Megtévesztés Játéka 40. fejezet

Titkos szeretők

Kíra

Hiába aludtam ki magam, mégis olyan fáradtnak érzem magam, mintha egész éjszaka ébren lettem volna. A hátam hasogat, a derekam is sajog,olyan mintha valaki hátba rúgott volna álmomban.Egy jó masszázs most mindennél jobban esne, de persze Jeremy nincs itt, hogy segítsen rajtam.Sóhajtva elfordulok a matracon, de tudom, hogy előbb-utóbb fel kell kelnem, bármennyire is vonz az ágy, még ha totál kényelmetlen is. Lassan, nagyon lassan feltápászkodom, és felveszem a papucsot.Óvatosan az ajtó felé lépkedek, résnyire kinyitom és kilépek a szobából. A nappaliba pillantok, és látom, hogy Mendel a kanapén alszik elterülve, mint egy nagyra nőtt gyerek, míg Leon a földön húzta meg magát egy pokrócon. Hiába, tegnap sem sikerült normálisan végezni a vacsorával, mert mérges lettem rájuk. Valahogy az egész helyzet kezdett elviselhetetlenné válni. Minden olyan nyomasztó ebben a faházban. Az ágy kényelmetlen, a pókok pedig még mindig ott rejtőznek a sarkokban, hiába próbáltam őket kiszorítani. Utálok itt lenni, és legszívesebben menekülnék innen, de nem tudok.Lábujjhegyen próbálok a konyha felé slisszolni, remélve, hogy nem kelnek fel ezek a srácok, mert igazából most magam akarok lenni. Kinyitom a hűtőt, és kiveszek egy tojást meg egy csomag bacont. Lehet, hogy bosszant a jelenlétük, de legalább egy normális reggelit készíthetnék magamnak. Hallom, hogy valaki mocorog mögöttem. Leon lesz az, mert Mendel még mindig mélyen alszik, ahogy megszoktam tőle.-Jó reggelt!- köszön rám Leon álmos hangon, miközben feltápászkodik a földről.-Jó reggelt..-sóhajtom vissza, miközben a serpenyőbe töröm a tojásokat és elkezdem sütni a bacont. Hallom, hogy közelebb lép hozzám, és érzem a tekintetét a hátamon. Meglepetten néz rám, mintha nem várta volna, hogy én legyek az első, aki felkel.-Nekünk is csinálsz?-kérdezi.-Légyszíves.-szinte érzem,ahogy rám villantja a hófehér fogsorát.Fel sem nézek, csak szemforgatva elveszem a kész rántottát, és a saját tányéromra helyezem.-Nem. Ti is nagyfiúk vagytok már, tudtok magatoknak készíteni valamit.- közlöm vele hűvösen, és belekezdek a reggelimbe. Az első falat után minden haragom és bosszúságom elmúlik egy pillanatra, mert ez az étel isteni. A tojás tökéletes, a bacon ropogós. Lehet, hogy utálom ezt a faházat, de a reggeli azért rendben van.Leon vállat von, mintha nem érdekelné különösebben a válaszom, és elkezd kávét főzni. Egy pillanatra oldalra nézek, és látom, hogy Mendel továbbra is mélyen alszik. Még mindig békésen szuszog a kanapén, és valahogy bosszant, hogy ilyen nyugodt tud lenni ebben a helyzetben. Ő sosem tűnik idegesnek vagy feszültnek, ellentétben velem, aki minden apróság miatt kiborulok.Bárcsak elmehetnék innen.Tényleg elegem van ebből a helyzetből, és most már nem csak a házat, hanem a társaságot is unom. Leont és Mendelt is. Két felnőtt férfi, de olyanok, mint két nagy gyerek. Lehet, hogy rá kéne vennem Leont, hogy segítsen kijutni innen. Valahogy rá kéne beszélnem, hogy vigyen el ebből a helyről, mielőtt teljesen elvesztem az eszem.Felállok, összeszedem a tányéromat és a mosogatóba viszem. Mosogatni kezdek, de a gondolataim továbbra is zakatolnak. Hogyan fogom rávenni Leont, hogy segítsen kijutni innen? Talán ha elmondom neki, hogy Jeremy hiánya is rátesz egy lapáttal, talán megérti, mennyire nem érzem jól magam itt. Nem akarom drámaian előadni, de tényleg kezdem úgy érezni, hogy lassan megfulladok ebben a helyzetben.

Leon csendesen lépked mellettem, zsebre tett kézzel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha csak egy laza séta lenne a nap fénypontja. Én közben magam előtt fonom össze a karjaimat, nemcsak a hűvös miatt, hanem mert belülről szétfeszülök.Van valami, amit nem tudok elengedni, nem tudok lerázni. Minden lépéssel egyre inkább érzem, hogy a levegő mintha elfogyna körülöttem, és hiába vagyunk kint a szabadban, valójában nem vagyok szabad. Mintha egy láthatatlan kalitkába lennék zárva, és a kulcs Leonnál van.-Honvágyam van.-szólalok meg végül, csendesen, szinte csak egy sóhajjal. De tudom, hogy Leon hallja. Ő mindig hall mindent.-Meddig kell még ezt csinálni? Miért nem engedtek el?-kérdezem.Leon lassan megáll, elővesz egy cigit a kabátzsebéből, és rágyújt. Nem siet, nem mond semmit azonnal. A füst lassan gomolyog a levegőben, ahogy kifújja, és a távolba réved. Mintha nem is lenne jelen, mintha valahol máshol járna az esze.-Mendel szerelmes beléd.-mondja végül.-Igazából ez a helyzet. Kisajátított.-közben lepotyogtat néhány hamut a cigiről.Egy pillanat alatt megtorpanok.Csak nézem Leont, és a szavai visszhangoznak a fejemben, újra és újra, mint egy szúró tőr. Ez nem lehet igaz. Nem, ez nem lehet igaz!-És az anyám?Ő vele mi van?-kérdezem hangosan,és sejtem,hogy a válasz rosszabb lesz,amilyenre számítok.Leon megvonja a vállát, mintha az egész nem lenne több egy kis kellemetlenségnél, mintha csak egy apró részlet lenne az egész történetben, ami egyébként is a feje tetejére állt.-Ő még mindig apádra vadászik.-mondja flegmán, majd újabb mély slukkot szív a cigiből.-Még mindig ő a célpont. Nem te.-majd lenéz a cipőjére.Én pedig felnézek az égre, mintha választ keresnék, mintha onnan várnám a megvilágosodást, de csak a sötét felhők bámulnak vissza rám.Hamarosan esni fog.Mindvégig tudtam, mindvégig éreztem, hogy valami nincs rendben. Mendel... Mendel nem azért tart fogva, hogy átadjon anyámnak, vagy hogy bármilyen nagyobb terv része legyek. Az egész csak egy ürügy volt. Egy hazugság. Az igazság az, hogy kisajátított, mert akar engem.Mert a beteges vonzalma felém sokkal mélyebb, mint azt valaha is gondoltam volna. És most már biztosan tudom: mindvégig ez volt a célja. Hogy megkapjon.Végül megszerzett magának.Gyűlölet forr fel bennem, olyan mély és égető, hogy szinte megfájdul a szívem tőle. Minden sejtem lángra kap, és szinte látom magam előtt, ahogy végzek vele. Ahogy nekiugrok, ahogy öklöm a falat találja, majd az ő arcát. Ahogy megszabadulok tőle, mindentől, amit tett velem.-Amint visszamegyünk, úgy beverek neki! -sziszegem, és már fordulok is meg, hogy visszamenjek a faházba, hogy végleg leszámoljak Mendellel, hogy pontot tegyek ennek az őrületnek a végére.De Leon hirtelen nevetve kapja el a karomat, és olyan könnyedén, mintha csak egy tollpihe lennék, majd maga felé ránt. Az ujjaim még mindig ökölben szorulnak össze, de a mozdulatával minden ellenállásom elolvad, mint hó a tűző napon. Szinte automatikusan fordulok felé, és a következő pillanatban már a mellkasához húz, olyan erővel, amitől minden ellenállásom megszűnik.Nem is értem, miért vonz ennyire Leon. Eleinte csak barátnak láttam, egy srácnak, aki segít, ha baj van, aki mindig mellettem áll. De most… most valami más történik. Amikor mosolyog rám, valami megmozdul bennem.Nem értem, miért érzek így. Ez nem lehet igaz. Nem szabad így éreznem, hiszen még mindig Jeremy-t szeretem. Ő az, aki mindig a fejemben jár… vagy legalábbis így volt, egészen mostanáig.De Leon… valami megváltozott. Minden egyes nap egyre jobban vonz magához. Először próbáltam elhessegetni a gondolatot, de minél inkább próbálom elnyomni, annál erősebben tör fel bennem. Ahogy rám néz, ahogy nevet a vicceimen, észreveszem magamon, hogy keresem a társaságát, várom, hogy újra beszéljünk.Olyan erősek a karjai… ahogy megérintett, biztonságban éreztem magam, mintha semmi rossz nem történhetne velem, amíg ő mellettem van.És a szemei… Istenem, azok a szemek! Annyira mélyek és ragyogóak!Szinte teljesen magával ragadnak engem!Ez az intenzív figyelem, amit tőle kapok, megrémít és ugyanakkor magával ragad. Mintha minden egyes pillantásával egy kicsit közelebb vonzana magához.Ez nem lehet igaz, nem engedhetem meg magamnak, hogy így érezzek! De nem tudom megállítani. Leon egyre jobban beférkőzik a gondolataimba, és napról napra egyre jobban vonzódom hozzá. Mi lesz így velem?-Nem mész sehova. Itt maradsz. -suttogja, hangjában van valami furcsa, valami megnyugtató és egyben nyugtalanító. Érzem, hogy a mellkasa lassan emelkedik és süllyed, és ahogy engem is magához von, mintha átvenném az ő lélegzetének ritmusát. Mintha minden dühöm és haragom az ő lélegzetével együtt elillanna.Próbálok elhúzódni, próbálok visszanyerni valamit az irányításomból, de Leon keze szorosan tart, és ahogy felnézek rá, látom a szemében a nyugalmat.-Leon... - kezdek bele, de ő megrázza a fejét, és egy ujját az ajkamhoz emeli.-Ne beszélj.Élvezd az erdő csendjét.-mondja lágyan.Ezekkel a szavakkal minden gyűlöletem egy pillanat alatt szertefoszlik. Mert tudom, hogy igaza van.Olyan régen volt, hogy valaki ennyire közel állt hozzám, hogy valaki ennyire vigyázott rám, még ha Leon módszerei sokszor ridegek és kegyetlenek is voltak.Mélyen belül valami ébred. Egy vágy, amit eddig elnyomtam magamban. Leonnal szemben mindig is óvatos voltam, mindig is távolságot tartottam, de most már nem tudom, hogy miért. A testem szinte magától mozdul, közelebb hajolva hozzá, szinte megérintve az ajkait. A lélegzetem elakad, a szívem zakatol, és minden gondolatom Leon körül forog.Leon lassan, óvatosan húzódik közelebb az arcomhoz. Látom a szemében a kérdést, a belső vívódást, amit megpróbál leplezni a hideg nyugalom mögött, de most nem tudja elrejteni előlem. Érzem, hogy ő is érzi azt, amit én, és ez az egy pillanat minden másnál valóságosabb. Ahogy lassan közeledik, a levegő körülöttünk szinte izzik, minden apró mozdulat érezhető, minden egyes lélegzet, amit Leon beszív, visszhangzik bennem.Az ajkai egyre közelebb kerülnek az enyémhez, és a feszültség szinte elviselhetetlen. Csak egy hajszál választ el minket, de aztán megáll, közvetlenül a szám előtt. Érzem a forró leheletét az arcomon, az ajkán csak egy pillanatra tétovázik, majd mélyen a szemembe néz. A hangja halkan szólal meg, de a kérdése úgy hasít a pillanatba, mintha csak most ébrednék fel a kábulatból.-Tényleg erre a csókra vágysz? -kérdezi, szinte suttogva, olyan közel, hogy a szavai szinte összefonódnak az ajkaimmal. -Vagy át akarsz verni,és utána el akarsz menekülni?-közben megsimogatja az arcomat.Egy pillanatra megfagyok. A szavai elérnek valahova mélyen bennem, és újra elbizonytalanítanak. Tényleg erre vágyom? Vagy csak menekülök mindentől?Leon mindig is felkeltette a figyelmem. Minden alkalommal, amikor megláttam a kávézóban, azonnal megakadt rajta a szemem. Nem tehettem róla. Tetoválások borították a karját, amelyek részben kilátszottak a sötétkék pulcsija alól.A csípkelődések mindig ott voltak köztünk. Szinte sportot űztünk abból, hogy ki tud a másiknak többet beszólni anélkül, hogy a másik megsértődne. Nem mintha Leon valaha is megsértődött volna. Mindig visszavágott egy szarkasztikus megjegyzéssel, ami még jobban felhergelt. Sosem hagyta magát, és soha nem hagyott unatkozni. És bár éreztem, hogy vonzódik hozzám – minden szava, minden pillantása árulkodott erről –, valamiért soha nem léptem tovább. Mindig volt egy határ, amit egyikünk sem lépett át. Talán én nem akartam meglátni a mögötte rejlő szándékot. Vagy talán csak rettegtem attól, hogy mi történhet, ha egyszer átlépjük ezt a határt.Most viszont itt állunk az erdő közepén,és egymás karjaiban vagyunk.Leon rám néz. A szeme most még sötétebbnek tűnik, mint máskor. Talán a halvány fény teszi, vagy az a vágy, amit a tekintetében látok. Megborzongok. Nem azért, mert hideg van, hanem mert tudom, mi következik. És tudom, hogy ha egyszer hagyom, hogy megtörténjen, onnantól kezdve már nem lesz visszaút.Nem akarom. Vagyis, legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. De valójában… valami mélyen bennem pontosan erre vágyik. Erre a pillanatra. Arra a csókra, amitől mindig is tartottam. Leon egy lépést tesz felém, és érzem, hogy a gyomrom összeszorul. A szívem hevesen ver, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Nem kellene ezt csinálnom.A szőke haja kócosan lóg a homlokába, ahogy rám néz,én azonnal olvadozni kezdek.Azok a tetoválások… most is csak arra tudok gondolni, milyen lehet megérinteni őket, végigfuttatni az ujjaimat a mintákon,közben kérdezgetni milyen jelentésük van.Az ajkán egy kis mosoly játszik, mintha tudná, mire gondolok. Talán tényleg tudja.-Kíra…- suttogja halkan, mintha félne, hogy ha hangosabban szólna, a pillanat eltűnne. A nevem az ajkairól valahogy másképp hangzik. Melegebb, lágyabb, mint valaha. Egyszerre vonz és taszít. Tudom, hogy ha most megcsókolom, akkor minden megváltozik.A vágy, amit annyira igyekeztem elfojtani, most még erősebben tör fel bennem, és egyszerűen képtelen vagyok tovább tartani.Leon közelebb lép, és az ujjaim valahogy automatikusan elindulnak felé. Mielőtt észrevenném, már megérintettem a karját. Olyan erős… mintha egész lényéből csak az erő és a vadság áradna. Érzem a bőrén át a tetoválásai vonalát. Minden egyes mintát, ami a bőrét díszíti. Az ujjbegyeim épphogy csak súrolják, de az érintésünk mégis robbanásként hat rám.-Ha most megcsókolsz… -kezdem el suttogni, de a mondatot nem tudom befejezni. Nem is kell. Mindketten tudjuk, hogy mit jelentene ez. Ha most megcsókol, akkor már nincs visszaút. Akkor onnantól minden más lesz. Nem tudom, miért félek ettől annyira, de az érzés szinte lebénít.Az ajkai egyre közelebb kerülnek, és én… én nem tudom, hogy képes leszek-e megállítani. Nem akarom, hogy megcsókoljon. Vagy talán éppen ez az, amit legjobban akarok. A szívem és az elmém harcolnak egymással, de a testem… a testem már döntött.Leon ajkai egyre közelebb kerülnek, és én érzem, hogy nincs erőm megállítani. Szinte megbénít ez a feszültség köztünk. Minden más elhalványul, a levegő fagyossá válik, de a testem forrón ég a vágytól. A szívem őrült ütemben ver, és csak arra tudok gondolni, mi lesz, ha tényleg megtörténik. Mi lesz, ha hagyom, hogy megcsókoljon?A kezem továbbra is a karján nyugszik, és minden érintésem csak fokozza a feszültséget. Mintha a levegő remegne körülöttünk.Leon szőke haja enyhén meglebben a szélben, és én szinte automatikusan nyúlok felé, hogy az ujjaimmal kisimítsam a szeméből. Az érintésem után még mélyebben néz rám, és tudom, hogy már nincs visszaút. Akármit is mondanék vagy tennék, ez a pillanat már eldőlt.-Ez nem lehet… nem szabad..- próbálom elhessegetni magamtól a gondolatot, de egyre nehezebb. Ott van bennem az a sötét vágy, ami most uralkodik el rajtam, ami most húz hozzá. Nem értem magam, nem értem, miért nem tudom megállítani. A gondolat, hogy Jeremy még mindig az életem része, valahol mélyen ott motoszkál bennem, de most… most Leon mindent eltakar.Már csak egy pillanat, egy lélegzetvétel választ el minket egymástól. Érzem a forró leheletét az arcomon, és egy részem még mindig harcol, hogy megállítsam. De a testem engedelmeskedik ennek a vágyakozásnak.Leon végül megmozdul, és ajkai lágyan érintik az enyéimet. Eleinte csak egy pillanatnyi érintés, szinte kérdésként, hogy hagyom-e tovább. De ahogy közelebb húzódik, és a csók mélyül, mintha egy láthatatlan szikra pattanna ki közöttünk. Az ajkaim mintha maguktól válaszolnának, és a kezem Leon nyakára simul, hogy még közelebb vonjam magamhoz.Ez az a pillanat, amitől féltem. A pillanat, amiről tudtam, hogy nem lesz visszaút. És most, hogy megtörtént, nincs visszakozás.Az illata, az érintése, az egész lényének a jelenléte teljesen eláraszt. Nem tudom, hogyan hagyhattam, hogy ez megtörténjen, de már túl késő.A csók hosszúra nyúlik, és én szinte levegő után kapkodva húzódom el tőle. A szívem hevesen ver, az elmém pedig káoszban forog. Nem tudok megszólalni, nem tudom, mit mondhatnék. Leon rám néz, és látom a szemében azt az elégedett villanást. Ő tudta. Mindig is tudta, hogy ez lesz. Talán végig erre várt.-Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat.- mondja halkan, de a hangjában ott bujkál egy kis elégedettség. Mintha büszke lenne arra, hogy megtörtént, mintha ő győzött volna ebben a játszmában, amit eddig játszottunk.Ez volt a megtévesztés játéka.Nem tudok mit mondani. Csak állok előtte, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Mi történik most? Mit kezdünk ezzel? Hiszen tudom, hogy ez nem lehetne… Nem szabadna itt lennünk, nem szabadna ezt éreznem. De mégis, itt állok, és a testem még mindig remeg attól az egyetlen csóktól, amit soha nem akartam. Vagy talán mégis akartam?-Leon…-szólalok meg végre, de a hangom halk és bizonytalan. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Nincs rá válaszom, hogy miért hagytam ezt megtörténni.Leon mosolya szélesebb lesz, ahogy közelebb lép hozzám, és a keze finoman megérinti az arcomat. Az érintése lágy, de az a sötét, vad energia ott vibrál mögötte.-Kíra,nem kell bocsánatot kérned.-suttogja, és érzem, hogy egyre közelebb húz magához újra.- Te is tudtad, hogy ez elkerülhetetlen volt.-talán igaza is van.Talán tényleg mindvégig erre vártunk, és most, hogy megtörtént, már nincs menekvés.