Megtévesztés Játéka 24. fejezet

A titok,ami lassan felőröl

Kíra

Napok óta alig beszélünk Jeremyvel. Érzem, hogy a titkaim közénk állnak, de muszáj tartanom magam. Dalmát játszani igenis nehéz feladat. Mintha egy olyan szerepet vennék fel, ami lassan felőröl. A napok egyre hosszabbnak tűnnek, a hazugságok pedig egyre nehezebben jönnek. Jeremy érezhetően távolodik tőlem, minden perccel, minden elhallgatott igazsággal. És ez megőrjít. Nem akarom, hogy elszakadjon tőlem, nem akarom, hogy a köztünk lévő kapcsolat csak egy színjáték legyen.A kanapén ülök, körülöttem könyvek és füzetek, próbálok a leckére koncentrálni, de a gondolataim minduntalan elkalandoznak. A szívem egyre gyorsabban ver, ahogy arra gondolok, mennyire távol vagyok az igazságtól, és mennyire közel ahhoz, hogy mindent elveszítsek. Hallom, ahogy Jeremy hazaér. Az ajtó halk nyikorgással nyílik, majd egy tompa csattanással záródik mögötte. Felnézek a könyvem mögül, és rá pillantok. Csak egy szót váltunk: egy köszönést. Hideg és távolságtartó.-Szia!-köszön felém, miközben leveszi a cipőjét.-Szia!- válaszolom, és visszanézek a könyvemre.A szemem sarkából figyelem, ahogy Jeremy a konyhába lép, és kávét készít. Leveszi a pulcsiját, és alatta egy világoskék pólót visel, ami kiemeli a széles vállait és karjait. Úgy teszek, mintha a könyveimet tanulmányoznám, de valójában minden mozdulatát figyelem. Az ujjaim szorosan markolják a tollat, és érzem, ahogy a kezem megfeszül.Jeremy kávéval a kezében visszatér, és leül velem szemben. Egy pillanatig csak néz rám, majd megszólal:-Képzeld, találkoztam egy fura fazonnal. Valami Máté vagy Mendel. A fene se tudja. Végig valami Kíráról beszélt.-közben belekortyolt a kávéjába.Mintha valaki jeges vizet öntene rám. A nevem hallatán megfagyok, és a szívem kihagy egy ütemet.A francba!... Mendel közel van. Túlságosan is közel. A tankönyv megcsúszik a kezemben, de gyorsan összeszedem magam, próbálva megőrizni a nyugalmamat. Megköszörülöm a torkomat, és megpróbálok közömbösnek tűnni.-Biztos bolond volt.-mondom vállat vonva, de a hangom remeg, és érzem, hogy a testem minden izmában megfeszül.Jeremy figyel engem, a tekintete kutató és kérdő. Egy ideig csendben marad, aztán megkérdezi:-Ismered?-egy pillanatra elakad a lélegzetem. Próbálok lazának tűnni, de belül pánikolok. Ha most bármit mondok,csúnyán lebukhatok.-Nem.-felelem végül.-Nem is tudom, ki az a Mendel.-mondom vállat vonva.-Csak furcsa volt.folytatja Jeremy, miközben a kávéjába kortyol.-Olyan megszállottnak tűnt. Mintha mindenáron el akarta volna mondani, hogy valami baj van.-és két kezébe veszi a bögrét.-Nem tudom, miről beszél.Mondom biztos egy idióta.-vágom rá gyorsan, talán túl gyorsan is. Érzem, hogy a hangom egyre feszesebb lesz, és tudom, hogy muszáj lennem valami ürügyet találni.-Figyelj, nekem most mennem kell…-felállok a kanapéról, a könyveket és jegyzeteket az asztalra dobom, majd gyors léptekkel a fürdőszoba felé indulok. Jeremy utánam szól:-Hé,szívem!Minden rendben?-kérdezi, de nem fordulok vissza. Nem tudok. Ha most ránézek, megtörök.Berohanok a fürdőbe, és bezárom magam mögött az ajtót. A tükörbe nézek, és alig ismerem fel azt a lányt, aki visszanéz rám. Könnyek gyűlnek a szemembe, és már nem tudom visszatartani őket. A vállam megremeg, és az első könnycsepp végig folyik az arcomon.-Miért csinálom ezt?- suttogom magamnak, de a hangom elcsuklik. Próbálom elfojtani a sírást, de a könnyeim megállíthatatlanul patakzanak. A falnak dőlök, és lassan lecsúszom a hideg csempére. Az ujjaim belekapaszkodnak a hajamba, és a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed.Nem akarom, hogy Jeremy így lásson. Nem akarom, hogy tudja, mennyire összetörtem. Tudom, hogy az egész szerepcsere nem tarthat örökké, de még nem állok készen arra, hogy bevalljam neki az igazságot. Attól félek, hogy ha megtudja, ki is vagyok valójában, elveszítem őt. És ha elveszítem Jeremy-t, akkor minden, amit eddig felépítettem, darabokra hullik.

Felkapom a futócipőmet és magamra húzom a vastag téli futószerkómat. Már régóta tervezem, hogy kimozdulok egy kicsit, és végre itt az alkalom. Jeremy nincs otthon, elment bevásárolni, így nyugodtan készülődhetek. Még egy gyors ellenőrzés a tükörben – a sapka jól áll, a kesztyű is megvan. Bemelegítek, néhány karkörzés, guggolás, és érzem, hogy az izmaim felkészültek. Lassan elszámolok magamban tízig, és már indulok is.Az utcára érve bekapcsolom a zenét a fülesemen, Artemas legújabb lemezét hallgatom. A ritmus azonnal felpörget, és egyre gyorsabb tempóban kezdek futni. A hideg levegő csípi az arcom, de élvezem, ahogy a lábam könnyedén suhan az aszfalton. Már érzem, hogy ma jó időt futok, és kihasználom az adrenalin lökéseit. Egyre jobban szedem a lábaimat,és élvezni kezdem a mozgást. A parkba érve elhatározom, hogy körbefutom az egészet, majd még egyszer. Nincs megállás, csak a ritmus és én. Artemas zenéje teljesen elnyomja a külvilág zajait,csak az ütem és a futás van.Már éppen a harmadik kört kezdem, amikor valami fura érzés fog el. Mintha valaki figyelne. Próbálok nem foglalkozni vele, de a gondolat nem hagy nyugodni.Éppen fordulnék be az egyik fánál,amikor hirtelen valaki hátulról megragad és a kezét a számra tapasztja. A szívem azonnal felgyorsul, a pulzusom az egekben, és egy pillanatra mindent átjár a félelem. Az ösztöneim azonnal cselekvésre késztetnek, megfordulok, és ahogy ránézek, meglátom Mendelt.-Te bolond vagy? – kérdezem, ahogy elenged.-Szióka!-vigyorog rám önelégülten.- Most már biztos vagyok benne, hogy te vagy az, Kíra! Csak te kérdezhetsz ilyeneket.-nevet, de én egyáltalán nem találom viccesnek. Kicsit hátrébb lépek, összefonom magam előtt a karomat, és elfordítom a fejem. Megpróbálom összeszedni magam, de még mindig érzem a szívem dübörgését a mellkasomban.-Mi az, cicamica? Hiányoztam? -kérdezi flörtölő hangon, és mielőtt még reagálhatnék, megragadja az államat és maga felé fordít.Kopj le!-csapom le a kezét azonnal,és meghátrálok.Ő viszont nem hagyja, hogy csak úgy elsétáljak. Látom a szemében, hogy valami mást tervez.-Figyelj, Kíra, muszáj velem jönnöd!-mondja komolyabb hangon. Próbálom nem észrevenni a komoly ábrázatát.-Nem megyek sehová!-vágom rá, és már fordulnék is vissza, amikor újra megragadja a karomat.-Emilia kért meg rá!-mondja meg végül.-Az anyám?-kérdezem, de nem engedi, hogy tovább kérdezősködjek. Az arcán látom, hogy valami komoly dologról van szó, de nem érdekel.-Már nem érdekel, hagyj békén Mendel!-kiáltom, és próbálom kiszabadítani magam a szorításából.És ekkor történik az, amit sosem vártam volna tőle.Mendel megragadja az arcomat,és hirtelen megcsókol.Egy pillanatra lefagyok, az agyam próbálja feldolgozni a helyzetet, de a testem gyorsabb. Arcon csapom, és hátralépek.-Te annyira hibbant vagy!- sziszegem, a szemem szinte villámokat szór.-Kíra, nem érted, hogy fontos?-próbálja újra, de én már nem hallok mást, csak a saját dübörgő véremet a fülemben.Az adrenalin még mindig zubog az ereimben, a harag és az undor vegyes keveréke járja át minden porcikámat.Gyűlölőm Mendelt.-Tűnj el az utamból, Mendel, különben legközelebb ennél többet kapsz!-mondom, és látom, hogy egy pillanatra tényleg elbizonytalanodik. De aztán az a tipikus önelégült mosoly újra megjelenik az arcán.A kezem pedig még mindig ökölbe szorul.-Jó, jó, ahogy akarod, cicamica!-mondja, és megemeli a kezét, mintha feladná. De a szemében látom, hogy ezzel még nincs vége.Egyáltalán nincs.

Miután befejeztem a futást, hazafelé tartok, és már az ajtón belépve megcsap a kellemes, édes palacsinta illat. Meglepődöm. Nem emlékszem, hogy mondta volna,hogy palacsintát fog sütni.Leveszem a kabátomat és a cipőmet, és lassan a konyha felé indulok, és kíváncsi vagyok mi történik itt.Amikor belépek a konyhába, meglátom, hogy Jeremy megterített az asztalon, és egy gyönyörű csokor vörös rózsa virít a vázában. Mellette pedig egy üveg behűtött pezsgő. A szívem hevesen kezd verni. Mi történik itt?-Szia?-köszönök bizonytalanul, a hangom inkább kérdésként hangzik. Soha senki nem készített még nekem ilyen romantikus meglepetést, és nem tudom, hogyan reagáljak. Érzem, hogy elpirulok, és egy pillanatra zavarban vagyok. Nem vagyok hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, de be kell vallanom, tetszik.Jeremy elmosolyodik, és elsétál a tűzhelytől. Felkapja a rózsákat a vázából, majd felém fordul. A szemei csillognak,és boldognak tűnik.-Boldog évfordulót, szívem!-mondja, és közelebb lép hozzám. Mielőtt még bármit mondhatnék, gyengéden megcsókol.-Öööö... köszönöm... Boldog évfordulót!- hebegem, miközben megcsókolom őt, de belül teljesen összezavarodtam.Igazából nem nekünk,hanem Dalmának és Jeremy-nek van az évfordulója.Jeremy észreveszi a zavarodottságomat, és vidáman mosolyog rám. Gyengéden megsimogatja az arcomat.-Mi az,kicsim, miért vagy így megszeppenve?-kérdezi nevetve, és én érzem, hogy elpirulok.Lesütöm a szemem, és halkan megjegyzem:-Hiszen reggel összekaptunk..-emlékeztetem őt, hátha ezzel kicsit tisztázhatom, miért érzem magam ennyire zavarban.Jeremy csak legyint, mintha ez semmiség lenne.-Ó, az nem érdekel! Az már a múlt. Most itt vagyunk a jelenben.-mondja, és hirtelen elkapja a derekamat, magához húzva. Az érintése megnyugtató, mégis valahogy képtelen vagyok megnyugodni. Érzem, hogy valami készülődik.Lassan elenged, és mindketten leülünk az asztalhoz. Próbálok a palacsintára koncentrálni, de az agyam teljesen máshol jár. Jeremy vidáman cseveg tovább, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de én egyre idegesebb vagyok. A gyomrom egyre szorosabb görcsbe rándul.Miközben próbálom összerakni a gondolataimat, Jeremy hirtelen feláll, és lassan odasétál hozzám. A szívem újra őrült tempóban kezd verni. Valami nagy dolog következik, érzem.Letérdel elém, és a világ megdermed körülöttem. Érzem, hogy a lélegzetem elakad, a tüdőm nem kap levegőt.Esküszöm mindjárt megfulladok.-Dalma!-kezd bele a monológba:-Amikor gyerekek voltunk, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ide fogunk eljutni.Barátok voltunk, mindig is barátok, és ez a barátság annyira különleges volt számomra, hogy soha nem akartam elveszíteni.Ahogy az évek teltek, valami megváltozott bennem. Mindig is szerettem, ahogy nevetsz, ahogy a világot látod, és ahogy soha nem adod fel. De valahogy ezek az érzések egyre mélyebbé és erősebbé váltak. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem csak a barátomként tekintek rád, hanem valaki olyanra, akivel az egész életemet el tudnám képzelni.Tudod, volt egy pont, amikor rájöttem, hogy már nem elég, hogy a legjobb barátom legyél. Többre vágytam, valami mélyebbre, valami igazira. És most itt vagyunk.Nem gondoltam volna, hogy idén eljutok oda, hogy megkérjem a kezed. De valami megváltozott, és jó irányba. Az érzéseim irántad csak egyre erősebbek lettek, és tudom, hogy ezt nem akarom elengedni. Te vagy az, akit szeretek, akit tisztelek, és akivel mindent meg akarok osztani.Szeretném, ha együtt építenénk fel a jövőnket,gyerekeket szeretnék tőled.Legaláább hármat.Ez minden vágyam.Teljes szívemből szeretlek Dalma!Ezért most csak egyetlen kérdésem van hozzád. Hozzám jössz feleségül?-az agyam egy pillanatra leblokkol. Tényleg megkéri a kezem? De...hiszen én nem Dalma vagyok!Nekem el kell innen menekülnöm. Mégpedig most azonnal!Az ujjaim közül kihullik a szalvéta, és szinte észre sem veszem. A szívem zakatol, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Szinte öntudatlanul felállok, és mielőtt Jeremy bármit mondhatna, kifutok a lakásból. A lábam alig érinti a talajt, ahogy futok, mintha csak menekülnék valami elől, ami túl nagy és túl nehéz, hogy most megküzdjek vele. Nem tudom mit tegyek.Még sosem voltam ilyen helyzetben.És most mit fogok mondani neki, amikor,majd visszamegyek? Ha visszamegyek egyáltalán…

Négy óra múlva visszatérek a lakásba.Az egész testem nehéz, mintha egy láthatatlan súly nyomná le, és minden lépéssel egyre mélyebbre süllyednék. Csend van,és hirtelen megijedek,hogy Jeremy esetleg elment itthonról.Miután belépek,azonnal meglátom,így meg is nyugszom.Ahogy Jeremy meglát,azonnal feláll a kanapéról.Az arca aggódó,de nem szól semmit.Csak figyel. Nem tudom, hogy kezdjek bele, de érzem, hogy nem kerülhetem el a beszélgetést. Egyszerűen csak leülök a kanapéra, és próbálok egy kis nyugalmat találni. A szívem vadul dörömböl,mintha kiakarna szakadni.Jeremy letérdel elém, és szemei az arcomat fürkészik.Az egyik kezét a combomra helyezi,és vár. Most jött el az ideje. Muszáj elmondanom neki az igazat. Mély levegőt veszek, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Érzem, hogy remeg a kezem, de mégis muszáj erősnek lennem. Ha más nem,Ő megérdemli az igazságot.-Tudod... Én igazából nem Dalma vagyok, hanem Kíra. -szakad ki belőlem végül.Látom, ahogy Jeremy arca megváltozik. A döbbenet és a zavar tükröződik rajta, de nem szakít félbe. Csak figyel tovább, csendben várva a magyarázatomra. Nem könnyű folytatni, de már nem hátrálhatok meg. Belekezdtem, és be kell fejeznem.Most vagy soha.Elmesélem neki, hogyan találtunk egymásra Dalmával az interneten keresztül, egy iskolai feladat kapcsán, ami családfakutatásról szólt. Azonnal megéreztük, hogy van valami különleges köztünk, mintha valahol mélyen mindig is tudtam volna, hogy létezik egy másik felem. Valaki, aki épp olyan, mint én. Ahogy teltek a hetek, egyre többet beszélgettünk, és végül találkoztunk. Az ötlet, hogy helyet cseréljünk, szinte játékosan, kalandként indult. Azt hittük, könnyű lesz, hogy egyszerűen belecsöppenhetünk egymás életébe, és élhetjük azt gond nélkül.Minden pillanatban emlékeztetnem kellett magam, hogy én most Dalma vagyok, és az ő életét élem. Ahogy közelebb kerültünk Jeremyvel, egyre inkább éreztem, hogy amit csinálok, nem csak játék, hanem valami sokkal komolyabb dolog. Jeremy mindent megváltoztatott. Az ő jelenléte, ahogy rám nézett, ahogy megérintett… Minden pillanat, amit vele töltöttem, egyre nehezebbé tette a hazugságot.Elmondom neki Mendelt is, aki a mostohatestvérem. Az a fiú, akivel már Jeremy is találkozott. Mindig is belém volt zúgva, és meg akar szerezni magának, bármi áron. Nem volt könnyű kezelni őt, főleg, hogy mindeközben Jeremy iránti érzéseim is egyre erősebbé váltak.Látom, ahogy Jeremy arca elsötétül, ahogy a történetem kibontakozik előtte. Az őszinte aggodalom lassan átváltozik valami másba – csalódásba, talán haragba. Tudom, hogy bántottam őt. Talán jobban is, mint azt valaha is sejteni mertem. Mégis, muszáj befejeznem. Tartozom neki ezzel.-Amióta megcsókoltál a suli folyosóján... azóta szeretlek. - suttogom, alig hallhatóan. A hangom megremeg, mintha egy vékony jégrétegen lépkednék, és attól félnék, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat alattam.Csend következik. Olyan mély és fájdalmas csend, hogy szinte hallom, ahogy a szívem szétreped a mellkasomban. Jeremy feláll, és pár lépést hátrál. Nem néz rám, csak kifújja a levegőt, mintha az elmúlt percek összes feszültségétől most akarna megszabadulni. A kezem ökölbe szorul a térdemen, de nem mozdulok. Várakozom, bár fogalmam sincs, mit fog mondani.-Kíra... - kezdi halkan, és lassan rám emeli a tekintetét. A hangjában fájdalom van, és valami mély szomorúság. -Miért nem mondtad el előbb?-kérdezi és a hangja megremeg.Nem tudom, mit mondjak. Nem akarom mentegetni magam, de az igazság az, hogy féltem. Féltem attól, hogy ha kiderül, ki is vagyok valójában, akkor mindent elveszíthetek. De most, ahogy itt áll előttem, látom, hogy talán már el is vesztettem. Nem számít, hogy mennyire szeretem őt, ha ő nem tud többé bízni bennem.-Nem szerettelek volna megbántani.-mondom neki remegő hangon.-De már nem tudok tovább hazudni.-vallom be neki.Jeremy tekintete még mindig rajtam van. Látom, hogy próbálja feldolgozni mindazt, amit elmondtam neki.Harag és fájdalom van a szemében, és ez a tekintet csak még inkább összetöri a szívemet.-Én... nem tudom, mit érezzek most. - mondja végül, és lehajtja a fejét.-Az érzéseim valósak voltak, de most már nem tudom, hogy mi az, ami igaz.-sóhajt fel.Fáj hallani ezeket a szavakat, de megértem őt. Tudom, hogy amit tettem, az bonyolulttá tette a dolgokat. De egy dolgot biztosan tudok: amit Jeremy iránt érzek, az valódi. Minden pillanat, amit vele töltöttem, az valóság volt számomra. És ha csak egyetlen esélyt adna, ha csak egyetlen alkalommal meghallgatna, talán megértené, hogy mennyire sajnálom, és hogy minden egyes nap azon fogok dolgozni, hogy visszanyerjem a bizalmát.-Én tényleg szeretlek, Jeremy. Nem azért mondom ezt, hogy megbocsáss, hanem mert ez az igazság. És ha te is úgy érzed, hogy még van esély… csak egy pici esély… -a hangom elcsuklik, és a könnyeim potyogni kezdenek.Ő hosszú ideig hallgat, majd végül közelebb lép hozzám. Lassan, bizonytalanul, mintha attól félne, hogy ha megérint, minden összeomlik körülöttünk. De aztán a keze végül az enyémhez ér, és bár ez egy apró gesztus, mégis mindennél többet jelent. Aztán végül megszólal, halkan, fájdalommal a hangjában.-Talán van esély. De lassan kell haladnunk. Nagyon lassan.-felnézek rá,és tudom,hogy talán mégis csak van remény kettőnk számára.