Irina 21. fejezet

Ábel és Milla esküvője

Amikor Martin áthívott Milla szüleihez nem értettem miért ragaszkodott hozzá, hogy idejöjjek. Először is a múltkori bál óta nem láttam Líviát másodszor pedig nem akartam összefutni Ábellel. Martin megnyugtatott engem, hogy nem fogok összefutni velük, így nyugodtan átmehetek. Pár perce érkeztem és senki nem volt a nappaliban. Szólogattam Liviát és Martint, de nem voltak a közelben. Úgyhogy fogtam magam és leültem az egyik fotelbe. A térdemre helyeztem a tenyeremet és egy helyben üldögélve körülnéztem a lakásban. Aztán hirtelen megláttam Martin gyerekkori fotóját, ahol Líviával pózol. Nagyon kicsinek tűnik, körülbelül olyan négy éves lehet. Felálltam és megnéztem a képet. Annyira imádnivaló kölyök lehetett Martin és milyen helyes volt már akkor is! Amikor szemügyre vettem Líviát, akkor láttam köztük a hasonlóságot. Fekete haj és tengerkék szem, az orruk és a szájuk is egyforma volt. Úgy nézett ki, mintha az a nő lenne az anyukája. Bár szerintem kizárt dolog, így visszahelyeztem a fotót a könyvespolcra és átöleltem a derekamat. Hála istennek végre megjelent Martin és Lívia. -Itt vagyunk drágám! -szólt be menet közben a nő, majd leült elém. Martin pedig a kanapéra helyezkedett és mutatta, hogy üljek le mellé. Mosolyogva sétáltam el polctól, majd oda ültem Martinhoz és megfogtuk egymás kezét. -Szóval… Martin biztos vagy benne? -tette fel a kérdést a nő. Én pedig hirtelen zavarba jöttem, mert nem tudtam miben kéne biztosnak lenni. Lehet, hogy megkéri a kezemet? -Irina.. Olyat fogunk mondani, amit Milla még nem tudhat meg világos? -nézett rám komolyan Martin. A szemeiben láttam, hogy tényleg nem viccel. Elég komoly dolgot szeretne megosztani velem és ez őszintén megijesztett.
A pulzusom egyre jobban felgyorsult, a gyomrom pedig hirtelen görcsbe rándult. A bizonytalanság érzése egyre jobban elhatalmasodott bennem. Mi fog most történni? Miközben belül tomboltam kívülről nyugodtnak kellett látszanom. Nem akartam, hogy Martin észrevegye a belső zűrzavart, ami bennem zajlott. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy csillapítsam a szorongásomat, miközben figyeltem mit fog bejelenteni. -Irina az a helyzet, hogy nemrég tudtam meg: Lívia az édesanyám. Milla pedig a féltestvérem. Úgyhogy Milla nem az unokatestvérem. Engem pedig örökbe fogadtak illetve Apám tudta, hogy a fia vagyok, csak az Anyám nem. Nagy vonalakban ennyit mondhatok el. -nézett rám félve. Megmondom őszintén Martin szavai most teljesen megráztak. Most, hogy megtudtam Milla a féltestvére, az egész világ összeomlott bennem. A fejemben csak keveredtek az információk, és hirtelen nem tudtam feldolgozni a hallottakat. A tény, hogy Martin ilyen közeli kapcsolatban áll Millával egészen megrémísztett. Az első reakcióm az, hogy ez nem lehet igaz. Biztosan valami tévedés lehet. Nekem pedig el kell titkolnom Milla előtt ezt a súlyos családi titkot. -Hű…nem találok erre szavakat. -nyögtem ki végül. -Remélem nem fogsz elmenekülni innen. -próbált viccelődni Martin. -Nem…nem! -nyugtattam. -Látom nagyon zaklatott lettél, biztosan jól vagy? -aggódott Martin. -Persze…- ziháltam és elindultam a fürdő irányába. -Irina! -kiabált utánam Martin, én pedig szedtem a lábam végül az udvar felé menekültem. Annyira ideges lettem, hogy rám tört a hányinger. Mire kiértem a kertbe csak zihálni tudtam. A friss levegőtől azonnal jobban lettem. Martin kijött utánam és megállt előttem. -Irina.. Jól vagy? -kérdezte aggódva. De erre csak ráztam a fejem, mivel nem tudtam megmondani neki az igazat. A szavak nem jöttek ki a számon. Aztán Martin közelebb jött hozzám és lassan átölelt. Éreztem, ahogy Martin megnyugtatóan simogatja hátamat, és ez a gesztus még inkább erősítette bennem azt az érzést, hogy minden rendben lesz.Nem kellenek ide szavak, hiszen a pillanat magáért beszél. Egyre szorosabban öleltem magamhoz, míg végül felnéztem rá. Martin végig engem figyelt és az egyik kezével megsimogatta az arcomat. -Túl sok volt a mai napból. -törtem meg a csendet. -Elhiszem, de remélem nem haragszol. -nézett rám bűnbánó arccal. -Nem… Csak nem számítottam ilyen volumenű hírre. -sóhajtottam. -Megtudom érteni. -közben Martin megcsókolta a homlokomat. -Hát itt vagytok! -tárta szét a karjait Lívia. -Itt vagyunk! -integett Martin. -Gyertek! Siessetek!- intett felénk Martin anyja.

Miután leültem a leghátsó sorban próbáltam feltűnés nélkül maradni. A tömegben kiszúrtam pár régi ismerőst, ezért inkább jobbnak láttam, ha rejtve maradok. Nem akartam, hogy rólam pletykáljanak. Aztán a hírt tovább vinnék Milláéknak. Amikor elindult a zene mindenki felállt a székről és minden szem Millára szegeződött. Istenem annyira gyönyörű volt! Látszott rajta a boldogság és totál ragyogott az arca a szerelemtől. Gyorsan megpillantottam Ábelt, aki büszkén kihúzta magát és a szeme sarkában egy kis könnycseppet véltem felfedezni. A szívem hirtelen összeszorult. Vajon mikor lehetek én is ilyen boldog? Az egész esküvő alatt folyamatosan Martinra gondoltam, így próbáltam körbenézni, hátha meglátom Őt. Amikor kiszúrtam Martint az ötödik sorban a látványától minden gondolatom elszállt és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Próbáltam szuggerálni Őt a távolból, így folyamatosan felé néztem. Párszor odapillantottam, végül feladtam. Egyszer csak megrezzent a telefonom. Martin írt egy üzit. “ Ha vége a ceremóniának találkozzunk a pavilon mögötti részen. Csók. M.” Ahogy odanéztem Martin felé, és hirtelen elkezdtem örülni neki, hogy végre beszélhetünk.
Itt vagyok a pavilon mellett eltávolodva a vendégseregtől. Már javában zajlik a lagzi és nagy a zenebona. Egy kicsit összehúzom a karomon a kendőmet és várakozok. Aztán jobbra néztem és megláttam, hogy Martin komótos léptekkel közeledik felém. -Itt vagyok. -szólt hozzám, majd átfogta a derekamat és megcsókolt. Éreztem benne a vágyat és a megkönnyebbülést. Szerintem már alig várta, hogy itt lehessen velem. -Borzasztóan hiányoztál. -nyögte csók közben. -De hát végig itt voltam. -nevettem, majd elhúzódtam tőle. -Szeretlek! Remélem majd egy nap feleségül vehetlek. -közölte velem. Erre a kijelentésre azonnal felkaptam a fejemet. -Micsoda? Komolyan feleségül vennél? -hitetlenkedtem. Martin a zsebében kotorászott, majd elővett egy kis dobozt. Úristen. Ez nem lehet igaz! Ezt a gyűrűt láttam a múltkor a tanáriban, most pedig Martin itt fogja előttem ezt az ékszert. Viszont a férfi nem térdelt le előttem, ehelyett inkább ezt mondta. -Irina. Ez a gyűrű jelképezi a szerelmünket és szeretném, ha ez nálad lenne. Addig, amíg nem szakítok Laurával. -majd óvatosan levette rólam az egyik medál nélküli nyakláncomat. Martin gyors mozdulattal rá csúsztatta a gyűrűt a láncra. Mielőtt a férfi a nyakamba akasztaná a láncot, oldalra simítja a leomló hajamat, és a hátam mögé áll. Miközben felakasztja rám a nyakláncot, ujjaim között megérintem a gyűrűt, és a szívem szerelemmel telik meg. A férfi óvatosan igazgatja a nyakláncot a dekoltázsomon ezután a fülembe súgott.-Egy nap erre még szükségem lesz. Vigyázol rá addig? -kérdezte tőlem. Én pedig elkezdtem nézni ezt a csodálatos gyűrűt, majd felnéztem rá. -Igen.- válaszoltam neki, és szembe álltam vele. A nyakába fontam a karomat és lassan ringatózva elkezdtünk táncolni. Amikor beleharaptam az ajkaimba Martin lágyan megfogta az arcomat és egy darabig így álldogáltunk. -Szeretlek! -suttogta. -Én is szeretlek! -mondtam neki utána megcsókoltuk egymást.