Barbi 2. fejezet beleolvasó

Ahol a bajok kezdődtek

– Gyerünk, siess már! – szuggerálom a gépet türelmetlenül, mintha ettől gyorsabban készülne el. Amint végre megszólal a készültséget jelző halk pittyenés, azonnal megragadom a termoszomat, és remegő kézzel beleöntöm a kávét. Nem volt időm otthon elkészíteni, így már útközben eldöntöttem, hogy itt, a tanáriban csempészem össze a napindítómat. Persze tudom, hogy tilos, és éppen ettől dobog gyorsabban a szívem. 

Óvatosan az ajtóhoz osonok, résnyire nyitom, és kikukucskálok. A többiek odakint sürögnek-forognak, az óra mindjárt kezdődik, én pedig már most érzem, hogy az adrenalin száguld az ereimben. Senki nem figyel rám, legalábbis úgy tűnik. Ez a pillanat az enyém. Felkapom a termoszt, és kirohanok a folyosóra. A lépteim sietősek, szinte hallom, ahogy visszhangot vernek az épületben, miközben a folyosó végére szaladok. A lépcső alján megállok, zihálva körülnézek. Nem követett senki? Nem látott meg senki? Épp megnyugodnék, amikor érzem, hogy valaki finoman megérinti a vállamat. Összerezzenek, és a termoszom majdnem kirepül a kezemből.

– Nyugi, Barbi! Csak én vagyok! – szólal meg egy ismerős hang. Megfordulok, és megkönnyebbülten látom, hogy Javier áll mögöttem. Hála istennek, hogy csak ő az!

– Javier! Megijesztettél! – szólok rá, miközben megpróbálom leplezni a zavaromat. Ránézek, és persze megint az az első gondolatom, hogy milyen jól néz ki ma is. Az a szemtelen mosoly és a könnyed elegancia… Nem igaz, hogy mindig ilyen hatással van rám.

– Mit művelsz itt egyáltalán? – kérdezi vigyorogva, mintha pontosan tudná, hogy valami szabálytalan dolgot csináltam. Én csak sóhajtok, és remélem, hogy nem fog mindenkit beavatni a titkomba.

– Csak loptam egy kis kávét a tanáriból – vallom be végül, miközben igyekszem magabiztosnak tűnni. Tudom, hogy Javier előtt úgyis felesleges lenne tagadni. Amint kimondom, ő azonnal felnevet, olyan jóízűen, hogy a nevetése szinte végig rezonál a folyosón.

– Tudhattam volna! – vigyorog rám. – Eléggé gyanús vagy nekem. Már amikor megláttalak, hogy úgy sunnyogsz, mint valami bűnöző.

– Hé, nem minden nap csinálok ilyet! – vágom rá gyorsan, de érzem, hogy az arcom kipirul. – Csak… tényleg szükségem volt egy kis kávéra, különben meghalok ma reggel.

– Persze, persze – mondja, és karba tett kézzel néz rám, mintha valami nagy titkot fejtett volna meg. – A tanári kávé, mi? Az megfizethetetlen.

– Nevess csak – mondom, miközben megforgatom a szemem, de közben magamban mosolygok. Az ő vigyora mindig rám ragad. – Csak ne áruld el senkinek, rendben?

– Nyugi, Barbi, a titkod nálam biztonságban van – mondja, majd közelebb hajol, mintha valami összeesküvés részesei lennénk. – De aztán tartozol nekem egy kávéval.

– Hát persze – mondom, és egy halvány mosollyal nézek rá. – Egyszer majd meghívlak egy törvényes kávéra.

Javier csak megint nevet, aztán könnyedén vállon vereget. Én pedig érzem, hogy a reggeli kávémnál is jobban felébresztett ez a rövid kis beszélgetés. Javier mellett kilépünk a lépcső alól, és a terem felé indulunk, ahol az első óra vár ránk.

– Tudtad, hogy ma helyettesítés lesz? – kérdezi Javier, miközben az ajtóhoz érünk.

– Igen, az egyik tanárunk beteg – felelem, és közben azon gondolkodom, vajon ki lesz az új arc. – Kíváncsi vagyok, ki fog beugrani helyette.

– Reméljük, valaki laza – jegyzi meg Javier vigyorogva, miközben leülünk a terem hátsó részében.

Ahogy lepakolunk, érzem, hogy a kávé lassan kezd hatni, de Javier közelsége tovább növeli a pulzusomat. Előveszem a táskámból a tabletemet, és leteszem az asztalra. Egy gyors mozdulattal feloldom a képernyőt, de ahogy a háttérkép megjelenik, azonnal lefagyok. A fotó a múltkori buliról van, ahol Javierrel együtt pózolok. Az arcom azonnal forrósodni kezd.

– Hé, ezek nem mi vagyunk? – kérdezi Javier, miközben nevetve közelebb hajol. A hangjában vidámság bujkál, de a pillantása mégis mélyen az enyémbe fúródik.

Én persze azonnal elpirulok, és érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Gyorsan próbálok kitalálni valami választ, de minden, amit mondhatnék, vagy túl kínos, vagy túlságosan árulkodó lenne.

– Öhm… igen, úgy tűnik… véletlenül ott maradt – nyögöm ki végül, miközben elkapom a pillantásomat, és zavartan elkezdem keresni, hogyan tudnám gyorsan lecserélni a háttérképet.

Javier nevetése megint betölti a teret.

– Nem rossz kép, Barbi. Szerintem megtarthatod. – A szemtelen mosolya megint felbukkan, és érzem, hogy megint nem tudok rá haragudni, bármennyire is kellemetlen a helyzet.

Most mit mondjak erre? Csak bólintok, és próbálok valahogy visszarázódni a jelen pillanatba, de nem tudok. Magam elé húzom a tabletet, és próbálok elbújni mögötte, mintha a képernyő valamilyen láthatatlanná tévő pajzs lenne. Javier csak halkan megköszörüli a torkát, és oldalra sandít, miközben az ajtó kinyílik, és belép a helyettesítő tanár. Ibolya az, akit már jól ismerünk: nemrég szerezte meg a tanári diplomáját, és most gyakornokként kezdte nálunk a karrierjét. Érdekes, hogy éppen ebbe a gimibe járt ő is, mielőtt tanári pályára lépett volna. Azt beszélik róla, hogy mindig is kitűnő tanuló volt, igazi minta diák. El tudom képzelni, hogy az igazgató mennyire büszke rá, hogy most itt tanít.

Előveszem a füzetemet és az egyik tollamat, felkészülve az órára. Próbálok figyelni, de közben az ablak felé pillantok, ahol a reggeli fény lassan beteríti az udvart. Eszembe jut, hogy ma délután haza kell mennem. Apa azt mondta, hogy feltétlenül legyek otthon, mert beszédet akar velem folytatni. Azonnal azon kezdek agyalni, vajon miről lehet szó. Valószínűleg a mai buli miatt hívott haza. Lehet, hogy közli, nem mehetek el, vagy talán mégis meggondolja magát, és áldását adja rá. Tényleg nem tudom. Apa néha olyan rejtélyesen viselkedik, sosem tudom pontosan, mire számíthatok tőle.

A gondolataim akaratlanul is elkalandoznak a bátyámra, de aztán gyorsan elhessegetem azokat. Ő róla inkább nem is akarok beszélni. Valival szervezik az esküvőjüket, és az egész család csak róluk beszél. Nem mintha rosszat gondolnék róla, de néha úgy érzem, hogy mellettük valahogy teljesen eltűnök. Ezért is lesz nehéz, ha ma délután egyedül kell szembenéznem Apával. Aztán meg a ma esti buli gondolata is ott motoszkál a fejemben, ahogy próbálok figyelni az órára, de egyszerűen képtelen vagyok kizárni. Dorináéknál lesz, és állítólag hatalmas eseménynek ígérkezik – mindenki ott lesz, aki számít. Javier és Dorina mindent beleadnak, hogy emlékezetes legyen az este, és biztos vagyok benne, hogy tökéletesen sikerül is nekik. Ez viszont csak még jobban felcsigázza az idegeimet.

Természetesen ott lesz Kiara és Milla is. Kiara... Ő az, aki az utóbbi időben a legnagyobb gondot okozza nekem. Kiara nemcsak szép, de folyton a figyelem középpontjában van, és úgy tűnik, hogy minden szándékával azon van, hogy elvegye Javiert tőlem. Aki évek óta a legjobb barátom, és biztosan érzem, hogy valami több is lehetne köztünk, de Kiara... Ő mindent felborít. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Nem akarom, hogy együtt legyenek. Már csak a gondolattól is forrni kezd a vérem. Valamit ki kell találnom, hogy megakadályozzam, hogy Kiara közelebb kerüljön hozzá. Ez nem lehet másképp.

Ahogy ezen gondolkodom, érzem, hogy az adrenalinszintem megint emelkedik. Kiara nem győzhet. Ha kell, mindent bevetek, hogy ma este Javier ne lásson mást, csak engem. Lehet, hogy kockázatos, de meg kell próbálnom. Ez az este az enyém lesz. Az enyém és Javieré.

A bulin...

A kezemben szorongatom a műanyag poharat, amit Javier adott az előbb. Az ujjaim görcsösen markolják, mintha ezzel visszatarthatnám az érzéseimet, amelyek lassan szétfeszítenek belülről. Úgy érzem, mindjárt szétrobban a pohár a kezemben, de próbálom megőrizni a nyugalmamat. Nem, nem mutathatom ki, mennyire zavar, amit látok. De aztán meglátom, ahogy Javier elindul Kiara felé. Azonnal elönt a harag, és szinte megijedek. Hiába próbálom megállítani. Gyorsan utána nyúlok, megfogom a karját, és halkan mondom:

– Javier, ne menj el. Maradj itt.

A fiú egy pillanatra megáll, majd lassan kiszabadítja magát a szorításomból.

– Mindjárt jövök, Barbi – mondja, mintha ez az egy mondat mindent megmagyarázna. És elindul Kiarához. Az a magabiztos mosoly az arcán… az a mosoly, amit el akarok venni tőle. Oldalra pillantok, és meglátom Millát, ahogy engem néz. Az a csúnya, szúrós tekintet, amit rám vet, csak még jobban feszültté tesz. Nem értem, miért néz így rám, de nem is akarok most ezzel foglalkozni.

A füstgépek eközben mindent elborítanak, ahogy a buli eléri a tetőfokát. A zene dübörög, az emberek nevetnek és táncolnak, én pedig ott állok a kavargó tömeg közepén, mintha egyedül lennék. A pohár már üres a kezemben, de ez nem elég.

Előre lépek a jeges vödörhöz, amiben a pezsgő üvegek hűlnek, és kihúzom az egyiket. Az ujjaim köré fonódnak az üveg nyaka körül, aztán gondolkodás nélkül kinyitom. Meg sem törődöm azzal, hogy ki lát, egyszerűen csak inni kezdek belőle. A pezsgő hideg, és ahogy végigcsorog a torkomon, érzem, hogy a fejembe száll.

– Jól kell éreznem magam – suttogom magamnak, miközben a buborékok finoman csiklandozzák az ajkaimat. Nem számít semmi más. Ha már minden ennyire kusza körülöttem, legalább most hadd érezzem jól magam, ha csak egyetlen estére is.

Megállok a tánctér szélén, a kezemben az üveggel, és onnan figyelem őket. Javier és Kiara… Túl jól érzik magukat. A nevetésük szinte túlharsogja a zenét, vagy talán csak én hallom ennyire hangosan. Az ujjaim görcsösen rászorulnak az üvegre, mintha azzal megállíthatnám az eseményeket. Megdörzsölöm az orromat, hogy eltereljem a figyelmem, de aztán újra és újra rájuk nézek. Ahogy Javier hátraveti a fejét a nevetéstől, ahogy Kiara egy pillanatra megérinti a karját. Nem, ez nem történhet meg. Nem hagyhatom, hogy megtörténjen.

Meghúzom az üveget, az ital ismét végigégeti a torkomat, de nem nyugtat meg. Továbbra is szemmel tartom őket, képtelen vagyok máshova nézni. Minden mozdulatuk olyan, mintha lassított felvételben játszódna le előttem. És akkor megtörténik. Javier kézen fogja Kiarát. A szívem kihagy egy ütemet. Egy pezsgő mellett nevetgélnek, és flörtölnek egymással. Aztán Javier előre hajol. Észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetemet, amíg meg nem látom, ahogy az ajkai összeérnek Kiara ajkaival. Abban a pillanatban a kép elmosódik előttem, és a szívem még vadabbul kalapálni kezd az idegességtől. Kiara és Javier előttem csókolóznak. Az üveg kicsúszik az ujjaim közül, de nem érdekel. Csak állok ott, és érzem, ahogy valami darabokra törik bennem. Egy világ omlik össze, amit magamnak építettem fel. A remények, az álmok, hogy talán egyszer én leszek az, akit Javier választ majd. De nem így lett.

– Hé! Óvatosan! – szól rám hirtelen az egyik iskolatársam, miközben majdnem neki megyek. Duzzogva bocsánatot motyogok, és gyorsan elsietek onnan. A szívem még mindig zakatol, és érzem, hogy a könnyeim mindjárt kitörnek. Nem akarom, hogy bárki így lásson. El kell tűnnöm innen.

A mosdó felé rohanok, de a könnyeimtől alig látok valamit, és hirtelen nekiütközöm valakinek. Egy pillanatra megtorpanok, és képtelen vagyok megszólalni. Az illető azonban megállít, és alaposan végigmér. Egy magas, szikár férfi áll előttem, de az arca elmosódik a könnyeim miatt. A hangja viszont azonnal megüti a fülemet: lágy, de határozott, mintha egyszerre akarna megnyugtatni és irányítani.

– Hé, minden rendben? – kérdezi, és a hangjából kiérzem az őszinte aggódást.

Csak bólintok, de nem nézek rá, és gyorsan megpróbálom kikerülni. Az egész testem remeg, és tudom, hogy ha még egy szót szólnék, egyszerűen összeomlanék.

– Ha gondolod, hazavihetlek – szól utánam, ahogy távolodom tőle.

Nem fordulok vissza. Csak legyintek egyet, mintha azt mondanám: „Nem kell.” A lépteim gyorsak, szinte menekülök. Az egyetlen dolog, amire most vágyom, az a magány.

Végre elérem a mosdót, belépek, és gondolkodás nélkül bezárom magam mögött az ajtót. A tükörbe pillantok, de csak egy elmosódott képet látok magamról. Az arcom piros a visszatartott könnyektől, a szemem homályos. Nem tartom vissza tovább. Hagytam, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon, és csendben kisírom magam. Az egész este, minden pillanata újra és újra lepereg előttem, és csak még jobban összeszorítja a szívemet.

Előkotrok a táskámból egy apró tablettát, amit néhány nappal ezelőtt szereztem meg egy parkolóban. A buli előtt éreztem, hogy szükségem lehet rá, de mostanra már biztos vagyok benne. Az ujjaim remegnek, ahogy kicsomagolom, majd eltökélt mozdulattal összezúzom a mosdó peremén. A porszerű anyag ott hever előttem, és egy pillanatra elbizonytalanodom. Tudom, hogy nem kéne ezt csinálnom, de a fejemben csak egy gondolat jár: ki akarok kapcsolni. Jól akarom érezni magam. Lehajolok, és egy gyors mozdulattal felszippantom. Az orrom csíp, a fejem kicsit megzuhan, de pár másodperc múlva érzem, hogy valami változik. Mintha a feszültség, ami az előbb még szétfeszített, lassan enyhülni kezdene. Mély lélegzetet veszek, és reménykedem, hogy tényleg hatni fog ez a cucc. A szívem még mindig gyorsan ver, de mintha a fürdőszoba körülöttem egy árnyalattal tompábbá válna. Megtörlöm az orromat, hogy ne bukjak le. Az ujjaim automatikusan nyúlnak a sminkes táskám felé, és előveszem a rúzsomat. A tükörbe nézve gyorsan megigazítom a sminkemet, eltüntetem a könnyeim nyomait. A szemem alatti elmosódott festéket letörlöm, újra kihúzom a szempilláimat. Lassan újra felveszem az emberi formámat, mintha az előző percek meg sem történtek volna. A feszültség, a harag, az elkeseredettség… mind lassan oszlik. A tabletta azonnal hat. Egy pillanatra mosolyra húzódik a szám, mert úgy tűnik, jó cuccot vettem. Talán túl jó cuccot is. De most nem érdekel. Csak azt tudom, hogy egy kicsit jobban érzem magam. Éppen eléggé ahhoz, hogy visszamenjek, és folytassam az estét úgy, mintha semmi sem történt volna.

Dorina idegesen járkál az udvaron, mikor meglát. A szeme azonnal rám szegeződik, és már a távolból látom, hogy valami nincs rendben. A fenébe! Mikor közelebb érek, megállít, és lelkesen kezd panaszkodni:

– Barbi, teljesen kész vagyok! Az egyik szponzor, aki a bulit támogatja, azt írta, hogy késni fog, és nem biztos, hogy megérkezik időben. – Az arca aggodalmas, és a szavak szinte egymásba folynak, miközben hadar. – Fogalmam sincs, mit csináljak, hiszen az ő támogatásuk nélkül…

– Ó, szegénykém – szakítom félbe, finoman a vállára téve a kezemet. Az arcom együttérző, a hangom megnyugtató, mintha az ő problémái az én vállamat is nyomnák. – Miért nem szóltál hamarabb? Tudod, hogy bármikor segítek. Szerintem van egy ötletem a szponzor helyett – mondom, miközben hirtelen úgy teszek, mintha mélyen gondolkodnék. – És az ital rendelést is le tudom ellenőrizni, ha szeretnéd.

Dorina szeme felcsillan, ahogy reménykedve rám néz.

– Komolyan megtennéd? – kérdezi, a hangja már-már hálás.

– Persze, hiszen ezért vannak a barátok – mondom mosolyogva, de belül már elégedetten érzem, hogy a tervem működik. Az irányítás újra az enyém. Kifürkészhetetlen tekintettel figyelem Dorinát, és apró bólintással biztosítom róla, hogy számíthat rám. – Néha annyira túlterheled magad, hogy észre sem veszed, mennyien szeretnénk segíteni neked – teszem hozzá, mintha egy kicsit hibáztatnám is azért, hogy nem hívott korábban.

Dorina megkönnyebbülten bólint, és mély lélegzetet vesz. De mielőtt tovább beszélhetnénk, megszólal a telefonom. Egy pillanatig habozok, mielőtt felvenném, de az arckifejezésem azonnal megváltozik.

– Igen? Itt Barbi… Mi?! Azt nem hiszem el. Igen, azonnal megnézem. – A hívás után feszülten nézek Dorinára, aki szinte visszafojtott lélegzettel várja, hogy elmondjam, mi történt. – Képzeld, az egyik szállító visszamondta az italok egy részét. Ez a nap egyre bonyolultabb. De nyugi, megoldom!

Dorina arca megmerevedik, majd kicsit ijedten rám néz.

– Nem értem, hogy bírod ezt a sok stresszt… – motyogja, miközben a pezsgős poharat szorongatja.

Magamban elfojtok egy elégedett mosolyt. Ez az, pont így akartam. Látszólag az ő érdekében teszek mindent, de valójában mindenki tőlem függ. Az irányítás az enyém.

– Hozzá kell szokni – felelem higgadtan, finoman megvonva a vállam. – Bízd csak rám. Te csak próbálj meg kicsit lazítani. Én majd kezelem a dolgokat.

Dorina hálásan bólint, és ahogy elsietek, érzem, hogy újra bebiztosítottam a helyemet. Ha mindenki rám hagyatkozik, akkor én leszek az, akire szükségük van – újra és újra.

A kezembe veszem a következő üveg pezsgőt, és a medence mellett tántorogva diadalittas mosollyal belekortyolok. Miközben iszom, érzem, hogy a feszültség lassan elszáll belőlem. A háttérben Madonna Sorry című dala szól, a basszus dübörög, és a világ egyetlen pillanatban összpontosul. Felnevetek, és meg sem próbálom leplezni az örömömet. Elkezdtem táncolni, lassan, majd egyre vadabbul, és élvezem, hogy minden lépésem szinte az egekbe repít. Azt érzem, hogy mindenki engem néz. A tekintetük mintha rám szegeződne. Vajon tényleg figyelnek? Vagy csak a mámor hiteti el velem? Mindenesetre úgy érzem, most én vagyok a középpontban. Vajon Javier is lát? Ránézek, de nem tudom eldönteni, és hirtelen elönt a vágy, hogy felhívjam magamra a figyelmét.

Annyira jó lenne vele lenni! De nem számít. Most nem számít semmi. Nem bánok semmit. Most csak élni akarok, mindent beleadni, itt és most.

Ahogy elmerülök a pillanatban, hirtelen előkapok valamit, ami a táskám mélyén lapult: egy fegyvert. Az impulzus erősebb, mint a józan ész. A magasba emelem, meghúzom a ravaszt, és az ég felé kiáltok. A dörrenés hangja elnyomja a zenét, és az emberek sikítani kezdenek. A tömeg szétrebben, mindenki rémülten néz rám. A fegyver még mindig a kezemben, én pedig kortyolok egyet a pezsgőből, miközben mindenki menekülni kezd. Nevetni kezdek, majd kiejtem a pisztolyt a kezemből. Az adrenalintól és az italtól teljesen részeg vagyok, szinte lebeg a világ. Nem érzek félelmet, nem érzek bűntudatot. Csak azt érzem, hogy ez az éjszaka az enyém.

De aztán hirtelen valaki hátulról elkapja a derekamat, és a földre taszít. Az üveg 

kicsúszik a kezemből, és hallom, ahogy valahol a betonhoz csapódik. Az arcom a földhöz préselődik, a hideg beton égeti a bőrömet. Még mindig hallom Madonna dalát a háttérben, de most már távoli, elmosódott.

Egy erős hang szólal meg fölöttem:

– Ne mozduljon! – parancsolja a rendőr, aki lefogja a karomat.

A testem megremeg, de az agyam még mindig az alkohol hatása alatt van. Nem érzek semmit – se félelmet, se bűntudatot. Csak egy furcsa elégedettség jár át, mintha mindezt én irányítottam volna, mintha ez is része lenne a pillanatnak.

– Még sosem éreztem magam ennyire szabadnak – motyogom magam elé, miközben a rendőr rám teszi a bilincset, és a világ körülöttem egyre lassabban forog.

– Mától kezdve elvesztette a szabadságát – mondja, és a hangja szinte arcon vág.

Felnézek rá, de a látásom kissé homályos, mintha nem teljesen érteném, mi történik. A szívem azonban hirtelen gyorsabban kezd verni. Szabadság? Ez a szó valamiért jobban fáj, mint a beton érintése az arcomon. Próbálnék tiltakozni, vagy legalább megkérdezni, hogy mire gondol, de a torkom kiszáradt, és egy hang sem jön ki a számon.

Felsegít a földről, de nem gyengéden. A keze határozott, és érzem, hogy mostantól nincs választásom. Bevonszol a villogó rendőrautó felé, miközben a körülöttünk lévő emberek még mindig sikoltoznak és menekülnek. Mintha mindenki engem nézne, de ez most már nem az a figyelem, amire vágytam. Ez valami egészen más – bámulás, ítélkezés, félelem. A villogó fények megvilágítják az arcomat, ahogy az autó ajtaja kinyílik. Az este korábbi, diadalittas érzése teljesen eltűnik, és helyette valami hideg és bénító lép a helyébe. Beültetnek a kocsi hátsó ülésére, és az ajtó hangosan becsapódik mögöttem. A zár kattanása olyan, mintha a szabadságom utolsó darabjait is elvették volna. A buli pillanata halványan ott lüktet az ereimben. De mostantól mást is érzek – egy hideg, nyomasztó valóságot, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.

Amikor a rendőr mellém ül és becsukja az ajtót, érzem a jelenlétét. Megszólal, de a hangja most már kevésbé hivatalos, inkább megfontolt, talán még kicsit együttérző is.

– Nem éri meg. Remélem, tudja – mondja halkan, mintha csak nekem szólna, mintha érteni akarná, hogy miért tettem ezt. De én nem felelek. Csak nézek ki az ablakon, és hagyom, hogy a gondolataim elmerüljenek a villogó fények ritmusában. Még mindig nem érzek bűntudatot – csak azt, hogy mindent elvesztettem.

A rács becsukódik előttem, és a fém hideg csattanásától összerezzenek. Megfogom a rácsot, ujjaim görcsösen rászorulnak, és ártatlan pillantást vetek a rendőrre. A tekintetében semmi együttérzés, csak hideg profizmus. Gyűlölöm!

– Kérem, engedjen el – nyöszörgöm, miközben a rácson keresztül felé nyújtom a kezemet. – Nem tudja, milyen az apám… – A hangom szándékosan remeg, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadnék.

A férfi egy pillanatra megáll, rezzenéstelen arccal néz rám, majd halkan motyog valamit.

– Önnek sürgős segítségre van szüksége.

Hah! Segítség? Miféle segítségre lenne szükségem?! Ez a pasi teljesen megkattant? Egy röpke szünet után elvigyorodom, majd gunyorosan válaszolok:

– Valóban? Szerintem meg magának! – próbálom a rácson keresztül megbökni az orrát, de ő gyorsan elhúzza az arcát. Az arckifejezése változatlan, de a szemében halvány irritáció csillan.

– Kisasszony! Kérem, viselkedjen! – szól rám szigorúan, és egyenesen a szemembe néz.

Én azonban csak nevetgélek, a helyzet abszurditása teljesen szórakoztat. A fejemben még mindig ott kavarognak az ital és a tabletta hatásai, és egy pillanatra sem érzem, hogy ez az egész komoly lenne.

– Nem én tehetek róla, hogy börtönbe kerültem! – mondom sértett hangon, miközben a rácsokat rázom. Azért igyekszem úgy játszani, hogy a rendőr elhiggye, tényleg ártatlan vagyok.

– Ez még csak a fogda – feleli mogorván –, de ha így folytatja, könnyen oda juthat.

Ez a kijelentés kicsit kizökkent, de nem mutatom. Azonnal összeszedem magam, és a lehető legdrámaibban mondom:

– Kérek egy ügyvédet! – parancsolom, mintha még mindig irányíthatnám a helyzetet.

A férfi továbbra is szigorúan néz rám, majd lassan, egyértelmű nyomatékkal válaszol:

– Barbara, majd az apja biztosan intéz önnek egy ügyvédet. Most pedig üljön le a padra, és maradjon nyugton! – A mondat végén az ujjával egyértelműen a sarokban lévő padra mutat.

Egy pillanatig szikrázó szemmel nézem, aztán duzzogva kinyújtom rá a nyelvem, mielőtt leülnék. Karba tett kézzel helyet foglalok, és próbálok úgy tenni, mintha semmi sem érdekelne. Belül viszont forrongok. Micsoda öntelt alak! Nem hiszem el, hogy nem érti, mennyire igazságtalan ez az egész. Miközben ott ülök, próbálok új taktikát kitalálni. A rendőr egy pillanatra elfordul, és én belül vigyorogva tervezgetem, hogyan fogom rávenni, hogy mégis az én oldalamra álljon. Talán ha megint előadnám, milyen nehéz az életem, és milyen szigorú az apám? Ez mindig beválik.

De aztán, ahogy az apámra gondolok, valami hideg, fojtogató érzés telepszik a mellkasomra. Nem fog örülni annak, hogy itt kötöttem ki. Láttam már, milyen, amikor dühös, és most az arcát a fejemben is megidézni is félelmetes. Mégis, valahol mélyen egy másik érzés is feltör: düh. Az ő hibája, hogy ilyen lettem. Ha valaha is megértett volna, talán nem jutottam volna ide. Félelem. Szégyen. Düh. Minden egyszerre kavarog bennem. Tudom, hogy hamarosan szembe kell néznem vele, és fogalmam sincs, mit fog mondani, vagy hogyan fog reagálni. De abban biztos vagyok, hogy valahogy ebből is ki fogok jönni. Csak ki kell találnom, hogyan. A padon ülve, karba tett kézzel, kifelé még mindig csak a színjátékot mutatom, de belül a gondolataim vadul pörögnek. Hogyan manipulálhatnám ezt is úgy, hogy az én oldalamra billenjen? Nem adhatom fel. Ez csak egy újabb kihívás, amit meg kell oldanom.