Lehoczky Karácsony 1.

A fenyőillat erősen keveredett a bejgli aromájával, a forralt bor fűszeres illata pedig szétterjedt az egész lakásban. Minden olyan ünnepinek tűnt… volna, ha nem azzal kellene kezdenem a karácsony estémet, hogy a legjobb barátnőmmel együtt várjuk azokat a férfiakat, akiknek már órákkal ezelőtt itt kellett volna lenniük. Mégis ki a fene gondolta, hogy a karácsonyt pasik nélkül fogjuk tölteni?

Meghívás és készülődés

Milla

A levegőben narancshéj és fahéj illata szállt, miközben a szoba ablakára lágyan kopogott a lassan szállingózó hó. A nappali élettől nyüzsgött, Max és Melina izgatott zsivaja minden szegletet betöltött, és szinte versenyt futott a halk karácsonyi dallamokkal, amelyek apu régi lemezjátszójából szóltak. A konyhapultnál álltam, utoljára simítottam végig a halványzöld szalaggal átkötött ajándékokon, miközben fél füllel Max hangját hallottam: – Melina! Nézd, mit találtam!–  Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, valami tiltott kincs került elő a nappali rejtekeiből.

– Max, légy óvatos! – kiáltottam felé, de a választ már nem vártam meg, mert a hálószobába indultam, hogy gyorsan átöltözzek. Egy könnyed, bordó ruhát választottam, amely épp csak a térdem alá ért. Egyszerű, mégis elegáns – pont illett az ünnepi hangulathoz. Az egyik tükör előtt igazítottam meg a hajamat, amikor halk kopogás után az ajtó kinyílt.

Ábel lépett be, vállával becsukva maga mögött az ajtót, és ahogy meglátott, szinte azonnal elmosolyodott. – Milla – szólt halkan, miközben odalépett hozzám, és tenyerével finoman végigsimította az arcomat. – Gyönyörű vagy.

Ahogy közelebb hajolt, és gyengéden belecsókolt a nyakamba, az egész testem elernyedt. Elmosolyodtam, és karjaimmal átöleltem. Az ajkai meleg érintése pillanatnyi békét hozott a káosz közepette.

– Ábel... – suttogtam, de mielőtt bármi mást mondhattam volna, az ajtó kilincse zörögni kezdett. Max rángatta a kilincset, miközben egyre türelmetlenebbül kiabált be: – Apa! Anya! Mikor indulunk már?

Ábel halkan nevetett, ajkait épp csak egy centire tartva az enyéimtől. – Ideje indulnunk, mielőtt Max áttöri az ajtót. – Hangjában mosoly bujkált, amitől szinte önkéntelenül vigyorogni kezdtem.

– Biztos vagyok benne, hogy jobban várja a karácsonyt, mint mi valaha tudnánk – mondtam nevetve, és egy utolsó csókot nyomtam Ábel arcára, mielőtt kinyitotta az ajtót.

Max szinte berobbant a szobába, a karácsonyi mintás pulóvere már egy helyen összekoszolódott – biztos voltam benne, hogy Melina keze lehetett a dologban. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, felemeltem, és az ölembe kaptam.

– Max, egy perc nyugtot sem hagysz nekünk, igaz? – mondtam játékosan, mire ő szélesen vigyorgott.

Melina is beosont, bár jóval óvatosabban. Apró lábai puha koppanásokkal követték bátyját, mígnem Ábelhez ért. Ahogy az apja felemelte, Melina a kis kezeivel megpuszilta Ábel orrát, és nevetett. Az a csilingelő gyermeki kacaj betöltötte az egész szobát, és én egy pillanatra csak álltam, figyeltem őket. A szívem szinte túlcsordult a szeretettől, és az a gondolat futott át rajtam, hogy semmi sem lehet ennél tökéletesebb.

– Na, most már tényleg induljunk – mondta Ábel, miközben Melina haját igazgatta. – Kiara biztosan izgatottan várja, hogy odaérjünk, és nem akarhatjuk, hogy Javier kiakadjon, mert elkésünk Max miatt.

Erre Max úgy nézett rám, mintha ő lenne az ártatlanság megtestesítője, én pedig nem tudtam visszatartani a nevetést. Csenge a legkisebbik gyermek azonnal elaludta karomban, és a súlya kellemes melegséggel nyomta a mellkasomat. Az arca teljes nyugalmat sugárzott. Ábel mellettem ült a volánnál, kezével lazán fogva a kormányt, arcán azzal az ismerős mosollyal, ami mindig elárulta, mennyire boldog ebben a pillanatban.

Max és Melina hátul ültek, és bár Melina már kicsit álmosnak tűnt, Max teljesen fel volt pörögve. A karácsonyi zenét teli torokból énekelte, bár a dallamot rendre elvétette. Ábel rám nézett, szemében csillogott a nevetés, ahogy Max megpróbált egy magasabb hangot elérni, de inkább nyekergés lett belőle.

– Nem tudom, hogy Melina vagy Max várja jobban ezt az estét – jegyezte meg Ábel halkan, csak nekem szánva a megjegyzést.

– Szerintem ez szoros verseny – válaszoltam mosolyogva, miközben finoman megigazítottam Csenge kabátját. – Bár Max valószínűleg nyerne.

Az út gyorsan telt, a havas táj és a karácsonyi fények látványa tökéletes hátteret biztosított az ünnepi hangulatnak. Fél óra sem telt el, amikor Ábel lassított, majd befordult egy széles kapubejáróhoz. Kiara és Javier háza már messziről kitűnt a díszítéseivel – az ablakokban ragyogó fényfüzérek és a kertben álló hatalmas fenyőfa minden arra járót ünnepi hangulatba varázsolt. Ábel leparkolt, és kiszálltunk az autóból. Még alig léptünk ki, amikor Javier már szinte futva jött ki a kapuhoz. Arca derűtől sugárzott, amikor Ábelhez ért, és azonnal összeölelkeztek.

– Sziasztok! – kiáltotta Javier, miközben egy jóleső hátbavágással üdvözölte Ábelt.

– Javier, mint mindig, most is energikusabb vagy nálam – válaszolta Ábel nevetve.

Ekkor Max szaladt oda, tele izgalommal. – Javier!– kiáltotta, és szinte ugrásra készült.

Javier felkapta őt, mielőtt Max a nyakába vethette volna magát. – Sose nősz fel, ugye? – kérdezte nevetve, miközben Max boldogan hintázott a vállán.

– Soha! – felelte Max vigyorogva, és Javier nyakába csimpaszkodott.

– Ez a gyerek mindig tele van energiával – jegyezte meg Ábel, miközben a kaput tartotta nekünk. Csengét óvatosan tartva beljebb léptem, Melina apró keze az enyémbe csúszott, és együtt indultunk el a ház felé.

Amint beléptünk, az illatok szinte azonnal körülöleltek. A konyha felől édeskés vanília, fahéj, és frissen sült kalács illata terjedt, keveredve a forralt bor fűszeres aromájával. 

Kiara szinte táncolva szaladt ki a konyhából, egy kötényt viselve, amely csupa lisztes folttal volt tarkítva.

– Végre itt vagytok! – kiáltotta örömmel, és engem gyorsan megölelt, ügyelve, hogy ne zavarja meg Csenge békés álmát. – Gyertek, minden készen áll. És gyerekek! – fordult Max és Melina felé. – Az édességek is már az asztalon vannak!

Ez utóbbi mondatot aligha kellett volna kétszer elmondania, mert Max szinte azonnal lerángatta a cipőjét, és eltűnt a nappali irányában. Melina egy kicsit szorosan kapaszkodott belém, de láttam a szemeiben, hogy ő is kíváncsi, így gyorsan odaszóltam neki: – Menj, kicsim, nézd meg, mit készítettek a nagynénédék.

Melina egy bólintás után kiszaladt, és én csak álltam ott a bejáratban, figyelve, ahogy Ábel és Javier vidáman nevetve beszélgetnek, Max rohangál a nappaliban, miután megtalálta az első zserbó szeletet. A nappaliban állva azonnal észrevettem, hogy valami hiányzik. A hatalmas, díszekkel teli karácsonyfa helyén most csak egy üres sarok tátongott. Kiara is kissé zavartan pillantott körül, miközben Ábel a vállam fölött bekukucskált. Már épp megszólaltam volna, amikor Javier lépett közbe, a szokásos könnyed modorát egy árnyalatnyi feszültség törte meg.

– Az összes fát elvitték – kezdte, és a hangjából érződött, hogy nem először meséli el a történetet. – Tamarával bejártunk minden egyes boltot, de sehol sem találtunk. A környékbeli árusok már napokkal ezelőtt kifogytak. Szegény gyerek egész úton sírt hazafelé – mondta, a fejét csóválva, mintha még mindig nem akarná elhinni a helyzetet.

A mondandója alig érte el a végét, amikor Melina a szoknyám szélét húzogatva fordult hozzám: – Anyaaa, mikor jön a Jézuska?

Felsóhajtottam. A kicsik lelkesedése és Javier frusztrációja közepette úgy éreztem, hogy valami gomolyogni kezdett a fejem fölött. Egy olyan felhő, amely hamarosan elhozza a karácsonyi káoszt. Körbenéztem a többieken, majd a sógornőmre emeltem a tekintetem. Kiarával szinte egyszerre gondoltuk ugyanazt. Összenéztünk, és egy cinkos mosoly jelent meg az arcán, amely arra ösztönzött, hogy cselekedjek.

– Valahonnan szerezni kéne egy fát – mondtam, miközben végigmértem Ábelt és Javiert.

Javier szinte azonnal legyintett. – Ábel biztosan jobb ebben – mondta, egy kis nevetéssel a hangjában. – Én már ittam. – Szégyentelenül vállat vont, mintha ezzel minden felelősséget letett volna a válláról.

– Igen, Ábel még nem – erősítette meg Kiara. – Az előbb adtam neki inni, de egy kortyot sem ivott még, szerencsére.

Ábel a szokásos türelmes mosolyával lépett közelebb hozzánk, mintha az egész helyzet teljesen természetes lenne. – Jó, de hol találunk fát? Este hat óra van – mondta, miközben a homlokát ráncolva próbált ötletelni.

Miközben Ábel és Javier tanakodni kezdtek, Kiara halkan odasúgta nekem: – Javiernek van egy rossz előérzete. Már napok óta mondogatja, hogy valami nem stimmel. Most megint felhozta, amikor hazaértünk. Azt mondta, hogy furcsán csendes volt az egész város, mintha... – Itt megállt, és kissé idegesen pillantott a férjére.

– Mintha mi? – kérdeztem, bár nem voltam biztos benne, hogy akarom hallani a választ.

Kiara megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot, majd egy halvány mosolyt erőltetett magára. – Talán csak túl sokat dolgozott. Néha ilyen. Nem kell komolyan venni – mondta, de a hangjából hiányzott az a megszokott derű, ami mindig ott volt.

Közben Javier közelebb lépett, és Ábel felé fordulva komolyabb hangot ütött meg. – Figyelj, testvér. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de van egy érzésem, hogy ma este valami történni fog. Nem tudom, mi, de... furcsán érzem magam. – A szavai lassan, kimérten hagyták el a száját, mintha nem akarná túlságosan megijeszteni Ábelt – vagy talán saját magát.

Ábel egy pillanatig mérlegelte a hallottakat, majd Javier vállára tette a kezét. – Karácsony van, Javier. Bármi is legyen az, együtt megoldjuk. De előbb kell egy fa – mondta, és azzal a határozott pillantásával nézett rá, amiért mindig is felnéztem rá. Valahogy mindig tudott egyensúlyt teremteni a káoszban. Részben ezért is szeretem őt.

 A gyerekek még mindig a nappali díszeit csodálták, de a felnőttek között érezhető volt a feszültség, ami a karácsonyfa hiányából fakadt. A szemem Kiara felé siklott, és megkérdeztem:

– Vajon Martin és Eliot? Ők átjönnek, vagy csak mi vagyunk itt?

Kiara, aki éppen egy tányért rakott le az asztalra, felsóhajtott, és a kezét letörölve fordult felém. – Réka most telefonált, hogy késni fognak. Irina pedig még csak most készült el a sütivel, de nemsokára indulnak.

A szavait hallva már sejtettem, hogy valami nem hagyja nyugodni. Egy pillanatra elmerengett, majd kiszakadt belőle egy sóhaj. – De amíg nincs fa, addig karácsony sincs...

Az a mondat egyszerre volt beletörődött és kétségbeesett. Úgy éreztem, valamit tennünk kell, hogy megmentsük az estét. Ábelre néztem, aki éppen Javiert hallgatta, és amikor találkozott a tekintetünk, egy halk, cinkos mosollyal válaszolt. A fejemmel biccentettem felé, ő pedig közelebb lépett, és gyengéden belém karolt.

– Figyelj, elkéne mennetek Javierrel a közeli erdőbe. Ott biztosan találtok fát – dobtam be az ötletet, amely egyre inkább kezdett jó tervnek tűnni. Nem mintha ez lett volna a legegyszerűbb megoldás, de jelen helyzetben nemigen volt más választásunk.

Ábel mélyet sóhajtott, mintha mérlegelné az ötletet. Láttam, hogy az agya már azon jár, hogyan valósítsák meg a dolgot. Végül egy félmosollyal rám nézett, és a keze megpihent a derekamon.

– Igen, valami ilyesmin töröm a fejemet. Imádom, amikor a fejembe látsz – mondta, majd közelebb hajolt, és egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra.

– Rendben, akkor te és Javier megoldjátok – mondtam, miközben próbáltam elrejteni a belső aggodalmamat. – Csak... remélem, hogy ebben az erdőben nem lesz gond. Ha tudod, mire értem...

Ábel rám nézett azzal az eltökélt, magabiztos tekintetével, amit mindig is csodáltam benne. Mintha az egész világ gondjait képes lenne megoldani egyetlen mozdulattal.

– Minden rendben lesz. Majd megoldjuk – mondta nyugodtan. – Javier szerencsére csak egy pohárral ivott, de én tudok segíteni a fánál. Egész végig én leszek a sofőr. Ígérem – tette hozzá eltökélten, a szemeiben nyugalom és szeretet tükröződött.

– Szeretlek – mondtam halkan, miközben a szavaim szinte suttogássá váltak a bennem lévő érzésektől. Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá, és egy csókot nyomtam az ajkára, érezve a melegséget, amit a közelsége adott.

Kicsivel később Ábel és Javier végül autóba pattantak. Kiara hosszasan ölelte meg a férjét, mielőtt az beült volna a vezető melletti ülésre. Ábel a kormány mögé helyezkedett, és még egyszer hátra pillantott rám, mielőtt bezárta volna az ajtót. Én odaléptem az ablakhoz, és behajoltam, hogy még egy utolsó csókot adjak neki. Az érintésünk rövid, de tele volt szerelemmel és bizalommal.

– Vigyázzatok magatokra, és hozzatok haza egy álomszép karácsonyfát!

– mondtam mosolyogva, majd egy lépést hátráltam, hogy elengedjem őket.

Ábel rám villantotta a hófehér mosolyát, ami mindig képes volt eloszlatni minden aggodalmamat.

– Mindenképpen! Ezer csók, drágám! Indulunk! – mondta vidáman, majd beindította a motort. Javier mellette elmosolyodott, de láttam rajta, hogy kissé feszültebb, mint szokott lenni. Nem tudtam eldönteni, hogy a fa miatt aggódik, vagy valami más motoszkál a fejében.

Ahogy az autó elindult, figyeltem, ahogy lassan eltűnik a kanyarban, a háztól távolodva. Az utca lámpái megcsillantak a karosszérián, míg végül csak a motor tompa hangja hallatszott a távolból. Álltam a kapuban, és próbáltam nem aggódni. Ábel mindig tartotta a szavát, és tudtam, hogy mindent megtesz, hogy megoldja a helyzetet.

Kiara mellém lépett, és belém karolt, a másik kezében még mindig egy szalvétát szorongatott, amit a búcsú előtt fogott meg. Egy pillanatig csendben figyeltük az üres utcát, majd mély levegőt vett.

– Remélem, hamar visszaérnek – mondta halkan, bár inkább magának, mint nekem.

– Hoznak majd egy gyönyörű fát, meglátod – válaszoltam, próbálva mindkettőnket megnyugtatni. Ezután cinkosan mosolyogtam rá. – Addig pedig gondoskodunk arról, hogy minden készen álljon, mire visszaérnek.

Kiara aprót bólintott, majd együtt indultunk vissza a házba. A nappaliban még mindig a gyerekek vidám zsivaja töltötte be a teret, és az édeskés sütemények illata körülölelt minket, miközben a ház ünnepi fényekbe burkolózott. A szívem mélyén tudtam, hogy ez az este még tartogat izgalmakat, de abban is biztos voltam, hogy bármi is történjen mi akkor is együtt fogjuk tölteni a karácsonyt.

Kiarával úgy döntöttünk, hogy elkezdjük nézni a Holiday című filmet. „Mégis ki a fene gondolta, hogy a karácsonyt pasik nélkül fogjuk tölteni?” – mormogtam magam elé, miközben egy újabb adag popcornért nyúltam. Kiara csak egy grimaszt vágott, a poharában vörösen kavargó bort figyelte olyan átszellemülten, mintha az nyújtana választ minden létező kérdésére. Ábel és Javier körül forgott minden gondolatunk. Már kemény egy órája várunk. Kiara próbálta ezt borba fojtani, én pedig a popcornba. Egyikünk sem volt igazán sikeres.

– Ez így nem fog menni – motyogtam, miközben a telefonomat nyomkodtam. Talán most? Talán most végre Ábel felhív, és elmagyarázza, hogy miért gondolta jó ötletnek eltűnni karácsony este?

De semmi. A kijelző némán és mozdulatlanul világított, mintha csak gúnyt űzne belőlem.

– Ez az egész egy vicc – szólalt meg végül Kiara, és a pohár borát lassan az ajkához emelte. – A legjobb karácsonyi ajándékom az lenne, ha Javier megjelenne. De tudod mit? Kezdem azt hinni, hogy a Jézuska gyorsabban eljönne, mint ő.

Elképzeltem Javier Mikulás-sapkában, és akaratlanul is elmosolyodtam, de azonnal le is töröltem a vigyort az arcomról. Ez most nem az a pillanat volt, amikor nevetni lehetett volna.

– Kis karácsony, nagy karácsony, hol van az én családom? – motyogtam az orrom alatt. – Azt hiszem, át kell írnom ezt a dalt, mert az eredeti nem igazán aktuális.

Kiara rám nézett, és felhorkantott.

– Nem hiszem el, hogy még most is képes vagy viccelni.

– Ez nem vicc, ez önvédelem – vágtam rá, és egy újabb popcornszemet dobtam a számba. – Ha nem viccelnék, valószínűleg a fára másznék dühömben.

Kiara elnevette magát, és meglendítette a poharát.

– Boldog karácsonyt, Milla! – mondta cinikusan, majd belekortyolt a borába.

– Boldog karácsonyt – válaszoltam ugyanolyan cinizmussal, és újra a telefonomat kezdtem bámulni.

A háttérben halkan szólt valami karácsonyi sláger, de az ünnepi hangulat egyre távolibbnak tűnt. A fenyőillat, a bejgli aromája, a karácsonyi fények – mind csak arra emlékeztettek, hogy ennek az estének másnak kellett volna lennie. Ünnepinek, romantikusnak, különlegesnek. Ehelyett popcornba és borba fojtottuk a bánatunkat, miközben két férfi után vágyakoztunk, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy épp mekkora hibát követnek el. És miközben Ábelt hívtam – persze megint hiába –, arra gondoltam, hogy ha valaha megjelenik, azonnal a nyakába ugrok, és addig ölelem őt, amíg el nem fáradok. Mert Javier és Ábel nélkül nem kezdjük el a karácsonyt.