Milla 27. fejezet

Az utolsó keringő
Hatalmas fájdalom kerített hatalmába, így nem bírom mozgatni a testem. A nyakamon merevítő van és emiatt nem tudok oldalra nézni. Egy karnyújtásnyira feküdt tőlem Ábel a kórházi ágyon, akinek bevolt kötve a feje. Minden erőmmel próbáltam elérni az ő kezét, de beláttam a végén, hogy nem fog ez menni. Ábel mozdulatlanul feküdt és hallottam a gépek monoton jelzéseit. Ahogy hallom egyenlőre még minden rendben van. Ha nem csal emlékezetem, azt mondták az orvosok, hogy Ábelnek súlyos fejsérülése van és kész csoda lesz ha felépül. Aztán azt is hallottam, hogy pár nap és újra megvizsgálják Ábelt. Amikor kisétáltak az orvosok újra elpilledtem.
Van egy visszatérő álmom, ez akkor szokott előjönni amikor valami trauma ér vagy valakivel történik valami. Olykor számomra értelmezhetetlen dolgokról szoktam álmodni. Van, amikor sírva ébredek fel, egy-egy megrázó álomból, máskor pedig majd' kicsattanok az örömtől. Viszont a legutóbbi álmomban előjöttek a kamaszkori emlékeim. Újra és újra előjönnek azok az emlékképek, melyeket már egyszer átéltem. Mindig is arra vágytam, bárcsak újra élhetném azokat a napokat! Ma éjjel viszont egészen különös dolgokról álmodtam. Éppen Kiaráék házába csöngettem be, ahol nyitva maradt a kapu. Mivel senki nem jött ki elém az udvaron, ezért egyenesen útba ejtettem a lakást. Az előszobában nem találtam a ruhafogast és a tükör is eltűnt a falról. Mivel semminek nem volt nyoma, így bemerészkedtem a nappaliba is, de hiába szólogattam Ábelt és Kiarát, egyikük sem válaszolt nekem. Az összes szobába benyitottam, és ahogy láttam szinte mindegyik kongott az ürességtől. A bútorok eltűntek a helyükről és a falakról is levették a képeket. Vajon merre lehetnek Ábelék? Lehet, hogy szó nélkül elköltöztek innen? Miért nem láttam a költöztető autót és az "eladó" táblát a házon? Mégegyszer kimentem a kertbe, és láttam, hogy egyre ködösebb az idő. Nem láttam tőle kerítést sem. A köd viszont egyre jobban sűrűsödni kezdett, így jobbnak láttam, ha visszabújok a lakásba. Remegő kézzel zártam be az ajtót és próbáltam lenyugodni. „Nincsen semmi baj..” -mantráztam magamban a szavakat. Felnéztem a lépcsőre és elindultam Kiara szobája felé. Aztán egyszercsak halk zene szólt valahonnan, így követni kezdtem a hangokat. Előbb benéztem Kiarához, hátha onnan jön. A barátnőm cuccainak nyoma sem volt. Az Ő szobája is üres volt és csak a pókok dekorálták ki a helyiséget. Gondosan leszedegettem a pókhálókat az ablakáról és kikukucskáltam az utcára. A köd még mindig tombolt, és nem értem, hogy miért van ez. Megfordultam és elindultam Ábel szobája felé. Amikor benyitottam hozzá a szoba ajtaja nyikorogva nyílt ki. Elég ijesztő hangja volt, így beleborzongtam. Beléptem a szobájába és ott is üresség volt. Felnéztem a mennyezetre és egy magányos villanykörte lógott a falon. A villanykörte fénye vibrálni kezdett, mikor egyre jobban közelítettem felé. Próbáltam megfogni, de nem értem el. Körbe néztem a szobában és a sarokban megláttam egy széket. Megfogtam a széket és a villanykörte alá raktam. Felálltam rá és a villanykörte felé kezdtem kapkodni. Először nem bírtam elérni, aztán lábujjhegyre álltam és végre valahára elértem a lámpát. Hatalmas nagy fénysugár tört ki a szobában, én pedig lezuhantam a földre. Hallottam, hogy valaki szólogat engem a távolból. -Milla! Ébredj fel Milla!- kiabálta egy női hang. Becsuktam a szememet, mert nem bírtam a fénybe nézni. -Milla! Tudom, hogy itt vagy! Térj vissza! -kiabálta megint egy hang. Az egyik karommal kitakartam a fényt és éreztem, hogy megmozdul alattam a talaj. Aztán elkezdtem zuhanni.
-Milla! -kiabálta ismét egy hang. -K….Kia…raa… - nyöszörögtem hallkan. Lassacskán nyitottam fel a szemhéjamat, és kezdett kitisztuni előttem a kép. Ahogy látom még mindig a kórházban vagyok és érzem valamikor átkötözhették a lábamat. Mivel egyre szorosabban feszült a lábamon a kötés. Jobbra néztem és láttam, hogy Kiara ott ül mellettem. A barátnőm sírva borult rám. -Hála istennek, még emlékszel rám! -örömködött. Miért ne, emlékeznék rá? Hiszen Ő a legjobb barátnőm. -Áb….Ábel…? -nem bírtam megszólalni. Teljesen kiszáradt a torkom és nyelni is alig bírok. -Később elmondom, előbb szólok a dokinak, hogy felébredtél. Olyan erős gyógyszereket kaptál, hogy pár napra kiütöttek Téged. -újságolta Kiara és elszaladt szólni egy orvosnak. Csodás. Az éjjeli szekrény felé nyúltam a telefonomért. Megkell néznem milyen nap van. Az egyik törött karomat jól bekötözték, így a jobb kezemmel hadonásztam. Végre elértem a telefonomat és megnéztem milyen nap van. "Az igen!"- mondtam magamban. Körülbelül egy hete fekhetünk bent a baleset óta. A sírás kerülgetett engem, és próbáltam nem kiborulni. Vajon mi lehet Ábellel? Ebben a pillanatban érkezett vissza Kiara egy orvossal. -Látom, egy kicsit jobban van már. -mondta a doktor úr. -Mi történt a balesetnél? Kérem mondjon valamit a vőlegényemről! -kérleltem Őt. Kiara oda sétált hozzám és megfogta a kezemet, tuti valami rossz hírt fog közölni az orvos. Szinte érzem. A férfi elkezdte a beszámolót: - Egy héttel ezelőtt nagyon súlyos autóbalesetet szenvedtek a fiatal emberrel. Nekimentek egy szalagkorlátnak és az autó totál káros lett. Mivel Ön időben kihívta a mentőket, így sikerült megmentenünk az életüket. Viszont Ábelnek vért kellett adni, hogy túlélje az éjszakát. Aztán súlyos fejsérülést állapítottunk meg nála. Pár napig nem emlékezett semmire, aztán egyik nap az Ön nevét mondogatta. -számolt be nekünk az orvos. -Bemehetek hozzá? -kérdeztem reménykedve. -Holnap reggel elvisszük megműteni, aztán meglátjuk. -informált engem. Csalódottan bólogattam és sírva fakadtam.

Pár nap múlva már sokkal jobban voltam, viszont Ábelt már kétszer elvitték a műtőbe. Utána átvitték egy másik kórterembe, ahol megtudtam látogatni. Óvatosan megfogtam a kezét és imádkoztam a jó Istenhez, hogy adja vissza nekem a szerelmemet. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom bajba keríteni. Azt is megígértem, hogy akármennyire is szeretem Őt hamarosan kifogok lépni az életéből...

A felépülés
6 héttel később…
-Szép volt Ábel! Már egyre magabiztosabban megy a járás! -dicsérte Őt Cintia az ápoló csaj, aki hetek óta segít Ábelnek a felépülésben. Kilestem a konyhából, és jól rájuk láttam. Karba tett kézzel néztem őket, hogy miket művelnek a nappaliban. Ábel már napról napra egyre jobban tudott járni. Ha így megy tovább, lassan már leteheti a botot. Én még mindig tartom magam a fogadalmamhoz, úgyhogy egy darabig távol tartom magam tőle. Amikor a kórházban feküdtünk a szüleim aggódva rontottak be a kórterembe, ahol feküdtem. Elmondták, hogy szakítsak Ábellel, mert biztos megint bajba fogok kerülni miatta. Alig hittem a fülemnek, amikor bajkeverőnek nevezték a vőlegényemet. Maxet pedig elakarták venni tőlem, én viszont nem engedtem nekik. Benyomtam a nővér hívót és kiküldettem őket a közelemből. Aztán sírva fakadtam, majd amikor lecsillapodtam felhívtam mobilon Kiarát. Szóltam neki, hogy továbbra is vigyázzon majd a fiamra. Pár nappal később kiengedtek kórházból. Komótosan összehajtogattam a ruháimat, majd becipzároztam a táskámat és elindultam lefelé a lépcsőn. A nagy rohanásban megszédültem és belekapaszkodtam a korlátba. Hirtelen nem tudtam merre vagyok és mit keresek itt. Lekellett ülnöm a lépcsőre, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Pár pillanat múlva felálltam a földről és ismét lépkedni kezdtem. Hosszú időnek tűnt, mire leértem a lépcső végére. Teljesen kifulladtam és újra megszédültem. „Jól van most már tovább tudok menni, csak az autóig kell eljutnom, utána pihenhetek.”- bíztattam magam. Nagy nehezen elbotorkáltam Kiarához és megbotlottam a járdán. -Milla, vigyázz! Fogadjunk, hogy már megint szédülsz! -mondta és elsétáltunk az autóhoz. Mire odaértünk teljesen kifulladtam, és Kiara azonnal kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Én pedig beestem az ülésre, mint egy rongybaba. A fejem elkezdett lüktetni, így kértem tőle egy üveg vizet. Kiara rögtön a kezembe nyomott egy italt. Felbontottam az ásványvizet és belekortyoltam. -Áh, köszike. -hálálkodtam neki. -Azért majd gyere vissza a kontrollra, mivel a saját felelőségre engedtek ki. Igazán bent maradhattál volna még. Látom a karod azóta is gipszben van. -állapította meg Kiara. -Ábel felébredt már? -kérdeztem a barátnőmtől. -Tényleg tudni akarod? -kérdezett vissza szomorúan. -Napok óta nem hallottam felőle! Ki vele! -sürgettem. Remélem jó hírekkel fog szolgálni és azt fogja mondani, hogy minden rendben van vele. Kiara jó nagyot sóhajtott, majd rám nézett: -Nincsenek jó kilátásai… és.. -húzta az idegeimet. -Mondd már! -szóltam rá. -Nem tud járni.. -fejezte be. -Majd megtanul újra járni. -vágtam rá magabiztosan. -Milla, nem tudom mi történt veletek a baleset előtti órákban, de beszélnetek kell egymással. A kapcsolatotokról és a közelgő esküvőről. Ha nem békültök ki, akkor lekell fújnotok mindent. Már megrendeltem a tortát is, a ruhapróbád pedig péntek délelőtt lesz. -emlékeztetett Kiara. -Szupi! Na, mikor indulunk már? -próbáltam terelni a témát. -Milla! Most hagyd abba ezt a dirigálást, mert a kórházban is folyton ezt csináltad. -szólt rám Kiara. -Bocsi… - és kinéztem az ablakon. Kiara még gyorsan bekötötte magát, majd felém nyúlt és engem is bekötött. Aztán végre valahára elindultunk hazafelé.

Elérkezett a ruhapróba napja, ezért rohamtempóban rohantunk Rebeka szalonjába. A nő már ott várt minket a szalon ajtajában és tétován nézte, ahogy beszaladunk. -Már azt hittem, soha nem fogtok ide érni! -szólt hozzánk Rebeka. Természetesen szokás szerint kapkodtam a levegőt, így nem bírtam válaszolni neki. Kiara pedig fogta magát leült az egyik székre. Reggel óta rohanásban vagyunk, annyi mindent elkell még intézni az esküvővel kapcsolatban. -Bo….bocsika… -lihegtem. -Ha kipihentétek magatokat, akkor induljunk ruhát próbálni. -javasolta Rebeka. -Mindjárt… csak pár…pillanat. -előkaptam a palackozott vizet és ittam belőle pár kortyot. -Én addig olvasok egyet. -mondta Kiara és elvette az asztalról az egyik magazint. -Kiara nem jön be? -kérdezte Rebeka. -Úgy látom nem érdekli a leendő sógornőjének az esküvője. -mondtam gúnyos megjegyzéssel. -Ha akarod, hazamehetek. -szólt vissza Kiara. -Felőlem mehetsz! – és elindultam az öltöző felé. Láttam Rebekát teljesen elvolt képedve, mert ilyet még nem látott tőlünk.

Ez a ruha csodálatos! Annyira szép, hogy mindjárt elsírom magam. Vajon megérdemlem a boldogságot? Vajon felépül Ábel az esküvőnk előtt? Elkezdtem rágni a körmeimet a tükör előtt, hiszen totál feszült vagyok. Majd szétvet az idegesség, ráadásul Kiarának is sikerült felbosszantani engem. Vettem egy mély levegőt és kimentem megmutatni a ruhámat a lányoknak. Rebeka egyből hozzám jött és elkezdte igazgatni a ruhámat. A tükörből láttam Kiarát, aki teljesen el volt bűvölve a ruhám láttán. -Milla….ez a ruha…gyönyörű…- nyögte ki végül. Ebben a pillanatban érkezett meg Javier is. -Sziasztok! – köszöntött minket. -Szia! Végre itt vagy! -üdvözöltem. Az előbb írtam egy smst neki, hogy sürgősen mentsen meg Kiarától. -Lányok, nem tudom, hogy mi bajotok egymással, de azt javaslom még a nagy nap előtt béküljetek ki. -kezdett bele Javier. -Ó nincsen semmi baj. -füllentettem, közben elkezdtem nézegetni magam a tükörben. Tetszik ez a ruha. Szerintem ez lesz a befutó. -Áh, hazudjál csak! -szólt be nekem Kiara. Lejöttem a pódiumról és Kiara felé mentem. -Tudod mit?Akkor ne, gyere el az esküvőmre. -vontam vissza a meghívást. -Én meg beszélek Ábellel, hogy esze ágába se vegyen el Téged!Hiszen nem érdemled meg a testvéremet! -nézett mélyen a szemembe Kiara. Ez a mondata nagyon fájt. Mitöbb úgy belém mart minden szava, hogy a szívem is belesajdult. -Ugye, ezt nem mondtad komolyan! – és pofon vágtam Őt. Aztán megfordultam és beviharoztam az öltözőbe.

Az esküvőm előtt pár héttel sikerült összekapnom Ábellel és Kiarával. Világéletemben nem vesztem úgy velük össze, mint most. Na jó, egyszer történt már hasonló, de közel se volt ilyen durva, mint a mostani. Amikor hazaértünk törtetve berontottam a házba és bezárkóztam a dolgozó szobába. Leültem a sarokba és elkezdtem gondolkozni: és most hogyan tovább? Hallom, hogy Ábel óvatosan bekopogtat az ajtón. -Milla! Engedj be kérlek! Mi történt a ruhapróbán? Kiarával beszéltem az előbb és mindent elmondott. -újságolta. Csodás! Felálltam a földről és kinyitottam az ajtót. Aztán Ábel karjaiba fúrtam magam. Annyira, de annyira szeretem! Nem szeretném újra elveszíteni őt. -Mi a baj? -kérdezte lágyan. -Nem mehetek hozzád, mert ha boldogok leszünk mindig történik velünk valami. Nem szeretnélek mégegyszer elveszíteni. -sírtam bele a mellkasába. Ábel szorosan ölelt magához és vigasztalni kezdett: -Mi ez a marhaság? Ne állítsd fel magadnak ilyen korlátokat. Mikor találtad ki ezt a butaságot? -kérdezte. Könnyes szemekkel néztem fel rá: -Ábel….megint terhes vagyok. -böktem ki neki az igazságot. Láttam, hogy Ábel arca teljesen megváltozik és gondterheltté válik. -A múltkori.. -jutott eszébe. Még a baleset előtti napokban békülő hadjáratot indítottunk el, illetve volt egy kis fegyverszünetünk. Megbeszéltük, hogy pár napig nincsen harag és csak egymásra figyelünk. Nos, egy-két éjszakát eltöltöttünk egymás társaságában, vagy lehet, hogy több volt? Már nem emlékszem az az igazság. Nos, azokon a napokon nagyon belehúztunk a dologba, mielőtt végéhez közeledett a fegyverszünetünk. Amikor újra mosolyszünet volt, abba maradtak a kis kalandjaink. Szóval ennek az eredménye, hogy újra babát várok. Ugye milyen jó? S vajon miért nem látták a többiek a gömbölyödő hasamat? Azért nem tűnt fel nekik, mert profi módon elrejtettem lenge ruhákkal és mellette sikerült titokban tartanom a rosszulléteket is. Kiara viszont elkezdett távolról méregetni. Aztán direkt úgy csinált mintha nem venne róla tudomást. Ki tudja. A kis Max jövő hónapban lesz egy éves, úgyhogy az esküvő után megtartjuk a szülinapját. Ezért is vagyok hetek óta olyan feszült állapotban. A baleset napján meg óriási nagy szerencsém volt, hogy nem veszítettem el a babát. Az orvosok csodájára jártak, hogy épségben megúszta a magzat. Igaz csak a fejemet és a karomat ütöttem be, így nem lett semmi komolyabb bajom. A szédülés és a rosszullét leginkább a várandósságamnak tudható be. Mivel már egyre jobban kerekedem kifelé, ideje volt elmondanom a vőlegényemnek az örömhírt. Ábel ismét átölelt és jobban szemügyre vette a hasamat. -Tudod, már a nemét? -kérdezte. -Két hét múlva megyek az orvoshoz ultrahangra. -válaszoltam neki. -Milla! Ez annyira csodálatos! Kérlek bocsáss meg! -ölelt át szorosan. -Akkor nem marad el az esküvőnk? -kérdeztem. -Ki mondta, hogy elmarad? -kérdezett vissza Ábel. -Azt hittem, hogy mindennek vége… Azt hittem szakítani fogunk. Aztán meg én akartam szakítani veled..-pityeregtem el. Ábel megfogta az államat és a szemembe nézett: -Bármi is történik, én mindig harcolni fogok érted. Nem tudsz elmenekülni tőlem. Az elmúlt hetekben is szenvedtem, mint a kutya. Tudod mennyire szörnyű volt távol lenni tőled? A kórházban töltött idő is unalmas volt nélküled, de amikor hazaértem valami megváltozott benned. -mondta ki az igazságot Ábel. -Mint már az előbb említettem: ha együtt vagyunk mindig rossz vége lesz. Ha külön vagyunk, akkor nem esik bántódásod. Tudom, hogy fentről figyelnek minket: lehet, hogy a sors nem akarja, hogy együtt legyünk. -mondtam neki újra az elméletemet. Ábel elkezdte forgatni a szemét és nevetni kezdett. -Szívem, ez akkora csacsiság! Még mindig ez az elméleted? Gyere ölelj meg újra! – Ábel bezárt a karjai közé. Én pedig kezdtem megnyugodni az ölelésében. Lassan magamba szívtam a bőrének az illatát és éreztem a mellkasomon szívének a dobogását. Most kezdem csak felfogni, hogy a sors adott egy új esélyt a szerelmünknek. Hiszen mindketten életben maradtunk és túl éltünk egy súlyos balesetet. Tudom, hogy innentől kezdve minden szembejövő akadályt letudunk győzni.