Réka 58. fejezet

Az utolsó szívdobbanás

A korai őszi nap alacsonyan járt már az égen, aranysárga fénye keresztültört a temető ősi fái között. A levelek már megkezdték színes átváltozásukat, rozsda vörös és sárga árnyalatokban pompázva. A levegő hűvös volt, sőt, néha egy-egy szellő is átfutott a fák között, emlékeztetve arra, hogy a nyár végérvényesen elmúlt. Ahogy a kavicsos úton lépkedtem, a kövek halk roppanásai visszhangoztak a csendes temetőben. Az utamon két kislány kísér, akiknek két oldalt fogtam a kezüket, míg oda nem értünk a sírhoz. Letérdeltem a sír előtt, és végigsimítottam a hűvös, márványfeliraton. A lányok megálltak mellettem és ők is nézték a sírkövet. Ők már 6 évesek és értelemszerűen tisztában vannak, hogy ki van ide eltemetve. A szívem elszorult, ahogy a neve láttán eszembe jutottak az együtt töltött boldog évek. A két kislány is letérdelt mellém, én pedig mély lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam.-Áldott jó ember volt.-mondtam halkan, mintha magamnak beszélnék, de közben a két kislányra néztem.-Boldog vagyok, hogy ismerhettem.Ti viszont nagyon kicsik voltatok még, amikor meghalt. Egy balesetben. Lányok bemutatom nektek Szécsi Eduárdot a nagyapátokat.-majd a sírkőre helyezem a fehér rózsát. A lanyok csendben hallgattak. Éreztem, ahogy a hideg levegő az arcomat csípi, és az avar enyhe ropogása is hallatszott, es az is ahogy egy-egy madár leszállt a közeli fákra. Egy ideig csendben maradtunk, mindhárman a saját gondolatainkba merülve. A fák lombjai közül néhány levél lassan hullott alá, mintha csak Nagypapától búcsúznának. Az unokahúgaim szomorúan bólogattak, és láttam, hogy néhány könnycsepp csillan meg a szemük sarkában. Éreztem, hogy nekem is könnyek gyűlnek a szemembe, de próbáltam erős maradni. Megszorítottam a kicsi kezeiket, és lassan felálltam.-Réka! Ági! Csenge! Merre vagytok?-szólított minket Anya. -Itt vagyunk a Papa sírjánál!-integetek, majd a lányok is felállnak a földről. Miután megláttam anyukámat és a nagynénémet, akiknek az arcukon egyszerre az aggódás és megkönnyebbülés ült ki. -Hála istennek! Szóval végig itt voltatok!-mondja a nagynéném, majd megfogja a lányok kezét. -Csak megnéztük a Papa sírját.-szólalok meg.  -Szegény Eduárd!-sóhajtott fel nagynéném. -Olyan jó ember volt.- majd felkapja magához Ágit. -Én is ezt mondtam a lányoknak.-lágyan elmosolyodom. Egy pillanatra mindannyian csendben álltunk, majd anyukám átkarolta a vállamat. -Tudom, hogy nehéz- mondta lágyan-,de emlékezzünk a jó dolgokra, amiket vele töltöttünk. Az ő szeretete mindig velünk lesz.-fejezi be a mondatot Anya. Az őszi nap utolsó sugarai elértek minket, mintha Nagypapa mosolyogna le ránk az égből. Tudtam, hogy mostantól mindig velem lesz, még ha csak emlékek formájában is.

A lélegeztetőgép ütemes hangjára ébredem. A szemem nehezen nyílik, közben érzem a testemen az ólmos fáradtságot.A nap lassan felkelt, és a szoba egyre világosabb lett. A napsugarak lágyan simogatták Eliot arcát, mintha valami gyógyító erőt adnának neki. Itt vagyunk a Lehoczky-szárnyban, ahol teljes ellátást kapunk. Amikor meglőtték Eliotot, azt hittem, hogy örökre el fogom Őt veszíteni. A mentő elég hamar kijött és gyorsan ellátták a sebet, majd azonnal hordágyra fektették. Miután betolták a kocsiba, gyorsan elmondtam nekik, hogy kiről van szó. Az egyik mentős bólintott és rögtön tudták, hogy hova kell vinni a férjemet. Én is bepattantam melléjük és egész úton küzdöttek az életéért. Természetesen én végig bőgtem és imádkoztam az jó istenhez, hogy ne vegye el tőlem Eliotot. Szörnyű volt. Senkinek sem kívánom ezt az érzést. Mire beértünk már el tudták állítani a vérzést, viszont azonnal életmentő műtétet kellett végrehajtani, mivel a golyó elég mélyre fúródott. Miután betolták a műtőbe, én végig kint ültem és gyorsan felhívtam Martint és Pollát. Természetesen Eliot szüleit is felhívtam és beszámoltam nekik az esetről. A Lehoczky család negyedórán belül megérkezett. Milla és Ábel is értesült a hírről, úgyhogy Ők is megjöttek. Polla egyből átölelt, majd Irina is csatlakozott. -Ez egy tragédia!-zokogja Polla a vállamba. -Minden rendben lesz.-vigasztalom. A szüleimet is értesítettem a dologról, akik éppen etetni kezdték az ikreket. -Kicsim bármi van, csak szólj! Apád vagy én megyünk!- mondja Anya. -Rendben köszönöm szépen. Hál istennek van kire támaszkodni. Mindenki itt van:Polla, Martin és az anyósomék.-számolok be neki. Aztán hirtelen feleszméltem a gondolataimból, amikor Simon megjelent a szobában. -Jó reggelt Réka!-köszöntött vidáman, majd baráti gesztusból megsimogatta a karomat. -Szia Simon. Hogy van Eliot? Túlfogja élni?-kérdezem Őt. A Lehoczky szárny különleges hely volt a kórházban. Tudtam, hogy itt kapják a legjobb ellátást a legsúlyosabb betegek. A falakon nyugtató színek, képek és inspiráló idézetek, amelyek mind a reményt és a gyógyulást sugallták. Az ablakokon kívül a kórház kertje terült el, ahol a betegek és hozzátartozók sétálhattak, amikor szükségük volt egy kis levegőre és nyugalomra. Eliot most a legjobb kezekben volt, és ez valamelyest megnyugtatott. Az orvosok és ápolók mindent megtettek, hogy a lehető legjobb esélyt adják neki a felépülésre. Mégis, minden pillanatban ott volt a félelem, hogy mi lesz, ha az a 10% esély nem elég. De nem adhattam fel a reményt. Nem tehettem meg, hogy ne higgyek benne. Minden egyes lélegzetvétele, minden egyes pittyegés a gépről azt súgta nekem, hogy küzdenem kell érte, ahogy ő is küzd. -Minden rendben lesz Réka. Eliot egy igazi harcos. Sosem adja fel.- majd lágyan elmosolyodik. -Viszont van egy dolog, amit jogod van tudni.-és az arca hirtelen elkomorodik. Felálltam a székről és Simonnal együtt kisétáltunk a folyosóra. A szívem vadul vert, ahogy követtem őt. Amikor megszólalt, minden egyes szava mint egy éles kés, úgy vágott belém. -Lehet, hogy Eliot alig fog emlékezni rád. Hiszen esés közben úgy megütötte a fejét, hogy fennállhat egy esetleges amnézia is.-közli velem szomorúan. Ahogy ott álltam vele szembe úgy éreztem, hogy minden szó, amit mondott kiakaszt. A gondolat, hogy Eliot nem emlékszik rám, annyira fájdalmas volt, hogy alig kaptam levegőt. -A családtagjaira viszont emlékezni fog...

Köztük rám is. De rád, meg a lányokra már nem fog. Újra meg kell ismerkednetek egymással.-sóhajtott. -Ezzel azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem fog emlékezni rám? Mint énekesnőre sem? Mielőtt megismerkedtünk?-kérdezem. -Talán, úgy igen, de arra már nem fog emlékezni, hogy randiztatok meg összeházasodtatok.- közben a vállamra helyezi a kezét. -Réka, őszintén szívből sajnálom. Egyébként meg kiderült, hogy ki volt a támadó.-erre azonnal felnézek. -Tessék?-jesszus! Ki volt Eliot támadója? -Valamilyen Damien, akiről kiderült egy rendőrségi kihallgatás során, hogy igazából Te voltál a célpontja.-vallja be. Ezt már nem bírtam tovább, a térdeim megrogytak és kitört belőlem a zokogás. Simon próbált elkapni, mielőtt teljesen összeomlottam volna, de én már semmit sem érzékeltem. A folyosó falai összemosódtak, a világ egy szürke, homályos masszává vált. Simon erős karja tartott meg, és próbált nyugtatni, de a fájdalom túl mély volt. -Damien engem akart lelőni? Mégis miért?-kérdeztem hisztérikus hangon. -Állítólag féltékenységből tette. Nem bírta elviselni a tényt, hogy végül Eliotot választottad.-mondja. -Értem.- csak ennyit tudtam mondani. -Egyébként, ha Eliot felébred és jó állapotban lesz, akkor haza tudtok menni.-közli velem. Erre csak csendben bólintottam és a férjem kórterme felé pillantottam. Ez a helyzet nehezebb, mint gondoltam.

Alkonyodik. A felhők eltakarják a napot és gyűlnek a felhők az égen. Mindjárt elered az eső. Az előbb hívtam fel Martint, hogy jöjjön el értünk a kórházba. Pár perce ébredt fel Eliot és amikor rám nézett hirtelen felvonta a szemöldökét. -Te ki vagy?-kérdezte meglepetten. A szívem összeszorult a fájdalomtól és a csalódottságtól. Az arca ugyanaz maradt, a szemében mégis valami hiányzott: az emlékek rólam. Próbáltam mosolyogni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de legbelül üvöltött a fájdalom és a kín. Végül válaszoltam neki. -Réka vagyok, a feleséged.-válaszolom neki. Eliot ismét összeráncolta a homlokát és furán nézett rám. -Nekem nincsen feleségem. Agglegény vagyok.-közben megvakarja a homlokát. Majd hirtelen belé nyilall a fájdalom és összerezzen. -Vigyázz, még friss a műtét helye.-szólok rá. A férjem gyanakvóan néz rám. -Mégis ki vagy te? Egy nővér?-kérdezi és közben felül az ágyon. Ebben a pillanatban lépett be Simon. -Látom jó a kedved Eliot.-mondja neki az unokatestvére, majd közelebb lép hozzá. Gyorsan belevilágít a szemébe. -A pupillák rendben vannak. A reakció is kiváló. Megmérem a vérnyomásodat.-közli vele, én addig leülök a székre és várok. Pár perccel később Simon leveszi a férjemről a vérnyomásmérőt. -Nagyon szép. Úgy látom nincs már baj. Tökéletes egészségnek örvendhetsz, viszont a memóriád még nem a régi.-sóhajtja Simon. -Mennyi idő míg meggyógyul?-érdeklődöm Simontól. -Hetek, hónapok vagy akár évek.-válaszolja és elém áll.-Sajnos ezt nehéz megmondani.-majd hátranéz Eliotra. Elfordítom a fejem és érzem, hogy a könnyeim megint utat törnek. -Réka! Ne sírj! Minden rendben lesz. Majd küldök egy ápolót hozzátok, aki nagyszerűen el fogja látni a férjedet. Hiszen sokat kell foglalkozni Eliottal. Javaslom a gyógytornát, a sok olvasást és a rejtvényeket. Rengeteget kell beszélni hozzá, hogy visszajöjjenek az emlékei. Mutasd meg neki az esküvői videót is. A lányokat viszont később mutasd be neki. Nem hiszem, hogy készen áll arra, hogy egyszerre megismerje a családját. Szépen lassan majd a tudtára adhatod a tényeket. Egyenlőre csak ennyi feladat legyen.-javasolja Simon. -Jól van. Köszönöm a rengeteg segítséget. Egyébként milyen a házi őrizet?-kérdezem. -A boka perecre gondolsz?-mutatja és látom, hogy pirosan villog a kijelzője. -A kórházon és az otthonomon kívül sehova se mehetek. Amikor elraboltalak igazából nem gondolkodtam tisztán.-és láttam rajta, hogy igazat mond.- Túlságosan szerettelek és nem akartalak elveszíteni. Most már belátom, hogy hiba volt.-fejezi be. -Nagyon megijesztettél minket.-emlékeztetem. -Tudom és tényleg nagyon-nagyon sajnálom. Egy idióta voltam. Most már nem tennék ilyet. Cserébe mindent megteszek, hogy Eliot jó kezekben legyen.-majd hirtelen megcsörren a mobilja. -Ezt felkell vennem, majd még beszélünk!-búcsúzik és gyorsan az arcomra nyom egy puszit.