A Fekete Csipke 50. fejezet

A születésnapi randi (Amara)

Ahogy a kocsi lassan megállt, és kiszálltunk, azonnal feltűnt, hogy valami nagyon különleges dolog készül. A szél enyhén fújta a hajamat, miközben anya mosolyogva felém fordult, Rubin pedig már majdnem ugrált izgalmában. A távolban ott magasodott valami, amit eddig csak filmekben láttam – egy hatalmas, színes hőlégballon. Elakadt a szavam. Egy pillanatig csak álltam, és bámultam. A ballont tartó kötél halk nyikorgása, a szélben lobogó vászon, a kosár, ami alig várta, hogy valaki beszálljon... Minden annyira szürreálisnak tűnt.

– Ugye tetszik? – kérdezte anya, a hangjában egy cseppnyi bizonytalansággal. Rubin persze nem várta meg a válaszomat, már a ballonos személyzetet bombázta kérdésekkel.

– Ez... Ez hihetetlen! – mondtam végül, és éreztem, hogy egy mosoly szalad az arcomra. Tényleg az volt. Valahol mélyen mindig arról álmodtam, hogy repülhetek, de sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen közel kerülök ehhez.

Amikor kívülről vizslatni kezdtem a kosarat, hirtelen megjelent Kael. Azonnal a szám elé kaptam a kezem, és felsikkantottam. Az öröm és a meglepettség egyszerre kavargott bennem, és éreztem, hogy valami szinte a torkomban szorongat a meghatottságtól. Anya szemem sarkából elégedetten figyelt, és egy sejtelmes kacsintással és integetéssel jelezte, hogy ő bizony benne volt ebben az egészben. Tudtam! Egy pillanatra csúnyán néztem rá, csak hogy érezze, mennyire jól eltitkolta ezt.

Rubin közben eltávolodott a ballontól, és csodálkozva figyelte a hatalmas szerkezetet. Ő legalább őszintén élvezte az egészet, mindenféle dráma nélkül.

– Szia! – köszönt rám Kael mosolyogva, miközben kezet nyújtott, hogy segítsen beszállni. Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán elnevettem magam, és bemásztam. A személyzet és Kael együtt segítettek, hogy könnyen bejussak, és amikor végre bent voltam, felnéztem a ballont tartó ég felé. Szinte elvesztem a látványban.

– Egyszerűen hihetetlen – suttogtam magam elé, és a szemem csillogott az izgatottságtól.

– Direkt jöttünk korán, hogy lásd a napfelkeltét – árulta el nekem Kael, miközben mellém mászott. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban kezd verni. A napfelkeltét? Komolyan? Mintha ez az egész már nem lenne elég tökéletes!

A következő pillanatban Kael előhúzott egy szál rózsát a kabátja mögül, és a szemembe nézett.

– Boldog születésnapot! – mondta mosolyogva, majd hirtelen előrehajolt, és megcsókolt.

Megdermedtem a meglepetéstől. A szívem egyszerre akart kiugrani a helyéről és megállni. Az agyam talán még fel sem fogta, mi történt, de a testem már reagált: viszonoztam a csókot.Aztán hirtelen valaki megköszörülte a torkát. Azonnal szétrebbentünk, én pedig éreztem, hogy az arcom lángol. A személyzet egyik tagja állt ott, és félig mosolyogva, félig udvariasan próbálta visszahozni a valóságba a pillanatot.

– Indulunk! – szólt fel nekünk, mire Kael habozás nélkül átfogta a derekamat, mintha ezzel is biztosítani akarna róla, hogy nem szakadok el tőle. Egyik kezével lazán intett a személyzetnek, mozdulatában valami természetes magabiztosság és könnyedség vegyült, amitől ellágyult a szívem.

Én közben próbáltam összeszedni magam, de még mindig zavarban voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy elrejtsem-e a mosolyomat, vagy hagyjam, hogy lássa mindenki, milyen boldog vagyok. Ahogy a ballon lassan felemelkedett, a zavarom helyét átvette a csodálat. A napfelkelte felé emelkedtünk, és a város egyre kisebbnek tűnt alattunk. Ez volt életem legszebb születésnapja. A táj szinte ragyogott a napfelkelte gyönyörű arany és rózsaszín árnyalataiban, mintha egy festmény közepébe csöppentünk volna. A rózsát szorosan tartottam a kezemben, az illatát beszippantva, miközben Kael szorosan fogta a derekamat.

Időnként éreztem, ahogy lágyan belecsókol a nyakamba, és édes szavakat suttog a fülembe. Alig hittem el, hogy ez a pillanat valóban az enyém. Hogy Kael tényleg itt van, és hogy valaki ennyire fontosnak tart engem, hogy ilyen gyönyörű emléket adjon. Ahogy a nap lassan egyre feljebb emelkedett, a táj is kivilágosodott alattunk. A város háztetői, az utcák, a Duna tükröződő vize mind egyre részletgazdagabbá váltak, teljesen magába szippantott a látvány. Lehunytam a szemem, és éreztem a szél finom érintését az arcomon, ahogy a ballon tovább emelkedett. Ez volt az a pillanat, amit soha nem akartam elfelejteni.

A nap egyszerűen tökéletes volt eddig. Kael elvitt egy aranyos kis cukrászdába, ahol a sütemények olyan szépek voltak, hogy szinte sajnáltam megenni őket. Beszélgettünk, nevetgéltünk, és közben végig fogtuk egymás kezét, közben állandóan csókolóztunk. Minden pillanatban ott volt az a furcsa biztonságérzet, amit csak Kael mellett érzek.

Épp a villámért nyúltam, hogy egy falatot vegyek a csokis sütiből, amikor hirtelen valami megváltozott. Egy árnyék vetült az asztalunkra. Összerezzentem, és lassan felnéztem. Az ujjaim közül kicsúszott a villa, és egy halk csörömpöléssel landolt az asztalon. A szívem hevesen kezdett verni. Végigmértem az alakot, aki ott állt előttem, és alig hittem el, amit látok. Mintha megállt volna az idő. Lassan felkeltem a helyemről, és éreztem, ahogy Kael is mellettem áll, de most minden figyelmem az előttem álló férfira összpontosult.

– Boldog születésnapot, kicsim! – szólalt meg, és a hangja betöltötte az egész teret. Az a hang, amit egy ideje már nem hallottam.

Mark... az apám eljött.

Egy darabig csak némán álltam ott, teljesen megdermedve. A szavak nem jöttek, a gondolataim összevissza cikáztak. Ez lehetetlen. Hogyan? Mikor? Miért? De ahogy közelebb lépett, és az arcán az őszinte szeretetet és boldogságot láttam, minden kérdés eltűnt a fejemből.

Mark lassan átölelt, és az a pillanat olyan természetes volt, mintha mindig is itt lett volna. Ahogy a karjai körém fonódtak, hirtelen éreztem, hogy minden harag, minden kérdés, minden hiány csak egy emlék. Éreztem, hogy ez az ölelés minden sebet begyógyít. A válla felett megláttam Anyát, aki egy kicsit távolabb állt, de az arca minden érzést elárult. Boldogan zokogott, miközben végignézte, ahogy apámmal újra találkozom. Nem kellett semmit mondania. Tudtam, hogy ez az ő ajándéka is volt nekem. A szívem megtelt melegséggel, és abban a pillanatban minden összeállt. A családom, amit sosem hittem, hogy újra egyben láthatok, most itt volt, velem. Ez volt életem legszebb ajándéka.

Az ölelés után lassan elhúzódtam tőle, de még mindig éreztem a jelenlétének melegségét. Könnyes szemekkel néztem rá, szinte alig tudtam elhinni, hogy tényleg itt van. Annyi kérdés kavargott bennem, annyi érzés zúdult rám egyszerre, hogy nehezen tudtam megszólalni. Ő volt az, aki megtörte a csendet.

– Szia, kincsem – mondta gyengéden, és előrenyúlt, hogy letörölje az arcomon lecsorduló könnyeket. Az érintése olyan finom és gyengéd volt, hogy egy pillanatra ismét kisgyereknek éreztem magam.

– Komolyan mondom, erre most nem számítottam – szólaltam meg végül, a hangom halk, de őszinte volt. Tényleg így éreztem. Minden más meglepetés eltörpült ehhez képest. – Sose gondoltam volna, hogy pont ma foglak látni – folytattam, a szavaim szinte remegtek az érzelmektől.

Mark elmosolyodott, és a mosolyában ott volt minden, amit a szavak nem tudtak kifejezni.

– Minden rendben lesz, kincsem – mondta, a hangja magabiztos volt, mintha tényleg minden problémát képes lenne eloszlatni. – A nagybátyád kimentett engem a boszorka karmai közül.

A szavai hallatán megdöbbentem. A boszorka... Anabelle. Az a név mindig hideg borzongást keltett bennem, és most is ezt éreztem, ahogy kimondta. Nem tudtam, hogyan sikerült nekik, de abban reménykedtem, hogy örökre végeztek vele. Az a nő megérdemelte, amit kapott, bármi is történt vele.

– De... hogy? – kérdeztem végül, bár a részletek talán nem is számítottak. Az egyetlen, ami fontos volt, hogy Mark itt állt előttem, szabadon, és úgy tűnt, semmi sem köti már ahhoz a sötét múlthoz.

– Hosszú történet, kincsem – felelte, és a kezét a vállamra helyezte. – De most itt vagyok, és ez a te napod. Nem akarom, hogy bármi elrontsa.

A szívem megtelt egyfajta reménnyel, amit már rég nem éreztem. Az arcomon halvány mosoly jelent meg, és csak bólintottam. Nem számított, mi történt Anabelle-lel, vagy hogyan szabadították ki. Az számított, hogy most itt van velem. És talán, végre minden rendbe jöhet.

Ahogy kibontakoztam apám öleléséből, anya már ott állt előttem, az arcán széles, boldog mosollyal. Látszott rajta, hogy alig várja, hogy meghallja, mit gondolok. Az öröm szinte ragyogott belőle.

– Mit szólsz, Amara? Gondoltad volna, hogy ilyen meglepetésekben lesz részed? – kérdezte vidáman, a hangjában egy kis játékos kíváncsisággal.

A szavaira csak elmosolyodtam, és éreztem, hogy a meghatottság könnyeket csal a szemembe.

– Köszönöm, Anya! – mondtam, és a hangom remegett az érzelmektől. – Ti vagytok a legjobb szülők a világon!

Ekkor mindkettőjüket magamhoz öleltem, és szorosan átkaroltam őket. Éreztem, hogy apám gyengéden puszit nyom a fejem tetejére, amitől még inkább éreztem, mennyire hiányzott nekem. Ez a pillanat mindennél többet jelentett. Amikor hátraléptem, láttam, hogy anya apám felé fordul. Anyám arca ragyogott a boldogságtól, és mintha egyszerre több évnyi fájdalom tűnt volna el róla. A következő pillanatban apám közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta. Nem volt benne semmi sietség vagy dráma, csak tiszta, őszinte szeretet.

Elfordítottam a fejem, egy kicsit zavartan, de közben elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy valaha látni fogom őket így együtt. Ez a nap tényleg a csodák napja volt. Ahogy figyeltem őket, éreztem, hogy a világ végre a helyére került. A családom újra együtt volt, és ettől nem is kérhettem volna többet.

– Kérsz még sütit? – hallottam Kael hangját a hátam mögül.Felé fordulok, és látom, hogy mosolyogva figyel engem, miközben a tányérom felé biccent.

Megráztam a fejem, és elnevettem magam. – Köszönöm, nem. Úgy érzem, tele vagyok – mondtam vidáman, még mindig az elmúlt percek boldogságának hatása alatt. A szívem könnyű volt, mintha az öröm mindent megtöltött volna bennem. Kael közelebb lépett, és egy pillanatig csak a szemembe nézett. Aztán gyengéden megfogta a kezem, és az ajkaihoz emelte. Lassú, finom mozdulattal hintett rá egy csókot, amitől a lélegzetem egy pillanatra elakadt. A mozdulata tele volt szerelemmel és figyelemmel, mintha csak azt akarná mondani, hogy ő is része akar lenni ennek a boldogságnak. Egy pillanat erejéig rám nézett azokkal a mély kék, örvénylő szemeivel, éreztem, hogy a forróság az arcomba szökik, és azonnal elpirultam.

Délután visszatértünk a házba, és mindannyian szétszéledtünk. Rubin eltűnt valahová, Anya és Apa csendesen beszélgettek a nappaliban, én pedig úgy éreztem, kell egy kis idő, hogy magamban tisztázzam a napot. Felmentem a lépcsőn Kael szobájához. Amikor beléptem, egy pillanatra megálltam. Az a régi, kezdeti zavar megint előbújt belőlem, mintha nem lenne természetes, hogy itt vagyok. Emlékeztem, hogy az elején mennyire ellenezte, hogy itt legyek, mennyire próbált távol tartani magától. És most? Most pedig itt állok, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Tétován karba fontam a kezem, és körbenéztem a szobában, mintha először látnám. Persze már ismerős volt minden, de valahogy mégis másnak tűnt. Talán azért, mert azóta minden megváltozott közöttünk.

Kael belépett utánam, és halkan becsukta az ajtót. Nem szólt semmit, csak meglazította az övét a nadrágján, és az ágyra dobta. Ez a mozdulat olyan természetesen és lazán hatott, hogy azonnal elkapott az a szívdobogtató zavar. Elfordítottam a fejem, és az ablak felé néztem, hogy ne lássam azt a megnyugtató magabiztosságot, amit árasztott magából. Az ajkamba haraptam, és próbáltam uralkodni magamon.

Nem telt el sok idő, mire a hátam mögé lépett. Éreztem, ahogy közel hajol, és a feje gyengéden a vállamra dőlt. Az érintése finom volt, de mégis olyan intenzív, hogy kirázott a hideg. A szívem vadul vert.

– Mondd csak, ez a kilátás izgalmasabb, mint én? – kérdezte halkan, egy kis játékos gúnnyal a hangjában. – Hogy lehet ez?

Elmosolyodtam, de nem mertem megfordulni. Tudtam, hogy ha találkozik a tekintetünk, elveszek. Hiszen az érzéseim olyan intenzívek voltak, hogy szinte remegtem.

– Nem is tudom – feleltem végül, kissé szórakozottan. – Talán a kilátásnak nincs ekkora egoja.

Kael halkan felnevetett a megjegyzésemen, a hangja mély és kacér volt. A keze finoman megszorította a derekamat, és éreztem, ahogy egy kicsit közelebb hajol. Kael finoman a vállam felett nézett ki az ablakon, mintha komolyan venné a szavaimat, de éreztem, hogy mosolyog. A keze lassan, szinte alig észrevehetően elindult a derekamon, és közelebb vont magához.

– Hmm... De mit szólnál valamihez, ami nem csendes, hanem kifejezetten intenzív? – kérdezte, és a hangja mélyebb lett, pajkos árnyalattal.

Végre felé fordultam, hogy lássam az arcát. Az a magabiztos mosoly ott játszott az ajkain, és a tekintete a szemeimbe fúródott. Tudtam, hogy ez veszélyes taktika, de egyszerűen nem tudtam ellenállni neki.

– Attól függ – válaszoltam, miközben szándékosan álltam meg egy kis hatásszünetet tartva. – Mire gondolsz pontosan, amikor intenzívről beszélsz?

Kael egy kicsit közelebb hajolt, éppen annyira, hogy érezzem a közelségét, de mégsem ért hozzám.

– Arra, hogy talán jobban kéne figyelned rám, és nem a kilátásra – mondta halkan, és az ujjaival finoman megérintette az államat, hogy újra felém fordítsa a fejem, ha esetleg még mindig elnéztem volna.

– Oké – mondtam végül, a hangomban ugyanannyi játékosság volt, mint az övében. – De csak akkor, ha bebizonyítod, hogy megéri elterelni a figyelmemet.

Kael szemei csillogtak, mintha kihívást hallott volna a szavaimban. Lassan közelebb hajolt, és az ajkaival finoman érintette meg az arcom szélét, de még mindig nem csókolt meg.

– Én nem szoktam bizonyítani – suttogta. –Hiszen már tudod.

Mialatt beszélt, óvatosan lecsúsztatta a ruhám pántját, és lassan, finoman belecsókolt a vállamba. Az érintése annyira gyengéd és gyönyörű volt, hogy azonnal végigfutott rajtam a forróság. Éreztem, ahogy a lábam megremeg, de próbáltam tartani magam. Mégis, valami mélyről jövő, megmagyarázhatatlan éhség tört rám – a vér utáni vágy. Nem volt szándékos, egyszerűen csak ott volt, és egyre erősödött. Kael csókja után lassan szembe fordultam vele. A szemeim végigfutottak rajta, és a tekintetem megakadt a csuklója belsején, ahol egy ér lüktetett. A vére ott hullámzott, szinte éreztem a bőrén keresztül. Megpróbáltam elfordítani a fejem, de egyszerűen nem ment. A pulzusom vadul lüktetett, miközben kérdőn felnéztem rá.

Kael rám nézett, a szemeiben a nyugalom és megértés tükröződött. Nem mondott semmit, csak lassan bólintott. Tudta, hogy mit akarok, és nem állított meg. Reszkető kezekkel nyúltam az övéhez, és finoman az ajkaimhoz emeltem a csuklóját. Majdnem elájultam a gyönyörtől, ahogy megéreztem a bőre melegét az ajkaim alatt. Egy pillanatig még haboztam, de aztán nem tudtam tovább ellenállni a vágyamnak. Lassan belemélyesztettem a fogaimat, és az íz, amit éreztem, olyan intenzív volt, hogy alig bírtam leállni. Az első csepp vér úgy hatott rám, mint egy robbanás.Színtiszta vér volt, verbéna nélkül, mégis egyedi volt. Sokkal finomabb, mint Miráé. Az éhségem lecsendesült, miközben a vére lassan végigáramlott bennem. Nem kellett volna ezt tennem, tudtam, hiszen az elvonó szabályai egyértelműek voltak. De Kael más. Őt jobban kívántam, mint valaha bárkit.

Kael keze közben gyengéden a hátamra siklott, mintha támogatna, hogy ne zuhanjak össze az érzéstől. Nem volt félelem a mozdulataiban, csak nyugodt, odaadó bizalom. Ahogy lassan elhúzódtam a csuklójától, éreztem, hogy a szemével követi minden mozdulatomat.

– Nem kellett volna... – suttogtam, de a hangomban nem volt megbánás, csak egyfajta zavaros érzés.

Kael a hüvelykujjával gyengéden letörölte az ajkam szélén maradt vért, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

– De pontosan ezt akartad. És tudod, hogy én soha nem mondanék nemet neked. – A szavai egyszerre megnyugtattak és felkavartak. Ez a pillanat több volt, mint amit valaha képzeltem volna kettőnkről.