, amik nem hagynak békén. Az érzések, amiket félretolsz, mert „most nincs rá idő”. A kérdések, amik újra és újra visszatérnek, mint egy makacs ragaszkodó.
Ott van benned minden: a kimondatlan mondatok, a meg nem élt válaszok, a „mi lett volna, ha” forgatókönyvek. És ezek nem tűnnek el csak azért, mert nem beszélsz róluk. Észrevétlenül dolgoznak benned tovább. Miközben kifáradsz. Ez az a pont, ahol sokan hibáztatni kezdik magukat.
„Mi bajom van?”
„Miért nem vagyok energikus?”
„Mások ennyivel is simán bírják.”
De az igazság az, hogy nem ugyanazt cipeljük. Van aki némán hordoz magában egy fájó szakítást. Van, aki egy döntés súlyát viszi magával napok óta. Van, aki folyamatosan próbál megfelelni, és közben egyre jobban elveszíti önmagát. És van, aki egyszerűen csak túl sok mindent érez egyszerre, és nem tudja hova tenni.
Ez nem lustaság, hanem túlterheltség. A világ azt tanítja, hogy akkor van jogod elfáradni, ha „megdolgoztál érte”. Ha tele volt a napod. Ha pörögtél, intéztél, teljesítettél. De arról kevesebb szó esik, hogy az érzelmi és mentális terhelés ugyanúgy kivesz belőled, sőt… sokszor még jobban. Nem tudod letenni az asztalra, mint egy munkát. Nem tudod azt mondani rá, hogy „ma ennyi volt”. Ott van veled akkor is, amikor csend van. Amikor egyedül maradsz. Amikor végre nem kell semmit csinálnod… és pont akkor kezd el igazán zavaróvá válni. Talán ezért van az, hogy a „semmittevős” napok néha a legnehezebbek. Mert nincs, ami elterelje a figyelmed. Nincs rohanás, ami elfedné.
