Irina 9. fejezet

A második esély

Én: Milyen volt a múltkori utazásod? Azt mondtad valami megnyitó ünnepségre mész. 🙂
Martin: Elég unalmas volt nélküled. 😉
Én: Komolyan kérdeztem. 😂
Martin: Őszintén szólva eléggé hiányoztál nekem az elmúlt időszakban. Nagyon rossz volt nélküled. 🙁
Én: Valóban? Nekem úgy tűnt, hogy túlléptél rajtam.
Martin: Próbáltam színészkedni, de ezek szerint elég jól alakítottam a szerepemet. 😉
Én: Oscar díjat érdemelsz…. 😚
Martin: Mesélj veled mi a helyzet? Kiheverted az ex pasidat? Mit csinálsz most jelenleg?

Egy kicsit elnéztem az ablak irányába, majd ismét a mobilomra fókuszáltam.

Én: Igazából miattad bánkódtam.. Ma elhoztam a legjobb barátnőmet a reptérről és itt alszik nálam éjszaka.
Martin: Miattam soha ne szomorkodj. 😀
Én: Erre majd visszatérünk, ha legközelebb találkozunk.
Martin: Mindenképpen. Már hajnali négy óra van. Nem vagy álmos?
Én: Alig bírom nyitva tartani a szemem. 😂
Martin: Nekem is aludnom kéne, mert holnap készülnöm kell. Jó éjt Irina! Álmodj rólam szépeket! 😘
Én: Te is rólam! Jó éjt! 😘
Majd magamra húztam a takarót és boldogan álomba szenderültem.

-Mégis mi a franc ütött beléd? -kérdeztem Martintól amikor bezárkóztunk az egyik terembe. -Irina! Azért csináltam ezt az egészet, mert nem akartam, hogy kirúgjanak. Aztán Laura is kezdett gyanút fogni. Így gyorsan kellett cselekednem. -számolt be nekem Martin. -Van fogalmad róla, hogy mekkora fájdalmat okoztál nekem? -kérdeztem tőle karba tett kézzel. -Kérlek ne haragudj rám. - és megsimogatta az arcomat. -Soha többé ne tűnj el az életemből, most már a része vagy. -néztem rá mérgesen. -Rendben Irina! - és Martin egy csókkal pecsételte meg az ígéretét. Óvatosan elhúzódtam tőle. -Komolyan mondom. Most pedig menjünk, mert mindjárt jön a következő óra.- közben kinyitottam az ajtót, és mielőtt kiléptem volna a folyosóra, vissza pillantottam a pasira, aki boldogan rám kacsintott. Én pedig az ajtóból dobtam neki egy csókot és azzal a lendülettel kisétáltam a teremből.
Egésznap máshol járnak a gondolataim. Alig bírtam koncentrálni a tanáraim előadásaira. Amikor feladták a leckéket felejtettem felírni magamnak a dolgokat. Tudom elég borzalmasnak tűnök, pedig általában nem ilyen vagyok. Amikor beültünk Martin termébe Ben azonnal mellém ült. Olyan rendes volt, hogy hozott nekem egy kávét a büféből. -Köszönöm Ben, nagyon kedves tőled!- hálálkodtam. -Kell egy kis koffein a mai naphoz. Hosszúra fog nyúlni a próbákkal.- mondta. -Milyen próbák?- érdeklődtem. -A színházteremben próbálok az együttessel. Nincs kedved megnézni minket?- kérdezte miközben kiitta a maradék kávéját. -Szívesen elmegyek. Hánykor kezditek a zenélést?- kérdeztem. -Délután fél háromkor. Komolyan eljössz?- majd éreztem, hogy a combomra teszi a kezét. Hirtelen elfelejtettem levegőt venni. -Iiigen.- habogtam és jó mélyen egymás szemébe néztünk. -Köszönöm Irina…- ezután Ben a mutatóujjával megsimogatta az arcomat és egyre jobban közelített az ajkaimhoz. A szívem egyre hevesebben dobogott a mellkasomban. A pulzusom az egekig szárnyalt és hirtelen elfelejtettem a körülöttünk lévő embereket. Ben egyszer csak megcsókolt engem, én pedig visszacsókoltam Őt. Valaki hirtelen becsapta maga után az ajtót, mi pedig rögtön szétváltunk. Megérkezett Martin, akin látszik a teljes döbbenet. Ben elhúzódott tőlem és mosolyogva megérintette a száját. Basszus. Annyira zavarba jöttem, hogy elkezdtem nézni a plafont. Az osztályban pedig elkezdtek a többiek susmogni. -Csendet kérek!- intett le minket Martin, amikor ismét rápillantottam. A férfi a táblához fordult és elkezdett valamit a táblára írni. -Most írunk egy gyors röpdolgozatot a múltkori anyagból. Vegyetek elő egy üres papírt meg egy tollat és essetek neki.- mondta nekünk háttal miközben a táblára írogatott. Amikor Martin végzett a táblánál azonnal helyet foglalt az asztalánál. Összekulcsolt kezekkel ült és végignézett az osztályon, majd kibökte.- Kerek 10 percetek van. Úgyhogy igyekezzetek!- parancsolta és hirtelen találkozott a tekintetünk. Próbáltam megfejteni Őt, hogy most mi a fene ütött belé? Miért ilyen szigorú velünk? Aztán azonnal leesett a dolog. Martinnak nem tetszett, hogy Bennel csókolóztam. Ez a röpdolgozat a bosszúja. Lesütöttem a szemem és mély levegőt vettem. Hiszen olyan ideges lettem rá, hogy majd szét vetett engem a düh és az indulat.
5 perc alatt megírtam a dolgozatomat és felálltam. Szerencsére senki nem nézett fel a papírjából, így lazán oda sétáltam Martin asztalához. Amikor odaértem Martin felnézett a tabletéből. -Készen vagy?- olyan gúnyos hangsúllyal kérdezte tőlem, hogy alig bírtam megszólalni. Martin még sosem volt ilyen velem. Olyan érzés volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. A kezemet ökölbe szorítottam és ezt válaszoltam neki.- Igen tanár úr! Mivel nagyon könnyű kérdéseket tett fel nem esett nehezemre válaszolni rájuk. - válaszoltam neki magabiztosan. Amikor oda toltam az asztalán a papírt hirtelen egymáshoz értünk. Martin a mutatóujjával titokban megsimogatta a kézfejemet. Úgy éreztem, hogy az érintésétől mindjárt felforr a vérem. A szívem pedig hatalmasat dobbant. Martin a szemembe fúrta a tekintetét és láttam rajta, hogy engem akar. A számba haraptam, majd megnyaltam az ajkaimat ezzel jelezvén, hogy én is ugyanazt akarom, mint Ő. A végén pedig beharaptam az ajkaimat és továbbra is kitartóan a szemébe bámultam. Édes istenem, olyan jó lenne, ha végre kibékülne velem Martin! Bár az üzenetben azt vallotta, hogy baromira hiányzom neki, mégis távolságtartó. Aztán végre összeállt a kép: Martin azt próbálja elhitetni mindenkivel, hogy nincs köztünk semmiféle kapcsolat.
-Lejárt az időtök!- szólt hozzánk Martin, én pedig összekulcsolt kezekkel ültem a padban. Gyorsan összeszedte a dolgozatokat és vissza sétált a helyére. -Akkor kezdjünk is bele a mai óra anyagába. Nyissátok ki a 143. oldalt és… - magyarázta Martin amikor váratlanul megszólalt a tűzjelző mindenki elindult kifelé. -Remélem ez próba és nem élesben megy.- mondta nekem Ben. Villámgyorsan Martin felé néztem, aki némán tátogta, hogy találkozzunk a hátsó udvaron az épület mögött. Felkaptam a táskámat és követtem Bent.
Miközben a tűzvédelmi oktató magyarázott nekünk az udvaron, éreztem, hogy valaki óvatosan a vállamnak megy. Amikor jobbra fordultam, megláttam Martint a tömegben. Az egyik kezével intett, hogy induljak az épülethez. Megigazítottam a táskám pántját a vállamon és távolságtartóan, de követni kezdtem Martint. A többiek néha felszisszentek, meg morogtak ránk, hogy ne járkáljunk közöttük.Teljesen hidegen hagytak a többiek. Engem egyenesen Martin hozott lázba, aki azonnal látni akart. Minél jobban közeledtem felé annál jobban elöntött az izgatottság és a szívem egyre gyorsabban kezdett el dobogni. Én csak arra vágyom, hogy újra érezhessem Martin közelségét, hogy újra megtapasztalhassam azt a szenvedélyt ami köztünk van. Az Ő karjai között szeretnék lenni és el akarok veszni miközben csókol engem. Pár pillanat múlva megérkeztem az épület mögé és ledobtam a táskámat a földre. Karba tett kézzel várakoztam Martinra, aztán hirtelen valaki elkapott és lágyan megcsókolt. Martin olyan hevesen és szenvedélyesen csókolt, hogy azt hittem el fogok ájulni. -Szia! -köszöntem neki. -Rettenetesen hiányzol! -vallotta be két csók között. -Te is nekem, de nem fogunk lebukni? -kérdeztem tőle. -Senki nem fog erre járni, hiszen tűzvédelmi oktatás van. Nem lóghatnak el. -motyogta az ajkaimba. -De, figyi és ha hiányolni fognak minket? -kérdeztem és próbáltam hátrafelé nézni. Martin megfogta az államat és a szemembe nézett. -Senkinek nem tűnik fel, hogy mi leléptünk. -búgta, majd a nyakamat kezdte el csókolgatni. Annyira jól esett a férfi közelsége, hogy még jobban felfokozódtak az érzékeim. Azt kívánom bárcsak hosszúra nyúlna az óra, hogy még sokáig élvezhessük egymás társaságát az udvaron. Martin eltávolodott az ajkaimtól, majd megfogta az arcomat és a szemembe nézett. -Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, de nem tudok tovább hallgatni. Azóta, hogy először találkoztunk, valami különleges történik velem. A jelenléted, a mosolyod, az egész lényed megváltoztatta az életemet. Irina, én... én szerelmes vagyok beléd. Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Minden pillanat, amit veled töltök, boldogsággal tölt el. Tudom, hogy eddig hülyén mutattam ki az érzéseimet irántad, de mindezt azért tettem, mert megrémített a tény, hogy ennyire beléd estem. Szeretlek Irina! - és ismét az ajkaimra tapadt és megcsókolt. Miután szétváltunk megsimogattam a borostás arcát. -Martin! Én még mindig ugyanúgy szeretlek, ahogy eddig is. Komolyan engem is megrémít ez az érzés, ami bennem tombol. Néha nem tudom helyes-e, amit irántad érzek. Hiszen a diákod vagyok és nagyon fiatal. Nem tudom, hogy ennek mi lesz a vége..-néztem le a földre. -Én hiszem, hogy ennek jó vége lesz. Nem tudom meddig fogom bírni nélküled. Kérlek gyere át hozzám a hétvégén! -nézett rám vágyakozva. Megfogtam Martin alkarját és végig simogattam a kezemet rajta. -Ígérem átmegyek hozzád. -mosolyogtam rá.

A tűzvédelmi oktatás után mi is beslisszoltunk az épületbe, majd ketté váltunk a folyosón. Még utoljára integettem egyet Martinnak, ő pedig csókot dobott mielőtt belépett volna a tanáriba. Amikor befordultam az oszlop mögé neki támaszkodtam a falnak és nagyokat sóhajtottam. Rettentően boldog vagyok és álmomba se gondoltam volna, hogy Martin ennyire szeret engem. Amióta megcsókolt az udvaron azóta kétszáz fokon égek és úgy érzem menten meggyulladok.

-Teljesen elvesztettem az eszemet! -fejeztem be a mesélést Rékának. A barátnőm megdobott egy popcornnal. -Fúj, de romantikus! -nevetett. -Nem kaptál tőlem ihletet? Írhatnál erről egy szerelmes dalt. -nevettem. -Szinte az összes dalom a szerelemről szól. Mi lenne, ha Te írnál egyet magadnak? Elő is adhatnád. -dobta be az ötletet Réka. Azonnal felültem a kanapén és ránéztem a barátnőmre. -Komolyan mondod? -kérdeztem tőle. -Miért ne? Hiszen a dalaim felét te írtad. Nem emlékszel? - majd ismét megdobott egy popcornnal. -Hogyne emlékeznék. Viszont nem tudom jelenleg is tudnék olyan dalokat írni, mint anno.. -pirultam el. -Irina! Hidd el végre, hogy egy őstehetség vagy! Gyönyörű hangod van és értesz a dalszerzéshez. Miért fogod vissza magad? Mi tart vissza? -kérdezte tőlem. -Nem tudom.- sóhajtottam, majd visszadőltem a kanapéra. A karomat a homlokomra tettem és elkezdtem bámulni a plafont. Mostanság annyi érzelem kavarog bennem, hogy nem tudom a helyükre rakni. Úgy érzem tudnék dalokat írni és eltudnám énekelni, csak még nem jött el az ideje. Hiszen az éneklés, a dalszerzés mindig is menedék volt a számomra, de most... most mintha elvesztettem volna az ihletet is. A szavak elakadnak a torkomban, a dallamok pedig szétszórtan repkednek a fejemben, és nem találnak egymásra. Az érzelmek szabadon kóborolnak, és nem tudom őket megragadni, így nem tudom papírra vetni a dolgokat. Talán majd egy nap újra képes leszek dalokat írni, de nem most. -Figyelj, nem baj, ha most előkapok egy erősebb piát? -kérdeztem Rékától. -Hűha! Mire gondoltál pontosan? -kíváncsiskodott a barátnőm. -Hm… Mit szólnál a whisky-hez? Ábel néha azt itta és én is megszerettem azt az italt. -vigyorogtam. -Jöhet! Ha van kóla akkor azzal kérném! -adta le az igényét Réka. -Máris hozom! - mondtam és felpattantam a helyemről.

Amikor kinyitottam a bárszekrényt meghallottam, hogy csörög a mobilom. Mire oldalra pillantottam abbamaradt a csörgés. Megvontam a vállamat és tovább folytattam a pakolászást. Miután kivettem a whisky-t a szekrényből, majd letettem a konyhapultra és elkezdtem előkeresni a poharakat. Ismét elkezdett rezegni a mobilom. -Ki a fene keres engem ennyire? -dünnyögtem halkan és oda sétáltam a pult végébe. Megnéztem és láttam, hogy Martin hívott az előbb. Megfogtam a telefont és visszahívtam. Pár másodperc múlva Martin azonnal felvette a telefont. -Szia! Mi tartott ilyen sokáig? -kérdezte izgatottan. -A barátnőmmel filmet nézünk. Mi a helyzet? -kérdeztem tőle. -Itt vagyok a lakásod előtt. Gyere le a parkolóba! -újságolta. -Hogy hol vagy? Te most viccelsz? -kérdeztem tőle. -Esküszöm itt vagyok, csak gyere le és meglátod! -csigázott fel engem. Kinyújotttam a nyakam és Réka felé néztem, aki éppen chatelt valakivel. -Jól van, de csak öt percig. -mondtam neki. -Öt perc alatt lezavarjuk a dolgot, csak gyere már! -sürgetett. -Jól van sietek! -és ezennel kinyomtam a vonalat. Halkan kisosontam a lakásból és óvatosan bezártam az ajtót. Leszaladtam a lépcsőn és hirtelen kint találtam magam az utcán. Izgatottan néztem körül az utcán és elindultam a parkoló felé. Elkezdtem a tekintetemmel keresni egy Mercedes-Benz EQXX típusú autót, melyet rögtön megtaláltam. Amikor odaértem kinyitottam az ajtót és beültem a kocsiba. -Itt vagyok. -mondtam neki. Martin azonnal megcsókolt engem, majd elengedett.-Végre itt vagy már! -lelkesedett. -Mi történt? Miért jöttél a lakásomhoz? -faggattam. -Most azonnal látni akartalak. -búgta, majd a nyakamat kezdte el csókolni. -Értem, de nem bírtad volna ki holnapig? Itthon van Réka is. Nem tudsz feljönni. -nyögtem neki. - Nagyon megkívántalak. -búgta közben beleharapott a fülcimpámba. -Martin… -próbáltam tiltakozni, de nehezen ment. Ehelyett inkább átadtam magam a pillanatnak és a vágynak. Hagytam, hogy Martin elhalmozzon engem a csókjaival.

Miután kiszálltam Martin kocsijából, azon kaptam magam, hogy még mindig a férfi a hatása alatt vagyok. Nem bírtam abbahagyni a mosolygást és a szívem pedig majdnem kiugrott a helyéről. Gyorsan lejátszottam magamban az előbbi eseményeket és a számhoz kaptam, mielőtt elnevettem volna magam. Ahogy elindultam a lakásom felé észrevettem, hogy a lépcsőház már teljesen elcsendesedett. A fények halványan pislákoltak a folyosón és a szomszédok már nyugovóra tértek. Lehívtam az egyik liftet és karba tett kézzel várakoztam előtte. Miközben vártam a liftre azt vettem észre, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam az izgalom és a boldogság. Hatalmas sóhajjal szálltam be a liftbe, amikor végre megérkezett a földszintre. Benyomtam az emelet számát és bezáródott előttem az ajtó. Szépen komótosan mentem fel az emeletre, és amikor megérkeztem kiszálltam belőle. Elővettem a kulcsomat és kinyitottam az ajtót. Amikor benyitottam a lakásba nem hittem a szememnek. Ábel állt a nappaliban és azt hittem menten elájulok. Az ajtó magától becsukódott én pedig azon nyomban összerezzentem.Mit keres itt az exem? Mit akar tőlem? -Ábel? -kérdeztem tőle. Ábel felém sétált, majd megállt előttem. -Szia Irina. Beszélnünk kell. -mondta komoly arccal.