Megtévesztés Játéka 10. fejezet

A szívemet nem lehet kalitkába zárni

Dalma

Négy óra. Már négy órája bámulom a plafont, és próbálok rájönni,hogy miért hagyott itt Erik?Be vagyok zárva ebbe a luxus szobába, amit 2 napja még gyönyörűnek találtam,de most börtönnek tűnik. Éhes vagyok és nyűgös.És haragszom.Olya annyira,hogy legszívesebben szétrombolnék itt mindent.A függönyöket letépném és az ágyakról ledobnám a takarókat és a párnákat.Hogy tehette ezt velem Erik? Hogyan hagyhatott itt? Ráadásul a kártyát is magával vitte, így nem tudok kimenni a szobából. Nem mellesleg a telefonom is nála van.Erik mindent magával vitt,csak engem nem.Minden egyes alkalommal, amikor az ajtó kilincséhez érek, reménykedem,hogy talán valami csoda folytán kinyílik.De nem így történt.Lehet,hogy megcsal?Ezért hagyott itt? Vagy egyszerűen ennyire közömbös lettem számára? De miért… miért nem tér vissza? Miért nem mond semmit?Először reméltem, hogy csak egy kis időre ment el. Egy órára, két órára. Talán valami dolga volt, és el kellett intéznie valamit. De már eltelt negyvennyolc óra, az az két nap.Aztán eszembe jut Jeremy.Istenem!Hogy mennyire hiányzik most nekem!Bánom,hogy belekavarodtam ebbe a viszonyba Erikkel. Lehet, jobb lett volna, ha Jeremy mellett maradok békében és szerelmesen.A gondolat, hogy mi lehet most vele, szinte megőrjít. Hiányzik. Hiányzik a mosolya, ahogy rám néz, az érintése… minden. És az őszinte szerelem, amit mindig éreztem iránta, most olyan elevenen marja a lelkem, hogy belesajdul a szívem.Miért nem vagyok vele? Hogyan engedhettem meg magamnak, hogy Erik miatt eltávolodjak tőle?Nem tudom, hogy miért sodródtam bele ebbe az egészbe. Erik olyan vonzó volt, olyan izgalmas. A rejtélyessége magával ragadott, de most, ahogy itt ülök, egyedül, a saját börtönömben, rájövök, hogy talán csak egy illúzió volt. Jeremy soha nem hagyott volna így itt. Ő mindig figyelt rám, mindig fontos voltam neki. De most? Most talán őt is elvesztettem. Nem tudom elűzni a képet, ahol Jeremy és Kíra együtt vannak. A húgom és a pasim. Istenem, még belegondolni is szörnyű! Mi van, ha most ők ketten tényleg együtt vannak? Mi van, ha az én hibám miatt jöttek össze? Tuti, hogy egymásra találtak, hiszen Jeremy szerelmes belém. Most, hogy Kirát hiszi Dalmának – vagyis engem –, az egész még frusztrálóbb.De ebbe még belegondolni is félek.Minél többet gondolok erre az eshetőségre, annál jobban összetörik a szívem.Aztán újra Erikre terelődnek a dühös gondolataim.Hogyan tudtam ennyire elvakult lenni? Hogy tehette ezt velem? Minden, amit iránta éreztem, most gyanakvássá és kétellyé változik. Miért hagyott itt? Miért vitte el a telefonomat? Miért nem ad egy esélyt sem arra, hogy megértsem, mi történik? Egyre kevésbé bízom benne, és már nem is tudom, hogy valaha bíztam-e igazán.Aztán meghallom,hogy kattan a zár.Valaki megjött.Ki lehet az? Csak nem Erik? Ha ő az,akkor itt a vég!Kiugrottam az ágyból,és ösztönösen a legközelebbi rejtekhelyre bújtam.Feltéptem a szekrényajtót,beugrottam,és gondosan behúztam magam mögött.Egy pillanatig hallgattam a légzésemet, és imádkoztam, hogy ne hallja meg senki.Léptek.Halk neszek és kopogások.Visszatartott lélegzettel hallgattam a nyitódó ajtót. Csak egy pillanatra mertem kikukucskálni a szekrény rései között, és megkönnyebbülve láttam, hogy nem Erik az. Egy takarítónő lépett be, akit eddig sosem láttam, valószínűleg csak a napi rutint végzi. Meg sem állt az ágy mellett,hanem gyorsan elkezdett rendet rakni. Itt az idő!Amíg ő hátat fordított, hangtalanul kinyitottam a szekrény ajtaját, és elővettem a bőröndömet, amit már éjjel összecsomagoltam. A kabátomat felkapva lábujjhegyen, nesztelenül léptem ki az ajtón.Az adrenalin szinte megőrjített, ahogy a folyosón siettem végig, folyton hátranézve, hogy nem-e követ valaki.A folyosó üres volt, de minden egyes lépésnél úgy éreztem, mintha valaki figyelne.Amikor befordultam az egyik sarkon, véletlenül nekiütköztem egy szembejövő férfinak.Az ütközéstől kis híján elestem, és ahogy felnéztem rá, megdermedtem. De aztán megkönnyebbültem. Nem Erik volt, csak egy vendég.-Elnézést!-motyogtam gyorsan, miközben megpróbáltam kikerülni őt.Megpillantottam a liftet,így felgyorsítottam a lépteimet.Kinyújtottam a kezem, megnyomtam a gombot, és könyörögtem, hogy azonnal érkezzen. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire a liftajtók végre kinyíltak.Megnéztem magam a lift tükrében,és teljesen elborzadtam.Az arcom sápadt volt, a kezem remegett,mintha nem is én lennék.A lift megérkezett a földszintre, és kinyíltak az ajtók. Próbáltam természetesen lépdelni, de minden egyes mozdulatomat elárulta az idegességem. Egy gyors pillantást vetettem a recepció irányába. Normális esetben ki kellett volna jelentkeznem, de most nem volt időm az ilyesmire. A pultnál lévő hölgy szerencsére épp egy másik vendéggel volt elfoglalva.Így gyorsan szedtem a lábamat, és kiszaladtam az ajtón.A hideg levegő arcul csapott, de nem lassítottam. Az utcán még korán volt, alig voltak emberek, de nem akartam kockáztatni. Minden perc számított. Láttam egy taxit a sarkon, és futva közelítettem hozzá. Belehuppantam az ülésbe, és lihegve mondtam a sofőrnek:-Kérem,vigyen el a vasútállomásra!Gyorsan!-sürgettem.A sofőr egy szót sem szólt, csak biccentett, és azonnal gázt adott. A hátsó ülésen ülve próbáltam megnyugodni, de az izmaim még mindig feszültek voltak.Útközben a gondolataim egyre vadabbul cikáztak bennem.Mi lesz, ha Erik megtudja, hogy megszöktem? Mi lesz, ha utánam jön?A taxiban töltött percek végtelennek tűntek. Minden egyes lámpánál idegesen fészkelődtem az ülésen, félve attól, hogy valaki követ minket, vagy hogy Erik bármelyik pillanatban feltűnik. De semmi sem történt. A sofőr végül leparkolt a vasútállomás előtt, és én gyorsan kifizettem, mielőtt kiszálltam volna. Megköszöntem neki, majd rohanni kezdtem a bejárat felé.

Amikor végre elértem a vonatot, olyan volt, mintha egy hosszú rémálomból ébredtem volna. Az ülésen ülve, hátam a hideg üléstámlának támasztva, próbáltam lenyugtatni magam,a szívem pedig ezerrel verdesett a mellkasomban.Erikre gondolok,aki csúnyán átvert és otthagyott egyedül a szobában.A Budapest felé tartó vonat fényei lassan egyre közelebbi és közelebbi házak fénycsóváival váltották fel a külvárosi sötétséget. Megérkeztem. Még mindig remegett a lábam, amikor kiléptem a peronra. Minden egyes lépés, amit tettem, úgy éreztem, mintha egy súlyos titkot cipelnék magammal. Pánikban voltam, és egyre inkább tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy csak az első szállást nézem ki. Muszáj volt egy biztonságos helyet találnom.A Budára vezető úton próbáltam összeszedni a gondolataimat, miközben próbáltam nem elgondolkodni azon,mi lesz ha majd lebukok?Lassan figyeltem a körülöttem lévő házakat és utcákat, remélve, hogy egy kis nyugalmat találok. De az éjszakai Budapest olyan volt, mint egy labirintus, és a szorongásom nem csillapodott. Kicsivel később felismertem, hogy az utcán sétálva éppen azon az úton haladtam, ami hazáig vezetett.Ahogy sétáltam, egy erős termetű férfi lépett elém. Sötét ruhát viselt, és erőteljes, szinte nyomasztó aurával rendelkezett.-Kíra?-kérdezte a férfi, és a hangja olyan volt, mint egy mély bariton, amely azonnal megdermesztett. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a férfi gyors mozdulattal megragadott és egyenesen a kocsiba tuszkolt.A kocsi belseje sötét volt, és nem voltam biztos abban, hogy az ablakon kívül mit láttam. Próbáltam megnyugtatni magam, de minden egyes ütés a kocsi alatt csak fokozta a szorongásomat.A kocsi végül megállt, és a férfi kihúzott az autóból. Az ajtó kinyílt, és nem tudtam, hol vagyok. Az épület, aminek az előterébe léptem, régi volt, és a falakon penészes foltok és nedvesség nyomai voltak láthatók.Ahogy beléptünk, a lakás belseje sötét volt és rendezetlen, mint egy hely, ahol senki sem törődött a karbantartással. A bútorok régi és kopott állapotban voltak, és a levegőben éreztem az elhanyagoltság szagát.A pasas a fal mellé állított, és amikor megláttam a tekintetét, szabályosan megijedtem tőle.Minden, amire gondolni tudtam, az volt, hogy ki kell szabadulnom innen.-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem, próbálva nem kimutatni a félelmet.-Nem tudom,hogy mit gondoltál Kíra,de amikor elszöktél otthonról mindent tönkre tettél.Elvették Anyától a családi pótlékot,és el kellett kezdenem dolgozni.Van fogalmad arról,hogy mekkora galibát műveltél?-fröcsögi a férfi.-Kérlek, ne bánts!-könyörgök neki.Erre a férfi leguggolt elém, és megfogta az államat.-Nem foglak bántani, bébi. Majd másképpen, de azt nagyon.Ugyanis tartozol nekem,ami elől elmenekültél a legutóbb.-vigyorog rám az idétlen képével. Bár bevallom, eléggé jóképű a pasi, de fogalmam sincs, miért hisz engem Kírának.-Tudod… nem az vagyok, akinek hiszel.-sziszegem felé.Erre a férfi harsányan felnevetett, és megpaskolta a vállamat.-Hát ez jó! Milyen édes vagy! Még szép, hogy tudom, ki vagy.-mondta, és tovább hahotázott.-Na és?-felvonom a szemöldököm.-Nos, bébi, még sosem mondtam el neked, így most kibököm: baromira bejössz nekem, és már régóta fenem rád a fogam.Csak te annyira makacs vagy, hogy nem engedsz közel magadhoz. Miért nem?-kérdezi, miközben méregetni kezd.-Könyörgöm, legalább a nevedet mondd meg!- duzzogok.-Kíra, ne játszd már meg magad!-szól rám ismételten a férfi.-De én Dalma vagyok!Kíra az ikertestvérem!Engedj el!-most már könnyek nyaldossák az arcomat. Teljesen kétségbe vagyok esve. Ki ez a pasi? Miért rabolt el engem?-Persze!-röhög és a fejemre húz egy zsákot.Az anyag érdes, dörzsöli az arcomat, a levegő nehezen jut el a tüdőmbe, mintha az anyag nem engedne át semmit, csak a félelmet. Hallom, ahogy a motort beindítják, a kocsiajtók csapódnak, majd valaki a karomhoz nyúl, és durván rángatva beültet az autóba. Nem látok semmit, csak a sötétséget. A gondolatok cikáznak a fejemben, a gyomrom remeg, az adrenalin minden egyes porcikámat átjárja. Hova visznek? Miért történik ez velem? Szinte hallom a saját szívverésem.A kocsi zötyög, az úton szinte minden egyes kanyarban nekicsapódom az ülés oldalának. Fogalmam sincs, mennyi ideje utazunk, percek telnek el, talán órák is. Képtelen vagyok figyelni a körülöttem lévő dolgokra.A kezem szorosan meg van kötve, a kötelek fájdalmasan bevágódnak a csuklómba. Próbálok nem pánikolni, de nem megy.Bő félóra múlva a kocsi lelassul,majd megáll.Hallom a cipők koppanását a kavicson, valaki megragad, és erőszakkal kirángat a kocsiból. Lépéseket hallok, egy ajtó nyikordulását, majd a lábam alá fapadló kerül. A levegő itt hűvösebb, mintha egy nyitott helyiségben lennénk, de nem látok semmit. A zsákot hirtelen lerántják a fejemről.Pislogva szokja a szemem a fényt, és amit látok, attól földbe gyökerezik a lábam. Előttem egy gyönyörű nő áll, hosszú, sötét hajával és éles vonásaival. Olyan... ismerős. Annyira hasonlít rám, és Kírára, hogy szinte megáll bennem az ütő.Valahol már láttam ezt a nőt,majd lassan eszembe jut,hogy Ő volt az,akit Erikkel láttunk az egyik szálláson.-Na sziasztok!Mi a helyzet?Kíra végre megtaláltad anyucit?-kérdezi az elrablóm.-Mendel!Most nem alkalmas,légyszíves menj el!-szól rá szigorúan a nő.Képtelen vagyok megszólalni. A számban összegyűlik a keserűség, és csak állok ott, a kezem megkötözve, a gondolataim csapongva, próbálva összerakni a képet.Csak nézem a nőt,aki állítólag az édesanyám. Nem lehet. Egyszerűen nem lehet igaz. Miért most? Miért itt? Miért így?Miért hoztak ide? Mi történik?Amíg kérdések ezrei kavarogtak bennem, léptek zaja hallatszik a lépcsőről.Miután odafordulok, valami elképzelhetetlen dolgot látok. Eriket látom belépni a szobába. A szemem elkerekedik,és a szívem kihagy egy ütemet.Erik egy elegáns zakót visel, a csuklóján egy drága luxus karóra csillog, a haja gondosan be van lőve, és körbelengi az illata, az a jellegzetes parfüm,amit mindig is imádtam rajta. Nem lehet. Nem lehet itt. Nem értem, mi történik.Lehet,hogy Ő is benne van?-Emíilia most már elolodozhatjátok Dalmát.-mondja nekik,közben nem néz rám.Ezután a férfi boldogan üdvözli őt, megöleli, mintha régi jó barátok lennének.Könnyek szöknek a szemembe. Nem értem. Nem akarom megérteni. Miért nem jön ide hozzám? Miért nem tesz semmit? Miért nem szabadít ki?-Mi történik itt?- kérdezem, de a hangom alig hallatszik.Mendel arcán egy gonosz, torz mosoly terül szét, ahogy lehajol hozzám. Az arca közel hajol az enyémhez, a lélegzete forróan érint meg, és én undorodva próbálok hátrébb húzódni, de nincs hova menekülnöm. Egy pillanatra azt hiszem, meg fog csókolni, és a torkom elszorul a rettegéstől.-Szállj le róla!-szólal meg hirtelen Erik.A hangja mély és határozott, olyan éles, hogy beleremegek. Mendel azonnal visszahúzódik, de nem tűnik riadtnak, inkább csak szórakoztatja a helyzet. És Erik... Vajon Ő megvéd engem? Vagy csak játszik velem? Nem tudom, mit gondoljak. Az érzelmeim összekeverednek: a fájdalom, a csalódás és a kétségbeesés örvényként húz le magával.Mendel lassan feláll, de még mindig vigyorog, mintha élvezné az egész helyzetet. Mintha minden egyes pillanatot ki akarna élvezni abból, hogy én szenvedek. Erik közben nem mozdul, csak áll ott, és néz rám. A szemeiben valami furcsa fény csillan, de képtelen vagyok eldönteni, hogy mi az.