Megtévesztés Játéka 29. fejezet

Kérlek,ments meg a bűnbe esett lelkemet!
Kíra

Bűnbánat. Lelkiismereti furdalás. Mit tettem? Tényleg megtettem? Vajon jól tettem? Azóta, hogy eltöltöttem azt az éjszakát Erikkel, már nem vagyok önmagam. Úgy érzem, mintha minden megváltozott volna.Érzem a testemen az érintéseit, mintha még mindig ott lenne velem. Az illata, a bőre melege, a csókjai... Istenem, elborítják a gondolataimat.A lelkiismeret furdalása olyan, mint egy állandó zümmögés a fejemben. Nem tudok tőle aludni, nem tudok enni, egyszerűen nem találom a helyem.Bármennyire is próbálok másra figyelni, nem tudom kiverni a fejemből. Egész nap csak Ő jár az eszemben.Erik valahogy képes volt felébreszteni bennem egy olyan szenvedélyt, amit még sosem éreztem. Minden egyes csókja, minden érintése megbénít, és felgyújt bennem egy olyan tüzet, amit már képtelenség eloltani. Olyan dolgokat hoz ki belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Mintha egy másik énemet tárta volna fel, egy sokkal merészebb, sokkal vágyakozóbb énemet. És ez megijeszt.A legőrjítőbb az egészben, hogy valahol meg tudom érteni a nővéremet, Dalmát. Mindig is mondta, hogy Erik más. Hogy ő egy igazi férfi, aki tudja, mit akar, és hogyan érheti el. És most, hogy megtapasztaltam, amit Dalma már régóta tud, már én is értem. Erik tényleg tud valamit, valami különlegeset. Valamit, amitől minden nő megőrül érte. De vajon ez elég ahhoz, hogy megérje ezt az egészet?Talán egy rossz ember vagyok. Talán egy önző csaj,aki a saját vágyait helyezi minden elé.És tudom, hogy mennem kellene gyónni, elmondani mindazt, ami a lelkemben dúl. De aztán belegondolok abba, hogy mennyire élveztem minden egyes pillanatot vele, és újra elönt az a bűntudat, ami egy pillanattal korábban még oly’ erősen szorította a szívemet. Erik olyan volt, mint egy isten. Azok a pillanatok vele... elvarázsoltak, magukkal ragadtak, és nem akarok visszatérni a régi életembe. Azt hiszem, nem is tudnék, még ha akarnék sem.De mi lesz most? Hogyan tovább? Hogy tudnék visszamenni a normális hétköznapokba, amikor a testem még mindig Erik érintésére vágyik? A lelkem még mindig azt akarja, hogy velem legyen, hogy érezzem őt újra és újra. A józan eszem azt súgja, hogy meg kellene állnom, el kellene engednem ezt az őrült vágyakozást, de a szívem teljesen másként érez.Ez nem helyes, tudom. Talán tisztességtelen is. De mégis, annyira akarom őt! Mintha valami láthatatlan kötelék kötne hozzá, amit nem tudok elvágni. Próbálom visszafogni magam, próbálok más dolgokra koncentrálni, de mindhiába. Úgy érzem, elvesztem ebben az érzésben, és nem találom a kiutat.És mi van, ha Dalma megtudja? Hogy fog reagálni? Dühös lesz rám? Megérti majd? Vagy örökre elveszítem a testvéremet, csak mert nem tudtam ellenállni annak a férfinak, akit ő is annyira akart? Ezek a kérdések mindennap kísértenek, de közben ott van az a másik hang is bennem, ami azt mondja: "Élvezd ki, amíg lehet!" És valahogy ez a hang erősebb minden másnál.Erik egy olyan férfi, aki tudja, hogyan kell egy nőt megérinteni, hogy aztán soha többé ne akarjon mást érezni. És én most pontosan ezt érzem. Egyetlen érintése, egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy megbolonduljak érte. Talán sosem kellett volna megtörténnie, talán hagynom kellett volna, hogy csak egy álom maradjon. De most már késő. Már megtörtént, és én... valahol, a lelkem mélyén, nem is bánom.

Beléptem a kórterembe, és egy pillanatra megálltam az ajtóban. A fehér falak, a steril illat, és a csend mind olyan nyomasztóak voltak.Dalma az ablak mellett feküdt, és a külvilágba meredt, mintha arról álmodozna, mikor mehet végre haza.Egy percig csak figyeltem őt.Talán egy másik helyzetben szépnek mondanám: a félhosszú, gesztenyebarna haja, ami most szanaszét terült a vállán,és a szemei, amelyek mindig olyan élénken csillogtak. De most csak fáradtnak és törékenynek tűnt. A kosár muffinnal a kezemben végül odaléptem hozzá, a lépteim visszhangot vertek a hideg padlón.-Szia, Dalma!-mondtam halkan. Letettem a kosarat az éjjeliszekrényre. Nem nézett rám, csak féloldalasan elmosolyodott, mintha csak félig venné tudomásul, hogy ott vagyok.-Szia, Kíra!-válaszolta rekedt hangon.-Köszi a muffint.Leültem az ágy melletti székre, és próbáltam nem szétrobbanni a feszült csendtől, ami ránk telepedett. Dalma az egyik muffint kezdte majszolni, miközben én összefontam a karjaimat, és az ajkamat harapdáltam. Nem tudtam eldönteni, miért jöttem ide igazán. Valahol belül reménykedtem, hogy ez a látogatás talán segít majd megérteni a saját érzéseimet, de a csend csak még nehezebbé tette a légkört.-Tudsz valamit Erikről?-törte meg a csendet Dalma váratlanul.-Napok óta nem jön látogatóba.-egy keserű sóhaj hagyja el a száját.Hirtelen összehúztam magam a széken. Nem számítottam erre a kérdésre, de mégis… mi mást kérdezett volna? Persze, hogy Eriket várta. Mindig őt várja.-Nem láttam őt mostanában.- hazudtam gyorsan, és éreztem, hogy az arcomon a vér szinte megfagy. Az utóbbi napokban próbáltam nem gondolni Erikre. Vagy arra, ami történt köztünk. De most, Dalma szavai hatására, mindez újra a felszínre tört, mint valami mélyen elásott titok.Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtón. Összerezzentem, és a szívem hevesen dobogni kezdett. Az ajtó lassan kinyílt, és ott állt Erik, egy hatalmas csokor rózsával a kezében. A gyomrom összerándult, és az ujjaim görcsösen szorították a szék karfáját. Nem tudtam eldönteni, hogy legszívesebben felpattannék-e és kiszaladnék, vagy inkább oda vágtam neki, hogy tűnjön el.-Kopp-kopp! Megjöttem!- köszönt vidáman, mintha ez csak egy átlagos látogatás lenne. Mintha tegnap este semmi sem történt volna. Egyenesen Dalmához lépett, és egy csókot nyomott a homlokára.Dalma arcán széles mosoly terült szét, és a szemei úgy csillogtak, mint egy gyereké, aki ajándékot kapott. Úgy nézett Erikre, mintha ő lenne a világ közepe. Én pedig... felálltam. Nem tudtam tovább itt maradni.-Kimentem kávéért!-vetettem oda gyorsan, és mielőtt bárki válaszolhatott volna, már el is indultam kifelé. A folyosón gyorsan végigmentem, és csak akkor lassítottam, amikor a büféhez értem. A kávéautomata előtt állva próbáltam egyenletesen lélegezni, de minden egyes lélegzetvétellel csak még jobban fortyogott bennem a düh. Mit képzel ez az Erik? Csak úgy megjelenik itt, mintha semmi sem történt volna? Mintha az, ami tegnap este történt, semmit sem jelentett volna? Hogy meri ezt tenni velem? És Dalmával is?Beütöttem a kávé gombját, és figyeltem, ahogy a sötét folyadék lassan csorog a pohárba. Az ujjaim reszkettek a dühtől, és a torkomban éreztem a felgyülemlett keserűséget. Próbáltam lenyelni, de a gondolataim újra és újra visszatértek ugyanahhoz az egyetlen kérdéshez: Mégis mi a francot képzel magáról Erik?Tudtam, hogy Dalma mennyire szereti őt, és hogy Erik mennyire fontos neki. És én sosem akartam ezt összezavarni. De amikor tegnap Erik váratlanul megjelent nálam, és a beszélgetésünk egyre mélyebb lett… aztán a csók… Utána amikor lefeküdtünk egymással.Soha életemben nem volt olyan szexben részem,mint a tegnapi. Nem tudom, mit tegyek. Mintha valami idegen erő irányította volna a testemet, és most, hogy itt vagyok, Dalma közelében, csak még jobban összezavarodtam.A kávé lefolyt,és a gép pittyegve jelezte, hogy elkészült. Kiemeltem a poharat, és az ajkamhoz emeltem. A forró ital égette a nyelvemet, de nem bántam. Talán még jót is tett a fájdalom. Egy kis külső fájdalom elnyomhatja azt, ami belülről éget.Hallottam, ahogy a folyosó végén nyílik az ajtó, és léptek közeledtek felém. Erik volt az. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam. Az illata annyira jellegzetes volt,így simán felismertem.-Kíra, beszélhetnénk?-kérdezte halkan.Nem válaszoltam azonnal. Csak tovább kortyolgattam a kávémat, és igyekeztem nem ránézni.-Miért vagy itt, Erik?-kérdeztem végül, még mindig a pohárra szegezve a tekintetemet.-Dalma vár rád.-közlöm vele hidegen.-Kíra, kérlek… csak hallgass meg…-könyörög.-Minek?-vágtam közbe. A hangom élesebb volt, mint szerettem volna. -Miért vagy itt? Azt hiszed, hogy csak úgy bejöhetsz ide, mintha semmi sem történt volna? Mintha tegnap este nem történt volna meg az a csók?-fakadok ki.Erik mély levegőt vett, láttam, hogy próbál nyugodt maradni. De engem nem érdekeltek az ő érzései. Csak az számított, hogy Dalma nem tudhat meg semmit. Nem tudhat arról, ami történt.-Nem akartam, hogy így legyen.-kezdte Erik.-De nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.-ismeri be.-Tényleg? -a szemébe néztem, és láttam benne a bizonytalanságot.-Hát akkor talán ideje lenne eldönteni, mit is akarsz, Erik. Mert én nem fogok itt állni, és várni, hogy kitaláld.-majd kiiszom a maradék kávét és kidobom a poharat.Erik nem válaszolt azonnal, csak meredten nézett rám. Éreztem, ahogy a gyomromban egyre nő a feszültség. A harag, a csalódottság, és az összezavarodottság mind egyszerre kavargott bennem, és nem tudtam, meddig bírom még elfojtani.-Én…-kezdte csendesen, de én már nem vártam meg a folytatást. Nem akartam hallani. Nem akartam semmit.-Hagyj békén, Erik.-suttogtam, majd otthagytam őt. A lábaim gyorsan vittek vissza a kórterem felé, ahol Dalma várt, abban a tudatban, hogy minden rendben van. De belülről én már egyáltalán nem voltam rendben.

Felszállok a buszra, és elindulok haza, Dalmáék házába. Igaz, egyáltalán nincs kedvem ehhez, de nincs más választásom. Késő van már, és a kimerültség rám telepszik, mint egy súlyos köd. A napok lassan telnek, aztán hetek is eltelnek, és én csak próbálom tartani a frontot, mintha minden a megszokott rendben zajlana.Egy nap váratlanul felhív Erik. Már a neve láttán összeszorul a gyomrom, és érzem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. Felveszem a telefont, de még mielőtt egy szót is mondhatnék, ő már bele is kezd:-El kéne vinni Dalmát lovagolni. Már úgyis régen volt.- közli velem szinte parancsoló hangon.-Miért pont én vigyem el őt? -kérdezem, bár sejtettem, hogy ez lesz a beszélgetés vége.-Kérlek…-hallom a hangján, hogy könyörög. Nem sokszor hallottam így beszélni, és talán éppen ezért sikerül elérnie, hogy végül beleegyezzek.

Erik házához indulok Dalma miatt. Nem igazán tudom, mire számítsak, de mikor megérkezem, leesik az állam. Egy hatalmas, modern villa előtt állok meg. A villa előtt sorakozó sövények rendezettek, a kert gyönyörűen karbantartott, és minden egyes részlete gondosan megtervezett. Szinte olyan, mint Dalmáék háza, de ez valahogy sokkal férfiasabb és dögösebb.Lassan odasétálok a kapuhoz, és megnyomom a csengőt. A gyomromban furcsa érzés keletkezik, ahogy Erik meglát engem, és kiszalad a házból. Fehér pólót visel, fekete melegítő nadrágot, fehér zoknit és fekete papucsot. Megugrik a szívem, és érzem, hogy a gyomromat forróság önti el. Zavarban vagyok, talán túlságosan is. Erik még így, egyszerű ruhában is hihetetlenül vonzó. Meglehet, hogy túl sokat gondolkodom ezen, de ahogy közelebb lép hozzám, elég csak egy pillantást vetnem rá, és máris minden gondolatom kavarogni kezd.-Gyere be!-mondja mosolyogva, majd beenged a házba.Belépve az előszobába, azonnal elkezdem figyelni a részleteket. A ház belseje tágas és modern, a falakat letisztult, világos színek uralják. Ahogy egyre beljebb lépek, látom a hatalmas nappalit, amely tele van fényűző bútorokkal és művészeti tárgyakkal. Mintha egy magazin lapjairól lépnék át a valóságba. Lenyűgöz a hely, szinte ámulatba ejt. Sosem gondoltam volna, hogy Erik ennyire gazdag. Miért nem mondta el? Vajon mit rejteget még előlem?Eljutunk a ház hátsó részébe, és ott találom magam a kertben. Ahogy körülnézek, azonnal meglátom a lovas karámot. Meglepődöm. Nem is sejtettem, hogy Erik tart lovakat. Közelebb lépek, és megcsodálom az állatokat. Mindegyikük szép, erős és egészséges, a szőrük fényes, a szemük élénk.-Azta!- ámulok el a látványon. Erik megérinti az egyik ló homlokát,és megsimogatja.Olyan természetesen és magabiztosan teszi mindezt, mintha mindennap ezt csinálná.-Őket kéne elvinnetek egy kicsit.-mondja, és rám néz.-Vigyétek el a terepre.-a kezével felém int,hogy sétáljak oda hozzá.Közelebb lépek az egyik lóhoz, és megérintem a nyakát. Érzem az erejét és az energiáját. A lovak mindig is lenyűgöztek, de sosem volt igazán lehetőségem közel kerülni hozzájuk. Most viszont, Erik miatt, itt vagyok, és a kezem alatt érzem ezt a gyönyörű állatot.-Miért tartasz lovakat? -kérdezem, mert nem bírom megállni.A férfi rám néz, és elmosolyodik.-Gyerekkorom óta szeretem őket. A nagyapámnak is voltak lovai, és valahogy mindig is közel álltak hozzám. Amikor megvettem ezt a helyet, úgy döntöttem, hogy nekem is lesznek.-magyarázza, és ahogy beszél, látom rajta a szenvedélyt.-Értem.- bólintok, és próbálom megérteni ezt az új oldalt, amit most látok belőle. Aztán eszembe jut, miért is vagyok itt.-Szóval, Dalmával kellene lovagolnunk.-mondom.Erik bólint, és újra megsimogatja az egyik lovat.-Igen, csak menjetek el egy kicsit a terepre. Jót fog tenni neki.És Dalmának is.-mondja,majd megpuszilja a ló orrát.Elmosolyodom és elindulok átöltözni.