A Fekete Csipke 9. fejezet

Az új képesség

Felébredek, és égető érzést érzek a combomnál, mintha frissen tetováltak volna. Elkezdek mocorogni: lenyúlok, és megérintem a bőröm– csipkeszerű mintát érzek az ujjaim alatt. Azonnal felülök az ágyban, ledobom magamról a takarót, és a tükörhöz sietek. Közelebbről is megnézem, és meglepetten figyelem, ahogy a mintázat szinte életre kel a bőrömön. Ez valahogy egyszerre ijesztő és gyönyörű.
– Elina! – hallom Mark hangját, és gyorsan magamra kapok egy nadrágot meg egy inget.

– Tényleg nincs női ruházat nálatok? Jó lenne, ha nem a te ruháidat kellene hordani – motyogom, miközben cipőt húzok, és elindulok lefelé.
Ahogy leérek a lépcsőn, megcsap a reggeli illata, és ez különös módon megnyugtat. A konyhába érve látom, hogy Mark már tálal, és épp az asztalhoz ül. Nem nézek rá, csak a padlót bámulom, majd óvatosan felpillantok. Észreveszem, hogy kíváncsian fürkész, tekintete szinte vibrál a levegőben. Nyelek egyet, majd lassan az asztalhoz lépek, és leülök. Összekulcsolom a kezemet az ölemben, próbálom megőrizni a hidegvérem, miközben a tetoválás továbbra is lüktet a bőrömön, mintha emlékeztetni akarna valamire.
– Nos, mit kérsz? Van kalács, vaj, dzsem, vagy esetleg tükörtojás – sorolja, miközben már magának elvesz egy szelet kenyeret.
Szívem szerint felmennék és visszaaludnék. Haza akarok menni Brendonhoz, a közös vacsoránkra. Semmi kedvem Markkal maradni. Megvonom a vállam, és csak a kezemet bámulom.
Mark morog egyet, majd hirtelen odalép elém, és váratlanul felkap. Szinte magával ránt, és mielőtt felfognám, már a mellkasához simulok, érezve a szíve dobogását.
– Azt kérdeztem, mit kérsz? – mondja nyomatékosan.
– Engedj haza! Csak ennyit kérek! – sziszegem dühösen. – Nem tudom, mit gondoltál, amikor magaddal hoztál. Ez emberrablás!
Mark arca megkeményedik, de nem enged el. Erősen tart, és érzem, hogy válaszra vár, mintha az egész jelenet nem lenne több, mint egy játék. Közelebb hajol hozzám, szinte érzem a leheletét, ahogy kimondja:
– Egy darabig biztosan nem engedlek haza.
Szavai élesen hasítanak belém, és összeszorul a torkom.Aztán hirtelen elengedi a csuklómat, én pedig megvető pillantással mérem végig, összeszűkült szemekkel nézek rá. Az asztalról felkapok egy péksüteményt, és dacosan elindulok a lépcső felé.
– Estig nem kapsz enni! – kiált utánam Mark.
– Felőlem aztán! – vágom vissza, és beleharapok a sütibe, hogy bebizonyítsam, nem érdekel a fenyegetése.
Amikor felérek a szobába, nagyot sóhajtok, mintha a levegővel együtt a feszültség is kiszállna belőlem. Az ablakhoz lépek, és kifelé bámulok, remélve, hogy hamarosan valahogy kijutok innen. Leülök az ágy szélére, majd hátradőlök és elterülök. A mennyezetet bámulva próbálom visszanyerni a nyugalmamat. Ez a Mark annyira öntelt és arrogáns, hogy hihetetlen. De az a fura az egészben, hogy közben mégis vonzódom hozzá. Az a gondolat motoszkál bennem, hogy legszívesebben visszamennék hozzá, és a karjaiba rohannék. A gyomrom hangosan megkordul, és oldalra fordulok az ágyon. Az ujjaimmal köröket rajzolok a párnára, elkalandozva azon, vajon meddig fog még tartani ez a macska-egér játék közöttünk.
Nem telik el sok idő, amikor kopogást hallok az ajtón. Szemforgatva sóhajtok, de nem mozdulok. Az ajtó kinyílik, és Mark lép be egy tálcával a kezében, amin étel van. Istenem, milyen édes, ahogy kajával érkezik, mintha ki akarna engesztelni engem. Mégsem mutatom ki a hálámat – csak dünnyögve felülök, ügyelve, hogy az arcom rezzenéstelen maradjon. Mark leteszi az ételt az ágy szélére, majd csendben leül. A köztünk lévő távolság feszült csenddé sűrűsödik, egyikünk sem mozdul. Karba teszem a kezem, felnézek rá, és észreveszem, hogy ő is engem néz – szinte elmerülünk a kimondatlan szavak tengerében.
– Bocsáss meg, nem akartalak felidegesíteni – sóhajtja végül, hangja megtörve a csendet.
Nem válaszolok. Csak az ablak felé fordítom a tekintetem, mintha a világ odakint egyszerűbb lenne. Komolyan, meddig fogjuk ezt így csinálni? Mindketten tudjuk, hogy ez a csend nem tarthat örökké. És mégis, egyikünk sem szólal meg. A homlokomhoz érintem a kezem, és lassan felnézek rá. Hipnotizálva érzem magam, mintha a saját akaratom lassan elillanna, és már nem lennék több, csak egy báb a kezei között. Az agyam teljesen leblokkol, a szavak a torkomon akadnak, és hiába próbálkozom, egyszerűen nem jönnek ki. Mark ujjai váratlanul az arcomhoz érnek, a mozdulat magabiztos és birtokló, mintha sajátjának tekintené. Ahogy a keze egészen a fülemhez siklik, lehelete szinte alig érinti a bőrömet, mégis minden idegszálam megfeszül a közelségétől.
– Így jár az, aki nem engedelmeskedik – suttogja halkan, szavai jeges bizsergésként hatolnak át rajtam.
Mark ujjai váratlanul az arcomhoz érnek, a mozdulat magabiztos és birtokló, mintha sajátjának tekintené. Ahogy a keze egészen a fülemhez siklik, lehelete szinte alig érinti a bőrömet, mégis minden idegszálam megfeszül a közelségétől.Az ujjaival lassan végigsimít az arcomon, és egy pillanatra lehunyom a szemem, akaratlanul is átadva magam ennek a különös érzésnek. Érzem, ahogy a lehelete finoman, alig észrevehetően hozzáér a fülemhez, olyan közelségben, amitől minden izmom megfeszül, mintha a testem magától készenlétbe helyezné magát. A légzésem elnehezedik, a mellkasomban gyorsabb tempót vesz a szívverésem, és tudom, hogy észreveszi. Érzem a tekintetét, érzem, hogy látja minden egyes apró reakciómat, ahogy teste egyre közelebb hajol az enyémhez.Az agyam tiltakozik, de a testem más irányt mutat. Az érzéseim összezavarodnak; egyszerre akarom ellökni magamtól és még közelebb húzni.
Lassan kinyitom a szemem, és a pillantásunk találkozik. Az övé sötét és éber, mintha pontosan tudná, hogy ezzel a kimért közelséggel milyen hatást gyakorol rám. Képtelen vagyok elfordulni, minden egyes pillanat az ő akaratának kiszolgáltatott fogságában tart. Szinte szédülök ettől a közelségtől, mintha ő húzna le valami mély, sötét örvénybe.
Forr a levegő köztünk, és a férfi ezt súgja a fülembe:– Tudod, hogy nem menekülhetsz – suttogja halkan, szinte lágyan, de éppen elég határozottan ahhoz, hogy érezzem: komolyan beszél. A combomba hasító éles fájdalomra összerogyok, mintha minden erő elszállna belőlem. Mark reflexszerűen elkapja a karom, és ahogy lenéz, látom, hogy az arca elfehéredik, mintha valami rémisztőt látna. Szorosan tart, és csak egy halk, döbbent dünnyögés hagyja el az ajkát.
– Ezt nem hiszem el – motyogja, majd szinte magával vonszol a fürdőszoba felé. – Mióta van ott? – kérdezi sietve, miközben fél kézzel nyitja ki az ajtót és betol a helyiségbe.
– Ma reggel... erre ébredtem – válaszolom halkan, és a karjaimmal átölelem a testemet, mintha így valahogy meg tudnám védeni magam ettől a furcsa helyzettől.
– Ülj le – parancsolja határozottan, és én engedelmesen helyet foglalok a kád szélén, némán figyelve, ahogy Mark tekintete a combomra szegeződik.
Lassan, alaposan megvizsgálja a harisnyakötőre emlékeztető mintát, ami a bőrömön körbefut. Ahogy a szemével végig követi a tetoválás ívét, az arca egyre komorabbá válik, de látok benne valami különös csillogást – talán kíváncsiságot, talán döbbenetet. Szinte tapinthatóvá válik a feszültség kettőnk között, mintha valami megválaszolatlan kérdés lebegne a levegőben.
– Szerinted ez mit jelent? – kérdezem suttogva, lenézve rá, de ő még mindig elmerülten vizsgálja a combomat.
A következő pillanatban Mark keze óvatosan megérinti a bőrömet, ujjaival végigsiklik a mintán, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóságos. A hűvös érintése élesen elüt a tetoválás lüktető melegétől, és egy kellemes borzongás fut végig a testemen, amitől alig tudom visszatartani a reakciómat. Ösztönösen az ajkamba harapok, igyekszem elfojtani a feltörő hangot. Nem nyöghetek fel. Nem mutathatom meg, milyen mélyre hatol az érintése.
– Elina, tudnod kell, hogy az a tetoválás varázslattal bír– mondja Mark halkan, de szavai súlya ott lebeg közöttünk, nyugtalanítóan és megmásíthatatlanul. – A természet ereje kapcsolódik hozzád, ahogy hozzám, és Benetthez is.
A szavai megütnek, és azonnal érzem, hogy a vér szinte megfagy az ereimben. Hogyan lehetséges ez? Hogy kapcsolódhatna hozzám bármi, ami ennyire... természetfeletti?A kezem reflexszerűen a zsebembe siklik, ahol eddig az a furcsa, apró anyagdarab pihent. Vagyis... csak pihent. Mert már nincs ott. Eltűnt, mintha a zsebemből a bőrömbe olvadt volna át, nyomot hagyva rajtam. Most már mindent összevetve furcsán világossá válik, hogy valami igazán különös történt velem.
–Várj, várj, ezt úgy érted, hogy akár... telepatikusan is kapcsolatba léphetek veletek?– kérdezem döbbenten, és érzem, ahogy a szavak kimondása közben összeszorul a torkom.
Mark keze még mindig a combomon pihen, ujjai lassan, szinte észrevétlenül siklanak végig a bőrömön, mintha a tetoválás körvonalait követnék. Az érintése túlságosan is zavarba ejtő, olyan, mintha minden idegszálam kiélesedne a keze alatt. Minden önuralmamat bevetem, hogy megőrizzem a nyugalmam; visszatartom a lélegzetem, hogy eltereljem a figyelmem erről az intim közelségről, de a testem szinte önálló életre kel a keze alatt.
– Igen. A tetoválás fényén keresztül érzékelheted, hogy mikor próbálunk veled kapcsolatba lépni. Ha felizzik, tudhatod, hogy én vagy Benett hívunk, bárhol is legyünk.
– Ez... lenyűgöző. De mi történik, ha bajban vagyok? Hogyan tud segíteni nekem a tetoválás?
– A természet ereje ott van benned. Ha aktiválod, köréd gyűlnek az állatok, a növények pedig védelmező burkot képeznek körülötted. És ha Benett és én melletted vagyunk, akkor az erőnk összeolvad, egyfajta természetpajzsként védi mindannyiunkat. Ez a kapocs, amit nem lehet csak úgy megtörni.
Ezekszerint örökre belém vésődött, hát ez szuper! Mostantól én is természetfeletti lény vagyok, vagy mi? Bár emlékszem mit mondott Benett: én vagyok a kulcs.
– És én ezt... meg is oszthatom veletek? Mondjuk, ha sérültek vagytok?
– Pontosan. A tetoválás energiáját átadhatod, így gyorsabban gyógyulunk.Viszont nem fog annyira kimeríteni, mint eddig. Olyan, mintha az erőnk egy közös tartalékból táplálkozna.
Az agyam pörög, képtelen vagyok felfogni, amit mondott. Telepatikus kapcsolat… Ez olyan abszurdnak hangzik, és mégis, ahogy a bőrömön vibráló mintát érzem, minden egyre valóságosabbá válik. A felismerés lassan átszivárog rajtam: nekem is van erőm. Nemcsak passzív részese vagyok ennek az energiának, hanem birtoklom is. Egy erő, amivel meg tudom védeni magam a túlzott energiaelszívástól, ha szükség van rá. Ha táplálkozni akarnának belőlem, csak annyit vehetnének el, amennyit engedek. Ez így jó. Egy pillanatra hálát érzek ezért a fekete csipkeszerű mintáért, ami most a bőrömre rajzolódik. Ez az én védelmem, az én hatalmam. Bárhogy is nézzem, ez több, mint egy tetoválás – ez egyfajta páncél, amit a saját akaratom szerint használhatok.
Megérintem a tetoválásomat, és alig hallhatóan suttogom:
– Haza szeretnék menni.
Ahogy a szavak elhangzanak, a világ körülöttem elsötétedik, és egy mély, végtelen térbe zuhanok. A testem erőtlenül hullik bele a feketeségbe, érzem, hogy egyre távolabb kerülök mindentől és mindenkitől, de nincs bennem félelem, csak egyfajta megadás.
Aztán lassan felnyitom a szemem.
A saját szobámba térek vissza. Az ágyamban fekszem, és ismerős falak vesznek körül.Mellettem Brendon ül, könnyes szemekkel, tekintete tele van aggodalommal. Amikor észreveszi, hogy ébren vagyok, szinte ösztönösen nyúl értem, kezei közé fogja az arcomat, és lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókol.A szívem megnyugszik, és minden feszültség kiszáll belőlem. Visszacsókolom, és erősen magamhoz húzom őt, mintha attól félnék, hogy újra eltűnhet mellőlem. Szorosan öleljük egymást, és együtt dőlünk el az ágyon, megnyugvást találva egymás karjában.
– Szívem, aggódtam érted. Már megint elájultál – mondja, és látom a szemében az aggodalmat. – A női mosdóban talált rád az egyik vendég.
Kissé zavarodottan bólintok, és megpróbálom összeszedni magam. Nem akarom elmondani neki az igazat. Összeszorítom az ajkaimat, próbálva elrejteni az érzéseket, amelyek hullámokban törnek rám. Valahol a bűntudat és az izgalom között ingadozom, miközben az arcomra igyekszem egy közömbös álarcot felvenni. Nem szabad, hogy észrevegye. Nem tudhatja meg, mi történt igazán, hiszen a történtek túl zavarosak, túl bonyolultak. Nem is tudnám szavakba önteni.
– Emlékszem valamire, de nem tudom pontosan, mi történt – füllentek, noha tisztán tudom, hogy mi is volt valójában.
Mark egyszerűen magával ragadott – mintha látta volna a lelkem legmélyebb zugait, és pontosan tudta volna, mit kell tennie, hogy felszínre hozza azt, amit én is alig mertem megnevezni magamnak. Volt benne valami veszélyes, ami egyben izgató is. Szavak nélkül is tudta, hogyan irányítson, hogyan juttasson el oda, ahova talán magamtól sosem mentem volna.
Brendon megnyugszik egy kicsit, de még mindig aggódva figyel.
– Nem akartalak kórházba vinni – mondja –, mert úgy gondoltam, lehet, csak megint kimerültél. Szerintem vegyél ki pár nap pihenőt. Ne menj iskolába, és lazíts egy kicsit a tanuláson.
Miközben beszél, gyengéden a fülem mögé simít egy hajtincsemet. Olyan szeretettel ér hozzám, hogy egy pillanatra elbizonytalanodom, de eszembe jut a ma esti buli, amit semmiképp sem szeretnék kihagyni.
– Szívem, azért… el szeretnék menni abba a buliba. Tudod, amit ma este rendeznek – mondom, miközben ártatlan, kiskutyaszemekkel nézek rá, pislogva, hogy meglágyítsam a szívét.

Egy pillanatra elmosolyodik, és látom rajta, hogy vívódik. Érzem, hogy meg tudom győzni. A tekintetében még mindig ott bujkál az aggodalom, de a szeme sarkában megjelenik egy halvány mosoly.
– Jól van, szívem – sóhajt fel végül. – Elmehetsz a buliba, de csak ha megígéred, hogy vigyázol magadra.
Az öröm szinte felvillan bennem, és izgatottan bólintok.
– Ígérem! Óvatos leszek, tényleg – mondom, és újra azzal a kiskutya szemmel nézek rá, ami mindig megolvasztja.
Brendon kicsit megcsóválja a fejét, mintha nem lenne teljesen biztos abban, hogy jó ötlet-e, de végül átölel és gyengéden megcsókol.
– Rendben, akkor mehetsz – mondja végül egy halvány mosollyal. – De azért írj rám, ha odaértél, és figyelni fogom a telefont.
– Köszönöm! – súgom lelkesen, és szorosan hozzábújok.