Lehoczky Karácsony 2.

Küzdelem a karácsonyfáért

Javier

A hó vastagabb rétegekben kezdett gyűlni az úton, ahogy Ábellel egyre mélyebben haladtunk be a tél fogságába. Az elején még jókedvűen viccelődtünk; a kocsi belsejét betöltötte a nevetésünk, és valami régi karácsonyi dal szólt a rádióból. Az ilyen estékre azt mondják, hogy emlékezetesek lesznek – de sejtettem, hogy nem épp abban az értelemben, ahogy azt mi elképzeltük.

Ahogy a hóvihar lassan bekebelezte az utat, a hangulat is csendesebb lett. A szélvihar már a kocsit is megingatta, a hópelyhek pedig olyan sűrűn verődtek az ablakhoz, hogy alig láttunk ki. Az útszéli erdő fái fenyegetőn magasodtak fölénk, és bár az első gondolatom az volt, hogy menjünk tovább, hamar rájöttünk, hogy ez őrültség lenne.

– Álljunk meg itt – mondtam, ahogy az ablaktörlő kétségbeesett küzdelmét figyeltem a szélvédőn. Ábel bólintott, és lassan félrehúzódott az út szélén.

A motor leállt, de a csend nem következett be. A szél süvítését a kocsin belül is hallottuk. Az erdő sötét sziluettjei árnyékként kísértettek minket, de az orrunkig sem láttunk el. Ábel kapcsolta be először a fűtést, miközben én az ölembe húzott telefonommal próbáltam valami megoldást találni. Persze a térerő csíkja már szinte teljesen eltűnt.

– Ez szuper – morogtam. – Se telefon, se GPS. Kiara ki fog nyírni.

Ábel a hátsó ülésre nyúlt, és elkezdett valamit keresgélni a táskájában. A motozás közben csak halkan válaszolt:

– Csak akkor, ha hazajutunk.

– Nagyon bíztató – vágtam vissza.

A válasz helyett egy széles mosollyal előkapart két termoszt.

– Komolyan, mintha a feleséged megérezte volna – mondta, miközben az egyik termoszt a kezembe nyomta.

Elnevettem magam, és megráztam a fejem, ahogy lecsavartam a kupakot. Az édeskés tea illata azonnal betöltötte az orromat, és valami melegség árasztotta el a mellkasomat – nem csak a hő miatt.

– Hallod, végig ezt hajtogatta, hogy vigyünk teát – mondtam, miközben beleittam. – Na, csak bejött a jóslata.

Ábel halkan felnevetett, miközben ő is ivott egy kortyot.

– Imádom Kiarát. Olyan gondoskodó feleség.–Ő volt az a biztos pont az életemben, akire mindig számíthattam.

–Én pedig külön jutalom pontot adok Kiarának, mert még sütit is becsomagolt.–mutatja fel Ábel a kis csomagot.

A tea lassan átmelegítette az ujjaimat, de a helyzet komorsága nem múlt el. Az autó körül a szél és a hó folyamatos ostrom alatt tartotta a várost. Ábel a teás termoszt szorongatta, majd lassan megszólalt:

– Mi lesz, ha elfogy a tea… és már fűteni sem tudunk?

Felsóhajtottam, és megpróbáltam a lehető legnyugodtabb hangot megütni.

– Ez az autó kibír pár éjszakát. Beállítjuk éjszakai üzemmódba, és csak hajnali négykor kapcsol ki a fűtés.

Ábel féloldalas mosollyal bólintott, de láttam a szemén, hogy ő sem érzi túl rózsásnak a helyzetet.

– Remek… – mondta végül, majd egy nagyot kortyolt a teájából.

A tea lassan kezdett hatni; éreztem, ahogy a melegség szétárad a mellkasomban, de a helyzetünk még mindig elég kilátástalan volt. Az autó ablakait vastagon borította a hó, a szél pedig időről időre megrázta a járművet, mintha emlékeztetni akarna minket, hogy esélyünk sincs ellene.

Ábel a termoszát szorongatta, és valami karácsonyi dalt dudorászott halkan, mintha ez segítene megtörni a csendet. Én viszont egyre nyugtalanabb lettem. A kocsiban ülni és várni – ez nem volt az én stílusom. Az ujjaimmal dobolni kezdtem a térdemen, majd hirtelen beugrott egy ötlet.

– Hé, várj csak! – szóltam, és felpattantam az ülésből. – A múltkor, amikor Kiarával kirándultunk, hagytunk pár dolgot a csomagtartóban.

Ábel felnézett rám, és felvonta a szemöldökét.

– Pár dolgot? Mint például?

– Hát, ha jól emlékszem, kártyajátékokat.

– Kártyajátékokat? – kérdezte hitetlenkedve, de a szeme sarkában egy halvány reménysugár csillant meg.

Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, és kinyitottam az ajtót. A hideg szinte azonnal az arcomba vágott, a szél vadul cibálta a hajamat. Nem láttam tovább néhány lépésnél, de tudtam, hogy a csomagtartó alig pár méterre van tőlem. A hó ropogott a lábam alatt, ahogy odasiettem, és remegő kézzel felpattintottam a zárat.

Ahogy feltárult a csomagtartó, gyorsan kezdtem kotorászni a kupacnyi összevisszaság között. Egy régi pléd, egy pár elnyűtt sportcipő, néhány üres üveg – aztán végre megtaláltam. Egy kis doboz, benne az uno, és mellette egy pakli magyar kártya. Azonnal vigyor terült el az arcomon.

– Megvagy! – motyogtam, és a zsákmányomat szorosan a mellkasomhoz fogva visszarohantam a kocsiba.

Ahogy visszaültem, Ábel kérdőn nézett rám, de amikor meglátta, mit tartok a kezemben, széles mosoly jelent meg az arcán.

– Nézd csak – mondtam, miközben büszkén meglengettem a dobozokat. – Van itt uno meg magyar kártya.

Ábel csodálkozva elvette az egyik dobozt a kezemből, majd elnevette magát.

– Hát haver, te egy isten vagy! – mondta nevetve. – Komolyan, megmented az etét!

–Nem mondanám, de azért értékelem, hogy van pár cucc, amivel lefoglahatjuk magunkat.

Ábel közben kibontotta az uno dobozát, és elkezdte megkeverni a lapokat.

– Na, gyerünk, kezdjünk egy partit. Legalább addig sem azon gondolkodunk, hogy mikor leszünk teljesen kiütve a hidegtől.

A tea utolsó kortyát élvezettel ittam meg, és hátradőltem az ülésben. A kártyák halk csúszása a kezében valahogy megnyugtató volt, és bár a hóvihar tovább tombolt körülöttünk, a kocsi belsejében egy pillanatra mintha helyreállt volna az egyensúly.

– Rendben, de csak akkor, ha tudod, hogy veszíteni fogsz – mondtam nevetve.

Ábel rám nézett egy kihívó mosollyal, miközben kiosztotta az első lapokat.

– Álmodj csak, haver. Álmodj csak.

Kiara

A film végeztével a kanapén terültünk el Millával, mindketten szótlanul bámultuk a plafont. Az ünnepi díszbe öltöztetett nappali lágy fényei kellemesek lehettek volna, ha a gyomrom nem lenne görcsben. Szerencsére a gyerekek már rég elaludtak, de én és Milla nem mertünk még lefeküdni. Valahogy úgy éreztem, hogy muszáj ébren maradnunk, mintha csak az ébrenlétünk garantálná, hogy Javier és Ábel épségben hazaérjenek.

A csend kezdett nyomasztóvá válni, így úgy döntöttem, megtöröm.

– Nos, Milla, kérsz még egy kis bort? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam a kanapéról.

– Aha! Kérek szépen – válaszolta gyorsan, majd utánam mozdult.

Ahogy a konyha felé indultunk, a lépteink tompán koppantak a padlón, de a következő hang, amit hallottam, nem tőlünk jött. Valami tompa, de határozott kopogás. Felkaptam a fejem, és azonnal az emelet felé fordultam. A hang onnan jött. Millával kérdőn egymásra néztünk, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy rossz horrorfilm közepébe csöppentünk volna. A szívverésem felgyorsult, de nem hagytam, hogy a félelem átvegye az irányítást.

– Figyelj, Milla, hozd gyorsan a konyhából a száradó sodrófát – mondtam halkan.

Milla azonnal bólintott, és sietve elindult. Egyedül maradtam a nappali félhomályában, de a szememet továbbra is az emeleti lépcsősor irányába szegeztem. Az izmaim feszesek voltak, az agyam pedig pörgött. Lehet, hogy csak képzelődtem? Vagy valami leesett a gyerekek szobájában? De mi van, ha nem?

Milla visszatért, a kezében a sodrófával, és szorosan mellém lépett. Belém karolt, mintha csak én lennék a védelme utolsó bástyája.

– Csak utánad – mondta, majd felmutatott egy kis vágódeszkát, amit útközben magához ragadott. – Viszont én is hoztam valamit.

Egy kis mosoly futott végig az arcomon, bár a helyzetünk cseppet sem volt vicces.

– Ez is jó lesz – suttogtam.

– Mehetünk? – kérdezte halkan, és szinte hallottam a lélegzetvételét, ahogy visszatartotta a levegőt.

Bólintottam, és lassan megindultunk az emelet felé. Minden lépésünket próbáltuk a lehető legcsendesebbre venni, de a lépcsőfokok alattunk alig észrevehetően megreccsentek. A kopogás közben abbamaradt, de a feszültség továbbra is ott vibrált a levegőben.

Az agyam közben lázasan dolgozott. Nem akartam azonnal a legrosszabbra gondolni, de egy idegen gondolata a házunkban épp elég volt ahhoz, hogy a pulzusom az egekbe szökjön. És bár próbáltam nyugodtnak tűnni Milla előtt, belül ugyanúgy rettegtem, mint ő.

A sodrófát szorosan tartottam a kezemmel, Milla pedig a vágódeszkát markolta. Ahogy az emelet tetejére értünk, megálltam egy pillanatra, hogy hallgatózzak. Csend. Túl nagy csend.

– Hallasz valamit? – suttogta Milla alig hallhatóan.

Megráztam a fejem.

– Nem, de maradj mögöttem – mondtam, és lassan elindultam a gyerekek szobája felé.

A szívverésem hangosan dübörgött a fülemben, és egyetlen gondolatot ismételgetett: Csak ne legyen semmi baj.

A lélegzetem elakadt, ahogy beléptünk az egyik vendégszobába, de a feszültség hirtelen eltűnt, amikor megláttam a mozgás forrását. A sötét sarokból egy kis, ismerős sziluett bukkant elő. Egy pár villogó zöld szem figyelt minket óvatosan, majd egy halk nyávogás törte meg a csendet.

– Cili! – kiáltottam fel, és azonnal letérdeltem, hogy magamhoz hívjam a macskát. A kis szőrmók első hívásra odajött, és az ölembe bújt. Úgy öleltem magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna. – Napok óta kerestük szegényt. Valószínűleg Tamaráék zárhatták be ide véletlenül játék közben – mondtam Millának, miközben a macska puha bundáját simogattam.

– Hála istennek, nem egy betörő vagy egy óriási menyét – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Milla.

Ránéztem, és mindketten elnevettük magunkat. Olyan feszültek voltunk az elmúlt percekben, hogy most hirtelen az egész helyzet abszurdnak tűnt. Cili boldogan dorombolt az ölemben, mintha csak meg akarná nyugtatni a saját kis módján. Lassan feltápászkodtunk a dobozokról, ahová leültünk, hogy kifújjuk magunkat, és körbenéztem a helyiségben, hátha van valami más meglepetés is. De semmi. Cili volt az egyetlen tettes.

– Úgy látszik, nemcsak a fiúknak, de nekünk is izgalmas esténk van – mondta Milla, miközben átadtam neki a macskát.

Cili most az ő karjában kezdett hangosan dorombolni, mintha csak köszönetet mondana, amiért végre kiszabadítottuk. A csendben lépteink halk zaja és a macska elégedett zúgása kísért minket vissza a padlásról. Amikor visszaértünk a nappaliba, azonnal a telefonomért nyúltam. A képernyő fénye megvillant, de semmi. Sem hívás, sem üzenet. Egyre idegesebb lettem. Javier és Ábel még mindig nem jelentkezett, és a képzeletbeli forgatókönyvek már a legrosszabb verziókat vetítették elém.

– Ez totál idegesítő! – morogtam, és leültem a kanapéra. A kezemet automatikusan Cili puha bundáján tartottam, aki a lábamnál telepedett le, mintha csak tudná, hogy szükségem van valami megnyugtató jelenlétre.

Milla lehuppant mellém, és rápillantott a gyerekek szobája felé, ahol a ház legkisebb lakói békésen aludtak.

– Hála istennek, a gyerekek ebből semmit sem éreznek – mondta, és egy halvány mosollyal rám nézett.

Bólintottam, de a gyomromban továbbra is ott volt az a szorító érzés. Tudtam, hogy előbb-utóbb Javierék jelentkeznek, de minden perc, amit ebben a bizonytalanságban kellett töltenünk, egy örökkévalóságnak tűnt.

Karácsony előtt pár nappal…

A nappali egyszerre volt kaotikus és ünnepi. A plafonról lógó girlandok és a kandallópárkányra helyezett gyertyák ünnepi hangulatot sugároztak, de a földön szétszórt legók és papírmasnik inkább egy háborús övezetre emlékeztettek. Épp egy adag mézeskalácsot helyeztem el a sütőrácson, amikor megláttam, hogy Javier a kanapén ül, és a telefonját bámulja, mintha az lenne a legfontosabb dolga a mai napon.

– Javier, komolyan mondom, mikor mész már el fáért? – kérdeztem türelmetlenül, miközben letettem a tepsit.

– Mindjárt, szívem, csak még megnézem ezt a... – kezdte, de félbeszakítottam.

– Mindjárt? Az előbb is ezt mondtad! Néhány nap van karácsonyig, és még mindig nincs fánk!

Javier sóhajtott, és kelletlenül felállt, de mielőtt tovább folytathattam volna a prédikációmat, valami keményre léptem. Felszisszentem, majd lenéztem a lábam elé: egy piros legóelem. A nappali közepén Tamara épp nagy lelkesedéssel szedte szét a legóját, mintha ez lenne élete legfontosabb projektje. A szétszórt darabkák káosza valahogy még dühösebbé tett.

– Én ezt nem hiszem el, ennek a gyereknek hatszor el kell mondanom mindent? – morogtam, és a lányomra néztem.

Tamara fel sem pillantott, tovább pakolászott a legóival. Sóhajtottam, majd lehajoltam, és elkezdtem összeszedni a darabokat.

– Nem, anya, én játszom! – tiltakozott azonnal, és már kezdett hisztizni, mire a kezembe vettem az összegyűjtött elemeket.

– Elég volt, Tami. Ez nem játék. Nézd meg, már mindenhol legók vannak! – mondtam, és a játékokat egy dobozba tettem.

A kislány azonban nem hagyta magát, azonnal rákezdte a sírást, mintha most tört volna össze az egész világ körülötte. Sóhajtva letettem a dobozt, és lehajoltam hozzá.

– Gyere, apa mindjárt megfürdet, aztán mehettek karácsonyfát nézni. Mit szólsz? – kérdeztem tőle, miközben óvatosan felkaptam a földről.

Tamara egy pillanatra még tétovázott, majd a könnyek gyorsan felszáradtak az arcán.

– Tényleg? Apa vesz nekem fát?

– Igen, apa vesz neked egy nagy fát – mosolyogtam rá, miközben Javier felé pillantottam, aki épp visszaült a kanapéra. – Javier, ugye hallottad?

– Persze, hallottam! – válaszolta vigyorogva, miközben már nyúlt a cipője felé.

Tamara most már teljesen megnyugodott, és a vállamra hajtotta a fejét, miközben csendesen motyogott valamit a karácsonyról. A káosz pillanatok alatt csillapodott, és bár a nappali még mindig romokban hevert, egy pillanatra úgy éreztem, hogy ez az igazi karácsonyi készülődés. Zűrös, hangos, és tele van várakozással. Javier felkapta a kislányt, és egyből elindultak fürdeni.

– Gyere te nagylány! Menjünk fürdeni, különben Anya leharapja a fejünket!– nevet fel.

Tamara a nevetésére felkapta a fejét, és kis kezeit tapsolva kezdett ujjongani. A káosz közepette mégis minden a helyére került – legalábbis egy időre.