Megtévesztés Játéka (Beleolvasó)

2.fejezet

Az életem gondtalan és csodálatos (Dalma)

Amikor beléptem az ajtón, megcsapott a meleg, otthoni illat, ami mindig megnyugtatott, még akkor is, ha éppen nem volt kedvem ehhez a helyhez. Sára, a nevelőanyám, már az előszobában várt. Amint meglátott, szigorú pillantással méregetett, miközben levettem az egyik lábamról a magassarkú cipőmet.

-Merre jártál? - kérdezte, de a hangjában már ott bujkált a válasz iránti kétely.

-Csak egy barátnőmmel találkoztam. Ennyi. - füllentettem, miközben lecsatoltam a másik cipőmet, ami az utóbbi órában már nagyon nyomta a lábamat. Nem akartam vele vitatkozni, sem magyarázkodni.

-Jól van, kicsim. - sóhajtott fel Sára. - De tudod, hogy mindig időben kell hazaérned. Most is legalább negyedórát késtél! - mutatott a faliórára, mintha az még hitelesebbé tenné a mondandóját.

-Oké, nem kell megdorgálni! - mordultam vissza kelletlenül. - Már nem vagyok öt éves. - felsóhajtottam, és mezítláb indultam a konyha felé. Minden lépés egyre jobban visszarántott ebbe a valóságba, amit egyre kevésbé tudtam elviselni. Az otthon melege helyett egyre inkább fojtogatóvá vált ez a hely.

-Legalább papucsot vegyél fel, könyörgöm! - kiáltott utánam Sára, de már csak a levegőben integettem neki válaszul. Nem akartam hallani az aggodalmait, sem a szabályait.

A konyhába érve kivettem a vacsorámat. Ezután gyorsan beszaladtam a szobámba, és amint becsuktam az ajtót, az íróasztalomra tettem a kajámat. Megkönnyebbülve dőltem az ágyra és a hátamra feküdtem. Felkaptam a telefont és elkezdtem írni Jeremynek.

Majd átmegyek. - pötyögtem be a telefonomon, remélve, hogy a válasz segít elterelni a figyelmemet. Azt írta vissza, hogy remek, de az üzenet mögött nem volt több, csak egy újabb lehetőség a menekülésre.

Ahogy az ágyon feküdtem, azon kezdtem gondolkodni, milyen lehet egy másik családnál élni. Talán jobb lenne? Talán más szülők jobban megértenének, vagy egyszerűen csak hagynának élni? Az a gondolat, hogy valahol máshol talán jobban érezném magam, egyre erősebben kezdett kísérteni. Inkább utaznék, mintsem itt maradjak. Minél előbb elmegyek innen, annál jobb.

Mi lenne, ha idehoznám Kirát? Ő elég kalandvágyó, talán élvezné ezt az életet, amit én már unok. Addig én élném az álmaimat, utazgatnék, felfedezném a világot. Addig Kíra itt lenne békében a családommal, és ki tudja, talán mindenkit a szívébe zár, és egy nap leleplezzük magunkat. A gondolat felvillanyozott, így azonnal a laptophoz ültem, hogy megírjam neki.

Holnap fussunk össze a kávézóban. Zseniális ötletem támadt! Puszi, Dalma.

Amint elküldtem az üzenetet, megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen szám hívott, de én nagyon is jól tudtam, ki lehet az. A nyomozó, akit felkértem, hogy kutassa fel a vérszerinti anyámat. Megdermedtem, ahogy a telefonom kijelzőjét bámultam. Felvegyem? Nem akartam lebukni a nevelőszüleim előtt, de a kíváncsiság és az igazság utáni vágy szinte felemésztett. Végül hagytam, hogy a telefon elnémuljon. Nem most. Még nem állok erre készen.

Másnap reggel arra ébredek, hogy valami meleg és puha nyomja az oldalamat. Először azt hiszem, csak a takaró gyűrődött furcsán körém, de amikor jobban kinyitom a szemem, meglátom Titanillát. Mostohahúgom álmos mosollyal néz rám, amitől hirtelen áramlik végig a melegség a szívemen. A hajtincsei szétterülnek a párnán, mint egy arany glória, és az arca olyan békés, mintha semmi gondja nem lenne a világon.

- Jó reggelt, álomszuszék. - mondja, majd halkan nevet, és megpuszilja a homlokomat.

- Szia, Tita! - válaszolom, miközben átnyúlok, hogy megsimogassam a haját. Selymes és finom, mintha valami különleges, drága anyagból lenne.

- Hol voltál? Ugye nem Gyurinál jártál? - közben játékosan megbököm az orrát.

A válaszát már félig-meddig tudom, úgyhogy felesleges volt feltennem. Naná, hogy nála járt. Az arcomon pedig felvillan a mosoly, amikor Titanilla sejtelmesen rám néz, majd megszólal:

- Képzeld, mostantól hivatalosan is egy pár vagyunk! - újságolja büszkén.

Egy pillanatra elkap a meglepetés, de azután átadom magam a boldogságnak. A testem szinte magától mozdul, és szorosan magamhoz ölelem Titanillát.

- Ó, ez csodálatos! - örvendezek, és még szorosabban vonom magamhoz.

- De ne mondd meg Anyáéknak! - kuncog halkan. - Tudod, Gyuri nem egy észlény, de attól még imádom. - nevet fel.

Titanilla hangjából kiérződik a tiszta rajongás, és én is elnevetem magam. Gyuri, a banda énekese. Hát persze, hogy nem az esze miatt sikeres. Hanem a sármja, a széles mosolya és az a fajta vonzerő miatt, amivel az összes lányt meghódítja. De engem valahogy sosem tudott igazán megfogni. Talán túl kiismerhető volt számomra.

Miközben beszélgetünk, hirtelen megszólal a mobilom. Az éles csörgés megtöri a pillanat varázsát, és Titanilla kérdőn néz rám.

- Ki az? - kérdezi, de én nem válaszolok. Ehelyett lassan az ágy szélére csúsztatom a kezem, és a mobilomat az ágy alá rejtem. Nem akarok most beszélni senkivel. Főleg nem vele. Inkább visszabújok Titanilla ölelésébe, mintha az Ő közelsége megvédhetne attól a fájó igazságtól, amit hallanom kéne.

A lépcső tetején állok, a mobilomat fürkészem. Ezután szemforgatva elteszem, és lemegyek a konyhába. Valami feszültséget érzek a levegőben, és nem tudom, hogy miért. Amikor leérek a konyhába, egyből világossá válik, hogy miért. Ahogy belépek, látom, hogy Anya az asztalnál ül, és idegesen dobálja a cukrot a kávéjába. Apa a pultnak támaszkodik, és gondterhelten fogja a homlokát.

- Sziasztok! Mi az, Anya? - kérdezem, miközben leülök a székre. Nem akarom felzaklatni őket, de érzem, hogy valami nincs rendben.

Anya felém fordul, és sóhajt egy nagyot, mielőtt megszólalna.

- Apátoknak üzleti útra kell mennie. - mondja lassan, mintha minden szót meg kellene fontolnia. - Az egyik barátja felkereste állásügyben. - miközben ezt mondja, Apára néz, és valami furcsa van a tekintetében. Gyanakvás? Talán. De miért?

Apa egyenesen rám néz, és próbál kedvesen mosolyogni, de valahogy az egész erőltetettnek tűnik.

- Drágám, tudod jól, hogy mennyire fontos ez! - próbálja megmagyarázni.

Szerintem itt nem az üzleti út a probléma, itt valami másról van szó. Valami mélyebb és súlyosabb dologról.

- Miért baj, hogy Apa elmegy erre az útra? - kérdezem Anyától.

Sára egyből felcsattan. - Semmi! - mondja mérgesen, majd elvonul a fürdőbe készülődni. Az ajtó hangosan csapódik mögötte, és a visszhang még sokáig a fülemben marad.

Apa fáradtan felsóhajt, és a kezével dörzsöli a homlokát, mintha ezzel elűzhetné a gondjait. Most az egyszer hallgatok, és inkább öntök magamnak egy bögre kávét.

- Elviszed magaddal Titát a suliba? Kérlek… - néz rám Apa szomorúan. - Korán kezdek a melóban. - sóhajtja.

Felnézek rá és szótlanul bólintok.

- Remek! Köszönöm. - mondja megkönnyebbülten. Óvatosan megveregeti a vállamat és elvonul. Kelletlenül a bárszékre ülök, és hosszú, mély sóhajjal próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Ez most már túl sok. Elegem van ebből az egészből. Abból, hogy mindig csak találgatni kell, mi történik körülöttem. Hogy a saját családom titkokat rejteget előlem.

Előveszem a telefonomat, és gyorsan ráírok Kírára.

Iskola után találkozzunk a legközelebbi benzinkútnál.

Tudom, hogy ott legalább egy kicsit kiszabadulhatok ebből az őrületből. Egy perccel sem bírom tovább ezt a közeget. Mindenki játszik valamit, én pedig már belefáradtam abba, hogy kitaláljam, mi van a színfalak mögött. Miután elküldöm az üzenetet, leteszem a mobilomat az asztalra, és összekulcsolt ujjakkal várom Kíra válaszát.

A benzinkút melletti parkolóban állok, és figyelem Kírát, ahogy felém igyekszik a hátizsákjával. Hirtelen úgy döntök, hogy karon ragadom, és bevonszolom a női mosdóba.

- Hékás! - szól rám a húgom, de nem érdekel. Belököm Őt, én is utána megyek, és elfordítom a zárat. Az egész női mosdó a miénk. Lassan odasétálok hozzá, és a szokásos mosolyommal üdvözlöm.

- Szia húgi! Lenne egy ajánlatom. - kezdem.

- És mi lenne az? - kérdezi szemforgatva.

- Mit szólnál, ha életet cserélnénk? Költözz a családomhoz, én addig utazgatok. - majd a mosdó felé fordulok és a tükörbe nézek. Kíra kicsit összerezzen, és bizonytalanul néz rám. Tudom, hogy Ő nem az a fajta, aki beleugrana egy ilyen kalandba, de nem is kell. Elég, ha kicsit elgondolkodik rajta. Előbb-utóbb úgyis meggyőzöm.

- Nem tudom, Dalma… - kezdi habozva. Látom a szemében a félelmet és a bizonytalanságot, de azt is, hogy érdekli a dolog.

- Tényleg azt gondolod, hogy ez jó ötlet lenne? - teszi fel a kérdést.

- Nézd, egy hétig luxusban élhetnél. Mindent megkapsz, amire csak vágysz. Én pedig elutazom, és végre kifújom magam. Nem lenne rossz, igaz? - mondom, és próbálom felcsigázni. Kíra még mindig bizonytalanul néz rám, de látom, hogy kezd puhulni.

- De mi van, ha valami baj lesz? Ha valaki észreveszi? - kérdezi, és aggodalmasan ráncolja a homlokát. Ez az a pont, ahol rá kell tennem még egy lapáttal.

- Nyugi már, húgi. Senki sem fog észrevenni semmit. Csak annyit kell tenned, hogy követed az utasításokat. Göndörítsd a hajad, időnként egyenesítsd ki. A sminked legyen szolid és elegáns, a ruhák pedig ott vannak a szekrényben. Könnyű lesz. - biztatom.

Látom rajta, hogy kezd már lenyugodni, de azért van benne némi ellenállás.

- Honnan tudom, hogy ki kicsoda? A barátaidat nem is ismerem! - néz rám kétségbeesetten. Ez az, amitől igazán tartottam, hogy előjön. Kíra mindig is nehezebben kezelte az embereket, különösen azokat, akiket nem ismert jól. Tudom, hogy milyen, mert eleinte én is ilyen voltam.

- Nem kell aggódnod emiatt. Minden rendben lesz, ígérem. Segítek neked, amiben csak tudok. Bízol bennem? - kérdezem tőle lágyan, és próbálom a lehető legnyugtatóbban hatni rá. Tudom, hogy ha elérjük ezt a pontot, onnan már nincs visszaút. Felé nyújtom a kezem és megfogom. Kíra megvonja a vállát, és ez már fél győzelem. Ez a mozdulat azt jelenti, hogy kezd beleegyezni a dologba.

Miután hazaérek, gyorsan felslisszolok a szobámba. Szinte hangtalanul mozgok a házban, mint egy árnyék. Már csak ez hiányzott, hogy valaki észrevegye, mit csinálok, és rákérdezzen. Felkapom a kis fekete bőröndömet, és elkezdem összepakolni a legszükségesebb dolgokat. Minden másodperc számít. Nem késhetek. Ruhák, iratok, pénz. A telefonomat is bedobom. Nem hagyok semmit a véletlenre.

Amikor úgy látom, hogy minden bekerült, kilépek a fürdőszobába. Gyorsan elcsenek néhány piperecikket is – fogkefe, smink, parfüm –, és gondosan berakom őket a bőrönd egyik belső zsebébe. Megmarkolom a fogamzásgátlómat és azt is bedobom. Ez az utolsó alkalom, hogy a tükör előtt állok ebben a házban. Szorosan megmarkolom a bőrönd fogantyúját, majd újra kilépek a folyosóra. Hallgatom, ahogy a ház csendje körülölel. A családom már rég alszik, mélyen, gondtalanul.

Egy kicsit hiányozni fognak, legfőképpen Titanilla. Csak abban reménykedem, hogy jól ki fognak jönni Kírával. Óvatosan lépek a lépcsőhöz, próbálva elkerülni minden nyikorgó lépcsőfokot. Észrevétlenül haladok, mint egy tolvaj, de ez most nem a szokásos csendes búcsúzás. Ez végleges. Elhatározásomban nincs helye kétségeknek.

Felkapom a baseball sapkámat, mielőtt kislisszolnék az ajtón, megpillantom a fehér Lamborghinit. Végre megérkezett. A sofőröm már vár rám. Bezárom magam után az ajtót, és a kapu felé igyekszem. Kilépek az utcára és hunyorogva az autó felé nézek. Megvillan az autó fénye, és egy halvány mosolyra elhúzom a szám. Ez az este a miénk, és már innen nincs visszaút.

Odaérek a kocsihoz, megragadom a kilincset, és könnyedén bepattanok az anyósülésre.

- Itt vagyok! - mondom neki, és mielőtt bármit mondhatna, megcsókolom. Az ajkai ismerős melegséggel érintik az enyémeket, és egy pillanatra minden kételyem szertefoszlik. Erik azonban elhúzódik, és fürkésző tekintettel néz rám.

- Ez gyors volt! Biztos vagy benne, hogy mindent elintéztél? Tényleg ő az ikertestvéred, akiről meséltél? - kérdezi kíváncsian, de közben érzem az aggodalmat a hangján.

- Drágám, nyugodj meg! Senki nem fog gyanút. Úgy hasonlítunk, mint két tojás. - a hangom magabiztosan cseng, majd leveszem a sapkámat, és megrázom a hajamat. - Láttad a hajamat? Befestettem. - mutatom neki.

- Nagyon jól áll. - válaszolja, és a szemei megcsillannak a sötétben. - Mindig is vonzódtam a barnákhoz. - teszi hozzá, majd közelebb hajol hozzám, és lágy csókokat hint a nyakamra.

- Erik… - pihegem, közben a testem életre kel, és lángra gyúl. Nem tudom, miért van rám még mindig ilyen hatással. Annyira szeretem Őt. Jobban, mint a pasimat, Jeremy-t. Egy pillanatra szinte el is felejtem, hogy hol vagyunk. Szerencsére gyorsan észhez térítem magam a mámoros pillanatból.

- Tudod, hogy Apám itthon van. Csúnyán lebukhatunk… Ugye nem ezt akarod? - a szavaim lágyak, de mégis valahol mélyen ott lappang a figyelmeztetés. Erik egy mély sóhajt ereszt ki, és lassan elhúzódik tőlem. A szemeibe visszaköltözik a józan ész, ahol az előbb még a vágytól égett.

- Igazad van. Az apád nemcsak a kollégám, de a legjobb barátom is… - a hangja mélyebb, kissé megbánó.

Erik a titkos szeretőm, és már egy éve viszonyt folytatunk egymással. Senki nem tud erről a kapcsolatról, sem a barátaim, sem a családom. Főleg nem Jeremy. És ez most már így is fog maradni. Nem bírjuk ki egymás nélkül, és ezért is határoztuk el, hogy megszökünk. Elmenekülünk, és valahol egy új életet kezdünk. Nem akarunk már tovább rejtőzködni.

Erik elindítja az autót, és hangtalanul siklunk el az utcán. Irány a lakása. Már előre tudom, hogy ez az este más lesz. Ez az este a mi kezdetünk, és nem hagyjuk, hogy bárki is elvegye tőlünk.