Megtévesztés Játéka 45. fejezet

Ez a trükk sem jött be

Dalma

Amint beszállok a kocsiba, váratlanul feltépik az ajtót, és a szívem hevesen kezd verni a hirtelen rám törő riadalomtól.Reflexből ökölbe szorul a kezem, és anélkül, hogy gondolkodnék, behúzok az illetőnek. Egy kiáltás szakad fel a férfiból, aki a csapást kapta, majd dühös pillantást vet rám.-Dalma! Most ezt miért?-kérdezi, és amikor rápillantok, döbbenten ismerem fel Eriket.Kiszállok és megállok előtte.-Basszus! Erik!Ne haragudj!-kiáltok fel, miközben riadtan bámulok rá. Ő elővesz egy papírzsepit, hogy letörölje az orrából szivárgó vért, miközben én sűrűn kérek tőle elnézést.-Mit keresel itt? -kérdezem mérgesen, és elveszem tőle a zsebkendőt, hogy én törölgessem le az arcáról a vért.-Nézz rám! -szólok rá határozottan.Erik mosolyogva pillant rám, és én csak a vérző orrát nézem, még így is iszonyúan vonzó. Istenem, hogy csinálja ezt? Hogyan képes még egy ilyen helyzetben is ennyire szexi lenni? Mielőtt tovább gondolkodhatnék, Erik folytatja:-Hova mész ezzel a fazonnal?Miért húztál be? -kérdezi, miközben még mindig a vért törölgetem az orráról.-Ne beszélj!-csitítom, de Eriket láthatóan nem érdekli a helyzet. Továbbra is kérdezget, mintha semmi sem történt volna.Erik hirtelen elkapja a csuklómat, és erősen szorítja, mintha ezzel akarna megállítani, mégsem fáj – csak határozott és megfékezhetetlen.-Kérdeztem valamit. Miért húztál be nekem?-kérdezi újra, most már sokkal inkább kíváncsian, mint dühösen.-Azt hittem, valaki megtámadott.-sziszegem felé, miközben próbálom összeszedni magam. -Szerinted mit kellett volna tennem? -kérdezem vádlón, a tekintetemet rá szegezve.-Behúzni neki.-feleli mogorván, miközben végig a szemembe néz.-Látod? Ez egy teljesen természetes védekező mechanizmus. Örülj, hogy nem fújtalak le paprika spray-vel!-mondom neki, közben elveszem tőle a zsebkendőt, és lágyan megtörölgetem az orrát, ahol még mindig szivárog egy kevés vér.-Nagyon fájt?-kérdezem halkan, most már sokkal nyugodtabban.-Egy kicsit. Egy biztos: jól tudsz verekedni.-válaszolja, és látom, hogy a feszültség lassan oldódik, ahogy rám mosolyog. Olyan mosollyal, amitől a lábaim elgyengülnek. Talán még mindig van benne valami a régi Erikből.-Szóval, hova-hova? -kérdezi ismét, mintha a korábbi feszültség teljesen eltűnt volna.-Elszökünk.-felelem vállat vonva.-Csak úgy, nélkülem?-kérdezi, és most először látok némi fájdalmat a szemében.-Igen..-mondom határozottan, de kerülöm a pillantását.-Hé- mondja Erik, majd finoman maga felé fordítja a fejemet, hogy a szemembe nézzen.-Miért nem velem szöksz meg, mint az elején? -kérdezi, és a hangjában egy apró reménysugár csillan meg.-Nem tudom, Erik. Nem tudom... Talán, mert Kiliánnal minden könnyebb.-sóhajtok fel, és próbálom nem érezni azt a régi vonzalmat, ami mindig felbukkan, amikor ő van a közelemben.-Valóban? Mennyire szereted őt?-kérdezi, és egy pillanatra elgondolkodom, mintha mérlegelném a választ.-Éppenhogy.-felelem, és közben látom, hogy Erik arcán egy kis diadalmas mosoly jelenik meg.-Szóval még mindig engem szeretsz.-mondja, mintha teljesen biztos lenne a dologban, miközben szélesen elmosolyodik.-Nem... én…- próbálok magyarázkodni, de mielőtt bármit is mondhatnék, Erik előrehajol és megcsókol. A világ egy pillanatra megáll, és a fejem teljesen kitisztul. A csókja éppen olyan, amilyenre emlékeztem: mély, szenvedélyes, és egyszerre fájdalmasan ismerős.Mire feleszmélek, Erik hátrébb húzódik, de a kezei még mindig az arcomon pihennek. A tekintetében vágy csillog, de van benne valami más is, valami, amit nem tudok megfejteni.-Miért csinálod ezt?-kérdezem halkan, miközben próbálok elhúzódni tőle.-Mert még mindig szeretlek, Dalma.-valaszolja, és én érzem, hogy komolyan mondja. Azok az emlékek, amiket eltemettem, hirtelen újra felszínre törnek. Mindazok az éjszakák, amikor vele voltam, mindazok a pillanatok, amiket megéltünk együtt... most mind újra elevenek, mintha sosem múltak volna el.De nem engedhetem, hogy visszatérjek hozzá. Kilián... ő más. Vele minden könnyebb, egyszerűbb. Erik pedig mindig csak bonyolította az életemet. Most is ezt teszi.-Nem tehetem.- suttogom, és elfordítom a fejem. Erik azonban nem enged el.-Miért nem?-kérdezi szelíden, de most már van valami fájdalom is a hangjában. -Miért nem adsz nekünk még egy esélyt?-a hangjában könyörgés csillan.-Mert már nem ugyanazok vagyunk. Túl sok minden történt. Én meg továbbléptem.-felelem.A férfi egy pillanatra elhallgat, majd mélyen a szemembe néz.-Tudom, hogy még mindig érzel irántam valamit. Miért tagadod?-kérdezi halkan, de a szavai most már élesebbek, mint korábban.Nem tudok válaszolni. A szívem össze vissza ver, és egyszerre érzem magam elveszettnek és megzavarodottnak. Erik mindig is ilyen volt: képes volt összezavarni, képes volt megváltoztatni a gondolataimat, a terveimet.-Kérlek... csak engedj el.-suttogom végül, és próbálom összeszedni az erőmet.Erik egy pillanatra még mindig tartja a tekintetemet, majd lassan elenged.-Soha nem foglak elengedni, Dalma. Soha.-mondja halkan, majd egy utolsó pillantást vet rám,és elenged.Egy pillanatra levegő után kapok, mintha nem hinném el, hogy valóban eltávolodik tőlem. Figyelem, ahogy elmegy, és az érzés, hogy valami végérvényesen elszakadt bennem, egyre erősebb lesz.Dühösen visszaülök a kocsiba,és bevágom magam mellett az ajtót.Az ajtó becsapódik mellettem, és Kilián mellém ül. Látom az aggódó pillantását, de képtelen vagyok rá nézni. Gyorsan elfordítom a fejem, hogy ne lássa a zavart, ami most a lelkemet marcangolja. De amikor újra odanézek, Erik már nincs ott. Eltűnt. Mintha itt se lett volna.-Mi az?-kérdezi Kilián, a hangjában némi aggodalom csendül, de én nem tudok rá azonnal válaszolni. Egy pillanatra elakadok. Átkell gondolnom, mit is érzek valójában.-Nem... ezt nem tudom megtenni.-mondom ki végül remegő hangon. Minden szál elszakadt bennem, ami még a józanságomhoz kötött. Kiszállok a kocsiból, mintha ösztönösen tenném, de belül érzem, hogy a szívem szinte kifacsarodik ettől a döntéstől. Kilián döbbenten néz rám.-Mi az, baba? Otthon hagytál valamit? -kérdezi, még mindig értetlenül, hiszen nem tudja, mi történik bennem. Hogyan is érthetné? Hogyan is láthatná át mindazt, ami az elmúlt pillanatokban zajlott?-A szívemet!-felelem. Egyetlen gondolat hajt előre. Erik. Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Nem így.Elkezdek futni. Az izmaim megfeszülnek, minden egyes lépés fáj, de nem törődöm vele. Csak Erik jár a fejemben. Őt akarom – most vagy soha.-Erik! – kiáltom utána, a hangom kétségbeesett, szinte már reszket.-Erik!-kiáltok még egyszer, de a hangom elhal a csendben, mintha egy óriási szakadékba esnék. Már sehol sincs. Elvesztettem. Minden reményem szertefoszlik, mint a füst, ami sosem tér vissza a tűzbe, ahonnan jött.Térdre rogyok, a kezeim remegve érintik a hideg földet. Sírni kezdek. Olyan mélyről jön ez a sírás, hogy szinte magával sodor. Mintha a lelkem mélyén egy örvény nyílna, ami mindent magába szív. Mardos a bűntudat, a fájdalom. Mindent elrontottam. Az utolsó esélyem volt, és elengedtem.-Dalma!-hallom Kilián hangját, de olyan távolinak tűnik, mintha nem is létezne.Hallom, hogy fut utánam, majd leguggol elém, és próbál segíteni.-Mi a baj?-kérdezi halkan, de én csak a könnyeimen át nézek rá,mintha egy idegen pasas lenne.-Elment…-suttogom. A szavak alig jönnek ki a számon, mintha magam sem hinném el, hogy ez megtörtént.-Micsoda?-kérdezi értetlenül Kilián, miközben finoman megfogja a vállamat, mintha meg akarna nyugtatni, de ez most lehetetlen.-Mindent elvesztettem. Először a kisbabámat, és... Őt.-motyogom alig hallhatóan, miközben újabb könnyek csorognak le az arcomon. Kilián arca elkomorodik, de látom rajta, hogy nem érti, nem is értheti igazán, mi zajlik bennem.Szorosan ölel magához, mintha ez megoldana bármit is, de én érzem, hogy ez nem segít. A fájdalom belülről emészt fel, és nincs az az ölelés, ami el tudná tompítani ezt a kínt.-Jól van, kicsim, gyere!-mondja lágyan, próbálva megnyugtatni, miközben lassan felhúz a földről, és visszavezet a kocsihoz. Engedek neki, mert nincs erőm ellenkezni. Szótlanul beülök a helyemre, ő beköti a biztonsági övet körülöttem, mintha most minden apró mozdulata védelmezni akarna, de én már nem érzem magam biztonságban. Nem érzem magam egésznek.Egy gyengéd csókot lehel a homlokomra, amitől egy pillanatra még jobban elgyengülök. De ez nem segít. Semmi sem segít most. Mert Erik elment... örökre.A lelkem egy része meghalt abban a pillanatban, amikor engedtem, hogy elmenjen. A szívem pedig millió szilánkra tört. Talán, ha jobban küzdöttem volna. Talán, ha nem mondtam volna neki, hogy engedjen el, most még itt lenne. De azt hittem, hogy jobban fog harcolni értem. Azt hittem, hogy nem adja fel ilyen könnyen. És most itt vagyok, darabokra hullva,miközben ő… ő elment. Feladta.Ahogy Kilián elindítja a motort, csend telepedik közénk. A világ mozgásban van körülöttem, de én belül teljesen üres vagyok. Csak a fájdalom maradt, a veszteség súlya, ami egyre nehezebb, egyre elviselhetetlenebb.Hogyan tudom túlélni ezt? Hogyan lehet tovább menni, ha valaki, aki ennyire fontos volt neked, egyszerűen eltűnik?Azt mondtam neki, hogy engedjen el, és ő megtette. Én nem küzdöttem érte, és most érzem, hogy valamit végérvényesen elvesztettem. A szívem egy része mindig hozzá tartozott, és most, hogy elment, magával vitte. Most már nincs visszaút. Tudom, hogy Erik többé nem lesz az életem része, és ez a tudat lassan felemészt.Kilián rám néz, mintha várná, hogy mondjak valamit, de én nem tudok. A szavak nem segítenek most. Semmi sem segít.Erik elment... és ezzel a szívem egy része örökre eltűnt vele.Amikor elindulunk Budapest belvárosa felé, érzem, hogy a torkom szorul, a gyomrom pedig összerándul. Kilátástalan üresség uralkodik rajtam. Kilián mellettem ül a volán mögött, néha rám pillant, és néha megsimogatja a kezem. Nem tudom, mit vár tőlem, nem is érzem igazán a mozdulatait. Mintha egy vékony fátyol lenne közöttünk, amit nem tud átszakítani. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, de belül üvölt a fájdalom, és fogalmam sincs, hogyan tehetném rendbe az életem. Talán nem is lehet.Az út csendesen telik, a motor monoton zúgása elnyomja a gondolataimat. Néha kifelé bámulok az ablakon, de a város képei elmosódnak előttem. Könnyeim folyamatosan folynak, mintha soha nem akarnának elapadni. Nem próbálom megállítani őket, már nincs erőm hozzá.

Mire megérkezünk az Aria Hotelhez, teljesen kimerültnek érzem magam. Egy automatikus mozdulattal szállok ki az autóból, de nem emlékszem rá, hogyan jutottunk el idáig. Az épület impozáns, elegáns és fényűző, de mindez nem hat meg. A szemeim végig siklanak a szállodán, de mintha csak egy halvány árnyékot látnék abból, ami valójában ott van. Minden olyan távoli és jelentéktelen. Kilián óvatosan betámogat a liftbe, mintha attól félne, hogy összeesem bármelyik pillanatban. A lifttel felfelé haladunk, de az időérzékem teljesen eltűnik. Egyik pillanatról a másikra már a szobánk előtt állunk, Kilián kinyitja az ajtót, és belépünk.Azonnal a fürdőszoba felé indulok. Nem akarom, hogy lássa, mennyire összetörtem. Magamra zárom az ajtót, és körbenézek. A fürdőszoba mesébe illően szép, a márvány csillog, a tükör hatalmas, és a kád gyönyörűen öblös. Minden részlet azt sugallja, hogy ez egy hely, ahol ellazulhatnék, ha lenne bennem egyáltalán bármiféle nyugalom. De nincs. A szépség ebben a pillanatban semmit sem jelent nekem. Hiszen üres vagyok.Leülök a kád szélére, és arcomat a tenyerembe temetem. A sírás hirtelen feltör belőlem, és nem tudom megállítani. A testem rázkódik, a szívem majdnem kiugrik a helyéről, annyira hevesen ver. Próbálok mély levegőt venni, de a fájdalom olyan erős, hogy alig jut be levegő a tüdőmbe. Az egész fürdőszoba összeszűkül körülöttem, csak én vagyok és a szomorúság. Erik arca jelenik meg előttem, a mosolya, a hangja, az érintése.-Erik... istenem, miért?-motyogom magam elé, szinte öntudatlanul. Mintha a szavak valahonnan mélyről jönnének, onnan, ahova próbálom eltemetni az érzéseimet, de nem tudom. Nem tudom megakadályozni, hogy elérjenek.Leülök a kád elé, felhúzom a térdeimet, és tovább zokogok. Olyan, mintha a testem minden csepp fájdalmat ki akarna préselni magából, de a fájdalom végtelen, nincs vége. Csak jön és jön, egyre mélyebbre taszítva a sötétségbe. Erik volt az életem, a mindenségem. Hogyan élhetnék tovább nélküle? Hogy lehet, hogy már nincs itt? Hogy történhetett ez?Nem tudom elképzelni a jövőt nélküle. Nem akarom elképzelni.Az első találkozásunk, amikor még semmit sem tudtam róla, de valami azonnal megfogott benne. A mosolya olyan volt, mint a napfény egy esős napon. Az a pillanat, amikor először megfogta a kezem, és én úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok. Most pedig minden eltűnt. Az életem romokban hever, és nem tudom, hogyan álljak fel ezek után. Kilián odakint vár rám. Tudom, hogy próbál segíteni, próbál mellettem lenni, de ő sosem fog Erik nyomába érni.Egy részem bűntudatot érez, amiért most itt van velem, de ez a részem el is tűnik az összes többi érzelem tengerében.A testem kimerül a sírástól, de a lelkem még mindig remeg. Fel sem tűnik, mennyi idő telt el, amíg ott ülök a kád mellett.Vajon képes leszek-e valaha továbblépni? Vagy ez a fájdalom mindig velem marad?