Milla 26. fejezet

Míg a halál el nem választ

Dörög az ég és villámlik, mi pedig gyorsan az autó felé rohantunk. Bedobtam a sporttáskámat a kocsi hátsó ülésére és bepattantam az anyósülésre. Ábel már indította is motort. Útközben nagyon siettünk, mert nem szerettünk volna elkésni a családi összejövetelről. Megyünk elújságolni a családnak az eljegyzésünket. Ahogy kinéztem a kocsi ablakán egy kicsit féltem, hogy mi lesz majd odafelé menet. Alig láttuk az utat és egy kicsit csúszott is a jármű. -Nem kell sietni ráérünk, majd megvárnak minket. -mondtam Ábelnek. -Igen, tudom. -mondta ingerülten. Az előbb összevesztünk valami apróság miatt. Ezért vagyunk ennyire feszültek. -Nem kell felkapnod a vizet. -mondtam neki. -Nem kaptam fel. -dünnyögte. Miközben robogtunk a szüleim háza felé, megakadt a tekintetem egy előttünk álldogálló őzikén. -Ábel vigyázz! -kiabáltam neki. Az égből lecsapott egy hatalmas nagy villám és az autó motorháztetőjére kidőlt egy fa. Ábel hiába rántotta el a kormányt, már túl késő volt....

12 órával ezelőtt

A nappaliban üldögélünk Kiarával és éppen a menyasszonyi ruha katalógusokat nézegetjük. Léna hozott nekünk egy-egy csésze gőzölgő teát, amire egyből le is csaptunk. Az előbb pillantottunk ki az ablakon Kiarával és néztük hogyan vonul át a viharfelhő a város felett. A hírekben többször bemondták már a rossz időjárást, így kérdéses eltudunk-e menni szüleimhez Ábellel. Anyu tegnap este felhívott és azt mondta meghív minket egy vacsorára. Természetesen nem maradhat el, majd a nagy felhajtás sem. Apunak ott lesz egy régi barátja, úgyhogy dupla ünneplés lesz. Az ég egyre jobban dörgött, és kezdett besötétedni. Léna felkapcsolta a kis villanyt, hogy jobban lássuk a magazinokat. Javier betoppant a nappaliba. Nagyon idegesnek tűnt. -Mi a baj szívem? -kérdezte Kiara. -Ha továbbra is ilyen marad az időjárás elfog menni az áram. A meteorológiai előre jelzések szerint, hamarosan itt is áramszünet lehet. Egy-két kerületben már nincsen áram. -közölte velünk Javier. -Ábel hol van? -kérdeztem. Remélem a garázsban van és nem az utcán valahol…-Kint van a nyári konyhában, mindjárt jön. Az előbb telefonálgatott és legutóbb még ott volt.-válaszolta. Hatalmasat villámlott és dörgött az ég. -Akkor siessen, mert hamarosan áramszü…- fejeztem volna be a mondatot, és ebben a pillanatban ment el az áram. -Szuper! -sóhajtotta Kiara. Az egész ház sötétségbe borult. -Csodás! -értettem egyet Kiarával. Mehetünk le a pincébe és hozhatjuk fel a gyertyákat is. Ha előbb tudtuk volna ezt az információt, akkor már rég felhoztuk volna a gyertyákkal teli dobozt… -Milla! Lejössz velem a pincébe? -olvasott a gondolataimba Kiara. -Naná! Javier, addig kérlek nézz rá a gyerekekre. Mindjárt jövünk. -kértem Őt. Nem rég fektettem le aludni Maxet, remélem nem ébredt fel a viharra. Kiarával benyomtuk a mobilon a zseblámpa funckiót és elindultunk a pincébe. Kellő óvatosággal mentünk le a lépcsőn és közben megvilágítottuk a teret. Kiara elkezdett kutakodni a dobozok között: -Itt kell lennie valahol, még idén januárban használtuk utoljára. -gondolkozott hangosan. Én is elkezdtem kutakodni és még lentről is hallottuk a dörgést. -Remélem mire elindulunk Ábellel a szüleimhez, addigra eláll az eső. Nem szeretnék ebben az időjárásban kocsikázni. -mondtam neki. -Mindenképpen várjatok egy kicsit, mire eláll a vihar és kitisztul az ég. -javasolta Kiara közben megláttuk a sarokban a gyertyákat. -Itt vannak! -örvendezett a barátnőm. -Vigyük fel őket! -megfogtuk a dobozokat és felmentünk a felszínre. A nappali közepére tettük a dobozokat és előkerestük a gyufát. Kiara a konyhába ment és a fiókból elővette a gyufákat és máris meggyújtotta a kezében lévő gyertyát. Közben én is kivettem egy szál gyertyát a dobozból. Utánam botorkált a sötétben. Aztán az én gyertyámat is meggyújtotta. -Rég voltam már ilyen vaksötétben. -mondtam neki. Leültünk a kanapéra és éreztem, hogy a feszültség egyre jobban áthatja a légkört. Ábel még mindig nem érkezett meg. Hol van már? Megnéztem a mobilomat és már rég itt kéne lennie. -Addig itt ülünk és várunk a csodára. -sóhajtotta Kiara aztán rádőlt a vállamra.

Egy óra múlva megérkezett Ábel, mi pedig felpattantunk a kanapéról. Kimentünk az előszobába, közben Ábel felakasztotta a kabátját. -Végre itt vagy! -öleltem át a vőlegényemet. -Elmentem tankolni, hogy ne kelljen útközben. -mondta nekünk. Elengedtem Ábelt, ő pedig a konyha felé vette az irányt. Ivott egy pohár vizet és elsétált a fürdőszobába, mielőtt bement volna azt mondta nekem, hogy ne kövessem. Az orrom előtt csukta be az ajtót. Ez fura. Nem szokott így viselkedni. -Ábel! Jól vagy? Minden rendben? -kérdeztem az ajtón keresztül. -Kérlek hagyj magamra! -kérte és hallottam a víz csobogását. Remek, elment fürdeni. Ha kijön a fürdésből azonnal kifogom faggatni, hogy mi a baja. Nem szokott ennyire ingerült lenni. Idegesen forgattam a jegygyűrűmet az ujjamon és közben fel-le sétáltam a fürdőszoba előtt. Egy kis idő múlva kattant a zár és Ábel egy törölközővel a derekán kisétált előttem. Vágyakozva néztem utána, közben feltörtek bennem az emlékek. Emlékszem még az irodában járkált így előttem. Szívesen visszamennék abba az időbe, amikor még beszélő viszonyban voltunk. -Ábel, kérlek szólj már hozzám. Mi a baj? Nem értelek… Találkoztál valakivel? -kérdeztem aggódva. Mielőtt bement volna a hálószobánkba gyorsan megfogtam a vállát. -Ábel! Hozzád beszélek! -szóltam rá szigorúan. -Tényleg tudni akarod? Átmentem a szüleidhez és elkértem apádtól a kezed. Szerinted áldását adta rá? -kérdezte idegesen. Megfogtam az arcát és próbáltam lenyugtatni. -Nem lesz semmibaj. Lehet, hogy rossz napja van. -mondtam neki. Ábel levette a válláról a kezemet és továbbra is a csuklómat szorította. -Milla…Nem vehetlek feleségül… Apádnak tudomására jutott a Dorina ügy… -avatott be Ábel. Ezt nem hiszem el! -Komolyan mondod?? -kérdeztem. -Kiderült számára, hogy Oszkár lányával jártam és ezt nem tetszett Apádnak. Ráadásul a szüleid összerúgták a port Oszkárral. Szóval az álmaink ebben a pillanatban törnek össze… Szinte hallani, ahogy lassan földet érnek..- sóhajtotta. -Ezt nem hagyhatjuk! Küzdeni kell ezért a kapcsolatért! Senki nem akadályozhatja meg az esküvőnket! -világosítottam fel. Ábel megfogta a bal kezemet és megcsókolta a gyűrűs ujjamat. -Talán egy nap, majd sikerülni fog. -nézett szomorúan a szemembe. -Ábel! Hallod egyáltalán, amiket mondasz?! Kimosták a fejedet vagy mi történt? -érzem, hogy valami nem stimmel. Ábel bement a hálószobába és elkezdett öltözködni. Nem tudom mit tegyek, teljesen tanácstalan vagyok. Gyorsan végig pörgettem a gondolataimat, hátha találok erre valami jó megoldást. Aztán bevillant valami az elmémbe. Ábel után mentem a hálószobába és elé álltam. -Menjünk át most és beszéljük meg velük. Ha én is ott vagyok, lehet, hogy jobban megértik. -javasoltam neki. -Komolyan ebben a viharban akarsz átmenni? Kérlek, nézz már ki az ablakon! Örülök, hogy épségbe hazaértem! Neked is örülnöd kéne! -kiabálta Ábel. -Megakarod menteni a kapcsolatunkat? Szeretnél a férjem lenni? -kérdeztem tőle. -Naná, hogy megakarom menteni! Szeretnélek feleségül venni! Már holnap elvennélek Téged, de nem akarom Apád áldása nélkül megtenni. Ha még mindig nem tudnád: én hagyomány tisztelő vagyok! -kiabálta vissza. -Jól van! Megyek és én is átöltözök. Te pedig vegyél fel valami elegánsat. Vagy tudod mit? Feladom! Azt veszel fel, amit akarsz! Engem nem érdekel! Felőlem egy szemeteszsákba is jöhetsz! -legyintettem és ott hagytam egyedül a szobában. Átmentem a gardróbszobába és én is elkezdtem készülődni.

Már úton vagyunk a szüleim felé és egyre jobban rákezdett az eső. Villámlott és dörgött az ég. Ábel eltekerte a rádióállomást, mert idegesítette az egyik sláger. Engem hidegen hagyott a zene, jelen pillanatban semmit sem érzek. Ábel időnként rám pillantott, én meg féloldalt az ablakot támasztottam a fejemmel. Remek ötlet volt sötétedés után elindulni a családomhoz. Nem értem miért nem ért volna rá holnap is megtenni. Nagyokat sóhajtottam, mert utáltam a köztünk lévő feszültséget. Ábel már párszor megakarta fogni a kezemet, de én mindig elrántottam. Elég csúnyán nézhettem rá az előbb, mert láttam rajta, hogy egy kicsit összerezzent. -Milla, kérlek ne csináljuk ezt! -törte meg a csendet. -Mit? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám. -Ezt a duzzogást vagy nem tudom. Szótlan vagy és kerülöd a tekintetem. Mi a baj? -kérdezte szomorkás hangon. -Erre nem mondok semmit, inkább figyeld az utat. -előre mutattam. -Milla! Hozzád beszélek! Mire megérkezünk béküljünk már ki! -szólt rám idegesen Ábel. -Ne kiabálj már velem! Egyébként is: nem békülök ki veled. Ha nem tudnád: totál feszült vagyok. -mondtam Ábelnek. -Hát azt látom…. -duzzogta ingerülten. -Nem kell felkapnod a vizet. – szóltam rá. -Nem kaptam fel. -dünnyögte. Aztán láttam, ahogy az autó elé ugrik valami állat. -Ábel vigyázz! -kiabáltam neki. Ábel próbálta uralni a kocsit, de valamin megcsúsztunk az úttesten. Ábel gyorsan elrántotta a kormányt, és nekiütköztünk egy szalagkorlátnak.

Kijöttek a mentősök, miután benyomtam a segélyhívót. Villámgyorsan megérkezett a segítség, így időben kihúztak minket a kocsiból. Nagyon szédültem, és próbáltam megkeresni a tekintetemmel Ábelt. Láttam, hogy ott fekszik a földön és próbálják újra éleszteni. Elkezdtem sírni és közben felsikoltottam, a mentősök pedig betoltak engem a mentőautóba. A távolból láttam, ahogy Ábel felé rohannak egy hordággyal. Ráadásul ismét újra élesztik Őt. Jézusom! Annyira kikészültem a látványtól, hogy elájultam.