Megtévesztés Játéka 32.fejezet

A szívemet apró szilánkokra törted szét

Dalma

Megint az órára pillantottam. Tizenegy múlt. Erik, hol vagy már? Azt mondta, hogy nem marad sokáig. A tea már kihűlt, én pedig egyre nyugtalanabb lettem. A nap hosszú volt, és bár most fürdés után frissnek kellett volna éreznem magam, csak még jobban felkavarodtam. Lehet, hogy túl sokat képzelek bele, de nem bírok nem gondolni erre. Tudnom kell, hogy mi folyik itt.Ahogy így elmélkedtem, megint megcsörrent a telefonom. Ezúttal Erik volt. A szívem újra dobbant egyet, és gyorsan felvettem.-Szia, szivem !-mondta a hangja kissé fáradtan.-bocsass meg, hogy ilyen sokáig tartott. Kíra segített elintézni pár dolgot a boltban, és utána még beszéltünk egy kicsit. De most már úton vagyok haza.-mondja rekedten.A hangjában szomorúság csillant.A szavai egy csapásra minden kételyemet és féltékenységemet feloldották. Mégis mit gondoltam? Erik az enyém, és mindig is az enyém lesz. A hangja nyugtatóan hatott rám, és éreztem, ahogy egy mosoly kúszik az arcomra.-Rendben drágám!Várlak!-mondom vidáman,majd leteszem a telefont.Nem sokkal ezután Jeremy neve villogott a kijelzőn.Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az üzenetben egyetlen mondat állt, de az minden bizonnyal elég volt ahhoz, hogy összetörje a napomat. "Vigyázz Erikkel. Lefeküdtek Kírával." Mintha egy kalapáccsal csapnának a szívemre. A levegő nehezen tört utat a tüdőmbe. Kíra mindent bevallott neki, és most mindkét fél darabokra hullott. Én viszont csak ültem ott a konyhában, a telefonomat bámulva, és próbáltam felfogni az olvasottakat.Egyszerre éreztem haragot, csalódást és kétségbeesést. Hirtelen megszédültem. Minden megérzésem, minden gyanakvásom beigazolódott. Erik és Kíra. A testvérem. És az én… szeretett pasim.Hogyan történhetett meg ez? Az agyam lázasan dolgozott, de a testem gyenge volt. Le kellett ülnöm a székre, mert a lábam egyszerűen feladta a szolgálatot. Próbáltam mély levegőt venni,de nehezen ment.Szédültem,és felszaladt a vérnyomásom is.És akkor meghallottam a kocsi motorjának hangját. Erik hazaért. A szívem vadul kalapált, ahogy hallottam, ahogy leállítja a motort. Majd egy csattanás. Ez volt az a pont, ahol végérvényesen elöntött a düh. Minden fájdalmam, minden keserűségem egyetlen pusztító érzelmi hullámként tört rám. Felálltam. A székem hangosan csikorgott a padlón, ahogy ellöktem magam, és elindultam az ajtó felé.Erik belépett a bejárati ajtón, és már az első pillanatban látta, hogy valami nincs rendben. Az arcom szinte lángolt a dühtől, a szemeim élesek és ridegek voltak, mint a kés. Az ajtóban állt,és egy pillanatra megdermedt.-Tudom!-kezdek bele.-Megmagyarázom! - mondta gyorsan, próbálva felvenni a védekező szerepet, de már késő volt. Az árulás nyoma ott volt minden szavában, minden rezdülésében.Közelebb léptem hozzá, minden lépéssel egyre inkább éreztem a testemet átjáró haragot. - Tudod, én azt hittem, ma jól megvagyunk. Erre te mit csinálsz?Lefekszel a húgommal!- sziszegtem, és a kezem ösztönösen emelkedett fel, mielőtt még észbe kaptam volna. A pofon hangos csattanása betöltötte a szobát. Erik arcán vörös nyom maradt, de én nem éreztem semmi bűntudatot.Az a pillanat volt, amikor végleg eldöntöttem. Még ma elkell mennem innen. Nem bírom tovább. Ez a ház, ezek a falak… mindenütt őt látom, őket látom. A férfi, akit szerettem, és a testvérem, akit annyira közel éreztem magamhoz. Mindent összezúztak.-Még ma elmegyek innen! - sziszegtem, és már meg is indultam az emelet felé. Éreztem, ahogy Erik utánam nyúl, próbálja megállítani, de nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt. Nem akartam hallani a kifogásait, nem akartam látni a szemében a megbánást. Túl késő. Mindig is túl késő.Felmentem a szobába, és máris a bőröndöt kezdtem keresni. A kezeim remegtek, ahogy a fiókokat kihúzogattam és elkezdtem beleszórni a ruháimat, az életem darabjait. Nem tudom, hová megyek, vagy mit fogok csinálni, de biztos voltam benne, hogy nem maradok itt. A könnyeim lassan kezdtek szivárogni, de nem engedtem nekik szabad utat. Nem most. Nem őérte.-Dalma!- hallottam Erik hangját lentről,szinte visszhangként érkezett fel hozzám. Szorosabban fogtam a ruháimat, és egyre csak pakoltam. Ha most megállok, ha most megengedem magamnak, hogy gyenge legyek, akkor soha nem fogok elmenni.És most mennem kell. Erre nincs mentség. Sem neki, sem nekem. Talán sosem hittem volna, hogy idáig jutunk. De itt vagyunk, és most már nincs visszaút. A szívem darabokban hever, de tudom, hogy innen tovább kell lépnem. Megérdemlek valami jobbat. Megérdemlek valakit, aki igazán szeret, és nem árul el a hátam mögött.Az ajtóhoz léptem, a bőröndöm már félig megtelve hevert az ágy szélén.Mély levegőt vettem, és megindultam lefelé a lépcsőn. Erik ott állt az alján, a kezei tehetetlenül lógtak a teste mellett. Látni lehetett rajta a bűntudatot, a fájdalmat, de ez most már nem számított. Az ő fájdalma eltörpült az enyém mellett.-Dalma, kérlek... -kezdte újra, de egy pillantással elhallgattattam. Nem volt több mondanivalóm.Mennem kellett.

Amikor beléptem a házba, minden olyan csendes volt.-Hát te?-töri meg a csendet Böbe. A szeméből sugárzott az értetlenség és a számonkérés. Hol voltam eddig? Miért nem láttak napok óta? Nem tudtam válaszolni. Csak a vállamat vontam, mintha minden, ami történt, nem is igazán számítana, pedig belül darabokra hullottam.-Anyádék elutaztak,csak szólok.-veti oda hozzám.Erre nem tudtam mit válaszolni. Csak a vállamat vontam.-Jól vagy?-kérdezi.Mit is mondhattam volna?Hogy elvesztettem a kisbabámat?És a két számomra legfontosabb férfit az életemben,akiket szerettem,es ok örökre meggyűlőltek engem?A húgom,akiről évekig nem tudtam:megjelent az életemben,és jól átvert?Azt hiszem nem vagyok jól.Az elmúlt napok olyan súlyként nehezedtek rám, hogy még a saját gondolataimat is alig bírtam elviselni. Csak bólintottam egyet, mintha ez egyáltalán érdekelne, aztán felmentem a szobámba.Az ajtót becsuktam magam mögött, és azonnal éreztem a szobámban fagyos ürességet.Minden olyan ismerős volt, mégis idegen. Mintha ez az egyszer megszokott, biztonságot nyújtó hely most már nem lenne más, csak egy börtön. Az ágyra vetettem magam, és hagytam, hogy a könnyek utat törjenek maguknak. Nem volt már erőm harcolni ellenük. Az elmúlt napok teljesen kimerítettek. Mindenemet elvesztettem.A legjobban a húgom és Erik árulása fáj.Amíg a kórházban szenvedtem és fájdalmakkal küszködtem,ők ketten viszonyba keveredtek egymással.Valószínűleg már jóval előtte kialakult köztük,amikor engem mentettek meg.Erik... majd Jeremy. Ők ketten voltak az életem részei, az én reményeim. És most már ők sincsenek. Kíra elvette őket tőlem. Elvette mindkettőt, mintha joga lenne hozzá, mintha én nem lennék elég jó. Dühösen fordultam az oldalamra, a párnába fúrtam az arcom, és bele üvöltöttem a fájdalmat. A lelkem sikoltott, és a testem remegett.Minden nap, minden perc, amit Kírával töltöttek, mintha egy újabb tőrt döftek volna a szívembe. Kíra... annyira gyűlölöm. Milyen jogon tette ezt velem? Mégis mit képzel magáról?Miért kell mindig neki mindent megkapnia? Elvette tőlem Eriket, elvette Jeremyt... És én itt maradtam, egyedül, elhagyatva, mindenkitől és mindentől, ami valaha is fontos volt nekem.Próbáltam felkelni, hogy legalább valami mással eltereljem a gondolataimat, de a testem nem engedelmeskedett. A gyomrom korgott az éhségtől, de semmi kedvem nem volt enni. A torkom kiszáradt, de még inni sem akartam. A testem, a lelkem és a szívem is megtört, és nem maradt semmi, ami összetarthatna. Úgy éreztem, mintha egy sötét, mély kútba estem volna, ahol a fény már nem ér el.Kíra arcát láttam magam előtt, a gúnyos mosolyát, amikor elvette tőlem Eriket és Jeremyt. Éreztem a haragomat, ami égette a bensőmet. Miért kellett neki mindkettő? Miért nem volt elég egy? Az én boldogságom nem jelentett semmit neki. Soha nem jelentett. Csak a saját győzelme számított neki, és én csak egy újabb veszteség voltam a játékában. A másik oldalamra fordultam és tovább áztattam a párnámat.Már nem volt erőm felkelni, nem volt erőm harcolni.Már semmi nem volt. Csak én és a fájdalmam.

Két héttel később…

A nappaliban nyüzsög a társaság, mindenhol emberek vannak, szinte egymásba botlunk a keskeny folyosón, ahogy a tágasabb tér felé igyekszem. A levegőt áthatja a vidám hangulat:nevetés, zene, és suttogások keverednek, mintha az egész lakás élettel és titkokkal telne meg.A konyhából kiáramló illatból ítélve,isteni finom sült húsok fognak hamarosan érkezni.Böbe mindent belead.Miközben átszlalomozok a vendégek között, a szempárok néha meg-megállnak rajtam. Egyikük odasúgja a másiknak, hogy "Dalma nagyon csinos.” “Ez a kreáció egy álom!”Csak egy enyhe, sejtelmes mosolyt villantok feléjük, és továbbállok, mielőtt bárki igazán beszédbe elegyedne velem. Az ilyen eseményeken az a legfontosabb, hogy soha ne maradj túl sokáig egy helyen. Mindig tovább kell menni, újabb társaságokhoz csatlakozni, hogy az emberek csak találgassanak rólad.Sára és Balázs 20. házassági évfordulóját ünnepeljük, és mondhatom, tökéletesre sikerült. Sára úgy vonul fel a szobában, mint egy királynő, aki saját birodalmában járkál, miközben Balázs a bárpultnál ragadt egy csoport férfival, akik túlságosan is belemerültek a legújabb üzleti pletykákba. Ez az est mégis inkább a látszatokról szól, mint bármi másról.Oda köszönök néhány vendégnek, akiket már jól ismerek. Az egyikük,Vali néni, Sára sógornője, kedvesen átkarolja a derekam, és odasúgja: -Még mindig te vagy a legszebb fiatal lány ebben a társaságban, Dalmám.-Megjátszott szerénységgel kuncogok fel, miközben arra gondolok, vajon ő is tudja-e, hogy a férje tavaly nyáron próbált rám nyomulni egy hasonló összejövetelen. -Kicsim!-szól hozzám Balázs.-Megjött Erik! -mondja boldogan. Én pedig totál lefagyok. Ahogy elfordulok,máris velem szembe áll .A szívem hevesen dobban, mintha jégcsapok szúrnának bele. Hogyan merészel idejönni, miután mindent tönkretett? Gyorsan elfordítom a tekintetem, mintha semmi sem történt volna, és megpróbálom elkerülni. Átvágok a tömegen, köszönök néhány ismerősnek, de érzem, hogy követ. Erik ott van a nyomomban. Próbálok eltűnni a szobám biztonságában, még mindig sarkamban van, és amikor belépek, ő is bejön. Bezárja az ajtót, és kérdőn néz rám. A szívem dübörög, az ujjaim ökölbe szorulnak. Nem akarom ezt. Látni se bírom.-Hogy van képed idejönni?-sziszegem, és próbálom elnyomni a haragot, ami a bensőmet mardossa. Erik csak néz rám, bűnbánó tekintettel. Mintha az bármit is segítene.-Dalma, tényleg szívből sajnálom… és remélem, hamarosan minden rendben lesz köztünk.- közelebb lép, én pedig hátrálok. Nem akarom, hogy megérintsen.-Hah! Sajnálod? -vágok közbe.-Rendben voltunk addig, amíg le nem feküdtél a húgommal.-majd karba tett kézzel állok előtte. Látom, ahogy Erik arca megrezzen a szavaimtól. Tudja, mire gondolok. Mindketten tudjuk, mi történt, és mégis itt van. Valami őrült módon azt hiszi, hogy elég lesz, ha bocsánatot kér. De engem ez nem hat meg.-Nem hiszem el, hogy tényleg azt gondoltad, hogy ennyivel megúszod! -bökök a mellkasára.-Mégis mit vártál? Hogy majd megbocsátok, és mindenki boldog lesz? Nem, Erik. Itt már senki sem boldog ebben a játszmában.-sziszegem. Nem válaszol, csak bűntudatosan bámul rám. A haragom szinte perzsel,totál elegem van ebből.-Szükségem van valami erősebbre, hogy kibírjam.- dünnyögöm magamnak, majd hátat fordítok neki, és kiviharzok a szobából. Nem nézek vissza. Átrohanok a dolgozószobába, és megkeresem a legközelebbi italt. Balázsnál mindig van valami jóféle, amit el lehet lopni egy ilyen pillanatra. Ahogy elérem a kis bárpultot, felkapok egy üveget, ami már első ránézésre is erősnek tűnik, és kortyolok belőle. A csípős alkohol végén égeti a torkom, de pont erre van most szükségem. Hirtelen minden kicsit könnyebbnek tűnik.Próbálom levegőnek nézni Eriket. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vegyek tudomást róla, ne lássam a bűnbánatát, ne érezzem a közelségét. De ott van. Mindenhol. Akármerre nézek, valahogy mindig megpillantom a sarkamban. A ház tele van emberekkel, de ő az egyetlen, akit látok. És ez dühít a legjobban.Hirtelen egy ismerős hangot hallok. Felnézek, és ott van Jeremy, mintha a semmiből bukkant volna fel. Az arcomon azonnal mosoly terül szét, és a szívem újra hevesen kezd dobogni, de most egészen más érzéstől.-Mit csinálsz? -kérdezi, és az üvegre siklik a tekintete.-Semmit.-A hátam mögé dugom az italt. Ezután odalépek hozzá, hogy megcsókoljam. Nem gondolkodom, csak megteszem. Az alkohol bátorságot ad, de a kétségbeesés indít el igazán.Jeremy meglepődik, de aztán viszonozza a csókot. Pillanatokig tart, de éppen elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet Erikről. Végre valami jó is történik ebben a napban.Jeremy megfogja a derekamat és az asztalra ültet. Tovább csókolózunk, és letesszük az üveget az asztalra.Jeremy gyengéden lefektet az asztalra,közben leveszi magáról a nyakkendőjét és kigombolja az ingét.Jeremy rám hajol és forró csókokkal halmozza el a nyakamat,majd dekoltázsomat.Balázs asztala keményen nyomja a hátamat, de most még ez sem érdekel. Csak az érzéseimet akarom elmerülni, elmenekülni a jelenből, a valóságtól. Jeremy ajka az enyémhez simul, keze forrón érinti az arcomat. A csókunk heves és szenvedélyes, mintha minden eddigi tiltakozást feladva engednénk át magunkat annak, ami mindig is ott bujkált köztünk.Jeremy megfogja a ruhámat,és segít áthúzni,hogy kibújhassak belőle.Majd ledobja a földre és tovább csókolózunk.Egy pillanatra kinyitom a szemem, és az ajtó felé pillantok. A félig nyitott ajtó mögött meglátom Erik arcát. Tekintete éles és átható, mint egy penge, amelyet éppen most döfnek a szívembe. Mégsem érzek semmit. Csak egy apró mosolyt engedek meg magamnak – gúnyos és kegyetlen, tudom, de élvezem a helyzetet. Érzem, ahogy Jeremy ajkai egyre jobban tapadnak az enyémre, és egy másodpercre sem akarom abbahagyni. Élvezem a lebukás ízét, a tiltottság izgalmát. Azt akarom, hogy Erik lássa, hogy soha többé nem tér vissza az, ami valaha köztünk volt.Ennél jobb időzítést nem csinálhattam volna.Erik arca keserűvé torzul. Olyan fájdalmat látok rajta, amit talán még sosem, és egy részem egy pillanatra sajnálja. De csak egy pillanatra. Aztán visszatér belém az elégedettség érzése. Még mindig engem figyel, és ebben a figyelemben fürdöm, élvezem minden pillanatát.-Annyira dögös vagy ma,nem tudom hogyan csinálod.Nagyon akarlak.-pihegi Jeremy a nyakamnál.A pasi keze közben lassan a derekamra csúszik, szorosan húz magához. Forró lehelete a nyakamon ég, de én továbbra is Erik szemébe nézek. Nem engedem el a tekintetét. A szívem hevesen ver, de nem a félelemtől, hanem az adrenalin és a hatalom érzetétől, amely most átjár. Végre én irányítok.”Nekünk örökre vége”-tátogom Erik felé, miközben Jeremy csókjai perzselik a bőrömet.Tudom, hogy érti. Látom a szemeiben az elkeseredést, azt a végtelen fájdalmat, amit neki okoztam. És nem is bánom.Hiszen megérdemli.A fejem hátrahanyatlik, átadom magam Jeremy szenvedélyének.Az ujjaival végigsimít a hajamon, le a hátamon, miközben újra és újra a nyakamat csókolja. Mélyen beszívom a levegőt, minden érzékemmel élvezem ezt a pillanatot, mintha az utolsó lenne.Látom, hogy Jeremy szája egy mosolyra húzódik, mintha ő is érezné a győzelem ízét.Erik még mindig ott van. Érzem a jelenlétét, hallom a lélegzetét, mintha egy utolsó reménysugárba kapaszkodna. De már nem nézek rá többé. Nem kell. Ő tudja, hogy elveszített, és ez elég nekem. Elég ahhoz, hogy megértse, most már nincs visszaút.Aztán megfogom Jeremy fejét, és a fülébe súgom, hogy Erik is jól hallja: 'Szeretlek, Jeremy!' Azonnal megcsókolom őt. Ez volt a végső tőrdöfés Erik szívébe. Remélem,érezte.Erik csalódása mögöttem, de Jeremy karjaiban egyszerre érzem magam szeretőnek és árulónak.