Megtévesztés Játéka(Beleolvasó)

Sosem gondoltam volna, hogy egy nap rá fogok találni az ikertestvéremre.Kiskorom óta nevelőszülőknél élek,de azt álmomban sem gondoltam volna,hogy valahol létezik valaki,aki pont ugyanúgy néz ki,mint én.Minden egy iskolai családfa kutatási feladat során kezdődött. Nem volt sok reményem, hogy valami különlegeset találok, hiszen az életemnek ezt a részét mindig köd és bizonytalanság övezte.Amikor összehasonlítottam az adatokat,felbukkant egy név,amitől megdermedtem.Az illetőt Dalmának hívják,akivel egyezik a születési dátumom és helyszínem.Mindketten Budapesten születtünk.Legalább azt is megtudtam ki a vérszerinti édesanyám.Évek óta kutatok a vérszerinti szüleim után,de mindig zsákutcába kerültem-egészen mostanáig.

1.fejezet

Ennél jobb sorsot érdemlek (Kíra)

Utálom ezt a szagot, és gyűlölöm ezt a helyet. A kukához érve gyorsan bedobom a szemetest a konténerbe, és elmenekülök innen. A gyomrom forog, és elfog a hányinger. Nem értem, miért nekem kell kihozni. Hiszen pincérlány vagyok. Szerintem direkt engem küldenek ki, mert élvezik a látványt, ahogyan öklendezem. Egy darabig még élvezem a friss levegőt, aztán kelletlenül visszamegyek a kávézóba.

Miután visszatérek, lehúzom a kabátom cipzárját, és elsétálok a pult mögé.

– Mi az, Kíra? Öt percig sem bírod a hideget? – szól oda Leon, az egyik kollégám, akit szívből utálok. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal.

– Ha nem tudnád, tél van, és mínusz nyolc fok! – világosítom fel, miközben leveszem a kabátomat. A pult mögé húzódom, és elkezdem rendezni a poharakat. Érzem, hogy Leon mögém áll, és tudom, mi következik. Mindig ezt csinálja.

– Nos, és mikor leszel már fürdőruhában? – kérdezi gúnyosan, és megfogja a derekamat, majd hirtelen a nyakamba csókol. Egy pillanatra elgyengülök, de aztán gyorsan összeszedem magam.

– Elég legyen! – szólok rá határozottan, és gyorsan megcsapom a konyharuhával. Leon csak nevet. Mindig ezt játsszuk. Folyton próbál fűzni, mintha tényleg lenne esélye nálam. Azért bevallom, van benne valami, ami vonz, de tudom, hogy ez az egész csak egy felszínes dolog. Nem illenénk össze, és talán ezért is tartom távol magam tőle.

Próbálom elterelni a gondolataimat, hiszen annyi mindent kell átgondolnom az életemmel kapcsolatban. Idén fogok érettségizni, és még a főiskolán se gondolkoztam. A kávézóban is a házi feladatomon dolgozom, amit ma a gimiben kaptunk: családfakutatás. A családomról kellene fogalmazást írnom, és… hát, az enyém nem igazán alkalmas arra, hogy esszét írjak róla. Nevelőszülők, intézetek, ide-oda dobált életek. Nincs egyenletes út, nincs biztos háttér. Csak sodródás a semmiben. Így nagyon nehéz dolgom van. Hiába mondtam Janka néninek, hogy ez nem fog menni, de a nő csak legyintett és azt mondta:

– Úgyis megoldod, hiszen jó tanuló vagy. – Majd visszatért a feladatok javításához.

– Csodás! – csalódottan felsóhajtottam és kimentem a teremből.

Lassan indulnom kell. Lecsapom a laptopom fedelét, és elkezdek készülődni.

– Sziasztok! – búcsúzok a kollégáktól.

– Szia, bébi! – szól utánam Leon, de ügyet sem vetek rá. Szerencsére olyan jól tudok rohanni, hogy észre sem veszik, hogy elmentem.

Hazaérve a nevelőszüleim lakásába, alig hogy beléptem az ajtón, máris meghallottam Róza hangját a konyhából.

– Kíra, csináld meg a házidat, és rakj rendet a szobádban! – szólt rám élesen.

A gyomrom összerándult a hangjára. Azonnal szorongás telepedett rám, ami mostanában állandó vendég nálam.

– Már megcsináltam a kávézóban! – mondom neki ingerülten és a lépcső felé igyekszem.

– Álljon meg, kisasszony! – szól utánam, én pedig megállok a lépcső alján. – Mutasd! – nyújtja felém a kezét.

Gyorsan előkapom a laptopot és felnyitom neki.

– Jól van. Akkor ugorj le a boltba, és hozz egy üveg bort. – majd belenyom a kezembe egy ötezrest.

Nem is kérés volt, inkább parancs. Hiszen ez a nő soha nem kért. Mindig parancsolt. Mintha minden pillanatom az övé lenne. A szívem mélyén éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel az élettel. Nem akartam örökké ebben a körben maradni, ahol mások uralkodnak felettem, és úgy kezelnek, mintha csak egy szolga lennék. Kétségbeesetten vágytam egy másik életre. Egy olyan életre, ami az enyém. Ahol én döntök. Ahol szabad vagyok.

– Most menjek? – kérdeztem, hátha talál valami más feladatot, amit előbb megcsinálhatnék.

– Igen, most! – erősítette meg szigorúan. – Különben nem lesz vacsora. – dörmögi az orra alatt.

Hát persze. Ez az ő módszere volt. Ha nem azt csináltam, amit akart, akkor büntetett. Megvont tőlem dolgokat, figyelmet, ételt, bármit, ami csak fájhatott. Szó nélkül indultam el. Viszont egy dolog zakatolt a fejemben: ezt nem lehet örökké csinálni, nem maradhatok itt.

Az utcán sétálva megláttam egy hajléktalant. Mindig ott ült, szinte beleolvadt a környék szürke betonjába. Valahogy mindig is együtt éreztem vele. Mintha én is ott lennék, csak én még fedél alatt voltam. Megálltam egy pillanatra, és előkotortam a kabátzsebemből egy kis aprót.

– Tessék, remélem, segít. – mondtam halkan, ahogy a pénzt a tenyerébe tettem.

– Köszönöm! – motyogta vissza, és szomorú mosolyt küldött felém.

A boltba érve a gyomrom már egészen össze volt zsugorodva. Hiszen Róza mindig ugyanazt a bort itta, így tudtam, melyik polcról vegyem le. Belenyúltam a kabátomba, és megmarkoltam a pénzt. Nekem erre szükségem van. Jobban, mint valaha. Nem akarom elkölteni. A szívem kalapálni kezdett, ahogy a polc elé léptem. Végignéztem a palackokon, majd a kezem hirtelen megmozdult. Gyorsan a kabátom alá rejtettem a bort, és elindultam a kijárat felé. Tudtam, hogy ez rossz. De valami bennem azt súgta, hogy nincs más választásom.

Miután kiléptem a boltból, a hideg ismét az arcomba csapott. Szégyen és félelem keveredett bennem, de valahol mélyen ott volt a megkönnyebbülés is. Megoldottam. Megoldottam, amit vártak tőlem, de tudtam, hogy ez nem mehet így tovább. Valamin változtatnom kell az életemen. Nem lehetek örökké az, aki mások elvárásai szerint él, és akit mindig kihasználnak.

Miközben visszasétáltam a lakásba, azon gondolkoztam, hogy folytatom a kutatásomat, mert van egy olyan megérzésem, hogy valami olyat fogok találni, hogy leesik az állam.

Beléptem az ajtón, és letettem a bort Róza elé a konyhapultra. Egy pillanatra rám nézett, majd szinte semmibe véve a jelenlétemet, elfordult, és töltött magának egy pohárral.

– Rendben van, mehetsz a szobádba. – mondta fáradtan, mintha csak egy légy volnék, akit elhessegethet. Még a visszajárót sem kérte el, így nem buktam le.

Szó nélkül elindultam a szobám felé, és amikor beértem, azonnal az ágyba estem. Érzem, hogy rezeg a mobilom. Látom, hogy valami értesítő jött. Elfogott egy különös izgalom, ugyanis Dalma írt rám. Feljön Pestre, és jó lenne, ha összefutnánk. Hosszú ideje tervezzük a találkozót, végül csak összehozzuk.

Egy kicsit bizonytalanul állok ehhez a dologhoz. Hiába, még mindig vegyes érzésekkel gondolok rá. Persze, ez a testvéri kötelék erősebb bárminél, de azért ott motoszkált bennem az a régi, kimondatlan feszültség. Az a félelem, hogy találkozunk, és milyen lesz először látni egymást, megrémiszt. Végül megbeszéltük, hogy szombat délelőtt találkozunk az egyik közeli plázában.

Mikor odaértem a pláza bejáratához, éreztem, hogy a gyomrom egyre jobban összeszűkül. Megvártam, hogy elmenjen előttem a villamos, és átmentem a zebrán. A telefont erősen markoltam, mintha az életem múlna rajta. Most fogok először találkozni az ikertestvéremmel. Nem tudom, mire számítsak, és bevallom, rettenetesen izgulok. A torkom kiszáradt, és állandóan víz után áhítozok. Majd a kávézóban rendelek vizet. Bent vagyok. Körülnézek, az emberek sürögnek-forognak, mindenkinek megvan a maga dolga, csak én állok itt, mint egy idióta. Aztán felfigyelek a szemben lévő kávézóra. Ezt a helyet írta Dalma, így oda sétálok. Aztán egyszer csak megpillantom Őt. Ott jön velem szemben, és egy pillanatra megáll bennem az ütő. Nem hiszem el, amit látok.

– Ez nem lehet igaz... – suttogom magam elé, szinte alig hallhatóan.

Dalma gyönyörű élőben, és még engem is leköröz, hiába vagyunk ikrek. Egy árnyalatnyit másképp viseli a haját, de a vonásai, a tartása, minden más tökéletesen megegyezik az enyémmel. Szinte sokkot kapok a hasonlóságtól. Persze, tudtam, hogy egyformák vagyunk, de hogy ennyire... Ez egyszerűen hihetetlen.

– Szia, Kíra! – üdvözöl Dalma széles mosollyal, és mielőtt még megszólalhatnék, szorosan magához ölel. Az ölelésünk erős, meleg és hosszan tart. Mintha soha nem akarnánk elengedni egymást. Ez az érintés egyszerre ismerős és idegen.

Végül elenged, de még mindig érzem az illatát, a közelségét. Egy pillanatra zavarban vagyok.

– Az igen! Milyen jól nézel ki! – bókol Dalma, ahogy végigmér. A hangjában őszinte elismerés cseng, de valahol mélyen ott lapul valami más is. Egy kis irigység talán? Vagy csak én képzelem be?

– Ja… Te is. Ez annyira durva. – felelem, miközben próbálom rendezni a gondolataimat. Közben végignézek rajta. A saját arcomat látom visszatükröződni, ugyanazokat a szemeket, ugyanazt a mosolyt. Viszont az öltözködési stílusban merőben mások vagyunk.

– Egypetéjű ikrek vagyunk. – jelenti ki Dalma, és ezt úgy mondja, mintha nem tudnám.

– Ja, látom. – sóhajtok, de még mindig ámulok és bámulok. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor kik az igazi szüleink? Miért váltunk szét?

– Beülünk? – mutat a kávézó felé.

– Aha. – megvonom a vállamat, és felkapom a hátizsákomat a földről.

A hely csendes és meghitt, ideális egy hosszabb beszélgetéshez. Leülünk az egyik sarokba, és rendelünk egy-egy kávét. Amint leülünk, érzem, hogy a feszültség fokozatosan oldódik, de még mindig ott lebeg a levegőben.

– Mesélj, mi újság veled? – kezdi Dalma, és közben kíváncsian figyel. A kérdése egyszerű, mégis túl sok minden jut eszembe. Hogyan is kezdjem? Hogyan lehetne összefoglalni az elmúlt hónapokat, éveket néhány mondatban? Aztán valahogy mégiscsak belekezdek. Beszélek a munkámról, a mindennapjaimról, a terveimről. Dalma figyelmesen hallgat, és néha bólint, mintha teljesen egyetértene. A szavai kedvesek, megértőek, mégis érzem, hogy van valami kimondatlan közöttünk. Valami, amit egyikünk sem mer felhozni.

Amikor elhallgatok, Dalma is beszélni kezd. Elmeséli, hogy mi történt vele mostanában, és én is ugyanúgy figyelek, mint Ő. De közben azon kapom magam, hogy néha inkább a vonásait figyelem, a mozdulatait, ahogy a haját igazítja, vagy ahogy a csészét emeli a szájához. Mintha minden egyes gesztusa ismerős lenne, mégis távoli.Egy darabig csendben nézzük egymást. Végül Dalma töri meg a csendet.

– Tudod, néha úgy érzem, mintha elhagytál volna engem. Mindig is éreztem, hogy nekem van valahol egy testvérem. – ecseteli.

Ettől felvillanyozódtam.

– Hallod, én is pont ugyanezt éreztem. Tudtam, hogy a világon van valaki, aki olyan, mint én. – vallom be neki.

A szavak alig jöttek ki a számon, mégis tele voltak súllyal. Egy olyan titokkal, amit eddig magam elől is elrejtettem. Egymásra néztünk, és valami megfoghatatlan kapocs született meg köztünk ebben a pillanatban. Egyből testvéri szövetség alakult ki közöttünk.Még egy kicsit elbeszélgettünk, majd Dalma fogta magát és felállt.

– El kell mennem lovagolni. – mondta mosolyogva. – Ne haragudj. – és felém hajol, majd megpusziljuk egymást. Most meglepődtem.

– Te is szereted a lovakat? – mert én is imádom a lovakat.

Bólintott. – Imádom őket. Majd megtanítalak lovagolni. – ígéri.

Felálltam, hogy elköszönjek, de mielőtt távozott volna, szorosan megölelt. A közelsége meglepett, de egyben meg is nyugtatott. Mintha egy régi, elveszett részemet találtam volna meg.

– Örülök, hogy láttuk egymást. Vigyázz magadra, Kíra! – mondta halkan, majd elengedett, és elindult.

– Te is vigyázz magadra! – integetek, és sóhajtva kiengedem a levegőt. Hát megtörtént. Találkoztam a soha nem látott ikertestvéremmel. Végre úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban.

Miközben a nővéremről ábrándoztam, hirtelen megcsörrent a telefon. Róza volt az, ki más? Felveszem, és a nő egyből belekiabál:

– Gyere haza! Haladéktalanul! – mondta határozottan, és bár nem mondott többet, a hangjában éreztem a sürgetést.

Mikor hazaérek, az első dolog, amit meglátok, Mendel, és az az idióta vigyora az előszobában. Már megint itt van, mintha csak arra várna, hogy tönkretegye a napomat. Nem is kell semmit mondanom, máris közelebb lép hozzám, és mielőtt bármit is tehetnék, meglök. Megtántorodom, és szinte ösztönösen kapom magam elé a kezem, de már késő. A zsebemben lévő pénzt egy pillanat alatt kikapja, és vigyorogva mutatja felém.

– Add vissza! – kiáltom dühösen, de tudom, hogy semmi esélyem ellene. Mendel erősebb és gyorsabb nálam, ezt már számtalanszor bebizonyította.

– Ugye nem akartad lenyúlni anyám pénzét? – kérdezi, majd a falhoz szorít. A másik kezével pedig a farzsebébe dugja a pénzt.

– Nem... csak nálam maradt. – hazudom.

– Persze! Még higgyem is el neked. Figyelj, Kíra. Itt nem lopunk és nem csalunk. Szóval mondd meg, mire kellett a pénzünk? – érzem, hogy egyre szorosabban nyom a falhoz. Kapkodom a levegőt és próbálok valami kifogást találni.

– Bérlethez kellett. – füllentem.

– Aha. Tudom én, hogy a szökéshez kell. Hiszen láttam, hogy tervezed a menekülésedet innen. Komolyan külföldre akarsz menni? – nevet ki. – Esélytelen, húgi. – majd oldalba bök, és ott hagy az előszobában.

– Idióta! – kiáltom utána, de tudom, hogy semmit sem ér a szavam. Egy dühös sóhajt hallatok, és végre elvonszolom magam a saját szobámba. Az ajtót becsapom magam mögött, mintha ez bármilyen megnyugvást hozhatna. A falhoz támaszkodom, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Istenem, miért kell itt élnem? Miért kell elviselnem ezt az egész szánalmas helyzetet? Bárcsak eltűnhetnék ebből a porfészekből, és soha többé nem kellene visszanéznem!