Irina 2. fejezet

A megmentő

A raktárból kijőve sehol sem találtam meg Martint. Amikor besétáltam a táncoló tömeg közé a könnyeim egyre jobban patakokban kezdtek el folyni az arcomon. Olyan tehetetlennek éreztem magam, mióta Martin kavart velem. Úgy érzem, hogy teljesen kihasznált engem. Próbáltam kijutni a tömegből, de az emberek folyton elállták az utamat. Elkezdtek lökdösni és tánc közben valaki majdnem megütötte az orromat. Időben oda kaptam az arcomhoz, nehogy véletlenül megüssenek. Szinte biztos vagyok abban, hogy mostantól teljesen láthatatlanná váltam az emberek számára. Végre valahára kijutottam a táncoló tömegből és megpillantottam Odettet az egyik bárszéken. Oda intettem neki, majd közelebb sétáltam hozzá. -Odett! Nem érzem jól magam, úgyhogy elindulok hazafelé! Remélem nem haragszol, hogy ilyen korán lelépek! -kiabáltam neki miközben üvöltött a zene. -Persze, menj csak! Lassan én is elindulok! Jól vagy? Nagyon szomorúnak tűnsz! -kérdezte és vigasztalásképp megsimogatta az egyik karomat. -Persze jól vagyok, csak nagyon fáradtnak érzem magam! Holnap úgyis kezdődnek az órák. -válaszoltam neki. – Jó, hogy mondod! Figyelj, menj haza nyugodtan, majd én is nemsokára indulok! – és megpusziltuk egymást. Ahogy kiléptem az utcára a hűvös nyári levegő megérintette a bőrömet és egy kicsit megdörzsöltem a karomat. Körül néztem az úttesten és gyorsan átszaladtam az utca másik oldalára. Aztán hirtelen megéreztem, hogy valaki megérinti a vállamat és maga felé fordított. Amikor tudatosult bennem, hogy az egyik évfolyamtársam Félix az. Próbáltam leállítani, de nem ment. -Félix! Kérlek ne! -kiabáltam neki. De őt ez cseppet sem érdekelte a kiáltásom. Megfogta a fejemet és erőszakosan megcsókolt engem. Én pedig egyenesen pánikba estem, mert nem akartam a közelében lenni. A csók után sikítani és kapálózni kezdtem a karjai között. Erre Félix befogta a számat és próbált levetkőztetni. A szívem hevesen vert az egész testem reszketett a félelemtől. Egyszer csak valaki megjelent és jól bemosott Félixnek, közben azzal a lendülettel menekülőre fogtam. Aztán egy pillanatra megálltam és próbáltam kivenni az árnyékból, hogy ki lehetett a megmentőm. -Irina várj! -kiabált utánam Martin. Szóval Ő volt a megmentőm. Tovább haladtam az úttesten és próbáltam a kardigánomat magamra venni. Az események olyan gyorsan zajlottak, hogy még mindig a hatása alatt voltam. -Irina az istenért állj már meg! -Martin utolért és megfogta a karomat. Reszketve a félelemtől a karjaiba omlottam és elkezdtem sírni. Nagyon megijedtem az előző támadástól és nem tudom, hogyan fogom elmesélni Ábelnek, ami az előbb történt velem. Martin viszont mindenről tud, hiszen ő húzott ki a bajból. -Nincsen semmi baj. Itt vagyok. -vigasztalt. Óvatosan felnéztem a férfira és abban a pillanatban enyhült a félelem és a reszketés. Tudtam, ha Ő mellettem van mindig biztonságban leszek. Fogtam magam és szó nélkül eltávolodtam tőle, majd Martin a kezem után nyúlt. -Ilyen állapotban nem mehetsz egyedül az utcán. Inkább hazakísérlek. -ajánlotta fel a férfi. -Oké… -suttogtam neki és engedtem, hogy belém karoljon. Óriási megkönnyebbülés öntött el, és hálásan néztem rá, amiért itt volt mellettem.

Mire hazaértünk Odett már elment aludni, így teljes sötétségben volt a lakás. Behívtam Martint, hogy egy kicsit még együtt maradhassunk. -Szóval itt laksz? -nézett körül Martin. -Igen, az egyik lakótársammal. -válaszoltam neki. -Akkor nem egyedül vagy. -nézett rám. -Odett a lakótársam, akivel a fősulira fogunk járni. -mondtam neki. -Holnap suliba mész? -csodálkozva nézett rám. -Persze, most kezdem a második évemet. Mivel a nyár folyamán átiratkoztam egy másik suliba. Az előző túl messze volt nekem. -vontam meg a vállam. -Akkor Te nagyon fiatal lehetsz még. -kacsintott rám. -A koromhoz képest érett vagyok. A szüleim elváltak, amikor négy éves voltam. Ezután a felügyeletünk megosztott volt. Két otthon között tengődtem, így sosem találtam meg a helyem. Amikor kamasz voltam elég hamar elköltöztem Anyukámtól. Átköltöztem a nővéremhez, akivel a mai napig jóba vagyunk. A kapcsolatunk erősebb, mint valaha. Nagyon szeretem a nővéremet Lizát. -számoltam be neki. -Akkor gondolom ez a lakás az övé volt. -nézett körbe Martin. -Igen. -válaszoltam neki. -Kérsz jegesteát? -kérdeztem tőle. -Kérek szépen. Rettentő meleg van ma éjszaka is. -vigyorgott rám. -Ha jól láttam a telefonon 28 fok van még. Legalább van egy kis légmozgás. -közben elkészítettem az italokat a konyhában. Mivel amerikai konyhánk van nem kellett messzire mennem. Így továbbra is láthattam Martint a konyhából. Mire visszaértem a teákkal letettem a dohányzóasztalra és átadtam Martinnak az egyiket. Ezután leültem a kanapéra, Martin pedig leült elém a szőnyegre. -Jó lesz neked a földön? -kérdeztem tőle nevetve. -Persze, innen is jól látlak. -kacsintott rám. Miközben beszélgettünk, éreztem, hogy a hőség tovább fokozza a feszültséget. Próbáltam nem odafigyelni a gyöngyöző homlokára és azokra az izzadtság cseppekre a szája szélén. Istenem én teljesen megbolondultam a hőségtől, hogy ilyenekre gondolok. A beszélgetésünk során próbáltam a mondataira fókuszálni, de nehezemre esett. Mivel egyből előjöttek a raktárban történt emlékeim. Aztán hirtelen haragra gerjedtem, mivel ott hagyott engem, miután kihasznált engem. Felpattantam a kanapéról és elindultam a bejárati ajtó felé. Martin csodálkozva nézte, hogy mit csinálok éppen. -Azt hiszem ideje távoznod. -jelentettem ki neki. -Máris? Hát jó. – és felállt a földről. Szomorúan és kétségbeesetten néztem rá, mert a szívem mélyén azt szerettem volna, ha itt maradna velem. Mivel ma eléggé eseménydús estém volt, kénytelen voltam elküldeni Őt. Amikor Martin az ajtóhoz ért, még utoljára megsimogatta az arcomat és homlokon csókolt. -Szia Irina! Ki tudja, mikor találkozunk még. – és a férfi zsebre tett kézzel távozott az otthonomból.

Az első óra

Másnap reggel boldogan ébredtem fel. Dalolászva készülődtem az első napomra. Azért is voltam ennyire feldobva, mert Ábel megígérte, hogy eljön értem délután és elmegyünk egy kicsit randizni. A horvátországi nyaralás óta a kapcsolatunk egy kicsit a béka feneke alá süllyedt, így muszáj egy kicsit felrázni magunkat. Bekapcsoltam a zenét és sminkelés közben tomboltam rá. Pár perc múlva Odett valamit hozzá vághatott a szomszédban a falhoz, mire én lehalkítottam a zenét. -Ébresztő Odett! Vár a suli! -kiabáltam át neki. -Még nagyon korán van a bulizáshoz! -kiabált vissza. -Kelj fel, mert mindjárt indulhatunk! Egy kicsit elaludtam én is. -sürgettem a barátnőmet. -Jól van, mindjárt feltámadok! -kiabálta vissza. Aztán fogtam a távirányítót és feltekertem a hangerőt.

-Szedd a lábad! Gyerünk vedd fel a cipődet és indulás! -mondtam Odettnek, mire leért az emeletről. -Jól van már! -nyavalygott a lány. -Aki éjjel legény, nappal is az legyen. -emlékezettem. -Készen vagyok! Indulhatunk! – majd felkapta a táskáját. -Ez gyors volt. A rekordod eddig alig öt perc! Szép volt. -dicsértem meg.

Miután beültünk a kocsimba, azonnal beindítottam a motort. Szerencsére alig voltak az utakon, így elég hamar beértünk a városba. Először Odett szállt ki a kocsiból, aki totál elképedt a hatalmas épület láttán. –Milyen szép épület! Tegnap is látszott, de közelebb még hatalmasabb. -mondta nekem. -Ugye? Nagyon jól néz ki kívülről, na de gyere nézzük meg milyen belülről. -hívtam magamhoz és egymásba karolva indultunk fel a lépcsőn.

Amikor beléptünk a főiskolai kampuszra, azonnal érezhető volt a fesztiválhangulat. A diákok ünneplőben voltak és vidáman beszélgettek egymással. Az egész légkört körbe lengte az izgalom és újdonság varázsa. Én is kezdtem érezni, hogy jó dolgom lesz itt és hamarosan csodálatos év elé nézhetek. Minél jobban magába kerített ez az érzés, egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy minden rendben lesz. Miközben áthaladtunk a tömegen útközben megcsodáltuk az ünnepi dekorációkat és az élénk színeket. Aztán megláttuk a folyosó végén Endrét. Odett lázasan integetett felé és közben kiabálta a nevét.: - Szia Endre! Itt vagyunk! – a srác felénk nézett, majd azon nyomban felénk sietett. -Sziasztok csajok! -üdvözölt minket és megpusziltuk egymást. -Jó lett a dizánj! -dicsérte meg Odett. -Köszi! Narával az egyik tanárral díszitettük fel a folyosót és az aulát. -mondta nekünk. -Nagyon szép lett. -néztem körül. -Még pár perc és kezdődnek az órák. Majd a szünetben talizunk! Addig is kitartás nektek! -búcsúzott tőlünk Endre, mi pedig elindultunk a termünkbe. Mire beértünk a többiek már elfoglalták a helyüket, így Odettel hátra mentünk. Amikor levettem a pulcsimat rátettem a szék támlájára, majd leültem Odett mellé. -Itt van a laptop töltőd? -kérdezte a lány, én pedig lehajoltam a táskámért, hogy kivegyem. Hallottam, hogy belép a tanár és becsukja az ajtót. Én még mindig a táskámban kotorásztam, próbáltam sietni. -Sziasztok! Lehoczky Martin vagyok és én fogom tanítani nektek a pszichológiát. Kérlek titeket nyissatok meg egy új dokumentumot a Wordben és írjátok fel ezt a címet. -közölte, majd a táblához ment. Elővette a filcet és felírta az óra témáját. Amikor előszedtem a töltőt, átadtam a padtársamnak és ránéztem a tanárra. Martint látva teljesen meglepődtem és elkezdtem zavarba jönni. Jézusom ezt nem hiszem el! Martin egy tanár? Nekem erről nem számolt be az előző éjszakán. Gyorsan előkaptam az órarendemet és láttam, hogy az órát tényleg ő tartja. Basszus! Ez nem lehet igaz! Azonnal felálltam a helyemről és elkezdtem szedelőzködni. Éreztem magamon, hogy minden szem rám szegeződik a teremben, miközben elviharoztam Martin mellett. A nagy rohanás alatt elkezdett patakokban folyni a könnyem, miközben írtóra dühös voltam. Aztán meghallottam, hogy Martin utánam siet a folyosón. -Irina várj! Kérlek! -kiabált utánam. Miután a férfi utolért engem megfogta a karomat. Maga felé fordított és hirtelen nem jutott szóhoz. -Esküszöm nem tudtam, hogy a diákom leszel. Ez biztosan valami félreértés lehet. -közölte velem. -Hidd el én is ugyanúgy levagyok döbbenve, mint Te! – mutattam a mellkasára. A férfi megvakarta a fejét, majd továbbra is a szemembe nézett. -Elhiszem, hogy megvagy zavarodva. Én is eléggé meglepődtem, amikor megláttalak a teremben. Azt hittem, hogy soha többé nem foglak látni. -vallotta be. -Miért? -kérdeztem tőle. -Amikor elmentem tőled tegnap este megfogadtam, hogy soha többé nem fogok veled találkozni. Viszont a sors úgy hozta, hogy mégiscsak van dolgunk egymással. -jelentette ki. -Miért nem árultad el tegnap, hogy tanár vagy? Miért titkoltad el előttem? Ha tudtam volna, hogy a tanárom leszel, akkor nem fekszem le veled! – ezt már suttogva mondtam neki. -Szintén így gondolom. Ha tudtam volna, hogy a diákom leszel, akkor nem szedlek fel a bárban. -mosolyogott. -Mi olyan vicces? -kérdeztem tőle. -Imádom, ami velünk történik. -vigyorgott. -Haha… -dünnyögtem. -Nos, akkor visszajössz az órámra vagy mi lesz? -kérdezte végül. -Megyek és átíratom magam egy másik órára. Nem fogok az órádra járni, hiszen ez annyira kínos! -néztem rá mérgesen. Mielőtt elindultam volna a tanulmányi osztály felé, Martin azonnal megfogta a karomat. -Kérlek Irina, ne iratkozz át! -kérlelte. -Komolyan mit akarsz még ezek után? Nincs esélyünk. -kérdeztem tőle. -Megoldjuk. -kacsintott rám ezután elengedte a karomat.

Egész órán kint voltam az iskolaudvaron. Nem akartam visszamenni Martin órájára, főleg azokon után, hogy jelenetet rendeztem. Martinnal megbeszéltem, hogy majd azt fogja mondani az osztálynak, hogy elfogott a rosszullét. Természetesen Odett azonnal rám írt. „Jól vagy?”  Én pedig villámgyorsan visszaírtam neki. „Igen, nincs nagy baj.” Aztán eltettem a mobilomat, majd a pingpongasztalon ülve elkezdtem napozni. Félóra múlva egy árnyék takarta el előlem a napot. Mire felnéztem természetesen Martin állt előttem. -Már megint itt vagy? -kérdeztem tőle. -Igen, most szünet van, de negyedóra múlva becsengetnek. Kérlek gyere vissza, mert igazolatlant kell adjak neked. -mondta. -Nem baj. Első nap még belefér. -közben feltoltam az orromon a napszemüvegemet és tovább napoztam. -Irina... -mondta szigorúan Martin. -Mégis mit vársz tőlem? Nem fogok visszamenni. Átíratom magam egy másik órára. – erre felpattantam és útközben egy kicsit nekimentem a vállának. Amikor úgy éreztem, hogy egy kicsit lenyugodtam elővettem a laptopomat és elkezdtem levelezni a barátnőimmel. Ezután rákerestem a facebookon Martin profiljára. Egy pillanatra nem hittem el, amit látok. Martinnak menyasszonya van! Ráadásul vele egykorú és gyönyörű nő! Gyorsan végig lapoztam a fényképeket és azon nyomban lecsaptam a laptop tetejét. Ezt nem hiszem el! Feldúlva indultam vissza a terembe, hogy beszélhessek Martinnal. Sajnos már nem tudtam szóba elegyedni, mivel becsengettek és mindenki visszaült a helyére. Fogtam magam és leültem az egyik padhoz. Karba tett kézzel ültem és magamban duzzogtam. Eltelt egy kis idő mire Martin visszatért. Gondterhelt arccal nézett végig az osztályon, míg ki nem szúrt engem. Martin sóhajtott egy nagyot, majd belekezdett az órába. A többiek összesúgtak a hátam mögött, hogy vajon mitől lehettem rosszul. Azt is hallottam, hogy a tanár kedvence vagyok. Stb. Gyorsan hátranéztem a többiek felé, ők pedig azonnal abbahagyták a pusmogást. -Köszönöm! - szóltam nekik, majd előre néztem. Hihetetlen mennyire pletykások tudnak lenni az emberek.