A Fekete Csipke 7. fejezet

A párcsere

Kiengedtek a kórházból. Már egy hét is eltelt azóta, és furcsa, de valahogy minden olyan gyorsan visszatért a normális kerékvágásba. Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy nem voltak rémálmaim.Napok óta nyugodtan alszom, anélkül, hogy Mark hideg, rémisztő alakját látnám visszatérni. Talán tényleg csak egy lidérc volt, egy pillanatnyi rémület, amit a kórházi ágyon éltem át. Azt hittem, sosem fogok szabadulni attól a sötét árnyéktól, ami a fejem fölött lebegett, de úgy tűnik, egyelőre fellélegezhetek.

És hát, Brendon mellett tényleg minden jobb. Egész héten gondoskodik rólam, meglepően jól főz – bár erről persze neki fogalma sincs, mert sosem mondtam ki. De ha már ott tesz-vesz a konyhában, én pedig a kanapén heverészhetek,akkor miért panaszkodjak? Igazi királynőnek érzem magam.

Ma viszont egy kicsit elhúzódott a délután a könyvtárban. Elmerültem egy könyvben, aztán még egyben, és mire észbe kaptam, már sötétedni kezdett. Az egész napos olvasás után a szemem fáradt volt, és kezdtem úgy érezni, hogy úsznak előttem a betűk, annyira kimerültem. Végül úgy döntöttem, hogy ideje hazamenni.

Ahogy a folyosón ballagok kifelé, valami furcsa hang csapja meg a fülem.Mintha valami elsuhanna mellettem, hirtelen és hangtalan. Megállok, összehúzom a szemem, és leveszem a szemüvegem, hogy megdörzsöljem a szemeimet. Biztosan csak képzelődöm. Már régóta itt vagyok, és az agyam valószínűleg pihenésért kiált. Mégis, a szívem mélyén motoszkál valami bizonytalan érzés – mintha valaki figyelne. De ez csak paranoia, ugye? Haza kell mennem. Elvégre már késő van, és Brendon valószínűleg már vár.

Éppen újra indulnék, amikor ismét megcsap az a hideg érzés, amitől kiráz a hideg. Lassan hátra pillantok, és meglátom Benettet. Az ő furcsa, kiismerhetetlen mosolya azonnal előhozza belőlem a feszültséget. Egy pillanatra még a szavam is elakad. Olyan könnyedén támaszkodik az egyik könyvespolcnak, mintha egész végig itt lett volna, és csak arra várt volna, hogy észrevegyem.

– Te jó isten! – sikkantok fel, miközben az egyik füzetem kisiklik a kezemből, és a földre esik. Annyira hirtelen tűnt fel, hogy minden óvatosságomat és hidegvéremet elvesztettem.

– Talán megzavartam valamit? – kérdezi elégedett, kéjes mosollyal. A hangjából süt a szórakozottság, és ez még idegesítőbbé teszi az egész helyzetet.

Sóhajtva lehajolok, hogy összeszedjem a füzetemet, és a szétszóródott holmikat.Próbálom vissza szerezni a kontrollt, és magamhoz térni, bár az ujjaim enyhén remegnek. Nem akarom, hogy lássa, milyen hatással van rám.

– Talán kérhetnél elnézést, amiért megzavartad a nyugalmamat – sziszegem végül, miközben felegyenesedem. Próbálok erősnek és higgadtnak tűnni, de az idegesség ott bujkál a hangomban. Ránézek, és igyekszem minden félelmet kiölni a tekintetemből, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. Mielőtt felfognám, mi történik, már a nyakamnál fogva szorít a polchoz, és a teste hirtelen ott magasodik fölöttem, elzárva minden kijáratot. Ujjaim önkéntelenül a csuklójára fonódnak, próbálok enyhíteni a nyomáson, de nem bírok.

A szorítása nem fáj, épp csak elég határozott ahhoz, hogy érezzem a fölöttem gyakorolt kontrollját. Ahogy lehajol, és a lehelete megérinti az arcomat, forróság önt el, ami szinte megremegteti a lábamat. Közelebb hajol, annyira, hogy szinte érzem, ahogy a bőre súrolja az enyémet. A szívem hevesen ver, mintha ki akarna törni a mellkasomból, és az agyam egyszerre akar menekülni és maradni. Az illata iszonyatosan közelről betölti az érzékeimet, és elakad a lélegzetem. Hogyan csinálja ezt?

Szinte pihegve kapkodom a levegőt, érzem, ahogy az arcom elvörösödik. Próbálom elfordítani a tekintetem, hogy ne lássa az érzelmek kavalkádját, de két ujjával finoman visszafordítja az arcomat, hogy rá nézzek. A pillantása mély, sötét, és szinte éhes, amitől végképp elvesztem a józan eszemet.

– Én senkitől sem kérek elnézést. Főleg nem azért, amit érzek – mondja, és olyan közel hajol, hogy a szavai szinte vibrálnak a bőrömön, mintha egy gyenge áramütés érne. Míg az egyik keze a nyakamon pihen, addig a másik a derekamhoz közelít. A lélegzete szinte forró, és érzem, hogy attól égni kezd az arcom.

A fülemhez hajol, és ezt duruzsolja:

– Nagyon bejössz nekem. Ugye tudod? – súgja, miközben az ujjai lassan elindulnak a nyakam vonalán. A vállaim megfeszülnek, de nem tudom megállítani a saját reakciómat; túlságosan vágyom rá. A testem nem tud ellenállni a kísértésnek. 

Megpróbálok megszólalni, de a hangom szinte elhal, mielőtt kinyitnám a számat.Hogyan mondhatnék bármit is, amikor teljesen elvesztem a szavakat? A jelenlétében valami olyan intenzív feszültség tombol bennem, amitől egyszerre érzek vágyat és bizonytalanságot. Az ésszerűség és az ösztön között vergődök, és a testem elárul: érzem, ahogy a pulzusom egyre gyorsabban ver, és minden egyes idegszálam csak rá összpontosít.Próbálom megőrizni a hidegvéremet, valami kemény, hűvös választ keresek, hogy visszaszerezzem az irányítást, de a szavai teljesen megbabonáznak. Még a saját hangomat sem találom.

Valahogy sikerül néhány szót kipréselnem, bár azok inkább suttogásnak hangzanak, mintsem határozott válasznak.

– Nem tudom, mit akarsz ezzel elérni – próbálkozom, bár a hangom remeg, és érzem, hogy ez minden, csak nem meggyőző. Valójában én sem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán ellenállni akarok neki.

Benett közelebb hajol, szinte megérzem, ahogy a bőre súrolja az enyémet. A tekintetében ott van az a kihívó, csábító csillogás, ami miatt képtelen vagyok elfordítani a pillantásomat. Mintha játszana velem, mintha pontosan tudná, hogy minden érintése, minden mozdulata elgyengít. Ujjai lassan, finoman végigsiklanak a dekoltázsom mentén, és szinte szikrákat hagynak a bőrömön. Egy könnyed, huncut mosollyal néz rám, ami egyszerre dühít és vonz.

– Tényleg nem tudod, mit akarok? – kérdezi lágyan, szinte nevetve, de a hangjában van valami mély, magabiztos, ami eléri, hogy a torkom kiszáradjon. – Vagy csak úgy teszel, mintha nem értenéd?

Érzem, ahogy a vér az arcomba tódul. Az önuralmam végképp semmivé foszlik, és érzem, hogy a bőröm minden érintésére, minden apró mozdulatára reagál. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ennyire nyilvánvaló legyen a hatása rám. Legalábbis próbálom.

– Talán csak azért játszod ezt a rejtélyes szerepet, mert élvezed, hogy zavarba hozhatsz – válaszolom, és próbálom visszanyerni a higgadtságomat, bár az ujjaim megfeszülnek az idegességtől. Minden szót alig hallhatóan suttogok, mintha félnék, hogy elárul a hangom.

Benett elmosolyodik, és közelebb hajol, annyira, hogy a lehelete finoman megérinti a fülemet. Ez a közelség, ez az intimitás olyan érzetet kelt, mintha szeretők lennénk.

– Talán igen – suttogja mély, sötét tónussal, amitől a hátamon végigfut a hideg, miközben melegség áraszt el. – Talán élvezem, hogy ennyire megzavarlak. Talán azért, mert tudom, hogy neked sem vagyok közömbös. Igazam van?

– Te tényleg nagyon biztos vagy magadban, igaz? – kérdezem egy halvány mosollyal, bár a szívem vadul ver a mellkasomban. – Azt hiszed, hogy mindenki azonnal megadja magát neked?

– Nem mindenki – feleli egy hanyag vállrándítással, de a mosolya továbbra is kihívó. – Csak te.

Ez az egyetlen mondat mindent megváltoztat. Mintha minden védőpajzsom egy csapásra leolvadna. A szavak, az érintések, a tekintete… mindent olyan intenzíven érzek, mintha ez lenne az utolsó esélyem, hogy bármiféle kapcsolatot létesítsek. A gondolataim szinte ködbe burkolóznak, és csak az marad, hogy mennyire kívánom őt.A szétnyílt ajkamra vándorol a tekintete, és ott is marad néhány pillanatig, mielőtt rám figyel. S mielőtt még meggondolhatnám magam, egyszerűen elkapom Benettet és megcsókolom. Az ajkai kemények, határozottak, és azonnal válaszolnak. A férfi hevesen a nyakamnak ront, miközben én majd szétrobbanok a vágytól.

Benett mély, elégedett morgása vibrál a levegőben, és anélkül, hogy egy pillanatra is elszakadnánk egymástól, az egyik kezével a derekamnál fogva felültet a közeli asztalra.Az érintése szenvedélyes, mégis finom, ahogy hozzám ér, mintha éppen csak fel akarna fedezni, mégis teljesen birtokolni akar. Az ujjaival lassan lehúzza a felsőmet, és és végigsimít a karomon, míg a másik keze a derekamra siklik, közel vonva magához.

– Jó kislány– mormolja a számba, és folytatja az érzékek táncát a nyelvemmel. A gondolataim között hirtelen átvillan az aggodalom: mi van, ha lebukunk? Mi van, ha Mark – valamilyen megmagyarázhatatlan módon – érzi, hogy éppen Benettel vagyok? De a vágy olyan erős, olyan mindent elborító, hogy ezek az aggodalmak egy szempillantás alatt elhalványulnak.

– El sem tudod képzelni, mennyire régóta ki vagyok éhezve – mormolja, és érzem a hangja rezgését, ahogy a mellemhez ér. Lágyan belemarkol, és élvezettel falni kezdi a testemet.A légzésem szaporává válik, minden csókja csak mélyebbre sodor abban az intenzív érzésben, ami körülvesz minket.

Amikor lenézek, látom, hogy elkezd vetkőzni, majd elém tárja gyönyörű hímtagját. Azonnal elaéltam. Ha most elkezdünk itt szeretkezni az asztalon, végem lesz. Mielőtt hallgatnék az eszemre, ismét a szívem diktál, így hagyom, hogy magáévá tegyen. Annyira a hatása alá kerültem, hogy azt sem érdekelt volna, ha éppen benyitnak.

–Istenverte gyönyörűség vagy, szinte hallom, hogy a tested értem dalol–búgja, és abban a pillanatban rabul ejt. Érzem, hogy kitölt, és elkezd lökdösni az asztalon. Két kezemmel a nyakába kapaszkodom, és próbálok nem elájulni. Nem akarok a valóságba visszatérni. Most Benett a lényeg, és élvezem minden pillanatunkat. 

–Ó, Benett! –hátravetett fejjel sikoltozok, és várom a beteljesülést. Mert már elég közel jártam a csúcshoz. Ajkai a nyakamon, forró lehelete csiklandozza a bőröm, miközben a mozdulatai egyre mélyebbre húznak. A testem megfeszül, a légzésem szaggatottá válik, és azonnal eláraszt a forróság. Megfeszülök, majd ismét elernyedek az asztalon. Hangosan élvezek el, és a körmeimet a férfi hátába vájom. Tudom, hogy elégedett azzal, amit velem művel. S mi több-szerintem boldog, hogy elérte a célját. Minden erőmet átadtam, és most szinte üresnek érzem magam, mintha Benett magába szívta volna minden életerőmet.Bár gyengeséget érzek, mégis különös elégedettség árad szét bennem, mintha ebben találtam volna meg a nyugalmat.

Kicsivel később kitisztul a fejem, és a szívverésem is visszatér a normális kerékvágásba. Érzem, ahogy Benett karja körém fonódik. A mellkasához simulva hallgatom, ahogy a légzése fokozatosan megnyugszik. Felemelem a fejem, hogy ránézzek, és látom az arcán, hogy mennyire boldog. Oldalra pillantok, és meglátom a felkelő napot. Óvatosan lemászom az asztalról, és nesztelenül felveszem a ruháimat, melyek szanaszét hevernek a földön. A ruháim mellett egy meghívó is befigyel-tegnap adta oda nekem Virág. Kíváncsian kibontom a borítékot, és gyorsan átfutom: egy egyetemi bulira hívtak meg. Egy pillanatig csak bámulom a meghívót, aztán lassan visszateszem az asztalra.

Odamegyek az ablakhoz, a homlokomat a hideg üveghez érintem, és mély levegőt veszek, próbálva összeszedni magam. Hirtelen megérzem Benett közelségét, ahogy mögém lép, és a nyakamba csókol. Az érintése éget, gyengéden felé fordulok. Elkapja a csuklómat, és lassan az üveghez nyomja, amitől megborzongok. A szívem zakatol, szinte ki akar törni a helyéről. Érzem, hogy minden gondolatom szertefoszlik, csak ő marad, ahogy a közelemben van, uralja a testem és az elmém.

– Tudod, kiről álmodtam? – kérdezi, miközben mélyen a szemembe néz. Nem is kérdés. Tudom, hogy rólam. Ajkamba harapok, megpróbálom elrejteni a mosolyomat, de tudom, hogy látja rajtam. Benett szorosan fogja a csuklómat, másik kezével gyengéden végighúzza ujjait a hajamon, szinte érzem, ahogy felgyorsul a pulzusom ettől az egyszerű mozdulattól.

– Nem tudom– füllentek, nyilván tudom, hogy rólam.

– Ne hazudj – szól rám szigorúan, és ebben az egyetlen mondatban minden benne van. Az irányítás, a vágy, az, ahogy felettem áll, és ahogy én képtelen vagyok ellenállni neki. A szavai belém égnek, majd hirtelen megfordít, és a testemet az üveghez nyomja. A mellkasom a hideg felületnek simul, és akaratlanul is egy halk nyögés szakad fel belőlem.

Benett lassan közelebb hajol hozzám, majd elkapja a csuklómat, és a fejem fölé emeli. Ahogy bőrünk melege találkozik az üveg hűvösével, apró, csipkeszerű minták kezdenek kibontakozni körülöttünk. A jégvirágok lassan, szinte mágikus módon szövődnek, mint egy láthatatlan ecsetvonás nyomán, beborítva az ablakot finom, ezüstösen csillogó formákkal. Az apró páfrányszerű indák és csillag alakú kristályok kacskaringós, bonyolult mintákba rendeződnek.

Megdöbbenve nézek Benettre, majd vissza az ablakra.

– Ezt mégis hogy csináltad? – kérdezem, és érzem, ahogy a kezem megfeszül a csuklóján.

– Varázslat – mosolyodik el huncutul, és egészen közel hajol a fülemhez. – Nos, elmondod nekem az igazat, vagy továbbra is hazudozni kívánsz? – suttogja, majd eltávolodik, és gúnyos vigyorral figyel. Érzem, hogy az ajkaim remegnek, alig bírok megszólalni. Tényleg oda fagyasztott az ablakhoz?

– Akkor sem fogom elmondani neked az igazat – nyögöm ki, miközben a földre szegezem a tekintetem, de belül majd szétfeszít az ideg.

– Hát jó, te akartad – válaszolja hidegen. A szemében valami dermesztő csillan. Meglepetten pislogok, de mielőtt felfoghatnám, mi történik, keze már az arcomat markolja, ujjaival szorosan tart, s egyetlen mozdulattal a jéghideg ablaküvegnek nyomja a fejemet. Az üveg élesen nyomódik homlokomhoz, még a lélegzetem is elakad. Az üveg dermesztő hidege a bőrömbe mar, és mintha az egész testemet gyengíteni kezdené, lassan szívná ki belőlem az erőt. Mi történik? Hiszen nem úgy volt, hogy Mark az, aki erőt meríthet belőlem?

– Benett… – próbálok tiltakozni, de a világ már elmosódik körülöttem. Ő megáll, és elégedetten végig mér.

– Nyugi, csak szórakozom – mondja, de a hangjában ott bujkál a gúny.

Dühömben összeszedem magam, és a térdemmel ágyékon rúgom. – Velem aztán nem fogsz így játszani! – kiáltok rá, és végre sikerül kirántanom a csuklómat a jégvirágok szorításából. Hallom, ahogy az ablak megreccsen amikor kiszabadulok. Azonnal megdörzsölöm a hidegtől sajgó bőrömet.

Benett rám néz, én pedig hátrálni kezdek. – Tőlem nem menekülhetsz – morogja, és egy lépést tesz felém, míg én nekiütközöm a könyvespolcnak. Kétségbeesetten hátranyúlok, és kitapintok egy vaskos könyvet.

– Pedig azt tervezem! – vágom oda, és felkapom a könyvet, kinyitom, majd egy gyors mozdulattal belefújok a lapjai közé. A porfelhő egyenesen az arcába csapódik. Benett prüszkölni kezd, és egy sötét örvényben, kavarogva eltűnik.

Ledobom a könyvet a földre, és lassan lecsúszom a polc mentén, míg végül ülve találom magam. A fejemet a térdemre hajtom, az ujjaim pedig ösztönösen a hajamba túrnak. Nem bírom visszatartani a könnyeket; lassan folynak végig az arcomon, miközben az egész testem reszket a félelemtől. Miért kell ezen végigmennem? Se Benett, se Mark nem olyan, amilyennek hittem. Hol rontottam el? Mit tettem, hogy idáig jutottunk? És Benett… egyáltalán hogy került ide?

Egyre mélyebbre süllyedek a gondolataimba, és tehetetlenül sírni kezdek. Hirtelen egy hangos kattanás zökkent ki a gondolataimból. Felkapom a fejem, és összerezzenek. Valaki belépett a könyvtárba. Összehúzom magam, ösztönösen védekező pozícióba gömbölyödöm, a testem minden porcikája készen áll a menekülésre. Ha Mark az, akkor végem. Ide fog jönni, és elveszi azt ami neki kell. 

Egy árnyék suhan el előttem a padlón, és minden idegszálam megfeszül. Felnézek, és alig hiszek a szememnek. Ott áll előttem valaki, akit nem hittem volna, hogy viszontlátok.

– Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdezem halkan, a hangom remeg, de ott van benne a döbbenet és az enyhe megkönnyebbülés is.