A Fekete Csipke 32. fejezet

Az ölelés árnyékában

Mielőtt jobban belemerülök a nagy partizásba, érzem, hogy egyre jobban szédülök. Megragadom az egyik asztal szélét, hogy stabilan álljak, de a lábaim remegnek. Aztán megbotlom. Mark karjaiban találom magam. A jelenlétének súlya szinte éget, a parfümjének fűszeres illata azonnal körülölel. Pont a svédasztal előtt történik az egész, mintha minden vendég minket bámulna. Az arcom lángol, a szégyen megbénít, és alig merem ráemelni a tekintetemet.

Mark szélesen elmosolyodik, az a fajta mosoly, amitől egyszerre érzem magam biztonságban és veszélyben.

– Esetleg túl sok volt a bor? – kérdezi lágyan, a szavai inkább játékosak, mint ítélkezők.

Nagyot nyelek, és igyekszem eltávolodni az öleléséből. Az érintése túl sok nekem. A szívem olyan gyorsan ver, hogy attól félek, kiugrik a mellkasomból. Nem értem miért érzem ezt.

– Inkább hagyjuk – mondom gyorsan, kerülve a tekintetét. A hangom remeg, ahogy elindulok kifelé a teremből.

A sötét folyosó hívógatónak tűnik, és minden porcikám azt akarja, hogy minél távolabb legyek tőle. Mark azonban nem hagyja ennyiben.

– Elina! Várj! Most meg hová mész? – kiált utánam, a hangja meglepően komoly.

A lábaimat gyorsabban mozgatom, de a szoba túl nagy, a kijárat pedig túl messze van. Minden lépéssel egyre nehezebb visszafogni a gondolataimat. Nem akarok vele beszélni. Nem akarok szembenézni azzal, amit már úgyis tud: valami megváltozott bennem. Ha a szemébe nézek, biztosan mindent kikotyognék. A titkot, amit minden erőmmel őrizni próbálok.

A babát.

A kijárathoz érve érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnám magam. Mark lépései egyre közelebb érnek, a cipője kemény talajon koppanása egyre hangosabb.

– Elina, állj meg! – hallom mögöttem. A hangja most már nem kér, hanem követel.

Megtorpanok. Nem tudom, miért teszem, de a lábaim egyszerűen nem mozdulnak tovább. A kezem ökölbe szorul, és érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Nem fordulok meg. 

– Miért menekülsz előlem? – kérdezi, amikor utolér. A hangja most már nem csak dühös, hanem valami más is van benne, amitől a gyomrom összerándul.

Halkan szólalok meg, még mindig háttal neki. – Hagyj békén, Mark. Kérlek.

De tudom, hogy nem fog. Mark nem az a férfi, aki engedi, hogy bárki egyszerűen kisétáljon az életéből. A férfi gyengéden megérinti a vállamat, és lassan maga felé fordít. A tekintete komoly, zavarodott, és a szemeiben ott van az a nyers őszinteség, amitől mindig leblokkolok. Nem tudok elbújni előle.

– Elina, kérlek, mondd meg, mi a baj? – szólal meg halkan, szinte suttogva, de a hangja mégis határozottan áthatol a zene és a beszélgetések zaján. – Olyan hirtelen megváltozott a hangulatod... Én... nem értelek. Megbántottalak?

Óvatosan felnézek rá, és a tekintetét fürkészem. Hogy mondhatnám el neki, hogy nem ő bántott meg, hanem én félek attól, hogy amit teszek, az fogja őt bántani? Nyelek egyet, de a szavak még mindig nem jönnek könnyen. A torkom kiszárad, a szívem meg vadul dobog, mintha figyelmeztetni akarna, hogy mindjárt el fogom mondani a legnagyobb titkomat.

– Nem bántottál meg – mondom végül, de a hangom olyan halk, hogy még én is alig hallom. A pillantásom elfordul róla, mert ha tovább nézek abba a sötét, kutató tekintetbe, nem lesz menekvés.

Mark közelebb hajol, annyira, hogy érzem a testéből áradó forróságot. – Akkor miért érzed magad ilyen távol tőlem? Elina, próbállak megérteni, de hogyan érthetnélek, ha falakat emelsz körém? Hogy akarod, hogy lássalak, ha nem engeded, hogy belenézzek a szemedbe?– Erre lágyan megérinti az államat, és gyengéden felszegi.

A szívem belesajdul a gondolatba, amit próbálok elnyomni magamban. Ha elmondom neki, hogy terhes vagyok, minden megváltozik. Az életünk, az ő élete is. Mi van, ha ő nem akarja? Mi van, ha úgy érzi, hogy ezzel lerombolok valamit, amit talán soha nem is akartunk igazán felépíteni? Egy pillanatig küzdök magammal. Aztán halkan felsóhajtok, és próbálok távolabb lépni tőle, de Mark nem enged. Az ujjai gyengéden tartanak, miközben az érintése perzseli a bőrömet. 

– Félek – bukik ki belőlem, mielőtt meg tudnám állítani.

Mark szemei összeszűkülnek, az arckifejezése megkeményedik, de nem a haragtól, inkább a törődéstől. – Mitől félsz, Elina? Én... bármi is legyen, segítek neked. Tudod, hogy melletted állok, igaz?

Az őszinte, aggódó hangja szinte összetör belülről. Hogy lehet valaki ennyire törődő, ennyire önzetlen, amikor fogalma sincs, milyen súlyos dolog áll előttünk? Az ajkaim megremegnek, és érzem, hogy a könnyek forró lávaként gyűlnek össze a szemem sarkában. Próbálom visszatartani őket, de a levegő is súlyosnak tűnik, mintha minden lélegzetvétellel csak még inkább összeroppantana. Mark arca homályossá válik, a látóterem szűkül, de az ujjai, amelyek még mindig az állam alatt pihennek. Úgy reszketek a félelemtől, mint a nyárfalevél.

– Nem tudod... nem érted... – suttogom, és megpróbálom kitépni magam a pillanatból, de a szavai utolérnek.

– Akkor magyarázd el. Bármi is van, együtt megoldjuk – mondja olyan hangon, amitől a szívem kettészakad.

– Tudod, én... Azt akarom mondani, hogy... – kezdek bele, de a szavak bennem rekednek, ahogy meglátom Benettet a folyosón. Összerezzenek, és Mark azonnal elengedi az államat, mintha a közelségünk tiltott lett volna. Az érintésének hiánya fájdalmasan hűvös, és azonnal zavarba jövök. Egy pillanatra sem tudom leplezni az arcomon átsuhanó pírt.

Benett közelebb lép, és karba tett kézzel áll elénk. A szeme egyikről a másikra ugrál, mintha próbálná megfejteni, mi történt köztünk az elmúlt másodpercekben.

– Hát ti? – kérdezi könnyed érdeklődéssel, de a hangjában ott bujkál valami árnyalatnyi gyanakvás.

Az ajkaimat szóra nyitnám, hogy valamit kitaláljak, hogy megmagyarázzam, de Mark gyorsabb.

– Elina rosszul van – vágja rá gondolkodás nélkül, a hangja higgadt és határozott.

Rémülten pillantok rá, de ő nyugodtan áll, mintha minden egyes szót gondosan kiszámított volna. A kijelentése valahogy mégis fájdalmasan egyszerű, mintha ezzel a hazugsággal próbálná elfedni mindazt, ami az imént történt. Az az igazság, hogy a rosszullétem azonnal elmúlt, ahogy elkezdtünk beszélgetni Markkal. Benett szemei összeszűkülnek, és egy pillanatra elgondolkodik. Aztán hozzám lép, a tekintetében olyan törődés van, amitől egyszerre érzem magam nyugodtnak és feszültnek.

– Jól vagy? – kérdezi halkan, szinte már gyengéden, miközben a kezét óvatosan a karomra helyezi. – Nem kellett volna ennyit innod. Vagy túl sokat ettél?

Zavartan elhúzom a karom, és próbálom rendbe szedni magam, de a testem reszket, és az elmém káoszban forog. Markra pillantok, aki még mindig ott áll, feszült arccal, de semmi mást nem árul el magáról. Az ajkait szorosan összezárja, mintha várná, hogy mit mondok.

– Csak egy kis friss levegőre volt szükségem – felelem végül gyenge mosollyal, ami még engem sem győz meg.

– Rendben, de  fel kéne menned a szobádba. Én is pont indulni készültem. Elvihetlek – ajánlja, és a hangjában ott van az a védelmező tónus, ami mindig is megkülönböztette őt Marktól.

Mark ekkor megrezdül, a mozdulat alig észrevehető, de én érzem a levegő változását.

– Nem hiszem, hogy szükség van rá – szólal meg végül hűvösen. – Én is el tudom kísérni.

Belekarolok Markba, és érzem, ahogy izmai feszülten megfeszülnek az inge alatt. Az ujjaim óvatosan kapaszkodnak belé, mintha ezzel próbálnám megnyugtatni magamat, de közben tudom, hogy ez csak egy újabb láncszem a kettejük közötti láthatatlan harcban. Ahogy elindulunk a lépcső felé, érzem Benett tekintetét a hátamon. Az a fajta forró pillantás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem nézek vissza, mert tudom, hogy most csak olaj lenne a tűzre.

Mark lassan lépked mellettem, a mozdulataiból árad a higgadtság, de a karjában ott van az a gyengéd szorítás, ami szavak nélkül is azt üzeni, hogy ő most itt van nekem. Mikor elérjük a lépcsőt, érzem, ahogy gyengéden megpaskolja a karomat, mintha ezzel akarna biztosítani arról, hogy minden rendben lesz. Furcsamód megnyugtató, még ha közben ott is vibrál a levegőben valami kimondatlan feszültség. Lassan lépkedünk fel a lépcsőn, és a csend, ami körülvesz minket, egyszerre nyomasztó és megnyugtató. Nem szólalok meg, és Mark sem erőlteti a beszélgetést. Mire felérünk a szobám ajtajához, finoman elengedem a karját, mintha csak attól tartanék, hogy túl sokáig tartom magam hozzá kötve, akkor elrabol.

– Köszönöm – mondom halkan, és próbálom kerülni a tekintetét, miközben a kilincsre teszem a kezem.

Mark bólint, de a szemei fürkészőn követnek, mintha csak azt várná, hogy mondjak még valamit. Nem teszem. Az ajtót becsuktam magam mögött, de valami nem stimmelt. Megkapaszkodtam a kilincsben, hogy ne essek össze, és próbáltam mély levegőt venni, de a hányinger eluralkodott rajtam. A testem magától mozdult, és kinyitva az ajtót, a szembe lévő fürdőszobába rohantam. Éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul, és a wc csészéhez érve, azonnal hányni kezdtem. Még párszor öklendeztem, majd végül abba maradt a hányás. A földön ülve reszketve kapaszkodtam a wc csésze oldalába. A hideg porcelán érintése mintha egy pillanatra visszahúzott volna a valóságba. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a könnyek kibuggyanjanak. Nem sírtam igazán, csak a feszültség tört fel bennem.

Egy halk lépés zaja törte meg a csendet. Megfordultam, és ott állt Mark. Az ajtóban állt, a szokásos zárkózott arckifejezésével, de a szemében valami más volt. Aggodalom, talán egy cseppnyi bűntudat, amit sosem mutatna ki nyíltan.

– Elina… – szólalt meg halkan, ahogy beljebb lépett. A hangja nyugodt volt, talán túlságosan is, mintha próbálta volna nem tetézni a helyzetet. – Jól vagy?

Közelebb lépett, és óvatosan megérintette a vállam. A keze meleg volt, és ez az apró gesztus valamiért megnyugtatott. Megárzom a fejem, és könnyes szemekkel nézek rá. Hálás vagyok, hogy itt van mellettem.

Mark lassan végighúzta a kezét a karomon, mintha csak biztosítani akarna róla, hogy itt van, és nem megy sehová. – Csak pihenj. Majd én vigyázok rád.

Hagytam, hogy a szavai elérjenek hozzám, de a gyengeségem és a helyzet miatti szégyenérzet nem engedte, hogy ránézzek. Csak bólintottam, miközben egy mély lélegzetet vettem. Éreztem, hogy a lábaim még mindig remegnek, és Mark óvatosan a hátamra helyezte a tenyerét.

– Gyere, menjünk vissza a szobádba –szólal meg gyengéden, majd felsegít és vissza támogat a szobámba.

Minden lépés nehéz volt, mintha valami sötét, láthatatlan súly nehezedett volna rám, amit nem tudtam lerázni. Amikor végre a szobámba értünk, a világ hirtelen egy kicsit nyugodtabbnak tűnt. Mark gyengéden letett az ágyra, és miközben leengedtem a fejem a párnára, egy pillanatra még megéreztem a meleg tenyerét az arcomon. Az érintése enyhe volt, mint egy ígéret, hogy nincs mitől félnem.

– Pihenj – suttogta, és mielőtt még bármit válaszolhattam volna, egy pillanatra elmosódott minden körülöttem. A fáradtság, amit egész nap cipeltem, egyszerre zúdult rám, és a szemeim lecsukódtak.

Az éjszaka közepén felriadok, és azonnal megérezem a hűvös levegőt, ami végig simít a bőrömön. A szobát halvány fények töltötték meg, ahogy a hold fénye beszűrődött az ablakon. Kábultan, de mégis éberen mozdultam, és amikor megpróbáltam felülni, rájöttem, hogy valaki fekszik mellettem. 

Mark.

A szívem egy pillanatra megállt. Ott feküdt mellettem, ráadásul félmeztelenül. A légzése egyenletes és nyugodt, szinte hallottam a mély sóhajait, és időnként felhorkant. Nem akartam megzavarni, de valami nem hagyott nyugodni. Felsóhajtottam, és óvatosan végighúztam az ujjaimat a férfi karján, amit épp hogy csak megérintettem, mintha azt próbáltam volna felfedezni. Minden egyes vonal, minden izom, minden apró mozdulat egy tökéletes egészet alkotott, amit nem tudtam megmagyarázni. A szája enyhén nyitva volt, ahogy egyenletesen lélegzett, és minden lélegzetvétel halk sóhajként szökött ki ajkai közül. Egy belső késztetést éreztem, hogy elmerüljek ebben az egyszerű, mégis tökéletes pillanatban. 

Amikor megmozdultam, észrevettem, hogy átkarolta a derekamat, mintha biztosítani akarna, hogy ott vagyok mellette. Az érintésétől melegség öntött el, de én tudtam, hogy most nem maradhatok így. Lassan, óvatosan próbáltam eltávolítani a karját magamról. Minden mozdulatot érzékenyen figyeltem, ahogy a kezét lefejtettem a derekamról, hogy végül kiszabaduljak. A testem forró volt, és minden egyes érintése még mindig ott égett a bőrömön.

Lassan elfordultam, a mozdulataim szándékosan óvatosak voltak, mintha attól félnék, hogy a legkisebb zaj is megtörné a törékeny csendet közöttünk. Lecsúsztam az ágyról, a talpam halkan súrolta a padlót. Az ujjaim a párna után nyúltak, hogy megigazítsam. Mark, aki eddig mélyen aludt, mintha valami titkos érzékszervvel érzékelte volna a mozdulatomat, félálomban, mégis határozottan elkapta a kezem. Az ujjaival erősen markolta a csuklómat, és mielőtt bármit tehettem volna, egyetlen mozdulattal visszarántott az ágyba.

– Nem mész sehova – suttogta halkan, a hangja még mindig álmos, de van benne valami, ami megállította a szívem egy pillanatra.

Az érintése egyszerre volt erőteljes és mégis gyengéd, mintha valami elfojtott vágyat akarna kifejezni, amit a tudat alatt próbált elnyomni. A pulzusom őrült ritmusban vert. Talán a riadalomtól, talán attól, hogy Mark megérintett – már magam sem tudtam megkülönböztetni. Egyetlen dologban voltam biztos: a testem azonnal reagált az érintésére. Mintha minden idegszálam egyszerre éledt volna fel, és egész végig csak őt kereste volna. Ahogy közelebb húzott, a csuklómon pihenő keze olyan volt, mint egy bilincs – nem hideg és kemény, hanem forró, élettel teli, és egyszerre tartott fogva és védett meg. A testem engedelmeskedett neki, még akkor is, amikor az elmém küzdött, hogy megtalálja a szavakat vagy a kifogásokat. De egyik sem sikerült. Beletörődve a helyzetbe, halkan felsóhajtottam. A levegő, amit kifújtam, mintha minden kétségemet és tehetetlenségemet magával vitte volna, még ha csak egy pillanatra is. Éreztem, ahogy a vállaim lassan ellazulnak, de a szívem zakatolása nem hagyott alább. Végül nagy nehezen álomra hajtottam a fejemet.

És abban reménykedtem, hogy Benett nem talál ránk így másnap reggel– egymás karjaiban feküdve. Ha meglátna minket, minden darabjaira hullana – az érzéseink, a titkaink, és mindaz, amit eddig a sötétség biztonságában rejtegettünk, kíméletlenül a felszínre törne.

Másnap reggel lassan kezdtem ébredezni. A tagjaim ólmos fáradtsága alatt nehéz volt megmozdulni. Az arcomon érződött a párna súlya, a hajam kócosan, rendezetlenül állt, mintha tegnap éjjel nem is aludtam volna. Lassan megdörzsöltem a szemem, próbáltam kitisztítani a homályt, ami körülölelt. És akkor éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Oldalra néztem, és láttam, hogy Mark elment innen. Miért nem ébredtem fel, amikor elment? Miért nem keltem fel mellette? A kérdések táncoltak a fejemben, és ahogy feltápászkodtam az ágyból, valami elérhetetlen szomorúságot éreztem, amit nehéz volt megmagyarázni.

Aztán valaki kopogtat az ajtón. Felkelek az ágyból, és az ajtóhoz megyek.Megragadtam a kilincset, miközben a lábam alatt a hideg padló érződött. Valami apró reszketés futott át rajtam, mint ha valami közeledne. Mikor kinyitottam az ajtót, senki sem állt ott. A folyosó üres volt, és kihalt. 

De akkor a szemem egy pillanatra megakadt. A lábamnál egyetlen szál vörös rózsa hevert a padlón. Egy pillanatra meglepődtem, mintha az egész világ lelassult volna, hogy csak én lássam meg. Felvettem a rózsát, és aztán gyengéden a mellkasomhoz emeltem. Az illata egyenesen az orromba hasított – édes, de nem elég édes ahhoz, hogy elfelejtsem a kérdést, ami már rég ébren tartott: vajon Mark tette ide ezt a rózsát? De hogy… hogyan? Mikor? És miért?

Visszamentem a szobámba, és bezárkóztam, majd neki támaszkodtam az ajtónak.Az elmémet még mindig elöntötte a zűrzavar, a szívem pedig képtelen volt megnyugodni. Vegyes érzések kavarogtak bennem, mintha a válaszok mind túl távoliak lettek volna ahhoz, hogy bármilyen értelmet találjak. A rózsát a komódomra helyeztem, és elindultam a szekrény irányába. Halk sóhajjal nyitottam ki a szekrény ajtaját. A választék zavarba ejtett. Egy pillanatra megálltam, ahogy végigfutottak rajtam a ruhák, és próbáltam nem engedni, hogy a tegnapi éjszaka hatása továbbra is rajtam maradjon.

A tükör előtt állva, lassan sikerült felöltöznöm, miközben próbáltam elnyomni Mark emlékét, de nem volt könnyű.