Réka 42. fejezet (+18)

Az elveszett kincs

Forog a világ körülöttem. Nem tudom megint hol vagyok. Száguldás és tűszúrás. Hallom, hogy vér…és kisbaba… Elveszett…Talán én még túlélhetem. Valaki szorítja a kezemet. Kába vagyok és oldalra nézek, majd egy elmosodott alakot látok. A férfi sír és az életemért könyörög, meg a kisbabáért. Aztán felnézek a plafonra és elájulok a fájdalomtól.

Pár órával ezelőtt

-Merre jártál?-kérdezi derékra tett kézzel Simon, akinek a szemeiben aggódás és félelem bujkált. Remegve becsukom a hátam mögött az ajtót és szomorúan rá pillantok. Az órámra nézek és látom, hogy már majdnem éjfél van. Elkéstem. A lakásban félhomály uralkodik, csak a nappaliból szűrődik ki egy gyenge fény. Levetem a kabátomat, és megpróbálok nyugodt maradni. Tudom, hogy aggodalmaskodik, és ez már sok nekem. Szinte minden este ugyanaz a lemez. Bármit is mondok, mindig gyanakodva néz rám. -Dolgom volt.-jelentemi neki és kerülöm a szemkontaktust. -Mindig ezt mondod ..-mondja ingerülten. -De már nem bírom elviselni, hogy sosem mondasz el semmit. Nem tudom, mi történik veled.- és közelebb jön és próbál átölelni, de én eltaszítom magamtól. -Kérlek, most nincs kedvem.-és arrébb megyek. Lassan a konyhába lépek, hogy vizet igyak, de érzem, hogy Simon a nyomomban lohol. -Nem kell mindig a nyomomban lenned, Simon. Felnőtt ember vagyok.-mondom, miközben a poharamat megtöltöm vízzel. Ő közelebb lép, és megfogja a karomat. Az érintése erős, szinte fájdalmas. -
Nem engedlek el, amíg nem mondod meg, mi folyik itt.-mondja elszántan. -Hé, fáj ahogy szorítod a karomat.-szólok rá ingerülten. Dühösen nézek rá, próbálom kirántani a karom a szorításából, de Ő erősebb nálam. -Simon, engedj el!-kiáltom, de ő csak még jobban szorít. -Miért nem bízol bennem? -kérdezem szinte kétségbeesetten.- Mindig mindent megteszek, hogy a kedvedre tegyek, de sosem elég.- és a hangom el-el csuklik. Simon elengedi a karomat, de a tekintetében még mindig ott van az aggodalom és a harag. Én is érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom, hogy előtörjenek. Nem akarom, hogy gyengének lásson. Lassan leülök az egyik székre és mély levegőt veszek. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy elmagyarázzam neki, amit érzek. -Nem arról van szó, hogy nem akarok neked elmondani dolgokat.-kezdem halkan.-Hanem arról, hogy úgy érzem, mintha állandóan ellenőriznél, mintha nem bíznál bennem. Minden lépésemet figyeled, és ez fojtogató a számomra. -Simon leül velem szemben, és csak néz rám. Látom, hogy próbál megérteni, de nehezen megy neki. Tudom, hogy szeret, és hogy aggódik értem, de ezt az állandó felügyeletet nem bírom már tovább elviselni. -Réka, én csak féltelek. Az utóbbi időben annyit változtál, és nem tudom, mi zajlik benned.-mondja halkan közben megfogja a kezem.-Azért változtam, mert te is megváltoztál.-vágok vissza.-Régebben sokkal nyitottabb voltál, de mostanában mintha mindenre féltékeny lennél. Mintha mindenben igazad lenne, és nem hiszel nekem.-egy pillanatra felnézek a plafonra, majd visszanézek a férfira. Simon lehajtja a fejét, és látom rajta, hogy elgondolkodik a szavaimon. Talán most végre felfogja, hogy mit érzek. Simon felnéz és nagyot sóhajtva ezt mondja.-Sajnálom, ha ezt éreztettem veled.Nem akartam, hogy így érezd magad. Csak tényleg aggódom érted és szeretlek.-közben megsimogatja az arcomat. -Simon, én is szeretlek téged, de ezt így nem folytathatjuk. Meg kell bíznod bennem, különben tönkretesszük egymást.-Ő bólint, és érzem, hogy a keze az arcomon nyugszik. Megérintem és megsimogatom a kezét. -Én nem akarlak tönkretenni. Én csak szeretném, ha mától kezdve messziről elkerülnéd az unokabátyámat.-jelenti ki szigorúan. Erre felkaptam a fejem. -Hogy mondod?-kérdezem döbbenten. -Láttam, amikor a cukrászdában beszélgetettek. Szerintem egy kicsit közel került hozzád. Sőt tuti bejössz neki.-mondja komoly arccal. Egyre szaporábban vettem a levegőt, ahogy Simon arcát néztem. Szinte kivörösödött a dühtől, ahogy az orrlyukai kitágultak és az ajkai összeszorultak. Nem értettem, hogyan jutottunk ide. Egy pillanattal ezelőtt még minden rendben volt, most pedig…-Sőt biztosra veszem, hogy viszonyod van Eliottal!-vágta hozzám a szavakat olyan erővel, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem.-Hogy mondhatsz ilyet? -kiáltottam vissza, bár próbáltam nyugodt maradni. Nem akartam, hogy ez az egész eldurvuljon, de már így is késő volt. -Még a vak is látja. Mindig együtt vagytok, mindig vele nevetsz, és amikor rád néz, azt hiszed, nem veszem észre, hogyan ragyog fel a szemed.-mondja. Éreztem, ahogy a torkom elszorul a felháborodástól és a tehetetlenségtől. Lebuktam. Most már nincs visszaút. -Te tényleg azt hiszed, hogy…- próbáltam mondani valamit, de elakadtam. Simon újra és újra félbeszakított, nem hagyta, hogy bármit is mondjak. -Igen, azt hiszem! Hogy miért? Mert látom a jeleket, Réka! Ne nézz bolondnak!-mondta keményen, a szemeiben gyűlölet villogott. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam gyenge lenni. Nem akartam sírni előtte, mert tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre. Ehelyett próbáltam erőt venni magamon és összeszedni a gondolataimat. Valahogy meg kellett értetnem vele, hogy nincs igaza. -Simon, Eliottal csak barátok vagyunk. Ő olyan nekem, mint egy lelki társ vagy nem tudom. Hogy is gondolhatnád, hogy többről van szó? -hangom remegett, de kitartottam. -Hah! Lelki társ! Miért én nem vagyok a lelki társad?-kérdezte és a fejéhez kapott. -Nem úgy értettem…-illetve, de csak… Eliot több volt, mint a lelki társam, csak nem mondhattam ki nyíltan. -Azt sem hiszem el, hogy szimplán csak barátok vagyok. Mert a barátok nem néznek így egymásra, és nem töltenek annyi időt együtt, mint ti ketten!- és ököllel a falba ver. Látom, ahogy elkezd vérezni a keze. Gyorsan papírzsepi után nyúlok és a kezéhez teszem. -Nem kell.-makacskodik. -De vérzel!-szólok rá szigorúan. -Jól van!-morgolódik és felém nyújtja a kezét. A fürdőszobába vezetem és elkezdem tisztítani a sebét. Simon néha felszisszen, de jól bírja a törődést. Ő mély levegőt vett, és lassan kifújta, mintha megkönnyebbült volna. Lassan, bizonytalanul átölelt, és én viszonoztam az ölelést. Éreztem, ahogy a teste megnyugszik, és a feszültség elszáll. -Köszönöm és kérlek bocsáss meg.-és magához szorít. -Semmibaj. Én nem haragszom rád, csak fáj, ahogy velem bánsz.-mondom a mellkasába. Elengedtük egymást a lépcső felé mentem. Ahogy a lépcsőn lefelé indultam, hogy kiszellőztessem a fejem, megbotlottam a szőnyeg szélében, és elvesztettem az egyensúlyom. A következő pillanatban már zuhantam, és éreztem, ahogy a lépcső élei egyenként megütnek, és aztán a földön landoltam tehetetlenül, fájdalommal küzdve. Simon azonnal odarohant hozzám, az arca rémült volt. A szemében láttam a pánikot és az aggódást, ahogy fölém hajolt, de a fájdalom túl erős volt ahhoz, hogy bármit is mondjak. -Réka!-kiáltja a nevemet és megfogja a fejemet. Minden egyes mozdulat éles nyilallást okozott, mintha kések szúrtak volna belém. Simon hívta a mentőket, és én csak feküdtem ott, próbáltam nem gondolni a legrosszabbra. És ebben a pillanatban elsötétült körülöttem a világ.

Erőtlenül fekszem az ágyon és a fejem kába. Lassan felnyitom a szemem, de érzem, hogy gyenge vagyok. A kórház hideg és steril volt, és minden olyan távolinak tűnt. Fájt minden egyes lélegzetvétel, és a félelem szinte megbénított. Nem tudtam, mi vár rám, de az agyam folyamatosan a legrosszabb forgatókönyveket játszotta le. Mi lesz, ha soha többé nem tudok felkelni? Mi lesz, ha a sérülések maradandóak lesznek? Mi van a kisbabámmal? Az orvosok gyorsan dolgoztak, hogy felmérjék a sérüléseimet. Röntgen, MRI, vérvizsgálatok... minden egyes vizsgálat után egyre csak nőtt bennem az aggodalom. Aztán jött a hír: bent kell maradnom a kórházban. A gerincem megsérült, és bár szerencsére nem bénultam le, a gyógyulás hosszú és fájdalmas lesz. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, ahogy ezt hallottam. Nemsokkal ezután bejött az egyik orvos és közölte velem a szörnyű hírt. -A magzat nem élte túl, így el kellett távolítani. Őszinte részvétem. Kislány lett volna.-mondta, én pedig azonnal sírva fakadtam. A szobában egyedül maradva minden olyan üresnek és magányosnak tűnt. A fájdalomcsillapítók segítettek ugyan, de a lelkem mélyén nem tudtak enyhíteni. Simon bejött hozzám, de alig tudtam ránézni. Láttam rajta, hogy ő is szenved, de én annyira dühös voltam rá, és magamra is, amiért nem vigyáztam jobban. Talán ha nem veszekszünk, akkor még meglenne a baba. Simon leült mellém, megfogta a kezem, és csak csendben ültünk. Nem volt szükség szavakra, mindketten tudtuk, hogy most minden szónál fontosabb a jelenlét. De még így is nehéz volt.Az életünk egy pillanat alatt megváltozott, és most együtt kell szembenéznünk a kihívásokkal. Reménykedtem, hogy a szerelem és az összetartozásunk elég erős lesz, hogy átvészeljük ezt a nehéz időszakot.Éreztem a kezének szorítását az enyémben, az ujjai erősen, de gyengéden tartották az enyémet. A jelenléte valahogy enyhített a fájdalmamon, de ugyanakkor még jobban tudatosította a veszteségemet. Ő is sírt, bár próbálta visszatartani a könnyeit. Láttam a fájdalmat a szemében, ami csak még inkább összetörte a szívemet.Közösen osztoztunk ebben a gyászban, de ugyanakkor mindketten egyedül is voltunk a saját fájdalmunkban.

Egyik nap váratlan látogató érkezett. Amikor ülő pozícióba vágtam magam, Ő intett, hogy ne erőlködjek. Meglepődtem, hogy eljött, de egyet biztosan tudtam: biztosan aggódik értem.
Most azonban, amikor belépett a szobába, láttam rajta is a fájdalmat és a tehetetlenséget. Nem tudta, hogyan segítsen rajtam. Leült az ágyam mellé, és óvatosan megérintette a kezemet. -Simon mesélte, hogy mi történt.-mondja halkan és enyhén megszorítja a kezemet. -Réka... nem tudom, mit mondjak..-kezdte, majd elcsuklott a hangja. Láttam a szeme sarkában a könnyeket. Ó, istenem Eliot magára veszi a balesetemet! -Eliot…Ez nem..a Te hibád.-suttogom és megszorítom a kezét. Bólintott, és csendben ült mellettem. Néha elnézett a nővérek felé, majd vissza rám. Időnként felemelte a kezemet és megcsókolta. -Nem Párizsban…kéne lenned?-kérdeztem akadozva. -De…csak miután meghallottam mi történt veled, azonnal visszamondtam az utat. Majd jövőhéten megyek.-feleli és ismét megcsókolja a kezemet. -Miattam…nem mentél?-összeszűkült szemekkel nézek rá. Alig merem elhinni. -Én tartottam Simonban a lelket, miután átmentem hozzá. Teljesen össze van omolva, folyamatosan magát hibáztatja mindenért.-árulja el és továbbra is simogat. -Az egész az én hibám. Rájött, hogy viszonyunk volt.-közlöm vele. -Velem is megbeszélte és…-itt egy kicsit elakadt. -És?-kérdezem feszült figyelemmel. -Teljesen megérti, hogy miért vagyok oda érted.- sóhajtja közben felnéz a mennyezetre. -Ó…-ennyit tudok kinyögni. Ahogy ott feküdtem, a fájdalom hullámai újra és újra végigsöpörtek rajtam. Emlékek villantak be a fejemben: a pozitív terhességi teszt, az első ultrahang, az a rengeteg álom és remény, amit a kisbabánk iránt éreztünk. Mindez most semmivé vált, és nem maradt más, csak a gyász és a kérdések: Miért történt ez velünk? Mit rontottunk el? Hogyan lehet ezt túlélni? -És Simon mit mondott?…Haragszik rám?-kérdezem remegő hangon. -Egy kicsit csalódott, de túl fogja élni, hiszen nagyon szeret Téged. Nagyon fél, hogy elveszít.-szomorú tekintettel néz rám. -Nem kell félnie, hiszen itt vagyok.-suttogom halkan. -Pihenj még egy kicsit. Hallom rajtad, hogy még mindig kimerült vagy.-felém hajol és homlokon csókol. -Kérlek ne menj el.-kérlelem, de Eliot felállt az ágyról és az ajtó felé ment. -Hamarosan újra jövök. Vigyázz magadra!-búcsúzott, majd magamra hagyott.

3 héttel később…

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ha összeomlott az életed, újra lehet kezdeni a nulláról. Lágyan magamba omlok, majd újra visszatérek. A belső erő az, ami meggyógyít. A kitartás, ami megtanít küzdeni. A fájdalom meg erősebbé tesz, mint valaha. Amikor a szeretett személyre nézek a jövőmet látom, ha balra nézek, akkor meg a szeretőmet, aki rám vár. Azt mondta, hogy örökkévalóságig várni fog rám….

-Talán ez a frizura jó lesz. Nekem tetszik. És neked?-kérdezi tőlem a fodrászlány, aki éppen az esküvői frizurámat csinálja. -Tökéletes! Köszönöm, hogy eltünteted majd a rózsaszín tincseket. Most egy darabig nem lesz.-sóhajtom és belemosolygok a tükörbe. -Nicsak, nicsak! Réka kész felnőtt nő lett!-bókol a fodrász. -Csak az esküvőmre kell, aztán, ha újra turnézok vissza festetem.-nézek rá. -Meghiszem azt drágám. Szerintem Te már nem fogsz rózsaszín tincsekkel tündökölni. Figyelj csak…. Mit szólnál legközelebb ehhez a szőkéhez?-kérdezi tőlem, majd előveszi a palettát. -Ez tökéletes lesz! Már alig várom a pénteket.-vigyorgok.

Miután végeztem a fodrásznál Eliot jelenik meg a bejáratnál. Mindkét kezében egy pohár elviteles kávé van. Épp időben. -Sziasztok!-köszön és a kezembe nyomja a kávét. -Szia és köszi!-hálálkodom, majd óvatosan beleiszom. Eliot közelebb hajol és belenéz a tükörbe, majd ezt mondja: -Gyönyörű vagy..- suttogja, és bár már sokszor mondta ezt nekem, most mégis különösen jól esik hallani. A tükörből visszanézve látom, hogy valóban szép lett a hajam. A fodrász csodálatos munkát végzett, a hullámok és fonatok tökéletes összhangban vannak, pont ahogy megálmodtam. -Köszönöm.-ezután felkelek a székről. -Igazán nincs mit. Mivel megígértem Simonnak, hogy vigyázok rád.Minden készen áll a nagy napra?- kérdezi Eliot, és közben egy nagyot kortyol a kávéból. -Igen, azt hiszem, minden rendben lesz. Csak még az utolsó simítások vannak hátra.- válaszolom, bár tudom, hogy még rengeteg apró részlet van, amit el kell intéznem. De a tudat, hogy Eliot mindig mellettem van, erőt ad a folytatáshoz. Olyan jó érzés, hogy ennyire támogat és részt vesz az esküvő szervezésében. Nem gondoltam volna, hogy velem fog tartani a párizsi út után. Ahogy beszélgetünk, egyre inkább úgy érzem, hogy minden a helyére kerül. Eliot jelenléte megnyugtat és erőt ad. A kávé lassan elfogy, és ezzel együtt a fodrász is befejezi az utolsó simításokat a hajamon. Felállok, megköszönöm a munkáját, és Eliot karjába kapaszkodva indulunk ki a szalonból.