Credence-Bizalom saját fordítás

1.

Tiernan

Fura. Csak az udvaron lévő gumiabroncs-hinta árulja el, hogy egy gyerek is él ebben a házban. Sem a hűtőn, sem a házban nem voltak rajzok, amik erről tanuskodhattak volna. Egy árva gyerekkönyv sem található meg a polcokon. Sem kis cipők az ajtó előtt, sem úszógumik a medencében.

Ez egy házaspár otthona. Nem egy családé.

Csak bámulok kifelé az ablakon, és nézem, ahogy az abroncs hinta előre-hátra leng a szélben, miközben a hajamban lévő piros szalagon végigsimítok az ujjaimmal. Érezve a sima felület megnyugtató érintését.

Arra mindig volt ideje meglökni őt a hintán, nem igaz?  Mindig volt ideje rá.

Szerintem fordítva is így volt. 

A hátam mögött walkie-talkie-k sípolnak és recsegnek. Miközben léptek zaja visszhangzik a lépcsőn, ajtók csapódnak fölöttem. A rendőrök és a mentősök odafent teszik a dolgukat, de hamarosan beszélni akarnak majd velem, ebben biztos vagyok.

Nyelek egyet, de nem pislogok.

Amikor tíz éve felszerelte az abroncshintát, azt hittem, nekem szánja. Hintázhattam rajta, de az anyám volt az, aki igazán szerette. Késő éjszakánként az ablakból néztem, ahogy az apám lökte őt a hintán, és a nevetésük annyira magával ragadott, hogy azt kívántam bárcsak részese lehetnék ennek a varázslatnak! De tudtam, hogy ha meglátnának, a varázslat azonnal elillan.

Úgyhogy az ablaknál maradtam, és csak néztem.

Mint ahogy most is.

Rágcsálni kezdem a szám sarkát, miközben egy zöld levél lebeg el a hinta mellett, és az abroncs belsejébe hullik, ahol anyám számtalanszor üldögélt. Szinte még mindig bennem él ez a kép, ahogy a fehér hálóinge, és a világos haja lobog az éjszakában. Annyira élénk ez az emlék, mintha tegnap történt volna.

Valaki mögöttem megköszörüli a torkát, és végre pislogok egyet, majd lesütöm a szemem.

– Mondtak már valamit? – kérdezi Mirai elcsukló hangon.

Nem fordulok hátra, de egy pillanatnyi hallgatás után lassan megrázom a fejem.

– Mikor beszéltél velük utoljára?

Erre nem tudok válaszolni. Nem vagyok biztos benne.

Érzem, hogy közelebb lép, de néhány lépéssel mögöttem megáll.

Felszegem az állam és próbálom megacélozni magam, ahogy a mentősök kinyitják a bejárati ajtót. A kiabálások és kérdések hada szűrődik az ajtón keresztül, majd néhány lépéssel arrébb a média éppen felvételre veszi a hordágyon lévő holttesteket.

Mikor beszéltem utoljára a szüleimmel?

– A rendőrség talált néhány gyógyszert a szüleid fürdőszobájában – szólal meg Mirai lágy hangon. – Apád nevére voltak kiállítva, úgyhogy felhívták az orvost, és kiderült, hogy rákja volt, Tiernan.

Nem mozdulok.

– Nekem soha nem mondtak semmit – folytatja. – Tudtad, hogy apád beteg volt?

Megint megrázom a fejem, miközben tovább nézem a hintát, ahogy leng.

Hallom, hogy nyel egyet.

– Úgy tűnik, próbált kezeléseket, de a betegség agresszív volt – mondja. – Az orvos azt mondta, hogy… nem volt sok hátra neki az évből, drágám.

Odakint feltámad a szél, meglöki a hintát, és én rezzenéstelenül nézem a kötelek fogságában vergődő abroncsot.

– Úgy tűnik… Úgy tűnik, hogy ők… – Mirai hangja elcsuklik, képtelen befejezni a mondatot.

Tudom, hogy minek tűnik. Már akkor tudtam, amikor ma reggel rájuk találtam. Toulouse, anyám skót terrierje kaparta az ajtót és nyűszítve be akart jutni a hálószobájukba, úgyhogy résnyire nyitottam. Azonnal átfutott az agyamon, vajon miért nem keltek fel idáig? De azért beengedtem a kutyát. Csakhogy mielőtt becsukhattam volna az ajtót, felpillantottam, és hirtelen megláttam őket.

Az ágyon feküdtek. Egymás karjaiban. Elegánsan felöltözve. Apám a kedvenc Givenchy öltönyét viselte, anyám pedig azt az Oscar de la Renta ruhát, amit a 2013-as Cannes-i Filmfesztiválon viselt.

Apám rákbeteg volt. Haldoklott. Tudták, és anyám úgy döntött, nem hagyja, hogy egyedül csinálja végig. Eldöntötte, hogy nélküle már semminek sincs értelme.

Semminek.

Egy pillanatra szúró fájdalom hasít a szemembe, de olyan gyorsan elillan, mintha sosem lett volna.

– A rendőrök nem találtak búcsúlevelet – szólal meg Mirai. – Találtál valamit…?

Erre felé fordítom a fejem, és amikor a szemembe néz, azonnal elhallgat. Micsoda ostoba kérdés ez?

Összeszorítom az állkapcsom, lenyelve a torkomat lévő gombócot. A nevelőnők, bentlakásos iskolák és nyári táborok után, ahová a szüleim csak azért küldtek, hogy ne kelljen törődniük velem és nevelniük engem, már nem sok mindennel tudnak megbántani. De úgy látszik, még mindig sikerül.

Nem hagytak nekem semmilyen levelet. Még most sincs számomra mondanivalójuk.

Kipislogom a könnyeket, és visszafordulok, próbálok újra a szélben oda-vissza lengő hintára összpontosítani.

Hallom, hogy Mirai szipog és halkan sírdogál mögöttem, hiszen tudja. Tudja, mit érzek, mert az elejétől kezdve velem volt.

Néhány perccel később látom, ahogy elsétál az ablak előtt, és észre sem veszem, hogy itt volt. Ollóval a kezében egyenesen az abroncshintához sétál, a kötél felé nyúl. Karba tett kezemet ökölbe szorítva figyelem, ahogy nyiszálni kezdi a kötelet, és az végül a földre esik.

Könnycsepp gördül végig az arcomon, és először idén nyár óta végre érzem, hogy valaki szeret engem.

Órákkal később a nap már lenyugodott, a ház ismét csendes, és egyedül vagyok. Illetve majdnem egyedül. Az újságírók még mindig a kapuban ácsorognak.

Mirai azt szerette volna, ha haza mennék vele az egyszobás lakásába, amit biztosan megengedhetett volna magának. De mivel mindig itt volt, és állandóan az anyámat kísérte, nem volt értelme fenntartani egy nagyobb lakást. Ezért udvariasan visszautasítottam.

Toulouse-t viszont magával vitte, mert az a kutya egy ázott macskát is többre tart nálam. És megígérte, hogy holnap reggel visszajön.

Kedvesebbnek kellett volna lennem hozzá. Amikor felajánlotta, hogy itt marad, én csak arra vágytam, hogy mindenki elhúzzon innen. Szinte minden idegesített, és már nem akartam hallani a beérkező hívásokat, amit Mirainak ma este el kellett intéznie – emlékeztetve arra, hogy fenekestül felfordult a világ, és tombol a közösségi média.

Mindenfélét mondanak a szüleimről.

Természetesen ebből engem sem hagynak ki.

Csak a sajnálkozás. Azt találgatják, hogy vajon mikor követem majd anyámat és apámat – akár túladagolással, akár öngyilkossággal. Mindenkinek van véleménye, és mindenki azt hiszi, mindent tud. Ha eddig azt gondoltam, kirakatbábu vagyok…

Visszasétálok a tűzhelyhez, és mély levegőt veszek. A szüleim nagy szarban hagytak.

Gőz száll fel az edényből, elzárom a tűzhelyet, és egy tálba öntöm a rament. Összedörzsölöm száraz ajkaimat, és a sárga lére pillantok, miközben korog a gyomrom. Egész nap nem ettem és nem ittam de abban sem vagyok biztos, hogy valóban kívánom az ételt, amikor végül este  kimentem a konyhába főzni. Mindig is szerettem a főzés folyamatát. A receptet, az előkészületeket. Tudom, mit kell csinálni. Ez kikapcsol.

A kezembe veszem a tálat, és hagyom, hogy a kerámiából áradó meleg átjárja a karjaimat. Végigfut rajtam a hideg, és majdnem nyelek egyet, de rájövök, hogy nincs hozzá elég erőm.

Meghaltak, én pedig egyáltalán nem sírtam. Jobban aggódom a jövőm miatt, és hogy mi lesz velem.

Nem tudom, mit tegyek, és az a gondolat, hogy stúdióvezetőkkel vagy a szüleim régi barátaival kell bájcsevegnem, miközben eltemetem anyámat és apámat, és megbírkozom az örökségükkel, amit rám hagytak. Rosszul vagyok. Képtelen vagyok megcsinálni.

 Képtelen vagyok megcsinálni.

Tudták, hogy nincs meg bennem az a képesség, hogy ilyen helyzetekkel megküzdjek. Nem tudok mosolyogni, vagy úgy tenni, mintha éreznék valamit, amit valójában nem.

Kikotorom az evőpálcikákat a fiókból, beledugom őket a tálba, majd felkapom, és felsétálok az emeletre. Felérek, de meg sem állok; elfordulok a szobájuk ajtajától, és egyenesen a saját szobám felé indulok.

A tálat az íróasztalomra helyezem, de megállok, mert a ramen illata már most szinte fojtogat, mintha a gyomrom és az egész testem is forogni kezdene tőle. Leteszem, és a falhoz lépek, lassan lecsúszom a hideg padlóra, míg végül ott ülök. A hűvös parketta megnyugtat, és szinte kísértést érzek, hogy lefeküdjek, és hozzá préseljem az arcom.

Furcsa, hogy mégis itt maradtam a házban ma éjszakára, miközben pár szobával odébb, alig néhány órája haltak meg. A halottkém szerint a haláluk hajnali kettő körül következett be. Én reggel hatig aludtam.

Pörögnek a gondolataim, ingadozva a lehetőségek között: elengedjem az egészet, vagy próbáljam megérteni, hogyan történhetett mindez? Mirai mindennap nap itt van. Ha nem én találok rájuk, akkor ő. Miért nem várták meg, amíg visszamegyek az iskolába a jövő héten? Egyáltalán eszükbe jutott, hogy én is itt vagyok?

Hátradöntöm a fejem a falnak, a karomat a felhúzott lábamra helyezem, és lehunyom a szemem, amely már a könnyektől nehezedik.

Nem hagytak nekem semmilyen levelet.

Felöltöztek. Kivitték a kutyát. Mirait is úgy ütemezték, hogy ma reggel később jöjjön, ne korábban.

Nem hagytak nekem semmilyen levelet.

Az ajtajuk, zárva, ott tornyosul előttem, a folyosó másik végén. Kinyitom a szemem, tekintetem végigsiklik a hálószobámon, az ajtómon át, végig a hosszú folyosón, egészen az ő ajtójukig.

Az ajtó mögötti csend nehezebb, mint bármilyen zaj, mintha minden hang elnyelte volna a létezésüket.

Hirtelen egy halk rezgés töri meg a csendet, és én megdermedek, a félelem visszaránt a valóságba. Mi volt ez?

Úgy emlékszem, kikapcsoltam a telefonomat.

Felnyúlok az asztalhoz, kitapogatom a telefonomat, és megnyomom a bekapcsoló gombot, de látom, hogy még mindig ki van kapcsolva. A rezgés  folytatódik, és ahogy a felismerés lassan feldereng, a szívem kihagy egy ütemet.

A privát telefonom. A fiókom mélyén.

Csak a szüleimnek és Mirainak volt meg a számom. Csak sürgős esetekre tartottam meg. De soha nem használtam.

Letérdelek, kihúzom a fiókot, és előveszem a régi iPhone-t. Leveszem a töltőről, visszahuppanok a földre, és a kijelzőre pillantok.

Colorado. Senkit sem ismerek Coloradóban.

Ugyanakkor ezen a telefonon sosem hívtak. Talán egy újságíró, aki valahogy megszerezte a számomat. De nem az én nevemen van, szóval kétlem.

Felveszem.

– Halló?

– Tiernan? – Meglepett férfi hang szól bele mintha nem számított volna arra, hogy felveszem.

Vagy csak ideges.

– Jake Van der Berg vagyok – mondja.

Jake Van der Berg…

– A nagybátyád – teszi hozzá.

A szavak lassan összeállnak a fejemben. A nevét ritkán emlegették a házban. Aztán végül felrémlik. 

–Apám…?

– Testvére – fejezi be helyettem. – Pontosabban mostohatestvére, igen.

Teljesen megfeledkeztem róla. Jake Van der Berg nevét alig említették ebben a házban. Rokonok nélkül nőttem fel, így teljesen kiment a fejemből, hogy egyáltalán léteznek.

Anyám nevelőotthonban nőtt fel, nem ismerte az apját, és nem voltak testvérei. Apámnak meg csak egy elidegenedett mostohaöccse van, akivel sosem találkoztam. Nagynénik, nagybácsik és unokatesók nélkül nőttem fel, és apám szülei sem éltek már, amikor megszülettem, úgyhogy a nagyszüleimet sem ismertem. Csak egy oka lehet annak, hogy Jake Van der Berg tizenhét év után felhív.

– Ööö – mormogom, miközben szavakat keresek. – Anyám asszisztense intézi a temetést. Ha szükséged van a részletekre, megadhatom a számát. Mivel nem értek ehhez…

– Nem megyek a temetésre.

Megmerevedek egy pillanatra. A hangja feszült, nem rejti véka alá a távolságot, és nem fejezi ki a részvétet, ami szokatlan. Nem mintha szükségem lenne rá, de akkor miért hívott? Azt hiszi, hogy apám beleírta őt a végrendeletébe?

Őszintén szólva, nem zárható ki. De fogalmam sincs.

Mielőtt megkérdezhetném, mit akar, megköszörüli a torkát.

– Tiernan, apád ügyvédje hívott– kezdi. – Mivel én vagyok az egyetlen élő rokonod, és te még mindig kiskorú vagy, a szüleid rám bíztak, hogy gondodat viseljem.

Rá bíztak?

Úgy tűnik, számára is ugyanúgy újdonság ez, mint nekem.

Nem kell a gondomat viselni.

– Pár hónap múlva úgyis nagykorú leszel – folytatja. – Nyugi, semmire sem akarlak rákényszeríteni.

Egy pillanatra habozom, nem tudom, hogy megkönnyebbültnek érezzem-e magam. Még nem volt időm feldolgozni, hogy jogilag nem vagyok felnőtt, és mit jelent mindez most, hogy a szüleim elmentek. De egy biztos: nem fogja megváltoztatni az életemet.

Benne vagyok.

– Biztos vagyok benne, hogy az élet, amiben felnőttél – folytatja –, sokkal több tapasztalatot adott, mint amivel mi rendelkezünk, és mostanra már valószínűleg egész jól elboldogulsz magad is.

– “Mi?” – motyogom.

– A fiaim meg én – mondja. – Noah és Kaleb. Nem sokkal idősebbek nálad. Talán néhány évvel.

Szóval mégis vannak unokatestvéreim. Vagy… mostohaunokatestvéreim.

Mindegy. Ez lényegében semmit nem jelent. A pizsamanadrágom világoskék zsinórjával játszom.

– Csak azért hívtalak, hogy ezt elmondjam – böki ki végül. – Ha függetleníteni akarod magad, nem fogok akadályt gördíteni eléd. Nem akarom megnehezíteni az életedet azzal, hogy felforgatom.

A zsinort a körmeim közé szorítom, és meghúzom. Hát akkor jó…

– Nos… köszönöm, hogy hívtál. 

Már elvettem a telefont a fülemtől, amikor újra meghallom a hangját. – Szeretnél idejönni?

Újra a fülemhez szorítom a telefont.

– Nem akarom, hogy azt érezd, nem látnánk szívesen – kezd magyarázkodni. – Mert de. Csak…

Elakad, én pedig hallgatom, hogy folytassa.

Felkacag.

– Csak az a helyzet, hogy mi teljesen elszigetelten élünk, Tiernan – magyarázza. – Nem túl szórakoztató egy fiatal nő számára, főleg olyasvalakinek, aki nem is tudja, ki a fene vagyok, érted? – A hangja komolyabbá válik. – Apád és én… sosem jöttünk ki egymással.

Csendben ülök, és nem reagálok. Tudom, hogy csak udvariasságból kéne válaszolni. Vagy talán azt várja, hogy kérdezzek. Például, mi történt közte és apám között? Ismerte-e anyámat?

De nem akarok beszélgetni. Nem érdekel.

– Említette, hogy Coloradóban élünk? – kérdezi Jake lágyan. – Telluride közelében, de fent a hegyekben.

Mély levegőt veszek, és kifújom, miközben a zsinórt az ujjam köré tekerem.

– Ha jó idő van, autóval nincs messze – folytatja –, de télen hónapokra bekerít minket a hó. Nagyon más, mint a te életed.

Felnézek, tekintetem lassan végigsiklik a rideg szobán, amiben alig aludtam. A polcokon befejezetlen könyvek sorakoznak. Az íróasztalon szép jegyzetfüzetek halmaza, amiket mindig megvettem, de sosem használtam. Gondoltam, hogy kicsinosítom ezt a szobát az itthon töltött szünetek alatt, de mint mindig, a tapéta sosem lett megvásárolva, mert sosem tudtam dönteni. Nincs fantáziám.

Ja, az életem…

A folyosó túloldalán a szüleim ajtaja kísért.

Hónapokra bekerít minket a hó – ezt mondta. Hónapokra.

– Nincs tévé. Nincs zaj. Van, hogy WiFi sincs – sorolja. – Csak a szél, a vízesés és a mennydörgés.

A szívem egy pillanatra megsajdul, és nem tudom, hogy a szavai vagy a hangja miatt.

Csak a szél, a vízesés és a mennydörgés.

Az igazat megvallva, nem hangzik rosszul. Egész menőnek tűnik. Senki sem tudna elérni.

– A fiaim hozzászoktak az elzártsághoz –teszi hozzá. – De te…

Újra felkapom a zsinort, és az ujjam köré tekerem. De én…?

– Annyi idős lehettem mint te, amikor ide jöttem– töpreng, és hallom a hangján, hogy mosolyog. – Puha kezeim voltak és a fejem tele volt szarságokkal, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Alig éltem.

Érzem a gombócot a torkomban, és lehunyom a szemem.

– Van valami, amit az izzadság és a napfény elmondhat – sóhajt. – A kemény munka, a magány és a folyamatos elfoglaltság. Mindent mi építettünk, mindent mi hoztunk létre itt. Jó élet ez, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy nem könnyű.

Lehet, hogy erre van szükségem. Hogy elmeneküljek, ahogy ő is tette az én koromban. Belevetni magam valami teljesen másba, mert jelenleg az egyetlen dolog, amit érzek, az a kimerültség.

– Neked jó életed volt? – szinte suttogva kérdezi.

A szemem csukva van, de úgy érzem, mintha egy teherautó súlya nehezedne a mellkasomra.

Csodálatos életem van. A szekrényem tele designer ruhákkal és táskákkal, – egy filmcsillag lányától ez elvárás.

Több tucat országban jártam már, és bármit megvehetek, amit csak akarok. A házam hatalmas. A hűtőm tele van a kajával. Hányan cserélnének szívesen velem? Milyen szerencsés vagyok?

– Szeretnél idejönni, Tiernan? – kérdezi meg újra.