Megtévesztés Játéka 36. fejezet

Egy rég elfeledett,elveszett időben

Kíra

A táncparkett közepén állok,és Jeremy közel húz magához.Érzem az izmait az ujjaim alatt, a keze pedig szorosan tartja a derekamat. Szinte érzem a lélegzetét az arcomon, amikor a szemébe nézek. Az ő tekintete viszont valami mást keres. Először nem értem, miért, de aztán látom, hogy a szememről a csuklómra siklik. Az ujjaim akaratlanul is összefonódnak az övéivel, mintha tudat alatt érezném, hogy itt valami készül.Éppen The Broken View-Something Better (Acoustic) száma duruzsol a háttérben.-Ezt mikor csináltattad, Dalma?- kérdezi hirtelen, és a hangjában csodálkozás és egy kis feszültség is van.- Hiszen reggel még nem volt rajtad ez a tetkó.-állapítja meg.Nagyot nyelek és nem tudok megszólalni.Istenem most aztán igazán lebuktam.Aztán rájövök,hogy mégsem,hiszen pont ezért csináltattam,hogy Jer megtudjon minket különböztetni.Hagyom, hogy a zene kitöltse a köztünk lévő teret, és hagyom, hogy az agya dolgozzon. Látom, ahogy az arcára kiül a felismerés, és a torkom elszorul. Tudom, hogy most jött el a lebukás pillanata.-Basszus!- néz fel a csuklómról, és tekintete szinte átfúrja az enyémet. -Te Kíra vagy! -kiált fel, és én azonnal a szájára tapasztom az enyémet.Nem bukhatok le. Nincs más választásom, csak a cselekvés. Jeremy eleinte visszahúzódik, és érzem, hogy próbál kiszabadulni a csókból, de aztán enged a kísértésnek. A kezei megfeszülnek a derekam körül, és érzem, ahogy egyre mélyebbre süllyed a csókban. A szívem zakatol, mintha egy versenyautó motorja dübörögne bennem. Istenem, Jeremy, csak maradj itt, kérlek…-Istenem, Kíra..-suttogja végül, amikor elválik az ajkaimtól, de a szavaiban nem a vágy cseng, hanem a döbbenet.A következő pillanatban már eltávolodik, és hirtelen elfordul tőlem. A teste feszült, az arca megkeményedett, és a szemében valami mély fájdalmat látok. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem most kéne feltűnést keltenünk.-Hé, Jer! Várj!-szólok utána, és sietve indulok el felé.-Megmagyarázom!-a ruha szegélyébe kapaszkodom, felkapom a szoknyámat, miközben megpróbálom utolérni. A magassarkúim folyton megakadályoznak a futásban, de nem adom fel. Jeremynek meg kell hallgatnia engem. A szavak keserűen torlódnak a torkomon, és érzem, hogy a szemem égni kezd.-Jeremy, kérlek!-kiáltok, amikor látom, hogy megáll, és hirtelen felém fordul.Az arca sötét, a szeme pedig dühvel és fájdalommal van tele. Megdermedek egy pillanatra, mert nem számítottam rá, hogy ilyen fájdalmat fogok látni benne.-Van fogalmad arról, hogy mekkora fájdalmat okoztál nekem azzal, hogy összeszűrted a levet Erikkel?-förmed rám, és minden szóval mintha egy-egy kést döfne belém.-Miközben halálosan beléd estem?-szavai összetörnek. Nem találok szavakat. Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy nem az, aminek gondolja. Hogy ez az egész csak egy hatalmas félreértés. A könnyeim lassan elhomályosítják a látásom, és érzem, hogy alig bírok levegőt venni. Jeremy tényleg belém szeretett. Nem Dalmába, hanem belém, és ez most minden kétséget kizáróan bebizonyosodott.-A fenébe is Jer!-hüppögök, és a hangom elcsuklik.-Nekem is ugyanannyira fáj!- sírok fel, és a szívem szinte kettéhasad a fájdalomtól.Ő elfordítja a fejét, mintha nem akarna engem látni, mintha a jelenlétem is csak tovább fokozná a fájdalmát. Nem tudom, mit tegyek. A szavak, amiket mondanom kellene, mintha egy sűrű ködbe vesznének el. Nem is biztos, hogy el tudom mondani neki, amit éreznem kellene. De nem akarom, hogy így érjen véget.Nem hagyhatom ennyiben.-Nem tudom, hogyan mondjam el neked, Jeremy.- szólalok meg végül remegő hangon. -Nem tudom, hogyan magyarázzam meg ezt az egészet. De kérlek, ne gondolj rosszat rólam!-könyörgök.-Miért ne gondolnék? -kérdezi keserűen.- Egész idő alatt hazudtál nekem, játszottál velem. Minden pillanat egy hazugság volt.-sóhajt fel.-Nem hazudtam, Jeremy!- próbálom visszatartani a könnyeimet, de már késő. -Nem akartam hazudni neked. Ez az egész csak... csak megtörtént.Érted?-közben összecsuklik a térdem és azonnal földet érek.A kezemet az arcomhoz emelem,és alig bírom ki az égető keserű fájdalmat.Jeremy leguggol elém,és a kezét összekulcsolja maga előtt.-Megtörtént?-gúnyolódik..-És most mi legyen? Mi lesz most velünk, Kíra?-majd lágyan felszegi az államat,és mélyen a szemembe néz.Látom, hogy az Ő szemében is könnyek csillognak.Nem tudom. Őszintén nem tudom. De tudom, hogy nem akarom elveszíteni őt. A szívem mélyén érzem, hogy meg kell próbálnunk. Hogy ennek még nincs vége.-Csak... adj egy esélyt, hogy elmagyarázzam.-kérem suttogva,közben letörlöm a könnyeimet.-Adj egy esélyt, hogy megmutassam, mit érzek irántad.-majd felnézek rá.Jeremy teste merev, de látom, hogy a harag és a fájdalom mögött ott van valami más. Remélem,hogy az a más valami egy új esély.Viszont Jeremy a válaszával egyből felborította a leghalványabb reményemet is.-Egy esélyt? -kérdezi halkan.-Miért kellene hinnem neked?-kérdezi.-Azért mert szeretlek!- mondom ki végül a szavakat, amiket eddig magamban tartottam.-Mert nem akarom, hogy vége legyen. Mert úgy érzem, te is szeretsz engem.-mondom.A csend újra közöttünk lebeg, és a zene mintha csak halkabb lenne. Jeremy tekintete mély és vizslató, mintha megpróbálna olvasni bennem. A szívem szinte megáll, ahogy várom a válaszát. De amikor végül megszólal, a hangja halk és törékeny.-Szeretlek, Kíra.-mondja, és egy könnycsepp gördül le az arcán.-De nem tudom, hogy bízhatok-e még benned.-sóhajt fel.Elveszek a szavai között, de mégis van egy reménysugár. Talán van még esélyünk. Talán van még időnk, hogy mindent helyre hozzunk.-Kérlek, adj időt.- suttogom, és reménykedve nézek rá.-Adj még egy utolsó esélyt.Kérlek…-szinte fizikai fájdalmat érzek miközben kimondom a szavakat.-Nem, Kíra, ehhez nincs se időm, se energiám. Én nem játszom veled.Én nem vagyok olyan,mint Erik.-néz rám sötét tekintettel.-De Jer... -mielőtt bármit mondhatnék, az ajkaimra helyezi a kezét.-Kíra. Először mindvégig Dalmának hittelek, azt hittem, hogy a szerelmünk új szintet lépett. Megkértem a kezedet, te nemet mondtál. Elmondtad, ki vagy, aztán eltűntél. Van fogalmad arról, hogy végig mit éreztem?-kérdezi.-De én…- rebegem,nem tudom befejezni a mondatot.-Nincs de. Kíra, ha én valakit szeretek, azt megszerzem. Ott vagyok mellette és vigyázok rá. Erre te mit csinálsz? Fogod magad, elrohansz az exem pasijával valahova az isten háta mögé, kavarsz vele, tetkót csináltatsz, és azt mondod, hogy minden a régi? -kérdezi szemrehányóan.-De hiszen..- még mindig belém fojtja a szót.-Nem, már semmi sem a régi. Mostantól már nem. Kíra, engem mélységesen megbántottál, nem tudom, hogy valaha meg tudok-e bocsátani.-majd leveszi rólam a kezét.Könnyek közt úszik a szemem, a torkomban gombóc gyűlik. A mellkasom zihál, és mindjárt kiszakad a szívem. Jeremy elfordul és otthagy. Nem néz vissza, én pedig nem győzöm összeszedni a millió darabokra hullott szívem szilánkjait.-Jer!Ne hagyj itt!Hallod?Jeremy!-kiabálok utána,de nem reagál.A tekintetemmel követem Jeremy távolodó alakját, és ahogy egyre távolabb kerül, a szívem egyre nehezebb lesz. A világ körülöttem elhomályosul,és minden megszűnik.Az elmúlt percek eseményei újra és újra visszhangzanak a fejemben, minden szó, minden elfojtott érzés, minden egyes könnycsepp újra és újra átdöfi a szívemet.Nem tudom, hogyan juthattunk idáig. Hogyan lett belőlünk két ember, akik között most szakadék tátong? Hogyan veszíthettem el azt a férfit, akit igazán szerettem?Minden az én hibám.Magamat okolhatom ezért.-Sajnálom..- suttogom, bár tudom, hogy már nem hallhatja.-Annyira sajnálom.-pihegem.A kezeim a mellkasomra simulnak, mintha meg tudnák akadályozni, hogy darabokra hulljak. Most már egyre nehezebb a levegővétel,mintha egy háborgó tengerben fulldokolnék.Amiket Jeremy mondott,a szavai még mindig égetik a bensőmet.Megbántottam őt. Elárultam a bizalmát. És most itt állok, egyedül a csendben, és már csak a veszteség maradt velem. Megérdemlem.Amilyen hülye vagyok,tényleg azt mondom,hogy megérdemlem.Megérintem az arcomat, ahol az ő keze volt az előbb, és újra könnyek törnek fel. Miért kellett mindennek így történnie? Miért kellett elveszítenem őt? Tudom, hogy hibáztam, de azt is tudom, hogy szeretem őt. És bármit megtennék, hogy visszafordíthassam az időt, hogy újraírhassam a történetünket. De a valóság kemény, könyörtelen. Már nem lehet visszamenni. Már nem lehet újra kezdeni.Ezt baromira elcsesztem.Indulnék,de nincs hova mennem.Dalma se fogad be,Jeremy meg pláne.Erik? Már az ő jelenlétét se bírom elviselni,így egyedül maradtam.Sikerült mindenkit elmarnom magam mellől.

Soha életemben nem voltam még ilyen előkelő helyen. Ahogy belépek a szálloda hatalmas, márvánnyal borított előcsarnokába, minden lépésnél a cipőm kopogása visszhangzik. A hatalmas csillár fölöttem szinte ragyog, és az emberek elegánsan sétálnak körülöttem, mintha természetes lenne számukra, hogy itt vannak. Nekem viszont minden új, szokatlan és egyben ijesztő is. Az előcsarnok bal oldalán egy hatalmas virágdíszítés áll, szinte elveszek a virágok illatában. Egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán összeszedem magam és megindulok a recepció felé.Amikor odaérek, a recepciós hölgy kedvesen mosolyog rám. Érzem, hogy egy csepp izzadságcsepp végigcsúszik a hátamon, ahogy remegve nyúlok a pénztárcámhoz. Minden olyan szürreálisnak tűnik. A mosolyom merev, ahogy elé húzom a Dalma nevét viselő bankkártyát.-Jó napot kívánok, szeretnék bejelentkezni.-mondom. A hangom halkan csendül, de a recepciós azonnal felkapja a fejét.-Üdvözöljük, Dalma kisasszony.-válaszolja, miután egy pillantást vetett a nevemre a kártyán. Szinte érezni lehet a finom gúnyt a hangjában, de nem törődöm vele. A kezem remeg, ahogy átadom neki a kártyát.Rendben, a legelőkelőbb szobát fogja kapni, Dalma – mondja mosolyogva, mintha valami nagy titoknak lennék a birtokában. Bólintok, és követem a lift felé. Az egyik londiner már ott vár, hogy felkísérjen a szobába. Ahogy a lift záródik mögöttünk, belenézek a tükörbe.Elég rémült képet vágok,de most már mindegy.A szoba egyszerűen lélegzetelállító. A berendezés olyan elegáns, mintha egy magazinból lépett volna ki: fényes márvány asztalok, puha, selyem tapéta a falon, és hatalmas ablakok, amelyek az éjszakai városra néznek. Az ágy baldachinos – ez olyan tipikus Dalma.A vacsora az asztalon vár, és a gőzölgő illatok azonnal elterelik a figyelmemet.Éhes vagyok.-Hölgyem, ha bármi kívánsága, óhaj-sóhaja lenne, nyugodtan hívjon azon a telefonon.-mutat a falon lévő zsinóros telefonra a londiner, majd egy mosollyal elhagyja a szobát.-Rendben, köszönöm szépen!-.hálálkodom,majd az ablakhoz sétálok. Az éjszakai város alattam szinte pulzál az élettől, de én most egyedül vagyok. Nincs más dolgom, mint élvezni ezt a luxust. Az idő lassan telik, és érzem, hogy az éhség eluralkodik rajtam. Már alig várom, hogy megvacsorázzak. A steak puha és ízletes, hozzá tökéletesen passzol a krumplipüré, ami szinte elolvad a számban. Egy pohár bor is van az asztalon, ami épp elég, hogy ellazítson. A vacsora végén már érzem, hogy kezdek elálmosodni.Miután megettem az utolsó falatot is, lassan felállok, és a fürdőszoba felé indulok. A szoba közepén hatalmas, márvány kád áll, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. A tükör előtt állva nézem magam – az arcom kipirult, de a szememben ott van valami feszültség, amit próbálok elnyomni.Levetkőzöm, és belemerülök a habfürdőbe. A víz körülölel, mintha elfeledtetné velem a világot. Lehunyom a szemem, és próbálok nem gondolni semmire. De Jeremy arca hirtelen felvillan a szemem előtt. Őrjítő, hogy mennyire nem tudom kiverni a fejemből, pedig meg kéne. Dalma, Erik... mindannyian az életem részei, mégis most el akarom őket felejteni. Most csak én vagyok itt, ebben a szobában, egyedül.Felkapom a kád széléről a telefonom, és az Instagramot kezdem el böngészni. A víz kellemesen ölel körül, ahogy lassan görgetem a képeket, de nem is figyelek rájuk igazán. A gondolataim elkalandoznak, miközben valahogy Jeremy profiljára keveredek. Ahogy meglátom a legfrissebb posztját, hirtelen megdermedek. Egy kép, középen egy törött szívvel. Istenem, Jer! Sóhajtok fel hangosan, miközben érzem, hogy valami megfeszül a mellkasomban. Nem bírom tovább nézni, ahogy ez a pasi miattam szenved,de közben mégsem tudok elfordulni tőle. Mintha minden képe valami újabb fájdalmat rejtene.Direkt leejtem a telefont a földre, hallom, ahogy koppan a csempén, de nem érdekel. Túl sok. Az egész túl sok nekem. Belehajtom a fejem a habok közé, és egy pillanatra hagyom, hogy a víz elnyeljen. A buborékok körülöttem szétpukkannak, és csendes béke vesz körül a víz alatt. Olyan jó lenne itt maradni, gondtalanul lebegni, messze mindentől. Még egy kicsit maradok, olyan jól esik, akár örökre itt lehetnék. Távol mindenkitől – suttogom magamnak, próbálva megnyugtatni ideges szívverésemet. A víz még mindig meleg, a habok lassan eltűnnek körülöttem. De aztán érzem, hogy valami nem stimmel. A tüdőm kapkod levegőért, és hirtelen kitörök a víz alól, köhögve, levegő után kapkodva. A szívem gyorsan ver, megijedtem, nem akartam ennyire megfulladni. Istenem, mit csinálok? Miért akarok ártani magamnak? Felkapom a kád széléről a törölközőt, és az arcomba nyomom. Még mindig zihálok a fulladás után, és próbálok megnyugodni. Nincsen semmi baj. Kíra, nem nyírtad ki magad.Aztán lassan a másik törölközőmért nyúlok, és magam köré csavarom. A lábaim még kissé elnehezültek a forró fürdőtől, de nem bánom. Minden izmom ellazult, mintha minden gondom és feszültségem a vízben oldódott volna fel.Kilépek a fürdőszoba csempézett padlójára, amely még mindig enyhén nedves a kádból kiszálló víztől. A hajam kissé még nedves, a levegőben pedig a fürdő habjának friss, enyhén virágos illata leng. Imádom ezt az érzést, amikor minden olyan tiszta, könnyed és nyugodt körülöttem.Meg tudnám szokni.Lassan elindulok a hálószoba felé, lábaim szinte nesztelenül siklanak a padlón. A halvány fények tompán világítanak az ablakon át beszűrődő utcai lámpák fényében. Szinte már alig érzékelem a világot magam körül: csak az ágy hívogató melege lebeg a szemem előtt.Ahogy befészkelem magam az ágyba, érzem, ahogy a testem minden apró részlete lassan ellazul.-Hmm...Isteni illatos ágyikó.-mondom félhangosan.Az elmémet pedig egyre inkább átjárja az a nyugodt, békés érzés, amit már olyan régen nem éreztem. Felhúzom a takarót egészen az államig, és behunyom a szemem, engedve, hogy elnyomjon az álom.Ekkor jut eszembe hirtelen, hogy a mobilom még mindig a fürdőszoba padlóján van. Ott hagytam, amikor a kádból kiszálltam, talán épp egy értesítést néztem meg, mielőtt belemerültem volna a pihentető vízbe. Egy pillanatra átjár a gondolat, hogy visszamenjek érte, de aztán hagyom elillanni ezt az érzést. Nem számít. Most tényleg nem érdekel. Olyan ritka ez a nyugalom, hogy nem akarom felborítani egy apróság miatt. Holnap reggel is ott lesz még.