Barbi 1. fejezet beleolvasó

Figyelj rám!

Mindig ott voltam, de soha senki sem látott igazán. Mintha egy árnyék lettem volna, aki mások mögött mozog, csak hogy ne tűnjön el teljesen. Az emberek körülöttem figyeltek, de nem rám. A pénzt látták, a ruhákat, az autókat – mindent, ami nem én voltam. Nem tudtam, hogyan törjem meg ezt a láthatatlanságot, hogyan mondjam el nekik, hogy több vagyok ennél. Több akarok lenni ennél. De senki sem figyelt rám igazán. Még az apám sem.

Az apám dolgozószobája mindig hűvös és csendes volt, tele hatalmas, poros könyvekkel és iratokkal, amik azt bizonyították, milyen sikeres ember. De a falak között nem volt hely az érzelmeknek, és semmi sem mesélt rólunk. Gyerekként sokszor álltam a küszöbön, hallgattam, ahogy a golyóstollak papírra karcolják a sorokat, és reméltem, hogy végre rám néz. Egy mosoly, egy bátorító szó, vagy csak annyi: „Büszke vagyok rád.” De a pillantása mindig elsiklott mellettem, mintha én csak egy zavaró tényező lettem volna a nagyobb tervei között. És én? Én minden erőmmel próbáltam feltűnő lenni. Kitűnő eredmények az iskolában, elismerések, amiket hazavittem, de sosem nézett rám úgy, mint más apák néznek a lányaikra. Egy ideig azt hittem, ha elérem azt a szintet, amit ő vár, akkor majd végre meglát. De sosem értem el. És amikor ezt végre megértettem, elkezdtem más utakat keresni. Nem azért, hogy boldog legyek, hanem hogy tudja: létezem.

Ezért randiztam gazdag férfiakkal. Milliárdosokkal, akik olyan magabiztosak voltak, mintha az egész világ az övék lenne. Ők értékeltek engem – vagy legalábbis azt hitték, hogy a nevemet és az életemet értékelik. De az igazság? Nem őket akartam. Mindegyikük csak egy báb volt abban a játszmában, amit az apámmal játszottam. Őt akartam bosszantani. Azt akartam, hogy meglássa: képes vagyok arra, hogy valaki más színesebb, veszélyesebb, izgalmasabb élete legyen, mint amit ő nekem szánt. De ez sem működött. És az üresség, amit ezek a kapcsolatok hagytak bennem, csak mélyült. És akkor ott volt Javier. Az, aki mellett nem kellett megjátszanom magam. A legjobb barátom. A férfi, akinek a társaságában nem a gazdagság vagy az elismerés számított, hanem én. De az igazság az, hogy én többet akartam tőle. És minél inkább próbáltam megmutatni neki, annál inkább eltaszított magától. Mert ott volt Kiara. A lány, aki végleg elvette az esélyemet. Néztem, ahogy őt választja, újra és újra, és minden alkalommal egy kicsit összetörtem. Először csak apró hibákat követtem el. Apróságokat, amikkel próbáltam elérni, hogy elhagyja Kiarát. De aztán a cselekedeteim egyre sötétebbé váltak. Észrevétlenül süllyedtem egyre mélyebbre. Féltékenység. Ez lett az én világom. Olyan mélyen megmérgezte a lelkemet, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy elpusztítsam, amit ők ketten felépítettek. Mintha az ő boldogságuk helyett az enyémet keresném. De nem találtam meg. És ahogy néztem őket, egyre inkább rájöttem: nem Kiarát gyűlölöm. Magamat gyűlölöm.

Dorina ott volt mellettem, mindig próbált segíteni. De nem tudta megérteni. Hogy is érthette volna? Amikor én magam sem tudtam, miért teszem, amit teszek? És Réka, akitől azt reméltem, talán megért, talán megsajnál, végül elhárított mindent. A mosolyokat, a barátságot – és ezzel csak még inkább bezárult körülöttem a világ. Végül csak egyetlen ember maradt, akitől remélhettem valamit: én magam. Rájöttem, hogy Javier sosem lesz az enyém. Nem azért, mert nem próbáltam eléggé. Hanem azért, mert én sem hittem el soha, hogy elég vagyok. Ahogy az apámnak sem voltam elég, ahogy a világ minden gazdagsága sem töltötte be az űrt bennem, úgy Javier sem lett volna képes arra, hogy azt adja, amire szükségem volt. Azért, mert valójában nem őt kerestem. Hanem valami mást.

Most, amikor visszanézek, nem tudom pontosan, hol rontottam el. Talán mindenhol. De egy dolgot biztosan tudok: a következő lépés az enyém lesz. Nem másért fogom megtenni, nem a gazdagságért, nem egy férfiért, és nem az apám elismeréséért. Azért fogom megtenni, mert végre én akarok lenni az, aki irányít. Aki eldönti, mit akar az élettől.

És bár nem tudom, mi vár rám, most először érzem, hogy ez nem baj. Talán a szabadság ott kezdődik, amikor megengedjük magunknak, hogy hibázzunk. Talán az igazi értékem nem abban rejlik, hogy mások mit gondolnak rólam.

A zene gyönyörű. Szinte fáj, ahogy minden egyes dallam belém mar, összeszorítja a szívemet. A ballada szövege mintha rólam szólna, mintha minden sor nekem súgná: "Nézd, mi mindent elvesztettél, és talán soha nem lesz tiéd." Az ifjú párt figyelem. Ahogy egymásra néznek, mintha csak a sors mindig is össze akarta volna boronálni őket. Egy pillanatra elfog a féltékenység. Vajon nekem lesz-e valaha pasim? Egy férfi, aki így szeret, aki mellett végre teljesnek érezhetem magam? Vagy Javier után tényleg nincs több esélyem?

A bokámat szorító nyomkövető hidege visszahúz a valóságba. Egy apró bilincs, ami mindig emlékeztet arra, hol van a helyem. Holnap vissza kell mennem a rehabra. Már csak egy hét van hátra, és végre kiengednek. Csak ma kaptam kimenőt, de olyan érzés, mintha valójában sosem engedtek volna ki igazán. Egy futó gondolat átsuhan az agyamon – mi lenne, ha megszöknék? Mi lenne, ha csak futnék, amíg el nem felejtem az egész életemet? De azonnal visszahúzom magam. Nem lehet. Nem tehetem. A bokámon lévő nyomkövető hűvös szorítása mindig ott lesz, hogy emlékeztessen a határaimra.

Dorina váratlanul megragadja a kezem. Megijedek, ahogy kiránt a gondolataim közül.

– Gyere, Barbi! Táncolj velem! – mondja, és már húz is fel a székről.

– Nem, Dorina, én nem… csak akkor, ha… – próbálom megmagyarázni, hogy miért nem akarok a táncparkett közelébe sem menni, de őt nem érdekli. Nem vár választ. Egy pillanat alatt a parkett közepére húz, a fények és a zenélő emberek gyűrűjébe.

Lábaim ólomsúlyúak, ahogy ott állok, próbálok mosolyt erőltetni magamra. Nem megy. A táncolók között forgolódva mindenhol emlékekbe ütközöm. Javier szemei villannak be, ahogy egykor rám nézett. A kezének érintése, amitől úgy éreztem, mintha az egész világ az enyém lenne, és most mégis úgy érzem, mintha megfosztott volna mindentől.

Dorina nem engedi el a kezem. Össze-vissza forgat és rángat engem, miközben erőltetett nevetéssel próbálom leplezni a zavaromat. Az ő életében talán nincs szenvedés, vagy ha volt is, már elengedte. Talán ő tudja, hogyan kell egyszerűen csak létezni, nevetni, táncolni. Egy röpke pillanatig próbálom én is elhinni, hogy ez lehetséges, hogy most, itt a táncparkett közepén, egy boldog pillanatot megérdemlek. De amikor a bokámra pillantok. A nyomkövető ott van. Még mindig. És vele együtt minden, amit sosem tudok magam mögött hagyni.

Dorina pörög mellettem, nevet, de én egyre távolabb érzem magam mindentől. A zene túl hangos, a fények túl élesek, és a nevetések olyan irritálóak, hogy kezdek kiborulni ettől az egésztől. Próbálok lépést tartani, de hamar rájövök, hogy nem megy. Nem is akarom igazán. Megállok, és csak figyelem, ahogy körülöttem mindenki szórakozik. Az egész helyzet valahogy túl idegen.

– Dorina, bocs, ki kell szellőztetnem a fejem – motyogom, és mielőtt válaszolhatna, elindulok a kijárat felé. Nem nézek hátra.

A cipőm talpa koppan az aszfalton, a zaj ütemesen kíséri a gondolataimat. Talán az a baj, hogy túl sokat gondolkodom. Mindig mérlegelek. Miért nem tudok egyszerűen csak... élni? De hogyan is tudnék? Minden apró döntésben ott van a múlt árnya. Az a sok elrontott kapcsolat, az a sok kimondatlan szó, a félelem attól, hogy megint elrontok valamit. Dorinával nem akarom elrontani. Nem akarom, hogy ő is csak egy emlék legyen. De akkor miért érzem úgy, hogy most is menekülök előle?

Megállok, és összekulcsolom a kezem. Az ujjaim fagyosak, de a hideg legalább észhez térít. Miért ilyen nehéz? Miért nem tudom egyszerűen kimondani azt, amit érzek? Vagy talán az a gond, hogy magam sem tudom, mit érzek? Mintha két hang viaskodna bennem: az egyik azt súgja, menjek vissza, nézzek Dorina szemébe, és mondjam el neki az igazat. A másik... nos, a másik inkább arra késztet, hogy meneküljek. De meddig lehet futni? Valójában menekülhetek örökké? Mert ha igen, akkor az egész csak egy végtelen körforgás, amiből nem tudok kiszállni. Vagy talán nem is akarok?

☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆

A plafont bámulom. Fehér, rideg, már-már vakítóan steril. Az orromban még mindig érzem a fertőtlenítő szagát, ami itt mindent beleng, mintha minden emléket és nyomot eltüntetne. De az én fejemből nem tudják kisikálni a múlt éjszaka képeit.

Mert emlékszem. Minden egyes részletre.

A hangzavar, az alkohol íze a számban, az izzadság a bőrömön. A színes fények, amik a szemem előtt ugráltak, mintha a világ egy kaleidoszkóp lenne, amit valaki folyamatosan pörget. A nevetések, a sikolyok, és a sötétben megbúvó pillanatok, amikor azt hittem, hogy minden kontroll az én kezemben van. De persze nem volt. Soha nem volt.

Aztán a semmiből előbukkantak a zsaruk.

És most itt vagyok. Egy ágyban, aminek a matraca keményebb, mint az életem. Az elvonón. Nem először. Az emberek azt hiszik, hogy ez egyfajta megváltás, hogy aki ide bekerül, az automatikusan új lapot kezdhet. De nem így működik. Az élet nem töröl, csak egymásra halmozza a hibákat, mintha egy vastag réteget kenne minden döntésedre. Az én rétegem már szinte áttörhetetlen.

Az éjjeliszekrényen egy pohár víz áll. A nővér hozta, talán órákkal ezelőtt, de hozzá sem nyúltam. Nem tudom, miért. Talán azért, mert ha iszom, akkor jobban érzem majd magam. És nem akarom jobban érezni magam. Még nem. Ezt ki kell érdemelnem.

Pár hete még máshogy gondoltam. Akkor azt hittem, hogy az élet csak egy hosszú buli, és ha elég ügyes vagy, minden bajt elkerülhetsz. Nem számítottam arra, hogy az a buli véget ér. Hogy a pohár tartalma a padlón végzi, hogy valaki kiabál, hogy meneküljenek a közelemből, mert veszélyes vagyok. Nem számítottam arra, hogy a média is ott lesz. Arra sem, hogy a legjobb barátnőm arcán könnyek lesznek.

Azt is tudom, hogy beszélnem kell az orvossal, hogy felteszi majd a kérdéseit, és én megpróbálom elmondani, hogy most más lesz. Hogy tényleg meg akarok változni. De tényleg meg akarok? Vagy csak ezt kell mondanom, hogy mindenki békén hagyjon? A gondolatok folyamatosan kavarognak, mintha valami szakadatlan zajt hallanék a fejemben. A kezem megremeg, amikor megpróbálom megfogni a poharat. Hűvös a víz, ahogy a torkomhoz ér. Talán ez az első jó dolog, amit napok óta érzek.

Egy sóhaj szakad ki belőlem, és vissza dőlök az ágyra. Egyedül vagyok, és a magány csendje nehezebb, mint bármi más. Vajon mi lesz, ha kijutok innen? Vajon visszaesem, mint mindig? Vagy képes leszek végre nem csak túlélni, hanem élni is?

Oldalra nyúlok, és kiveszem a párnám alól a borítékot. Megfogom, és még jobban szemügyre veszem. Még ki sem bontottam, de nem is kell. Tudom, hogy mi ez. Mátyás, a bátyám, hamarosan megnősül. Feleségül veszi Valériát, az élete szerelmét, a lelkitársát. Ez a lagzi nem csak a boldogságáról szól. Én tudom, hogy mit jelent valójában. Mátyás mindig is menekülni próbált. Amikor Anyánk meghalt, Apa próbált közelebb kerülni hozzá – nem szeretetből, hanem hogy bevonja a sötét üzleteibe. Matyi ezt azonnal felismerte, és ellenszegült. Évek óta egymás ellen feszültek emiatt, és tavaly eljutottak arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút. Egymásra rántották a fegyvert. Ott álltak egymással szemben, a szoba tele volt dühvel, fájdalommal és kimondatlan szavakkal.

 Végül Matyi letette a pisztolyt, és azt mondta Apánknak, hogy soha többé nem akarja ezt az egészet. És kilépett abból a világból. Apa nem akarta elfogadni, harcolt ellene, de végül kénytelen volt belátni: a fia döntött. Ez az esküvő a szabadságról szól. Arról, hogy Mátyás végre maga mögött hagyta azt az életet, amit sosem kért, és megtalálta a helyét Valéria mellett.

Én viszont egyedül maradtam Apámmal. Próbálom túlélni a hóbortjait, a kiszámíthatatlan haragkitöréseit, és a kaszinós éjszakákat, amikor órákra eltűnik. Ez az élet maga a káosz, de belül már rég eldöntöttem valamit: ha kijövök a rehabról, véget vetek ennek. Megváltoztatom az életemet, bármi áron.

– Barbi! Merre vagy? – szól egy hang, és amikor felülök, meglátom Kornélt, a felügyelőmet. Istenem, ez a pasi folyton a nyomomban van. Nem léphetek egy métert anélkül, hogy ne bukkanna fel, mint valami árnyék. Ha csak egy kicsit is messzebbre kerülök, máris utánam lohol. Mintha attól félne, hogy egy szempillantás alatt megszököm a rehabról, bár nyomkövetővel a lábamon elég nehéz lenne…

Nem mintha lenne hová mennem. Egész végig itt voltam a szobámban…

De ez az egész már így is elég nyomasztó. Kornél talán jó szándékú, de a jelenléte állandó emlékeztető arra, hogy most milyen mélyre süllyedtem. Minden alkalommal, amikor a nevemet kiáltja, csak arra gondolok, hogy ennek véget kell érnie. Hogy egyszer, ha mindez mögöttem lesz, soha többé nem kell testőr.

Már nem akarok senkit, aki vigyáz rám. Nem akarok börtönt, még akkor sem, ha ez a börtön segít. A saját szabályaim szerint akarok élni, nem úgy, mint valami veszélyes állat, akit figyelni kell, nehogy elszabaduljon. Kornél persze nem tudja, hogy ezt gondolom. Ahogy közelebb ér, csak biccentek neki. Ő pedig megáll, karba tett kézzel, és egy pillanatra úgy néz rám, mintha tényleg értene valamit belőlem. – Barbi, minden oké? Nemsokára takarodó – emlékeztet Kornél, a hangja tárgyilagos, de valahol mélyen megbújik benne valami, amit talán törődésnek hívnék. Talán.

Tudom, hogyan zajlik ez. Este tizenegyre mindenkinek a szobájában kell lennie, a gyógyszereket percre pontosan be kell venni, én pedig megpróbálok elaludni. A holnap pedig pontosan olyan lesz, mint a többi nap: csoportos foglalkozás, ahol mindenki egymás után, szabályos rendben teríti ki az életét a közös asztalra, mintha csak egy színházi próbán lennénk. És én? Én csak bámulok magam elé, próbálok kimaradni az egészből.

Nem válaszolok rögtön. Csak bólintok egyet, hogy Kornél megkapja a látszólagos nyugalmát. Ő nem tudja, hogy belül ordítok. Nem tudja, milyen érzés nap mint nap ebben a zárt körforgásban élni, mintha az idő nem lenne más, csak egy végtelenített szalag, ami újra és újra ugyanoda teker vissza.

Mégis, tartanom kell magam. Mert nem akarok visszanézni, és látni, hogy mindez hiábavaló volt. Véget akarok vetni a múltam súlyának, és végre lépni egyet előre. A kálvária egyszer véget ér. Csak ki kell tartanom addig.

Hamarosan megjelenik Wattpad-en! 😃 2024. december 24.-én jön a harmadik fejezet. 2025 januárban pedig az összes fejezet! 😉

Addig kövess be Wattpad-en: https://www.wattpad.com/user/KlaudiaSomi