Irina 41. fejezet

Furcsa álom

Azt mondják, hogy a gyásznak öt szakasza van. Tagadás,harag,alkudozás, depresszió és nem utolsósorban elfogadás.Ez az első lépés a felnőtté válás felé,amikor ráébredünk, semmi sem állandó. A szeretteink elvesztése mindig borzalmasan nehéz. Legutóbb a nagyszüleimet temettük el három éve, amikor mindketten két hónap különbséggel eltávoztak az élők soraiból. Három éve megfogadtam: mivel ilyen rövid az élet ki kell használni a lehetőségeket. A hiányuk évekig mardosott, míg végül nagy nehezen elfogadtam, hogy ez az élet rendje. Kivéve Martinnál. Napok óta alig találom a helyemet és a munkámat is felfüggesztettem a gyász miatt. Alig eszem és folyamatosan fáradékony vagyok.Milla és Ábel egyik este átvittek magukhoz, mert napok óta nem veszem fel nekik a telefont. Az exem a pótkulccsal benyitott a lakásomba, majd a karjába kapott és beültetett az autóba. Teljesen zombi üzemmódba kapcsoltam és nem érdekelt semmi. Milla mellém ült a kocsiban és együttérzően megszorította a kezemet. -Ugyanezt éreztem, amikor Ábel eltűnt a repülőgéppel. -nézett rám könnyes szemekkel. -Érzem, hogy itt van valahol. Mikor jön elő? -kérdeztem tőle reszkető hangon. -Szívem…Én is ugyanezt kérdezem magamtól. Mikor jön elő Martin?- aztán egymás karjaiba borulva elkezdtünk sírni. Ábel egy darabig szótlanul ült a volán mögött, majd pár perc múlva beindította a motort. 

Milla megkérte Líviát, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg intézzük a temetést. Bár Ábel szerint nincs minden veszve, mert Ő kijelentette: Martin biztosan túlélte és elbújt valahová. Bárcsak így lenne! Lefekvés előtt még bemértük a telefonját, hátha megmutatja hova tűnhetett el Martin, de mivel nem vette a jeleket úgy tűnt az is tűz martalékává vált. -Ez annyira tragikus!- mondtam sírva. Mivel Milla végig mellettem ült,azonnal átölelt és vigasztalni kezdett. -Minden rendben lesz, én érzem, hogy Martin ott van valahol. -nyugtatott. -Én ebbe belepusztulok! -zokogtam. -Nem fogsz, itt vagyunk veled.- majd Milla megsimogatta a fejemet is. Léna halk léptekkel közeledett felénk és hozott nekünk egy kis ennivalót. -Gyerekek egyetek egy kicsit,mert órák óta egy falat nem ment le a torkotokon. - fejezte ki aggódását. Amikor ránéztem a tojáskrémre és megéreztem a szagát azonnal elfogott a hányinger. -Bocsánat…- kértem elnézést, majd a fürdőszoba felé rohantam annyira rosszul lettem. Milla utánam sietett és az ajtónál állva bekiabált nekem. -Irina! Jól vagy? -kérdezte aggódva.Én meg a wc felé hajolva egyből elkezdtem hányni. Egy darabig így ment, aztán pár perc múlva felkeltem a padlóról. Amikor meg támaszkodtam a mosdóban belenéztem a tükörbe: hű de szarul nézek ki! Mi a fene van velem? Aztán elkezdtem számolni, hogy mikor volt meg legutóbb a havim és…neeem…ez képtelenség. A vetélés óta már eltelt pár hét és… Elkezdtem újra számolni és… kijöttek a számok. Visszanéztem a tükörbe és halkan ezt mondtam:-Úramisten!Várandós vagyok…

Amíg a fürdőben elidőztem próbáltam feldolgozni a váratlan terhességemet. Az elmúlt percekben teljesen felfordult az egész világom. Egy ideje bámulom magam a tükör előtt, mintha csak ez lenne az egyetlen támaszom az életben. A vetélés óta eltelt idő és az összes tényező ellenére, úgy tűnik, hogy valami csoda történt velem. Nehezen bírom ezt felfogni, de a gyász ellenére is,a szívemben hatalmas boldogság keletkezett. Hiszen ez egy új élet kezdete, és kaptam egy új esélyt a boldogságra. Mély levegőt vettem és kimentem a fürdőből. Milla azonnal előttem termett. -Végig itt voltam, minden rendben?- faggatott. Először a cipőmet néztem, majd lassan felpillantottam Millára. -Úgy tűnik újra babát várok.- mondtam neki halkan. Milla szemei azonnal felcsillantak a hír hallatán. -Irina! Ez csodálatos! Gratulálok!- örült nekem, majd azon nyomban megölelt engem. -Apa nélkül marad. -fakadtam sírva. -Nem fog.Meglátod megtalálják Martint.- vigasztal. -Engem állandóan büntet a sors, csak nem tudom miért.-hüppögtem. -Jaj dehogy büntet. Van egy csodás munkahelyed, gyönyörű újdonsült lakásod és nemsokára lesz egy gyereked is. Hozzáteszem: gyönyörű nő vagy és mindenkit leveszel a lábáról. Ne mondj ilyen butaságokat.- majd megsimogatta a fejemet. -Milla én mindig is irigyeltelek.- vallottam be neki. -Engem? Ugyan miért? Ha Ábelre célzol én…- folytatta volna, de beleszóltam. -Azért irigyellek, mert rettentően erős vagy és mindent kibírsz. -néztem rá. -Hogy én? Ugyan már!- legyintett. -De komolyan. Hiszen annyi mindenen átmentetek Ábellel. Ráadásul nemrég tudtad meg, hogy Martin…ó istenem!- és ismét bőgni kezdtem. -A bátyám elhunyt igen..- fejezte be a mondatomat Milla. Egy darabig még sírdogáltam, majd álomba merültem Milla karjaiban.

Az elmúlt napokban mozdulatlanul feküdtem a vendégágyon. Olyan csend vesz körül, hogy csak a saját légzésemet hallom. Időnként elmerengek a múlt emlékein és amikor Martinra gondolok, egyből belém hasít a szörnyű fájdalom. A szívem és a lelkem nehezen bírja feldolgozni a tényt,hogy mostantól kezdve egyedül maradtam. Teljesen magamba fordultam, elveszve a saját gondolataimban. Milla időnként bekopogtatott hozzám, hogy kifejezze az aggódását, majd felhozatott egy kis kaját. Leült mellém és simogatni kezdte a hátamat, és próbált belém tuszkolni egy-két falatot. -Irina kérlek egyél egy kicsit, a babára is gondolnod kell. Nem hiányzik még egy tragédia!- kérlelt. -Felőlem elmehet, nem érdekel..- dünnyögtem. Erre Milla felcsattant. -Hogy mondhatsz ilyet? Ez a gyerek Martiné is!- szólt rám. -Csak volt…- mondtam halkan. -Ígérem megtaláljuk.Na, de egyél egy kicsit a kedvemért. - közben Milla elvett a tányérról egy falatot és a számba tette. -Köszi..-majszoltam.

Két hét telt el Martin eltűnése illetve halála óta. Tegnap este elhatároztam, hogy mától visszamegyek dolgozni. Réka tartotta a frontot, így nem vitték csődbe az üzletet. Tudom, hogy ez a mai nap nem lesz számomra olyan könnyű, de úgy érzem a munka, majd segít kizökkenteni a szomorúságból. Miután felöltöztem lassan belenéztem a tükörbe és egy végtelenül szomorú nő tekintett vissza rám. A szívemben még mindig ott tombolt az a remény,hogy Martin mindjárt beront a szobába és azt kérdezi tőlem: Irina hiányoztam? Amikor kiléptem a hálószobából egy pillanatra megálltam és visszatekintettem az ágyra. Aztán megfogtam a kilincset és óvatosan behajtottam az ajtót. Szándékosan nem zártam be, hiszen mindjárt megjön Martin és nevetve megkérdezi tőlem: már megint megelőztél a készülődésben? Irina hova raktad a fogkrémet? Nem láttad a nyakkendőmet? Szomorúan megráztam a fejem, aztán egy sóhaj kíséretében elindultam lefelé a lépcsőn.Mire leértem Ábel kisétált a konyhából, hiszen Ő is készülődött a munkához. -Milla hol vagy?- kérdezte feszülten közben a nyakkendőjével babrált. -Jó reggelt!- köszöntem neki. Ábel egy pillanatra megállt előttem. -Szia Irina! Tudtál aludni? -érdeklődött aztán láttam még mindig a nyakkendőjével szenved. -Segítek….- suttogtam neki és Ábel feltartotta a kezét. Közelebb mentem hozzá és megfogtam a nyakkendőt. Aztán hirtelen belém hasított egy emlék, amikor valamelyik nap pont így, ebben a momentumban álldogáltunk egymás előtt Martinnal. -Ez így nem lesz jó!- dorgáltam meg Martint. -Szívem, nekem tetszik, legalább laza napom lesz. -mondta és egy csókkal felém hajolt.-Na jól van! Gyere csak közelebb!- magam felé intettem a kezemmel. A férfi mosolyogva megállt előttem és feltartotta a kezét. -Akkor segítesz?- kérdezte huncut vigyorral az arcán. -Még szép!- válaszoltam neki és máris nekiláttam a nyakkendőjének. -Nagyon profi vagy.-búgta. -Már készen is vagyunk!- néztem rá és a mellkasához érintettem a tenyeremet. Martin megfogta a kezemet és a tenyerembe csókolt. -Köszönöm a szorgos kezeidnek a munkát.- lehetle ezután megöleltük egymást. -Irina! Jól vagy?-és Ábel által ismét visszarázódtam a szomorú valóságba. Éreztem, hogy a szememből elkezd potyogni a könnyem. Szipogva letöröltem az arcomról a nedvességet és gyors mozdulatokkal befejeztem a kötést. -Megvagyok!- néztem rá. -Köszönöm.- hálálkodott. -Igazán nincs mit.- mondtam neki és még mindig egymást bámultuk. Láttam Ábel szemeiben az együttérzést és a szomorúságot. Szerintem fáj neki így látni engem, hiszen pár évig együtt éltünk.Viszont ebben a pillanatban Ő lett az egyetlen támaszom és vigaszom. Senki másra nem tudtam számítani csak rá. Úgy érzem hálával és odaadással tartozom neki. Ezért óvatosan az ajkához érintem az hüvelykujjam, majd szépen lassan felé közeledem. Az iránta érzett vonzalmam olyan hirtelen csapott le rám, hogy alig bírtam visszafogni magam.Aztán az ajkaim szépen  lassan szétnyílnak és hozzá érnek az övéhez. Majd hirtelen felindulásból megcsókoltam Ábelt, aki örömmel viszonozta a csókot. Szenvedélyesen egymásnak estünk és betévedtünk a konyhába. Heves mozdulattal leveszem róla a nyakkendőt és kigombolom az ingjét. -Olyan régóta vágyom rád.-mondta hevesen. -Hidd el a múltkori eset óta én is erre a percre vártam.- nyögtem a szájába, majd neki toltam a konyhapulthoz. -Kívánlak!- vallottam be neki, majd Ábel hirtelen megfogott engem és a pultra ültetett. Miközben ismét csókolózni kezdtünk belenyögte a fülembe.- Emeled fel a karodat.- parancsolta, én meg egyből engedelmeskedtem neki. Ábel gyors mozdulattal megszabadított a felsőtől, ezután a melltartómat is ledobta a földre.Miután levetkőztetett engem átfogta a derekamat és szorosan magához ölelt és csókokkal halmozta el a testemet.Pár pillanat múlva a nyakamra tévedt és ott is kimutatta az irántam érzett szerelmét. -Úristen Ábel..- rebegtetem a szempillámat, hiszen mindig is tudta hol van a gyenge pontom. -Szeretlek!- mondta nekem,majd alulról is elkezdett vetkőztetni.-Egek!- nyögtem és közben azon imádkoztam, hogy Milla meg ne lásson minket. A lelkemben tomboló érzelmek mellett némi bizonytalanság is kavargott bennem:nem tudom, hogy merjek-e bízni Ábelben? Mivel egyre erősebb a vonzalmam iránta, minden kételyem és aggodalmam elszáll, így tovább élvezem az afférunkat. -Martin!- kitartóan kiabáltam és amikor kinyitottam a szemem Ő állt előttem. -Hiányzol.- nézett rám szomorúan. -Te is!- sikítottam neki miközben elértem a csúcsra. Amikor felébredtem a vendégszobában a szívem még mindig hevesen dobogott, a pulzusom meg az egekig szökkent. Az egész testem úszott az izzadtságban és elkezdtem reszketni. Ez az álom olyan valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna. Még mindig kavarognak bennem az előbb átélt élmények.Aztán rájöttem, hogy amit végig éreztem Ábel iránt, azok igazából Martinhoz fűződtek. Szépen lassan elkezdek mély levegőt venni és próbálom lecsillapítani az álomból fakadó feszültséget. Oldalra néztem és reggel hét óra volt. Ideje felkelni és elkészülni a munkába, hiszen ma van az első munkanapom Martin halála óta.