A Fekete Csipke 20. fejezet

A vágyak szállodája

– Nézzétek! Az ott egy régi szálloda! – mutat az egyik épület irányába Mark.

Benettel balra fordítjuk a fejünket, és tátott szájjal meredünk rá.

– Azta! Nagyon jól ráéreztél! – dicsérem meg.

Útközben megbeszéltük, hogy megállunk valahol pihenni. Holnap reggel folytatjuk az utunkat, amikor kivilágosodik.

– Már épp ideje volt! – ásít fel Benett, és hátranéz rám. – Te nem vagy fáradt?

Megvonom a vállamat.

– Még nem, inkább csak kimerült vagyok, de még bírom – vigyorgok rá.

Ahogy megérkezünk a szállodához, mély levegőt veszek, és megpróbálom elnyomni a borzongást, ami végigfut rajtam. Az épület ódon falai szinte átjárnak a kísérteties csenddel. Az ablakok sötétek, és a vastag, nehéz faajtó csak félig van bezárva, mintha várná, hogy valaki belépjen rajta. Mark és Benett velem vannak, mindketten ugyanazt a furcsa, megmagyarázhatatlan érzést sugározzák. Egy pillanatra visszanézek rájuk, majd belépek, és azonnal megcsap a hely múltjának illata: egy keverék a régi fabútorok és a valaha itt keringő parfümök elegyéből.Egyre beljebb lépek, és meglepve látom, hogy az elhanyagoltság ellenére minden tökéletes rendben van. A recepciónál állok meg először. Az ujjamat végighúzom a pulton, lassan, szinte félve, hogy majd ragadni fog a kosztól, de nincs ott egy szemernyi por sem. Mintha valaki éjjel-nappal tisztán tartaná a helyet, holott a rozsdásodó csillár és a kopott falak arról árulkodnak, hogy már évek óta senki sem járt itt.

– Nézzétek! Ez valaha egy luxuslakosztály volt! – hallom Benett hangját, ahogy izgatottan szól ki a lépcső tetejéről. Markra nézek, látom az érdeklődést és az enyhe feszültséget a szemében, ugyanazt, amit én is érzek. Néma egyetértésben elindulunk a lépcső felé, lassú léptekkel haladva felfelé. Minden lépcsőfok reccsen egy kicsit, mintha az idő terhe alatt roskadozna. A felfüggesztett csillár fény nélkül lóg fölöttünk, de a hold fénye épp elég ahhoz, hogy megcsillanjon rajta, felfedve kopottas eleganciáját. Könnyű elképzelni, hogy fénykorában ez a kristálycsillár ragyogott, minden szikrája a pazar estélyek pompáját tükrözte vissza.

Felérünk az emeletre, és megállunk egy pillanatra. A csend szinte fojtogató, körbeölel minket, csak Mark lélegzetvétele töri meg az éjjeli némaságot.

–Merre vagy, Ben? - kérdezi Mark.

–Itt vagyok! - hallatszik Benett hangja egy közeli ajtó mögül. Mark int, hogy előre menjek. Az ajtó hatalmas, nehéz, és tárva-nyitva vár minket, mintha csak a vendégeit hívná vissza. Belépek, és látom, hogy Benett épp akkor rántja le az egyik kanapéról a lepedőt, ami lassan hullik a földre.

–Ezt a szállodát valaha el akarták adni, de végül nem sikerült - mondja Benett, és egy hanyag mozdulattal elengedi a lepedőt, ami a lábunk elé gyűrődik. Minden részlet, amit látok, elárulja a hely múltját. A bársonyfüggönyök kopottak, de a mélyvörös színük még mindig hűen tükrözi a régi fényt. Az aranyozott tükrök sarkaiban enyhe rozsdásodás látható, de a tükrök még most is visszaverik a hold halvány ragyogását.

A tekintetem egy zongorára téved, ami a szoba túlsó sarkában áll. Fekete lakkozása már megkopott, de a hangszer még mindig olyan tekintélyt sugall, ami azonnal magával ragad. Lassan közelebb lépek, és egy ujjal megérintem az egyik billentyűt. A hang tisztán, meglepően erőteljesen csendül fel, mintha valaki minden nap gondosan ápolná a zongorát, bár tudom, hogy senki nem járt itt régóta.

Megköszörülöm a torkom, és helyet foglalok a zongora előtt. Lassan elkezdek játszani egy dallamot, egy melankolikus, elfeledett dalt, ami valahonnan mélyről tör elő. A dallam kitölti a szobát, körülöleli mindhármunkat, mintha a szálloda is életre kelne a zene hallatán. Érzem, hogy Benett és Mark leülnek mellém, mindketten elmerülve a pillanat varázsában. Mark csendesen beszáll a játékba, ujjai könnyedén követik az enyémeket, és ahogy együtt játszunk, egy szinte természetfeletti harmónia születik meg, ami rövid időre életre kelti az egész helyet. Miután véget ér a dal, először Mark felé hajolok, és megcsókoljuk egymást. A férfi megérinti az arcomat, és gyengéden viszonozza a csókot. Majd elfordulok tőle, és Benett ajkaira tapasztom a számat. A férfi a nyelvével játszadozik, miközben erősen beletúr a hajamba. Addig Mark elkezdi a nyakamat végig szántani a szájával. Halkan felnyögök és rájövök, hogy mennyire jó érzés ez. Mark követelőzve visszatér hozzám, és ott folytatjuk a csókot, ahol abbahagytuk. Benett pedig gyengéden a vállamba harap, majd a mellemhez ér, és jól belemarkol. Enyhe remegés fut végig a testemen, és érzem, hogy lassan elgyengülök. Mark lehámozza a vállamról a ruhám pántját, és az öccse példáját követve belecsókol a vállamba. Addig Benett forró, és rabul ejtő ajkát máris rám tapasztja. Néha bele-beleharap a húsos számba, majd érzem, hogy enyhén kiserken a vér is. Egyre szaporábban, és nehezebben veszem a levegőt, ahogy Benett belém nyomja a nyelvét. Csak nehezen tudom megállni, hogy fel ne nyögjek. A levegő egyre sűrűbb és nehezebb. Ezután Benett a kezébe fogja az arcomat, és ezt mondja:

–Annyira akarlak Elina! Itt és most!–nyöszörgi két csók között, majd a mellemhez hajol, és erőteljesen szívogatni kezdi. Mark pedig a fülemet kényezteti, közben szépen lassan lesiklik a keze az ölemhez. Benett követi Mark mozdulatait, de a saját, kiszámíthatatlan módján: érezni lehet, hogy valamiféle türelmetlen vágy feszíti őt. Ahogy közelebb hajol, ajkai forrók, és szinte uralják minden gondolatomat. 

Majd az egyikük ujjai lassan, óvatosan elidőznek a derekam körül, finom nyomással közelebb húznak, míg a másikuk tenyere a hátam vonalán siklik végig, mintha minden apró rezdülésemet érezni akarnák. Egy pillanatig csak hagyom, hogy vezessenek; érzem, ahogy egy-egy finom érintés az oldalam mentén tovább csúszik, végigsimít a csípőm vonalán, és minden mozdulattal valami mély, szinte földöntúli lágyságot hagy maga után. A légzésem szinkronba kerül az övékkel, és abban a percben eggyé olvadunk. Benett rám néz és perverz mosoly ül ki az arcára.

–Nézzük meddig bírod!–lenyúl a bugyimhoz, és becsúsztatja a kezét. Hirtelen felszisszenek a hideg érintéstől, majd körözni kezd az ujjaival. Érzem, hogy máris lüktetni kezdek, és egyre forróbbá válik a helyzet. Egyre nedvesebbé és sikamlóssá kezdek válni. Az agyam kikapcsol, és csak Benettre koncentrálok. Mark pedig továbbra is a mellemet szopogatja. Önkéntelenül a nyakához érek, és még közelebb húzom magamhoz. A férfi felmordul a vágytól, és érzem rajta, hogy ennél többet akar.

Mint én.

–Ne hagyjátok abba!–kiáltok fel.

Benett ujjai továbbra is dolgoznak bennem, kezét néha felvátja a nyelve. Néha mindkettőt egyszerre veti be, én pedig kábulatba esem a vágytól. Mark közben feláll és leveszi magáról a fekete hosszú ujjú ingjét. Ledobja a földre, majd lehúzza magáról a nadrágját is. Benett most a szájával elégít ki, én pedig egyre jobban kezdem elveszíteni a kontrollt. Mark szélesen elmosolyodik, és közelebb lép. Megfogja az állam, majd megcsókol. Ezután leül az egyik székre. Szétteszi a lábait, és felénk int.

–Gyertek ide!

Benett felnéz rám, majd lassan feláll. Előrenyújtja a kezét, én pedig habozás nélkül elfogadom. Markhoz sétálunk és megállok előtte. A férfi tekintete sötét és élénk. Látom benne az éhség és a vágy keverékét. Vajon most mit fog tenni?

És akkor az ölébe mutat.

–Lovagolj meg!

Nem ellenkezem. Lassan közelebb lépek, mire Mark szemforgatva felmordul és határozottan elkapja a karomat. Közelebb hajol hozzám, ujjai finoman siklanak lefelé a karomon, végigsimítva egészen a kézfejemig. Benett eközben halkan, szinte hangtalanul közelít. A mozdulatai szinkronba kerülnek Markéival, mintha hallgatólagos egyetértés lenne közöttük, mégis mindketten teljes figyelmüket rám fordítják. Érzem a kettőjük között vibráló energiát, ami egyre erősebben von magába.

Lassan ráereszkedem Markra. Az érzés szinte isteni, és bár korábban is átéltem már hasonlót, most mégis újdonságként hat rám. Benett pedig letérdel elém, és elkezd nyalni. Közelebb hajolok Markhoz és érzékien megcsókolom. A nyelvemmel körülfogom az övét. Úgy érzem mindjárt közeleg a vég, és a csúcsra fogok jutni. Nem tudom hogyan fogom visszafogni magam. Minden izmom összerándul, és próbálom visszafojtani a nyögést. Néha azért felszakad egy-egy hangosabb sóhaj.

–Még ne élvezz el, Elina–utasít Mark, majd gyengéden meghúzza a hajamat, míg a fejem hátra nem csuklik és szabaddá válik a nyakam. Mark azonnal belecsókol, közben időnként belemordul, mintha ő is közeledne a csúcshoz. És ez a hang annyira felizgat, hogy automatikusan elkezdek tekeregni Mark ölében. Benett pedig erősen belemarkol a csípőmbe, és megállítja a mozdulatot.

–Ó, istenem! Én ezt nem fogom tovább bírni!–mormolom. Mark megfogja az államat, és maga felé fordítja a fejemet. A nyelvével azonnal behatol a számba, közben érzem, hogy Benett egyre jobban az önkívület felé sodor engem.

– Mindjárt elmegyek! – kiált fel Mark, és ahogy kimondja, vele együtt esem szét az extázisban.

Hatalmas kéj söpör végig a testemen, miközben hangosan felkiáltok. Úgy érzem, mintha a lelkem egy pillanatra elhagyna engem. Mark egyre mélyebben hatol belém, és kikényszeríti belőlem az utolsó nyögést, ahogy elmegy bennem. Én pedig továbbra is repülök a mennyország felé. Benett a számban matat a nyelvével, és lassan elhúzódik tőlem. Mark pedig végig simit a mellemen, és belecsíp a mellbimbómba. Hangosan felnyögök az enyhe fájdalomtól, majd Benettre pillantok.

– Ez valami… Eszméletlen volt… – mondom elhaló hangon, ahogy lassan kifújom a levegőt. Minden izom a testemben elernyed, és érzem, hogy az utolsó csepp erőm is elhagy. A szívverésem halkul, az érzékeim tompulnak. Minden, amit látok, lassan kezd elmosódni és egybeolvadni a sötétséggel. Még egy utolsó pillanatig érzékelem a környezetem, majd teljesen eluralkodik rajtam a sötétség.

 Elájulok.

Kicsivel később magamhoz térek, és lassan felismerem, hogy a kanapén fekszem. Óvatosan felülök, kicsit még kábán érzem magam, majd körülnézek. Mark és Benett sehol. Mi történhetett, vajon merre lehetnek?

– Mark? Benett? – hívom őket halkan, de a csend egyre fülsüketítőbb. A lábaimat leengedem a földre, a szőnyeg puhasága kissé megnyugtat. Felkelek, és körbenézek a helyiségben.

A szemem megakad az egyik ajtón. Az a hatalmas, mennyezetig érő ajtó épp csak résnyire van nyitva, mintha valaki sietve távozott volna rajta. Óvatosan odalépek, megfogom a kilincset, és lassan beljebb tolom az ajtót. Ahogy jobban szétnézek, megpillantom a kerti részt. Benett ott áll az erkélyen, éppen cigizik, és a távolba réved. Kilépek, hogy szóljak neki, és ekkor oldalra nézve megpillantom Markot – az orrából vér szivárog.

Elakad a lélegzetem. Ezek tényleg összeverekedtek miattam? Döbbenettel lépek közelebb hozzájuk, és megpróbálom megérteni, mi folyik itt.

– Mi történt itt? – kérdezem, szigorúan pillantva mindkettőjükre.

Mark felhorkant, majd dühösen Benett felé biccent. – Benett nem bír magával – mondja szinte vádaskodva.

Benett erre azonnal reagál, szemében düh villan, és keményen visszavág: – Nem igaz! Te jöttél nekem, és próbáltál behúzni egyet, mert azt mondtad, soha többé nem akarsz… – egy pillanatra megáll, majd élesen folytatja. – …nem akarsz édeshármast. Mintha nem vettél volna részt már egy párban ezelőtt is!

Szavai csengenek a levegőben, és én döbbenten pislogok. Nem bírok megszólalni, aztán végül csak kinyögöm: – Tessék?

A hangom meglepően magasra szökik a döbbenettől. Szóval nem én vagyok az első, akivel csinálták ezt?

Mark idegesen megköszörüli a torkát, láthatóan próbálja összeszedni magát. Érzem, hogy készül valamire, mintha magyarázkodni akarna, de mielőtt megszólalhatna, Benett megelőzi:

– Anabelle volt az első nő. Mivel annyira ragaszkodott Markhoz– hallom a hangjában a keserűséget.

Automatikusan a szívem fölé kapok, a mellkasom összeszorul, és kapkodni kezdek a levegőért, mintha valami láthatatlan erő folytogatna. Anabelle. Benett volt menyasszonya. Miért most kell ezt hallanom? A gondolataim zűrzavarában próbálok rendet tenni, de a pánik lassan teljesen eluralkodik rajtam.

– Elina… – hallom Mark hangját, majd Benettét is, ahogy ijedten eldobja a cigicsikket. A következő pillanatban mindketten felém sietnek, de már késő. A térdeim megremegnek, és tehetetlenül rogyok a földre. Majd védekezően magam elé húzom a kezem.

– Egy lépést se tovább! – figyelmeztetem őket, és a hangom élesebb, mint valaha. A fiúk azonnal megdermednek, és kérdőn, talán kissé meglepetten néznek rám, de egyáltalán nem érdekel. Nem akarom, hogy hozzám érjenek. Most nem bírnám elviselni az érintésüket, a közelségüket. Ezt az egészet… ezt az új információt fel kell dolgoznom.

Érzem, hogy szinte minden energiám elszállt, mintha teljesen kiszívott volna a felismerés. Túl kimerült vagyok, hogy egyáltalán megpróbáljak vitatkozni. Benett és Mark mozdulatlanul állnak előttem, a tekintetük rajtam pihen, de szándékosan kerülöm a pillantásukat. Inkább a tenyerembe temetem az arcom, és lassan, mélyeket lélegzek, próbálom visszanyerni az irányítást a gondolataim felett. Az elmém zűrzavara egy pillanatra elcsendesedik, és csak a légzésemre koncentrálok.

El kell rendeznem ezt magamban.

Lassan, de határozottan felkelek a földről, és elindulok a lépcső irányába. Egyetlen szót sem szólok, csak némán hátat fordítok nekik.

– Elina! – hallom, hogy Benett utánam szól, de azt is hallom, ahogy Mark visszafogja. – Ne menj! Hagyjuk magára – mormogja halkan, és most először érzem azt, hogy hálás vagyok ezért. Nem követnek.

Megfogom a lépcső korlátját, és próbálom megállni, hogy ne nézzek vissza. Az akaratom gyenge, szinte húz valami feléjük, de végül mégis megteszem, egy utolsó pillantást vetek rájuk. Mindkettejük arcán ott van a bűnbánat és a csalódottság árnyéka, amitől valami mélyen bennem összetörik. Érzem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, de nem törlöm le. Nincs már erőm palástolni az érzéseimet.

Végül lassan felemelem a fejem, egy halvány, méltóságteljes gesztussal, majd eltökélten otthagyom őket. Találok egy szobát, és bemegyek. Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, alig bírom visszatartani a sírást. Ledobom magam az ágyra, és az egyik párnát magamhoz szorítom, mintha attól remélnék vigaszt vagy menedéket. Szorítom, olyan erővel, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, teljesen összeroppanok. A könnyek végigcsorognak az arcomon, és hamarosan halkan, elfojtottan sírok, a párnába temetve minden keserűségemet.

Az érzelmeim összevissza kavarognak, akár egy vihar, amiben elvesztem. Most mégis mit tegyek? Kit válasszak? Hiszen Benett és Mark mindketten különlegesek számomra, mindketten annyira… túl jók nekem. De mégis, hogy választhatnék? Hogyan döntenék, mikor már az egész helyzetet megkavartuk?

A gondolat, hogy miattam harcolhatnak, egyre jobban nyomaszt. Talán tényleg kirobbantottam köztük egy háborút? Hiszen Mark vérző orra elég árulkodó volt, és Benett... még mindig látom magam előtt azt a dühös, zavarodott tekintetét, ahogy cigizett az erkélyen. Egy részem azt kívánja, bár ne ismerném őket, bár ne lennék az oka ennek a feszültségnek.

A párnába fúrom az arcomat, próbálom elcsitítani a sírásom, de a szívemben kavargó érzelmek nem hagynak nyugodni. Szégyen, fájdalom, és egy furcsa, lüktető remény, amitől még jobban összezavarodom. Annyira elfáradok a sok sírástól, hogy végül elalszom.