Irina 29. fejezet

Oda minden reményem

A munkába fojtottam minden bánatomat, ezért éjjel-nappal a stúdióban voltam. Szinte már ott lakom, annyira nincs hangulatom a külvilághoz. Amikor éhes vagyok, akkor mindig Szonját küldöm el ebédért. Főzni sincs hangulatom, most nem érdekel miket eszek. Párszor rosszul voltam, aztán egyik nap egyre jobban szédültem. Kimentem a mosdóba és láttam, hogy vérzek. Amikor megláttam mi az, azon nyomban elájultam.

Réka ébresztget és érzem, hogy pofozgatja az arcomat. Homályosan látok, majd ismét elájulok…

Egy mentős felkap engem és levisznek a hordágyon.

Villogó fények és betolnak a mentőautóba…

-Hány hónapos? -hallom a mentőápolót, miközben Réka sírva beszélget vele.

-Oké induljunk! -kiabált a férfi és éreztem, hogy elindulunk.

Félájultan tolnak be a műtőbe, aztán képszakadás.

Pár nappal később…

Hallom a körülöttem lévő embereket, de nem látom az arcokat. Még mindig eléggé rosszul érzem magam, de annyit hámoztam ki a mondatokból, hogy elveszett a magzat. -Mindkét babánál nem volt szívhang…. Elkellett távolítani őket… Sajnálom… - amikor ezt ki mondta az orvos ismét elájultam.

Nem tudom mióta vagyok itt, de úgy érzem, mintha már száz éve itt feküdnék. Amikor kinyitottam a szemem egyből megláttam a barátaimat, köztük Martint is. Hirtelen felálltak a helyükről és oda jöttek hozzám. Én pedig rögtön sírva fakadtam. -Ugye csak álmodtam, hogy elvesztettem őket? Ugye még megvannak? -és hisztérikus zokogásba kezdtem. Martin egyből átölelt és megcsókolta a fejemet. Ábel és Milla is ott voltak. Aggódva néztek rám és láttam, hogy Milla is sír. -Ugye ez csak álom? Fel akarok ébredni! -mondogattam Martin mellkasába. Ő pedig egyfolytában simogatta az arcomat és a fejemet.-Nincsen semmi baj.Minden rendben lesz szívem… -nyugtatott ezekkel a szavakkal. Én meg egyre csak bőgtem.

Egyik nap egy kicsit összeszedtem magam és éreztem, hogy kedvem lenne sétálni egyet. Felkeltem az ágyból és lementem a klinika belső udvarára. Amikor kimentem a szobámból, akkor vettem észre, hogy valami külön osztályon vagyok. Odamentem az egyik plakátot elolvasni és akkor láttam, hogy ez a Lehoczky szárny. Milla apukája hozta létre ezt az osztályt. Szerintem Réka útközben azonnal értesíthette Martint, hogy éppen a kórházba visznek engem és Ő irányíthatta ide a mentőt. Ezért is vagyok ezen az osztályon.Tovább mentem és éreztem, hogy minden egyes mozdulatnál belém nyillal a fájdalom. Tudom, hogy hosszú út áll még előttem, de jelenelg most az legfontosabb, hogy erőt gyűjtsek és meggyógyuljak. Ahogy végig mentem a folyosón mindenhova belestem. Alig voltak betegek a kórtermekben, mire rájöttem, hogy hol is vagyok valójában. Az orvosok közül is valaki biztosan rokon lehet. Nem tévedtem, amikor összefutottam a lépcsőnél Lehoczky Simonnal az orvosommal, aki megmentette az életemet. Még nem láttam csak a kitűzőjéről ismertem fel a nevét. -Szia Irina! Látom javulgatunk. -mosolyodott el, pont úgy mint Martin. Egek ezek a pasik miért néznek ki ilyen veszettül jól? -Szia… igen már kezdek erőre kapni. -próbáltam rá mosolyogni, de éreztem, hogy legbelül tombol bennem a fájdalom. -Az előbb ment el Martin, de mindjárt jön vissza.- informált. -Oké..- mondtam közben lenéztem a földre, mert kezdtem zavarba jönni. Láttam, hogy a litfből kilép Milla és Ábel. Jesszus!-gondoltam. Most úgy csinálok, mintha nem látnám őket és gyorsan elfordulok. -Irina! -szólított le Milla és felém sietett. -Nos, ahogy nézem látogatóid vannak. -nézett feléjük Simon. -Szia Simon! -köszönt neki Milla és átölelték egymást. -Sziasztok! -üdvözölte őket a pasi, közben Ábel is megérkezett.-Irina nem is mondtam, de Simon a másodunokatestvérem. -vigyorgott rám a nő. -Értem. -ennyit tudtam kinyögni. Mivel itt áll előttem az egész klán kezdtem azt érezni, hogy nem bírok a saját lábamon állni. Aztán hirtelen elájultam. -Irina! -sietett felém a liftből Martin, majd a karjaiba estem.

Pár hónappal később…

-Ne ide rakjátok! A sarokban a helye, oda tegyétek le a tükröket! -utasítottam a bútorszállítókat. Végre valahára sikerült felújítottanom a stúdiómat. Most már eléggé modern és stílusos lett. Látom a távolból Szonját, ahogyan felém rohan. Amióta megtörtént velem a baj, azóta figyeli minden lépésemet és szorgalmasan hozza a kajákat nekem. -Itt van a házi kosztod, amit Réka küldött! -nyomta a kezembe. -Nahát el is elfelejtettem. -böktem a homlokomra. -Hoztam kávét is a Starbucksból. -mutatta felém, majd letette az asztalra. -Istenem most már remélem nem jön több futár. -sóhajtottam Szonja felé. -Nem is fog. A maradékot visszavonták. -mutatta a tabletet. -Micsoda? -kaptam ki a kezéből. Amikor végig vizsgáltam a listát észrevettem, hogy totál mínuszban vagyunk. -Na tessék. Pont ettől féltem. -sóhajtottam és visszaadtam neki a tabletet. -Még pár hét és bezárhat a stúdió, ha nem oldod meg a pénzügyi problémákat. -emlékeztet rá. -Igen tudom. A kórházi számlám minden vagyonomat felemésztette.Fáj a szívem, hogy be kell zárnom a stúdiót. -néztem rá szomorúan. -Irina ez nem a Te hibád, nem tehetsz semmiről. -ölelt át engem. -Nem tudom mi mást tehetnék. -mondtam neki ölelés közben. -Tudok valakit. -mondta miközben elhajolt tőlem. 

-Az a baj, hogy mi nem tudunk ebbe belemenni. -közölte a tárgyalás végén Javier. -Gondolom Ábel miattam nem akarja. -néztem rá csalódottan. -Nem miattad van, hanem ennél több üzletet már nem tudunk kötni. Nem akarunk társulni, mi inkább külföldiekkel szoktunk, de már azt is egyre ritkábban. -vallotta be. -Hát akkor mindegy, azért köszönöm, hogy eljöttél.- néztem fel a pasira, aki az előbb állt fel a székből. -Tényleg őszintén sajnálom. -aztán odajött hozzám és átölelt. -Köszönöm, hogy eljöttél. -mondtam neki még egyszer. -Jobban vagy már? -kérdezte, amikor elengedtük egymást. -Fogjuk rá bár lelkileg még nem vagyok a toppon.- válaszoltam neki. -Sajnálom Irina. Kiara is minden jót kíván neked.Ha nem haragszol, akkor megyek tovább rendben? Mert még csomó melónk van Ábellel. -sóhajtotta közben ránézett a mobiljára. -Persze. Indulj csak nem tartalak fel.-aztán elköszöntünk egy puszival, majd Javier kisétált az irodámból. Én pedig oldalra néztem a bárszekrényre és kivettem belőle a whiskyt. Úgy döntöttem, hogy most a szomorúságra iszom egyet.

-Ez borzasztó Irina! Akkor hamarosan lehúzhatjuk a rolót?!De Én ezt nem akarom! -sajnálkozott Réka. -Ez van.Minden álom véget ér… - húztam el a számat. Erre Réka felpattant a helyéről és elkezdett énekelni.

Minden álom véget ér, hogy új álmot remélj,

Felhők szárnyán szárnyalunk, a szívünk útra kél,

A remény lesz az örök társ, ha a szó majd elmarad,

Az ég sem kérdi, merre jársz, ha újra velem vagy.

-Jaj erre emlékszem! -nevettem fel. Ez a Hazaút című dal, mely régen nagy sláger volt. -Eszembe jutott egy zseniális ötlet! -nézett rám csillogó tekintettel. -Na és mi jutott az eszedbe?- faggattam. -Menjünk el Palermoba! - dobta be. -De drágám most mentünk csődbe és Te utazgatni akarsz? Jelen pillanatban ez a whisky a legnagyobb értékünk. -nevettem ki. -Nekem van félretett pénzem, majd abból utazunk. -avatott be. -Réka én ezt nem akarom! Baromi gáz, ha Te fizeted az utamat. -nevettem. -Nem az. Egyébként is nemsokára itt a szülinapod, szóval tekintsd ajándéknak. -közben megfogta a kezemet és boldogan rám nézett. -Jaj, Réka nem kell ajándékba adni. -ellenkeztem. -Csitt!- mondta Réka és a számra tette a mutató ujját. -Egy szót se. Nem tudsz semmiről. -vigyorgott és levette az ujját az ajkaimról. -Jól van tudatlan állapotban vagyok. -nevettem ki.