A Fekete Csipke 6. fejezet

Uralkodj magadon!

Napról napra érzem, hogy újból erőre kapok, és szinte kicsattanok az egészségtől. Mintha az élet maga lüktetne az ereimben; minden lélegzetvétellel egyre könnyebbnek, szabadabbnak érzem magam, mintha magát a világot is képes lennék átölelni. Bár vágyom visszatérni a ház melegébe és a két férfi társaságába, Benett kérésére távol tartom magam attól a helytől, még álmomban sem megyek a közelébe. A barlang, amit találtam, elég sötét és hideg, de megvéd, és megadja a magány biztonságát. Minden este itt húzódom meg a hűvös falak között, mert tudom, hogy ez a hely a legjobb számomra.

Egyik éjjel, amikor visszatérek, furcsa árnyat látok a barlang közelében. Felpattanok a földről, és gyorsan megdörzsölöm a szemem.

– Ki az? – szólok ki félhangosan, óvatosan megközelítve a barlang kijáratát. Kinézek a sötétbe, de csak a távolban fénylő holdat látom. Pánikba esem, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam.

– Hahó! Mark, te vagy az? Tudom, hogy szeretsz szórakozni velem! – kiabálom a sötétségbe, de nem érkezik válasz. Visszahúzódom és megpróbálom megnyugtatni magam.

Hirtelen hűvös fuvallatot érzek a nyakamon, amitől egy pillanatra megdermedek. Lassan megfordulok, és ott áll előttem Mark – mosolya egyszerre megnyerő és bosszantó, mintha pontosan tudná, milyen hatással van rám.

– A szívbajt hozod rám! – szólok rá halkan, majd ösztönösen felpofozom. A tenyerem csattan az arcán, de ő csak elégedetten rám pillant.

– Sosem gondoltam, hogy ijesztő vagyok, de ezt bóknak veszem – incselkedik, és hirtelen megcsókol. A teste közel kerül hozzám, és megérzem az ismerős bizsergést, de a fejemben villámgyorsan elönt a felismerés.

– Mark... tudod, hogy… – suttogom, és felfelé nézek rá. Látom, hogy azonnal leesik neki, mire gondolok, és a szeme mélyén egy pillanatra fájdalom villan fel.

– El kell küldeni Benettet – mondja csendesen, és egy lépéssel hátrébb lép. – Ha nem lenne itt, talán nem veszítenélek el.

– Nem kell elküldeni – szakítom félbe gyorsan, de már meg is bánom a szavaimat. Tudom, mit fog reagálni.

A férfi hirtelen falnak nyom, és megdermedek a váratlan felindulástól. Mark szorosan megfogja az államat, és a szemembe fúrja a tekintetét, olyan mélyen, hogy úgy érzem, semmi sem maradhat rejtve.

– Ide figyelj, Elina. Velem nem szórakozhatsz. Ez igen komoly dolog – mondja, a hangja kemény és elszánt. Érzem, ahogy a mellkasom szaporán emelkedik a szavai nyomán.

– Ha előbb mondtad volna, akkor nem lennék itt – válaszolom, ahogy végre elengedi az arcomat. Próbálom megőrizni a határozottságom, de tudom, hogy a szavaim mögött már elárultam magam.

– Basszus, Elina! – morog, majd szenvedélyesen megcsókol.

Minden fontos dolgot elfelejtek, amit megjegyeztem vele kapcsolatban. Már azt sem érdekel, ha elszívja az erőmet. Magamhoz ölelem, átadom magam a szenvedélynek, és hagyom, hogy az érzelmeim elsodorjanak.

Lassan, óvatosan nyom a falhoz, miközben egyre közelebb húz magához, és elkezdi lehámozni rólam a textilt. Nem számít, mi lesz ebből –még ha bele is halok– csak ő számít igazán, és senki más.A hálóingem lassan a földre hullik, miközben ő is megszabadul a saját ruháitól. Felkapaszkodom rá, az ölébe ugrom, és egy határozott mozdulattal ismét a falhoz nyom. Az érzéseim felkavarodnak, a vágy és a heves érzelmek forgataga magával ránt. Bizsergést érzek a gyomromban, és a pillangók egyre jobban repkedni kezdenek a gyomrom tájékán. Érzem, ahogy a teste feszülten reagál minden mozdulatomra, minden lélegzetvételre, és ez a tudat megrészegít. Mark az ajkamba harap, majd újra megcsókol – követelve mindazt, amit eddig még nem kapott meg tőlem. Egy pillanatra megáll, rám néz, tekintete mély és vágyakozó. Finoman végighúzza kezét az arcomon, mintha meg akarná jegyezni minden vonásomat, minden pillanatot, mielőtt újra közelebb hajolna.

Olyan intenzitással néz rám, hogy megijeszt az a mélység, amit a tekintetében látok. Ott vagyok előtte, kiszolgáltatva, sebezhetőn, és most először érzem igazán, mennyire elvesztem benne.

– Elina, szükségem van rád – mondja végül, a hangja tele van vággyal, de mégis mintha egy súlyos titok rejtőzne mögötte. – Szükségem van rád, de nem úgy, ahogy azt gondolod. Még annál is mélyebben. Nem csak az erőd kell nekem. A szerelmed, a lényed, minden apró rezdülésed – mindaz, amit csak el tudok képzelni.

Lassan felfogom, hogy talán ő is ugyanazt érzi, mint én – hogy mindaz a vágy, a szenvedély mögött ott van valami más is, amitől félek.

– Mark, te is tudod, hogy ez nem helyes… – szólalok meg, és próbálom összeszedni a gondolataimat. – Ha tovább folytatjuk, mindketten megbánjuk. Vagy… én megszűnök létezni.

A férfi nem válaszol azonnal, csak néz rám, és egy félmosoly jelenik meg az arcán – nyugtató, mégis ijesztő. Óvatosan közelebb hajol, annyira, hogy a tekintete mélyen az enyémbe fúródik.

– Nem érdekel, Elina. Ezt sosem fogom megbánni, mert már régen elvesztem benned. Nincs visszaút, és sosem fogsz megszűnni számomra. Bárhová mész, mindig megtalállak, mert te hozzám tartozol. És ezt semmi nem változtatja meg.

Ezek a szavak utat törnek maguknak bennem, és érzem, ahogy lassan áthatolnak minden gátláson, minden kétségen. Ösztönösen közelebb húzódom hozzá, és megfogom a tarkójánál fogva. Őrült módon csókolózunk, majd érzem, a sziklák érdes felszínét a hátamon, de most ez mit sem számít. Mindketten tudjuk, hogy ez az, ami valójában összetart minket: az a megmagyarázhatatlan erő, ami szinte a lelkünket köti össze, annak minden veszélyével és gyönyörűségével. Mark minden mozdulatomat követi, és olyan hevesen simogat, hogy szinte élvezem az érintéseit. Ezután a lábam közé nyúl, és lassan simogatni kezdi a puncimat. Felszisszentek a hirtelen rám törő érzéstől; bár már volt részem hasonlóban, ez mégis más volt – valami egészen földöntúli, amit még soha senkivel sem éltem át. Mintha a létezésem legmélyebb rétegeit érintette volna meg, olyan módon, amit még szavakkal sem tudnék kifejezni.

A mutatóujjával elkezdi ingerelni a csiklómat, ami miatt azonnal előtör belőlem egy nyögés. Már a puszta jelenléte is őrjítő hatással van rám; szinte elveszek a kéjben, ahogy így játszik a testemen. Túlságosan is mesterien zongorázik rajtam, mintha pontosan ismerné minden apró, rejtett erogén zónámat. Mintha egy hangszert szólaltatna meg, amelynek minden hangja én vagyok. Szétfeszít a szenvedély, és a forróság, ami a lábam között keletkezik. A puncim megrándul, és felgyülemlik benne a feszültség.

–Mark– nyöszörgök, és elkezdek vonaglani a falon. A férfi kéjesen néz rám, és nem hagyja abba, amíg nem kapom meg, amit akar. Ahogy közelít felém a gyönyör, egy könnycsepp gördül le az arcomon.

–Talán nem az vagyok, akinek hiszel–mormolja, majd teljes odaadással megcsókol. Minden végtagom reszket a vágytól, és érzem, hamarosan robbanni fogok.

–Ne állj le!–könyörgök. Mark a mellbimbóm felé hajol, és gyengéden megcsókolja. A lélegzetem egyre szaporább, és ez már túl sok nekem. A forróság lassan elenyészt, így elengedem magam, és hagyom, hogy a gyönyör végigsöpörjön rajtam. A külvilág megszűnik, testem megfeszül, és elragad a pillanat tiszta eksztázisa. Egy mély, rekedt kiáltással hagyom, hogy átjárjon ez az érzés, mielőtt visszahanyatlok Mark mellkasára, megtalálva a nyugalmat.

Ezután a hajamba túr és a fejemet hátradönti. Az ajkaival a nyakam felé vándorol, és csókokkal halmozza el az érzékeny pontot. Nem tudom mi lesz ezután, de érzem, hogy elbírnék még vele. Bár egy kicsit gyengének érzem magam, de nem árulom el neki. Hagyom, hogy folytassa, amit elkezdett. Érzékien végighúzza a nyelvét a nyakamon, és néha a fogával belém mar. Bizsergés fut végig rajtam, és minden egyes csóknál azt érzem, hogy menten felrobbanok.

–Ezt már nem bírom tovább–hörgi, és megfog a csípőmnél fogva. Érzem a férfiasságát a combomnál.Széttárom a lábam, és hagyom, hogy belém nyomuljon. A dereka köré fonom a lábamat, és közelebb nyomom magam, hogy még jobban érezzem. Mark elkezd mozogni bennem, én pedig percről percre elveszítem a maradék józanságomat. Olyan erővel szeretkezik velem, hogy alig bírok kapaszkodni a vállaiba.Ezután megfordul, és hanyatt dönt a földön, és újból belém hatol.A közelgő orgazmustól fennakad a szemem, és belekapaszkodom a hajába.

–Mark könyörgöm!–kiáltok fel, de már nem emlékszem, hogy miért is könyörgök. A férfi megnyálazza a mutatóujját, és a csiklómon köröz egyet. Képtelen vagyok felfogni, mi történik velem; és amikor eláraszt a kéj, teljesen megfeledkezem a valóságról. Valóság? Mégis miről beszélek!?  Hiszen egy álomban vagyok, egy másik dimenzióban, és mégis… az érzés ugyanolyan valóságos, mint az életem maga. Mintha maga az ördög szeretkezne velem, felrepítve a mennyországba, ahol nincs más, csak a gyönyör édes-keserű fájdalma. Pont úgy, ahogy ellopta a lelkemet, és uralkodik rajta, én pedig önként adom át magam, minden ellenállás nélkül, mintha ez lenne az egyetlen igazság, amit valaha is ismertem.

Lassan magamhoz térek, és kitisztul körülöttem a tér. –Jól vagy?

A férfira nézek, és látom a körülötte lévő aurát. A színét nem tudom megmondani, mert érzem, hogy egyre jobban elnehezedik a fejem. Szédülök. Mark elvett mindent tőlem, amit csak akart. Megrázom a fejem, hogy nem vagyok jól. Mark aggodalmas pillantást vet rám, majd sietve felkapja a hálóingem és a bugyim, ezután villámgyorsan felöltöztet, hogy aztán a karjaiba vegyen.

 – Hova… viszel? – kérdezem erőtlenül, a szavaim alig hallhatók.Érzem, hogy mellkasa enyhén megemelkedik a kérdésem hallatán, de nem válaszol. Egyre gyorsabbra fogja lépteit, karja kemény, megingathatatlan bilincsként tart. Csak oda ne! Elkezdek mocorogni a karjaiban, próbálok kiszabadulni, de minden kis próbálkozásom eltörpül az ereje mellett. Az arcomon hideg levegő cirógat végig, mely olyan csípős, mint a jég.

– Elina! Kérlek, ne csináld ezt! Muszáj bejönnöd. Nincs itt Benett, ne félj – mondja, miközben szorosabban tart. Hangjában kérlelés és eltökéltség keveredik, mintha bármit megtenne, hogy biztonságban tudjon.

Mark berohan velem, és gyengéden a kanapéra fektet. A puha párnák körülölelnek, és egy takaróval betakargat engem.

A kandallóhoz siet, rádob pár hasáb fát, amelyek azonnal lángra kapnak.Elmélyülten figyelem a lángok táncát, ahogy lassan emésztenek el minden darabot, és hamarosan ásítok egy nagyot. Mark ekkor letelepszik mellém, tisztes távolságot tartva, de enyhén felém fordul. A tekintete elidőzik rajtam, mintha egy titkos gondolatot őrizne magában, és egy pillanatra a szemeiben megcsillan valami – talán egy halvány mosoly, vagy egy röpke felismerés, amit gyorsan elrejt.

– Pihenj. Most aztán igazán szükséged van rá – mondja mosolyogva, majd gyengéd csókot lehel a homlokomra.

Felnézek rá, és eleresztek egy hálás mosolyt, majd visszafordulok a tűz felé. A lángok fényének lágy játéka lassan, de biztosan ellazít, és végül álomba ringat.Néha érzem, hogy Mark keze finoman végigsimít a hajamon, és ezzel a megnyugtató érintéssel merülök egyre mélyebbre a saját világomba.

Amikor a szemeim hirtelen kipattannak, a testem csatakos az izzadságtól, és zihálni kezdek.Értetlenül nézek körül, próbálom felfogni, hol vagyok, de a fejem zúg, és mindenem fáj. Egy másodpercig fogalmam sincs, mi történt velem, majd meglátom a körülöttem álló gépeket, a fehér falakat és a kórházi ágy merev formáit.

A gépek monoton sípolása betölti a szobát, minden éles hang egyenesen a hallójáratomba hasít, lüktetve, egyenletes ütemben, mintha a csendet darabokra zúzná. Az ajtó hirtelen kivágódik, és egy nővér rohan be. Ahogy rám néz, látom a szemében a rémületet; a keze remeg, és rögtön a monitorra pillant, ahol különös alakzatok és számok villognak, mintha elromlott volna a rendszer.

– Kisasszony! Mi történt? – kérdezi feszült hangon, mintha attól tartana, hogy valami rendkívüli történt velem, amit ő sem tud már megállítani.

– Nem tudom – kiáltok fel, de a hangom olyan idegennek hangzik,mintha nem is az enyém lenne. Közben érzem, hogy valami különös, ismerős erő áramlik vissza belém. Mintha a végtagjaim, amik eddig zsibbadtak és idegenek voltak, most újra életre kelnének. A pulzusom száguld, az ereimben dübörög az adrenalin, és valami furcsa öröm vegyül a rémülettel. Olyan, mintha egy halott részem életre kelt volna újra. De mégis, honnan tértem vissza? És mi ez az érzés, ami egyszerre felszabadít, mégis megrémít?

A nővér egy pillanatra döbbenten áll, majd hirtelen előkap egy injekciós tűt a köpenyéből. Az arca megkeményedik, és ahogy közelebb lép, tudom, hogy semmiképp nem akarom ezt az injekciót. Erős ellenérzés tör rám, a testem ösztönösen hátrál, de a nővér keze gyorsan előre lendül. Mielőtt tiltakozhatnék, a tű már a bőrömbe fúródik. Éles szúrást érzek, és a testem azonnal reagál.

– Ne! – próbálok tiltakozni, de a hangom elhal a torkomban, és már késő.

Egy pillanatra még érzem, ahogy a fájdalom és a kétségbeesés lassan eluralkodik rajtam, majd hirtelen valami hűvös, sűrű köd terjed szét a testemben, és minden erőm elszáll.. A végtagjaim elnehezülnek, és hiába próbálok kapaszkodni a valóság utolsó darabjaiba, az éberség kicsúszik az ujjaim közül, mint homok a tengerparton. A fejem újra elnehezül, és érzem, ahogy az elmém lassan elmerül a sötétségben, amelyből az imént próbáltam felébredni. Csak egy gondolat motoszkál bennem, mielőtt teljesen elnyelne a feketeség: Ez lenne a végzetem? A testem elernyed, a gépek sípolása elhalkul, és ismét elnyel a sötétség.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem, de amint felnyitom a szemem, a légzésem kapkodóvá válik. Olyan érzés, mintha víz alól bukkantam volna fel. Megint itt vagyok, ebben az ismerős szobában, újra a kanapén fekve. A kezem fáj, mintha valaki erősen szorítaná. Oldalra fordulok, és ekkor veszem észre, hogy Mark az.

– Elina! Minden rendben? – kérdezi, és a szorítása nem enyhül.

– Valószínűleg altatót kaptam, és így tértem vissza. Időm sem volt tiltakozni. – próbálom összefoglalni, miközben lassan, nagyon lassan érzem, hogy újból erőre kapok. Mark nem szól, csak néz rám, és megcsókolja a kézfejemet.Minden rezdülésemből próbál olvasni, és érzem a bizonytalanságot a tekintetében.

– Hmm… Ez igazán érdekes… – mormolja, szinte magának, majd egy rövid gondolkodás után újra megszólal: – Mondd, Elina, nincs kedved sétálni egyet?

Egy pillanatig elgondolkozom, és próbálom megfejteni a kérdése mögötti szándékot. Az ötlet valahogy furcsán vonzó. Talán segít eltávolodni ettől a szédítő zűrzavartól, amit a visszatérés okozott bennem.Némán bólintok, és hagyom, hogy felsegítsen. 

Ahogy felállok, megbotlom, és önkéntelenül a karjába kapaszkodom. Érintésünk szinte szikrázik, és amikor egymásra nézünk, valami mély, kimondatlan vágy villan a tekintetében. Az utolsó együttlétünk emléke kísért, és azonnal elpirulok. Annyira intenzív volt, hogy azóta sem térek magamhoz. A lábaim még gyengék,de Mark szorosan tart, nem enged el.

Kilépünk a házból, és a kert felé vesszük az irányt. A természet hangja lassan visszahúz a jelenbe, és óvatosan sétálunk egymás mellett. Erősen kapaszkodom Markba, és szanaszéjjel nézelődök.Aztán egyszer csak látom, hogy Mark a rózsatövek felé lép, majd lehajol, hogy letéphessen egy rózsát.Kecsesen, mintha csak valami régi, elfeledett udvari szertartás része lenne, felém nyújtja. Rám pillant, és csábos mosolyt küld felém, én pedig remegő kézzel veszem el tőle a kis ajándékot.

–Ez egyszerűen mesés!–suttogom, miközben hálás mosoly fut végig arcomon. Az ajkamhoz emelem a rózsát, és óvatosan belélegzem az illatát, ami egyszerre friss és nosztalgikus.A szívem kicsit gyorsabban ver. Van valami varázslatos ebben a helyben és Mark társaságában. Mintha a rózsák közt sétálva egyre jobban felszínre törnének azok az érzések, amelyek eddig talán túl mélyen rejtőztek bennem ahhoz, hogy valóban megérthessem őket.

– Olyan, mintha egy másik világban lennénk– mondom halkan,remélve, hogy a férfi nem hallotta meg.Erre Mark közelebb lép hozzám, és látom, hogy a pillantása mély és jelentőségteljes, mintha pontosan tudná, mire gondolok.

–Mert lehet, hogy így is van–válaszolja titokzatosan, egy halvány mosollyal az ajkán.

–Ezt meg hogy érted?

– Elina… tudnod kell, hogy… – kezd bele, majd nagy levegőt vesz. – Tényleg egy másik világban vagy. Nem pedig egy álomban.Már jó ideje, hogy nem múlik az idő. Kilencven év telt el azóta… azóta, hogy minden megváltozott.

Egyfajta feszült csönd vibrál körülöttünk, és érzem, ahogy a hátamon végigfut a hideg.Mark folytatja, a hangja még mindig remeg egy kicsit, mintha önmagát is győzködné.

– Akkor kezdődött minden, amikor Benett és én otthon voltunk. Az öcsém menyasszonyát vártuk – kezdte újra, egy kis szünetet tartva, ahogy az emlékek felszínre törtek. – Már azt hittük, hogy végre megérkezett, amikor kopogtak az ajtón. Benett nyitotta ki, de nem ő volt az. Egy öregasszony állt ott, megtörten, és szomorúan. Ételt és italt kért, de Benett… nos, ő nem volt olyan türelmes, mint én. Ezért elkergette.

Mark szavaiban érzem a régi bűntudat súlyát. Egy idegen, egy öregasszony, aki segítséget kér, és… mi történt azután? De mielőtt megkérdezhetném, már folytatja.

– Pár nappal később egy fiatal nő csengetett be hozzánk. Benett és én gondolkodás nélkül beengedtük. Megbabonázott minket. Gyönyörű volt, titokzatos, és valami megfoghatatlan erőt sugárzott. Volt benne valami nyugtalanító, egy vibrálás, amit nem tudtam megmagyarázni, de valahogy mégis elvarázsolt. Mintha hipnotizálva lettem volna. Még aznap lefeküdtem vele, aztán kiderült, hogy Benett is. Az öcsém és én, azonnal riválisokká váltunk. Minden gondolatunk csak körülötte forgott, a testvéri kapcsolatunk repedezni kezdett, és én észre sem vettem,hogy egyre mélyebbre merülök ebbe az őrült versengésbe. Mindketten teljesen elvesztettük a kontrollt.

Mark most még inkább magába mélyed, látszik, hogy nehezére esik tovább beszélni, de összeszedi magát.

–Aztán, amikor a versengésünk tetőfokára hágott, a nő hirtelen megváltozott. A gyönyörű külső mögött felfedte valódi természetét: boszorkány volt. Rideg láng lobogott a szemében, és rájöttem, hogy eljött, hogy megfizettessen velünk mindazért az irgalmatlanságért, amit az életben tanúsítottunk. Egyetlen szót suttogott, és azzal elátkozott minket. Az átok szavai örökre megpecsételték a sorsunkat.

Lélegzetvisszafojtva hallgatom. A szívem vadul dobog, miközben próbálom feldolgozni a szavait. A férfi arca sápadt, a tekintete üveges, mintha épp azt a pillanatot látná maga előtt.

– Azt mondta, hogy idők végezetéig ebben a dimenzióban maradunk. Egy helyen, ahol sem idő, sem tér nincs, ahol ugyanazt a napot kell újra és újra átélnünk, amíg meg nem értjük, mit tettünk. A nap megállt, Elina. Az évek nem telnek. Kilencven év telt el, de mi egyetlen percet sem öregedtünk.

Mark szavai egyre inkább reszketnek, majd hirtelen elkomorul.

– Nem hagytuk annyiban. Amikor megértettük, hogy mit tett, azonnal a nő felé rohantunk, hogy végezzünk vele. De mielőtt elérhettük volna, egy újabb átokkal sújtott minket. „Kárhozott Lelkek” – így nevezte a büntetést. Az átok lényege, hogy mindketten mások energiájából kell, hogy éljünk. Így váltunk kárhozott lelkekké: egyikünk kénytelen táplálkozni mások életerejéből, míg a másik képtelen megállítani ezt, tehetetlenül nézi és minden erejével küzd ellene, de hiába.

Ekkor rám emeli a tekintetét, és érzem, hogy a levegő szinte megfagy körülöttünk.

– Elina, én… – kezd bele, de elcsuklik a hangja, mintha a kimondhatatlan titkok égetnék a száját. – Minden találkozásunkkor ott van bennem a kísértés, hogy belőled nyerjek erőt. Mert nélküle egyre gyengébb vagyok. De sosem akartam ezt, sosem akartam… hogy így legyünk összekötve.

Érzem, ahogy a hideg kiráz a szavaitól, és valami mély szomorúságot látok meg a szemében. A történet hallatán minden idegszálam megfeszül; nemcsak a múltjuk szörnyűsége, hanem az is, hogy ráébredek: Mark nem teljesen ura önmagának. És épp az én energiám az, ami vonzza őt.

–Akkor…ami a múltkor történt…Az te voltál…–ekkor döbbenek rá, hogy Mark az aki ezt az egészet műveli velem. Benett pedig csak a bájával hódolt be nekem.

Oldalra nézek, és hátrálni kezdek. Érzem, hogy minden ösztönöm menekülésre késztet. Muszáj eltűnnöm innen. Éles a felismerés, hogy bármennyire is fáj a távolság, egy perccel sem maradhatok tovább.

– Én… nekem mennem kell – mondom habozva, bár szívem szerint maradnék, de a józan ész az ami diktál.

– Elina… – szólít utánam Mark, de figyelmen kívül hagyom. Gyorsabbra fogom a lépteimet, szinte rohanok az ajtó felé. Az utolsó pillanatban hallom, hogy Mark hangosan utánam szól, és mintha az egész tér megrezzenne a hívására.

– Elina, várj! – A következő pillanatban előttem terem, ahogy kifelé próbálok jutni. A szeme mély, szinte könyörög, az arca tele van fájdalommal és bűnbánattal. Mintha nem akarná, hogy elmeneküljek előle. Mert tudom a múltját. Most már lehullott a lepel.

Látom a kettőséget benne – a ragadozót, aki kénytelen táplálkozni, és az embert, aki mindezt mély szégyennel viseli. Egy része bűntudattól gyötörve próbál távol tartani magától, de a másik része nem akar elengedni, hiszen olyan közel vagyok, és valahogy épp én vagyok az, akiben kapaszkodót talál. Érzem a szívverését a sajátomban, mintha valami láthatatlan fonal kötne össze minket, egy átok, amely nem hagyja, hogy elszakadjunk.

– Kérlek… ne menj el – suttogja, mintha csak félne, hogy a szavai végleg elűznek. És ebben a pillanatban megértem, hogy nem csak engem húz magához a saját energiám. Valami benne is kötődik hozzám, talán éppen az, ami megmaradt belőle, ami még emberi.

– Esküszöm neked… – kezdi halk, reszketeg hangon, miközben lassan, gyengéden az arcomra teszi a kezét. Ujjai puha érintésétől egy pillanatra meginog az elhatározásom, a tekintete szinte az enyémbe olvad. Az érzelmek kavalkádjában mintha újra visszarántana magához. Közelebb hajol, és épp mielőtt megcsókolhatna, a lábam előre lendül, és ágyékon találom őt. Mark megrázkódik, egy pillanatra eltorzul az arca, és képtelen megszólalni. Én pedig, kihasználva a hirtelen jött szabadságot, visszanyerem az egyensúlyomat, és rohanva próbálok kijutni.