Megtévesztés Játéka 22. fejezet

Mendel és én-ezért kísért a múltam

Kíra

Pár évvel ezelőtt…

12 éves koromig sosem volt igazi családom. Egyik helyről a másikra küldözgettek, mint valami használt angol holmit.Minél idősebb lettem, annál nehezebbé váltam. A kamaszkorral együtt jött a dacos természetem is: csípős volt a nyelvem, és nem bírtam ki, hogy ne szóljak vissza, ha valami nem tetszett. A legtöbb helyen nem viseltek el hosszú ideig. Az egyik nevelőanyám még azt is mondta egyszer, hogy „ha így folytatod, sosem lesz normális családod.” Mintha nem is ember lennék,hanem egy kolonc valaki nyakában.Pedig, ha valaki igazán ismerne, tudná, hogy mélyen legbelül mindig is egy igazi családra vágytam.De amióta az eszemet tudom, csak a jövés-menés, a folytonos változás van. Az árvaházak, a nevelőszülők, aztán vissza az intézetbe, amikor meguntak, vagy amikor nem illettem bele az elképzelésükbe. Szívből utáltam, amikor vissza passzoltak. Olyan érzés volt, mintha állandóan vizsgáznom kellene, és mindig elbuknék.Sokszor ábrándoztam arról, hogy milyen lenne, ha végre találnék egy családot, aki tényleg megtart. Képzeltem magamnak egy anyát, aki minden este mesét olvasna, és egy apát, aki megtanítana biciklizni, vagy eljönne megnézni az iskolai előadásomat. Olyan apró dolgok, amik más gyerekeknek maguktól értetődőek, nekem csak álomképek maradtak. Olyan családra vágytam, ahol nem csak elvárják, hogy tökéletes legyek, hanem elfogadnak olyannak, amilyen vagyok – a hibáimmal, a szemtelenségemmel együtt.Emlékszem, amikor az egyik felügyelő, akit már egy ideje ismertem, megállított a folyosón, és rám pirított: „Enyje, lányom, így nem lesz soha családod.” Annyira megszégyenítve éreztem magam. Mintha mindenért én lennék a hibás. Mintha az én csípős nyelvem lenne az oka annak, hogy senki sem akar engem. De az igazság az, hogy a szívem mélyén én is csak arra vágytam, hogy valakihez tartozhassak. Egy otthonra, ahol nem kell félnem attól, hogy másnap megint tovább küldenek. Egy helyre szeretnék menni, ahol tárt karokkal várnak rám.Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy talán végre valaki megtart. Az egyik nevelőanyám például nagyon kedves volt eleinte. Minden este csinált nekem egy bögre forró csokit habbal, és mesélt nekem a saját gyerekkoráról. Úgy éreztem, talán most végre megtaláltam a helyem. De aztán jött egy újabb vita, egy újabb hiba, és máris jött a mondat:-Talán jobb lesz, ha visszamész az intézetbe. Nem vagyunk biztosak benne, hogy ez így működni fog.-úgy éreztem, mintha egy tőrt döfnének a szívembe. Nem értették meg, hogy nem akarok mást, csak szeretetet és elfogadást.Aztán ott voltak azok a gyerekek, akikkel együtt nevelkedtem az intézetben. Némelyiküket barátomnak mondhattam, de legtöbbjük csak ideiglenes társ volt, akikkel megosztottam a fájdalmat és a magányt. Volt, akivel együtt terveztük, hogy egyszer majd megszökünk, és saját családot alapítunk. Elképzeltük, milyen lesz a házunk, kik lesznek a gyerekeink, hogyan fogunk boldogok lenni. Az álmok könnyebbek voltak, mint a valóság.Egy idő után már nem is akartam kötődni senkihez. Úgy gondoltam, jobb, ha előbb-utóbb úgyis továbbállok, és így nem lesz annyira fájdalmas.Aztán egy nap mégis csoda történt:Róza családjába kerülni először olyan volt, mintha egy álom vált volna valóra. Az első napokban még minden új volt és izgalmas. Az otthonuk, bár kicsi és egyszerű, tele volt olyan apró tárgyakkal,melyek elmesélték a történetüket.Hol utaztak eddig,milyen elismeréseket zsebelt be Péter a munkahelyén.A fiúk, Mendel pedig kitűnő tanuló volt.Róza, a nevelőanyám, kedvesen fogadott, és hamar megtaláltuk a közös hangot. Úgy éreztem, mintha mindig is itt lettem volna.Péter, Róza férje, egy különös figura volt. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem. Egy magas, erős testalkatú férfi volt, akinek a szeme mindig fáradtan csillogott. Sosem volt túl beszédes, de ha mondott valamit, akkor annak súlya volt. Az első találkozásunkkor csak bólintott felém, és egy gyors helló-val letudta az ismerkedést. Aztán lassan kinyílt előttem. Volt benne valami megnyugtató, valami stabilitás, amit az évek során felépített magában. Azt mondták róla, hogy régebben jó munkája volt egy nagy cégnél, de erről sosem beszélt. Valahogy mindig elterelte a szót, amikor a múltjáról kérdezték.Az első néhány hónapban minden jól ment. Péter ugyan csendes volt, de mindig mosolygott, amikor beléptem a szobába. Róza pedig, mint egy igazi anyatigris, gondoskodott rólam, és szinte minden nap megkérdezte, hogy van-e szükségem valamire. Még sosem éreztem magam ilyen biztonságban.Rózával sokszor eljártunk vásárolgatni,és nevetve megjegyeztük egymásnak,hogy ezt a programot egyszerűen imádjuk.Az egyik kávézóban ülve megfogadtuk egymásnak:bármi is történjék,mi örökké egymás mellett leszünk.Aztán az életünk egyik napról a másikra elkezdett szétesni,különösen Péteré.Egyik nap még munkába ment, másnap pedig már otthon ült a kanapén, a tévé előtt. Először azt hittem, szabadságot vett ki, de aztán egyre több nap telt el, és Péter csak otthon maradt. A szemei egyre üresebbé váltak, és mintha minden lelkesedése eltűnt volna. Nem beszélt róla senkinek, csak Róza tudott valamit, de ő sem árult el semmit nekem. Egyik este azonban hallottam, ahogy veszekednek a konyhában.-Nem tehetek róla, Róza!- hallottam Péter hangját, tele frusztrációval.-Már nincs rám szükségük. Kirúgtak.Kész!Ennyi volt!-majd azzal fogta magát és elviharzott a lakásból.Innentől kezdve minden megváltozott. Péter egyre kevesebbet beszélt hozzánk.Egyre kevesebb időt töltött velünk otthon.Amikor otthon volt, akkor is csak a dolgozószobájában volt,és pókerezett online.Kis idő múlva függővé vált.Amikor kiderült az igazság Róza nagyon összeveszett vele.Egyik este, amikor már mindenki aludt, és én is épp aludni készültem, hallottam, ahogy Róza és Péter újra veszekednek. Ezúttal a nappaliban voltak.-Mégis mit gondolsz, Péter? Hogy ez így rendben van?-kérdezte Róza, hangja tele volt aggodalommal és fájdalommal.-Nincs más választásom, Róza!-válaszolta Péter, és hallottam a hangján, hogy mennyire fáradt.-Valamiből meg kell élnünk.-hallok valami csikorgást,talán a szék az?-Pókerből akarsz megélni? Az nem élet! Az csak még több problémát hoz magával!-fakad ki a felesége.Ahogy teltek a hetek, Péter egyre jobban elsüllyedt ebben a világban. Eleinte csak péntek esténként ment el, de aztán egyre gyakrabban. Néha még hétköznapokon is eltűnt, és amikor hazajött, az arca mindig komor volt, a szemei alatt sötét karikák ültek. Néha azt hittem, hogy talán sikerül neki nyernie, és minden visszatér a régi kerékvágásba, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így működik.Egyik este, amikor Péter hazajött, és leült a konyhában, láttam, hogy a keze remeg. Róza megkérdezte tőle, hogy mi történt, de Péter csak rázta a fejét.-Nem maradt már semmim.-sóhajtotta.Ez volt az a pillanat, amikor minden végleg megváltozott. Róza dühösen felpattant, és azt kiáltotta:-Ez nem mehet így tovább, Péter! Nem teheted ezt velünk!-kiabálta,majd hallottam,hogy beviharzott a fürdőszobába.Elég sokáig volt bent,talán ki se jött onnan.Ezután Péter már nem jött haza. 

Egy hét telt el, majd kettő, és én egyre inkább féltem, hogy valami rossz történt vele. Róza szemei üressé váltak, és mintha minden reményt elveszített volna. Próbáltam vigasztalni, de ő csak megrázta a fejét.Aztán attól a perctől kezdve engem okolt,hogy a férje elhagyott minket.-Olyan fiatal lányért van oda,aki az asszisztense volt.Azért rúgták ki.Érted?Egy 23 éves kis fruskával csalt meg.Érted?Olyan kis fiatal lánnyal,mint veled.Jó Te mondjuk nem annyi vagy,de tudod milyenek a pasik.-sóhajtja.Nem szóltam semmit,csak hallgattam.Nem mertem már vissza szólni.-Szóval..Ha majd felnőtt leszel,egy nap megérted.-közben rágyújt a cigire,majd kifújja a füstöt.-Kész a kávé.-jelentem ki neki.-Szuper.Hozd ide.-kéri.-Anya!-kiabál a fürdőből Mendel.-Kíra már megint összefröcskölte a tükröt fogkrémmel!-árulkodik.Én pedig sóhajtva rázom a fejemet.Mendel már a kezdetektől nem kedvelt engem, de miután az apja elment, még inkább rám haragudott. Meg volt győződve arról, hogy én kikezdtem az apjával, mivel nemrég derült ki, hogy az apja egy fiatal lánnyal is kavart már. Azóta Mendel állandóan különböző utalásokat és megjegyzéseket tett rám, a testemre, a kinézetemre. Fogalmam sem volt, miért piszkál ennyire. Aztán ahogy teltek a hetek, egyre inkább utálni kezdtem őt.Egy napon, amikor végre sikerült találnom valami nyomot a családfa kutatás során, ami a rég elveszett ikertestvérem hez vezethetett volna, pont akkor lépett be Mendel a szobámba. A kezemben tartott papírra nézett, majd szó nélkül kikapta a kezemből.-Mi ez?- kérdezte nevetve, mintha valami viccet látott volna.-Add vissza!-mondtam, próbálva elkapni a papírt, de ő magasra tartotta, és röhögött.-Szóval, ikertestvér? Ez nevetséges!Álmodozz csak királylány!-mondta, majd a papírt kettétépte és a darabokat a földre szórta.A düh elöntötte a fejem, meglöktem Mendelt, aki csak még szélesebben vigyorgott rám.-Tűnj el innen!-kiáltottam rá, és kitaszítottam a szobából. Amint kilépett, becsaptam az ajtót és ráfordítottam a zárat. Zokogva csúsztam le az ajtó mentén, érezve, hogy minden reményem szertefoszlik. Soha nem fogom megtalálni az elveszett családomat, és a testvéremet.

Róza egyik nap gúnyosan kijelentette,hogy már nem fog több zsebpénzt adni nekem.Így kénytelen voltam állást keresni.Végül egy közeli kávézóban sikerült munkát találni,ahol majd hétfőn fogok kezdeni. Már alig várom!Másnap reggel,amikor felkeltem egyre izgatottabbá váltam,és alig vártam,hogy ott lehessek.Már hetek óta tervezgettem, hogy itt dolgozom majd, és végre eljött az idő. Ahogy beléptem a kávézó ajtaján, egy kicsit remegő kézzel toltam el magam előtt az üvegajtót, de gyorsan összeszedtem magam.-Jó reggelt!Kíra vagyok!-mosolyogtam a pulthoz lépve. A többiek is barátságosan fogadtak. Jó érzés volt látni, hogy itt mindenki kedves és segítőkész.Az egyik lány, Emese, odalépett hozzám, kezet rázott velem, majd rögtön körbevezetett a kávézóban.Bár első napomon még csak pincérnőként kezdtem,így minden lehetőséget megragadtam, hogy megtanuljak valami újat.-Ne aggódj, Kíra! Nagyon könnyen bele fogsz jönni.- nyugtatott Emese.Csak figyelj oda, és élvezd, amit csinálsz!-bátorított.És tényleg élveztem. Élveztem minden pillanatot. Az emberek kedvesek voltak, a kávézó hangulatos, és úgy éreztem, hogy végre talán megtaláltam a helyemet. A napok gyorsan teltek, és hamarosan már úgy mozogtam a pult mögött, mintha mindig is itt dolgoztam volna.Aztán jött Leon.Leon egy magas, sötét hajú srác, aki néhány évvel idősebb nálam. Az első pillanattól fogva figyelt rám, de eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Úgy gondoltam, hogy csak kedves és segítőkész, mint mindenki más itt. De hamar rájöttem, hogy több van a dolog mögött. Minden alkalommal, amikor a közelében voltam, elkezdett flörtölni velem. Néha csak egy-egy megjegyzést tett, máskor meg váratlanul mellém lépett, és halkan megkérdezte:-Ugye tudod, hogy te vagy a kávézó legdögösebb pincérnője?-meg ehhez hasonlókat.Erre csak mosolyogva megforgattam a szemem, de valójában jól esett a figyelme. Tetszett a játéka, és ahogy eltelt néhány hét, egyre gyakrabban találtam magam azon, hogy keresem a társaságát. Nem volt benne semmi komoly, csak egy kis flört, ami feldobta a napjaimat.Egyik délután, amikor már zárásra készültünk, Leon ismét ott termett mellettem. A pultot töröltem éppen, amikor halkan odasúgta:-Tudtad, hogy már hetek óta arra várok, hogy elhívjalak valahová?-kérdezte.Meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy ilyen egyenesen fogja kimondani, amit gondol. Megálltam egy pillanatra, felnéztem rá, és láttam, hogy egy kicsit félrecsapott mosollyal néz rám. Az a fajta mosoly, amivel azt hiszik, hogy minden lányt levesznek a lábáról.-Eljössz ma este velem?-teszi fel végül a nagy kérdést.Nevettem, és megcsóváltam a fejem.-Ma este? Nem is tudom, Leon…-de mielőtt befejezhettem volna a mondatot, egy apró csókot nyomott az arcomra. Nem volt tolakodó, inkább csak játékos. Meglepetten kaptam hátra a fejem, de nem tudtam nem nevetni.Ahogy teltek a napok, Leon továbbra is ott volt a nyomomban. Az apró flörtök egyre gyakrabban fordultak elő, és néha azon kaptam magam, hogy várom őket. Leon igazi szívtipró volt, de volt benne valami kedves is, valami, ami miatt nehéz volt nem kedvelni őt.

Egyik nap éppen rendezkedtem az asztalok körül, só- és borsszórókat helyeztem ki, amikor hirtelen megéreztem valakit a hátam mögött. Az illatából azonnal tudtam, hogy Leon az. Mindig is éreztem valami megmagyarázhatatlan bizsergést, amikor a közelemben volt, de ma valahogy más volt a hangulat. Mielőtt bármit is tehettem volna, Leon finoman átölelt hátulról, és lágyan megpuszilta az arcomat.-Hé, ez nem ér!-nevettem fel, miközben próbáltam nem mutatni, mennyire is tetszik a közelsége.- Jól van, jól van, megyek is a dolgomra!-mondta, és rám kacsintott, mielőtt távozott volna.Ahogy elindult, észrevettem valamit az ablakon át. Vagy inkább valakit. Mendel volt az, a mostohabátyám, aki nem épp arról híres, hogy tudja, hogyan kell tiszteletben tartani a határokat. Megjegyzem, nem örültem, hogy ott volt, és még kevésbé annak, ahogyan rám nézett. Szinte perzselt a tekintete, és már akkor tudtam, hogy ebből bajom lesz.Mendel arckifejezése mindent elárult: féltékeny volt. És ha van valami, amit megtanultam róla az évek során, az az, hogy ha valamit akar, addig hajt, míg meg nem kapja. Most, hogy látta,ahogyan Leon átölel és megpuszilja az arcomat, egyértelműen úgy döntött, hogy ő jobb "parti", mint Leon. Egy ideje már sejtettem, hogy érdeklem őt, de most éreztem, hogy még inkább rám fog mászni.Így is volt.Attól a pillanattól kezdve akarta elvenni a szüzességemet.-Látom, Leon jól szórakozik itt veled.- jegyezte meg egyszer, miközben közelebb lépett hozzám.-De én addig hajtalak,amíg le nem fekszel velem.-majd hirtelen megfogta a fenekemet,én pedig ellöktem magamtól.-Disznó!-szólok rá,és elviharzok a közeléből.-Addig megyek utánad, amíg meg nem szerezlek! Értetted?! Soha nem fogom feladni! -kiabálta utánam. Sajnos, az ígéretét a mai napig tartja.