A Fekete Csipke 49. fejezet

Az édes tizenhat

Izgatottan ébredtem ma reggel, hiszen különleges nap van: Amara első születésnapja, amit együtt ünnepelhetünk. Alig hiszem el, hogy ilyen rövid idő alatt lett az életem része, és most már a 16 éves lányomként gondolok rá. Ha valaki megkérdezné, ki ő nekem, habozás nélkül vágnám rá, hogy a gyermekem. Persze biztosan furcsán néznének rám a korkülönbség miatt, de ez nem érdekel. Ő az enyém, és büszke vagyok rá!

Az utóbbi időben elég hullámzó a kapcsolatunk, ami néha nehéz, de tudom, hogy Amara mennyire okos és bölcs. Mindig is tisztában volt azzal, mi a helyes és mi nem, még ha néha el is tér a jó útról. Persze ez nem mindig az ő hibája – Benett egy csomó ostobaságot próbált elültetni a fejében. De mostanában látom rajta, hogy kezdi megtalálni a saját helyét, és ettől megnyugszom. Reggel az első dolgom az volt, hogy elintézzem a megrendelést, amit reggeli után mutatok majd meg neki. Izgatott vagyok, hogy mit fog szólni hozzá. Rubin közben elment virágokat venni, és hamarosan vissza is ér. Ő mindig pontos, ebben sosem kell csalódnom.

Viszont van valaki, akit még nem láttam ma reggel: Kael. Vajon merre járhat? Mindenkitől elvártam, hogy ma reggel jelen legyen, hiszen ez fontos nap. Kicsit aggaszt, hogy se híre, se hamva. Talán csak elkalandozott valahova, ahogy szokott, de mégis... Valahogy furcsa, hogy eddig nem tűnt fel. Remélem, hamarosan visszatér.

Az órára pillantottam, és hirtelen észbe kaptam: ideje összekapni magam. Egész reggel köntösben járkáltam, ami épp elég kényelmes volt ébredés után, de most már muszáj rendesen felkészülnöm. Gyorsan lezuhanyoztam, és elővettem a legszebb ruhámat, amit nemrég vettem az egyik plázában. Nem túl hivalkodó, de nem is egyszerű – épp olyan, amilyennek ma szeretném magam érezni.

Ünnepélyes, mégis csinos.

Miután felöltöztem, eszembe jutott, hogy a tortát reggeli előtt fogjuk átadni Amarának. Remélem, örülni fog neki – annyira szeretném, hogy ez a nap különleges legyen számára. Utolsó simításként megfésültem a hajam, és még vetettem egy gyors pillantást a tükörbe. Rendben leszek – gondoltam magamban, és lesétáltam a konyhába. Rubin már megérkezett. Épp egy gyönyörű csokor rózsaszínű rózsát helyezett el a vázában, amit az asztal közepére tett. A látvány szinte elállította a lélegzetemet.

– Rubin! Ez gyönyörű! – szólaltam meg meghatottan, miközben a mellkasomhoz emeltem a tenyerem. Éreztem, hogy elönt a hála és a szeretet. Rubin mindig tudja, mivel lepjen meg. Ez a csokor tökéletes dísze lesz ennek a különleges napnak.

– Remélem, Amara szereti a rózsaszínt... – mondta Rubin, miközben rám nézett fürkésző szemekkel. Elmosolyodtam, bár legbelül kicsit bizonytalan voltam. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudom, mit szeret Amara – hiszen még mindig csak tanulom, milyen is ő. De biztos voltam benne, hogy a csokor elnyeri a tetszését. Elvégre, anyja-lánya – gondoltam magamban, és megpróbáltam bízni abban, hogy a hasonlóságaink erősebbek, mint a különbségeink.

Ahogy álltam ott, és Rubin munkáját néztem, eszembe jutott Mark. A gondolat szinte belém mart: lemarad a lányunk első közös születésnapjáról. Miközben ezeken morfondíroztam, a telefonom hirtelen megszólalt az asztalon. Meglepetten kaptam fel. Ismeretlen szám volt. Tétovázás nélkül fogadtam.

– Tessék? – szóltam bele kissé bizonytalanul. Az első pillanatban csak recsegést és ropogást hallottam a vonal másik végéről, aztán végre megszólalt valaki. Egy hang, amit azonnal felismertem, és amitől az egész testem megfeszült.

– Szia, Elina! Benett vagyok – mondta az ismerős hang. A vér megfagyott az ereimben. Az elmúlt hetek minden dühe, aggodalma és kétsége hirtelen rám zúdult. Benett.

Elraboltam a lányunkat, és most itt vagyunk Rubinnál. Vajon Benett már rájött a szökésre? Nyilván. Ismerem őt, nem olyan ember, aki könnyen elnéz ilyesmit. A telefon a fülemhez tapad, de a hangom alig jön ki, mikor végül megszólalok.

– Szia, Benett... – mondtam halkan, próbálva elfojtani az érzelmeimet.

– Nem tudod, Amara merre lehet? – kérdezte azonnal, mindenféle bevezetés nélkül. – Ugyanis napok óta megszökött a cellából. – Hallottam, ahogy sóhajt egy nagyot, majd folytatta: – Még nem ért véget az... elvonó.

Elvonó. Szerintem meg arra a Az a hideg, sötét cellára gondolt, ami a pince mélyén van, ahol minden árnyék fenyegetően húzódott meg a falakon. Egy hely, amit nem csak bezárásra, hanem megtörésre terveztek. Ott akarta megroppantani a lányomat – darabokra törni, hogy aztán valami groteszk, üres bábuvá formálja, aki nem ismeri már a saját akaratát, csak az övét. Minden érintés, minden szó, amit itt mondott volna neki, egyetlen célt szolgált: hogy ő győzzön. És hogy soha többé ne legyen belőle az, aki valaha volt.

– Ide figyelj, Benett! – szólaltam meg végül, a hangom most már karakán volt, szinte égett bennem a düh. – Én vittem el a lányomat, és Amara velem lesz, ameddig én akarom. Soha nem fogom korlátozni, ha külön életet akar élni! Érted? Nem szólhatunk bele az életébe! Ő már nem a te rabod!

A vonal másik végén csend támadt. Benett hallgatott, és csak a szívverésem dübörgését hallottam magamban visszhangozni. Aztán megköszörülte a torkát.

– Szóval... veled van. – A hangjában enyhe megkönnyebbülést éreztem. – Inkább veled legyen, mint hogy kint csavarogjon... és emberek vérét szívja.

A megjegyzése belém mart. Ez nem igaz! Amara nem olyan, mint amit ő képzel. Nem az, akinek ő látni akarja. Nem egy szörnyeteg.

– Benett, Amarának van önuralma. Eddig jól bírja, a körülményekhez képest. Állati vért iszik. – Az utolsó mondatot lassan ejtettem ki, hogy érezze: már nem az ő irányítása alatt állunk. Ez a mi valóságunk, nem az övé.

Hosszú sóhaj hallatszott a vonal túloldaláról. Szinte magam előtt láttam, ahogy megdörzsöli a homlokát, ahogy mindig is szokta, amikor valami olyasmivel szembesül, amit nem tud irányítani.

– Ezek szerint sikerült – mondta végül, és a hangjában valami furcsa, győzedelmes árnyalat bujkált.

– És mindez erőszak nélkül! – vágtam vissza élesen. – Benett, fogd fel, hogy Amara teljesen magától tette. Megértette, hogy mi a helyes. És nem volt szükség semmiféle kényszerítésre.

A vonal túlsó végén hallottam, hogy Benett éppen válaszolni akar, de én már folytattam, mielőtt bármit mondhatott volna.

– Hiszen ott van vele az a fiú, aki... – A szavak szinte kicsúsztak a számon, de azonnal megálltam. Tudtam, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna említenem. Nem most, nem így.

A vonal másik végéről Benett azonnal lecsapott a félbehagyott mondatomra.

– Milyen fiú? – kérdezte, és a hangjában most először hallottam valami furcsa, apai aggódást. Ez az árnyalat szinte kizökkentett; ritkán hallottam tőle ilyen őszinte érzelmet.

Összeszorítottam az ajkaimat. Tudtam, hogy jobb lenne nem válaszolni, de most már késő. Amara helyzete miatt nem akartam tovább bonyolítani a dolgokat, de ugyanakkor meg kellett védenem őt Benett manipulációjától.

– Csak... egy barátja van, aki támogatja őt – vágtam ki végül, próbálva nyugodt és semleges hangon beszélni. – Nem kell aggódnod, Benett. Ő is vigyáz rá.

– Barátja? – kérdezte Benett lassan, mintha az ízlelgetné a szót. – És mit tudsz erről a srácról? Biztos, hogy megbízható?

A düh egy pillanat alatt elöntött. Ugyan mi köze van neki ehhez? Amara életét most én segítem építeni, nem ő!

– Amara nem gyerek már – szólaltam meg határozottan. – Tud döntéseket hozni. És amíg velem van, nem kell attól tartanod, hogy valaki kihasználja. Bízz meg benne egy kicsit!

Benett sóhajtott. A vonal túloldalán hirtelen csend lett, de éreztem, hogy ez a beszélgetés még közel sem ért véget.

– Remélem, azért hívtál, mert ma van a születésnapja – emlékeztettem őt szinte számonkérő hangon. Nem tudtam visszafogni magam; ha már úgy döntött, hogy megkeres, legalább emlékezzen arra, ami igazán fontos.

Benett ismét mélyen felsóhajtott, ezúttal azonban nem válaszolt azonnal. Egy kis szünet után végre megszólalt:

– Tudom – mondta csendesen. – Épp ezért is hívtalak fel.

Éreztem a hangjában valami szokatlan szelídséget, ami szinte kizökkentett. Tényleg emlékezett. És talán most először nem vitatkozni akart.

– Merre van Amara? – kérdezte, és ezúttal nem parancsolóan, hanem érdeklődve. Szinte meglepett ez a hanglejtés. Mintha tényleg csak tudni akarná, hogy a lányunk jól van-e.

Hirtelen rájöttem, hogy talán mégsem teljesen érzéketlen. Benett valahol mélyen törődik Amaraval, csak épp a maga sajátos, kártékony módján. Legalább most végre észhez tért. Már kezdtem azt hinni, hogy az egész beszélgetést végig fogjuk veszekedni, de úgy tűnt, ez a hívás most más volt.

– Amara jól van – mondtam lassan, de a szavaimat gondosan megválogatva. – Veled ellentétben én hagyom, hogy élvezze a napját, és ne felejtse el, hogy fontos, és szeretve van. Ma reggel együtt reggelizünk, és lesz torta is. Szóval ne aggódj, Benett. Nem róla kellene most gondolkodnod, hanem arról, hogy te mit tehetnél érte, ha újra találkoztok. A vonal túlsó végén csend lett, csak Benett egyenletes lélegzetvétele hallatszott. Most én vártam türelmetlenül, hogy mit mond. Vajon még visszaüt, vagy végre elfogadja, hogy nincs joga irányítani a helyzetet?

– Ennek őszintén örülök – kezdte Benett, és a hangjában most először éreztem valami olyasmit, amit törődésnek lehetne nevezni. – És, Elina... szeretnék találkozni veled. Valamelyik nap összefuthatnánk. Markról van szó...

Ahogy kimondta Mark nevét, szinte gyomorszájon vágott a hirtelen érzés. A szívem összeszorult, a légzésem lassabbá vált. Mark... Hónapok óta nem hallottam róla semmit, és most Benett egyszerűen csak bedobja a nevét, mint egy cetlit a kalapba.

– Tudsz róla valamit? – kérdeztem, a hangom szinte reménykedve csendült, de közben óvatos is voltam. Nem mertem túlságosan beleélni magam.

– Találkozom Anabellel – felelte gyorsan Benett, mintha nem akarná, hogy félbeszakítsam. – Tárgyalni fogok vele. Mindenáron megmentem a bátyámat.

A szavai olyan hirtelen értek, hogy szinte megdermedtem. A kezem automatikusan a mellkasomhoz emelkedett, mintha ott tartanám a hirtelen rám nehezedő érzéseket. A döbbenet és a remény egyszerre vette át az uralmat a gondolataim felett.

Benett tényleg megtenné ezt? Elmenne, és megmentené Markot? Kockáztatna értünk, érte? Az, hogy hajlandó Anabelle-lel tárgyalni, mindent megváltoztathat. Ez nem az a Benett volt, akit eddig ismertem.

– Benett... – kezdtem, de a szavak elakadtak. Nem tudtam eldönteni, mit mondjak. Köszönjem meg? Bízzak benne? Vagy egyszerűen csak várjam ki, hogy mi lesz?

– Elina, tudom, hogy nehéz neked ezt elhinni – mondta csendesebben. – De nem csak Amara fontos nekem. Mark a testvérem. Nem hagyom, hogy így vesszen el.

Hallottam a hangjában az elhatározást, és bár annyi mindenen mentünk keresztül, hogy nehéz volt bíznom benne, most mégis reményt adott. Talán ezúttal Benett valóban a helyes dolgot teszi. Talán... tényleg megmenti Markot.

– Köszönöm, és ha bármi van, tudod, rám számíthatsz – mondtam neki őszintén. Nem azért, mert megbocsátottam neki, hanem mert tényleg fontos, hogy Markot visszakapjuk, és Amara az apjával legyen. Ha ezért együtt kell dolgoznunk, akkor megteszem.

– Rendben... – felelte halkan, mintha ő is érzékelte volna a kettőnk közötti feszültséget. Aztán egy pillanatra elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: – Szeretlek.

A szavai szinte arcul csaptak. Ott maradtam némán, szólni sem tudtam. Az a szó, amit annyiszor vágytam hallani tőle a múltban, most üresnek és idegennek hatott. Mert mi van mögötte? Bocsánatkérés? Őszinteség? Vagy csak egy manipulatív gesztus, hogy jobb színben tűnjön fel?

Nem válaszoltam. Csak hallgattam, miközben belül a düh és a fájdalom kavargott. Amiket Amaraval tett, ahogy engem eltaszított, és ahogy soha nem volt képes igazán megbízni bennem... Most tényleg azt hiszi, hogy egyetlen szóval mindent megváltoztathat? Hogy ettől majd elfelejtem azokat az éveket, amikor csak árnyéka volt annak az embernek, akit valaha szerettem? Nem, Benett. Nem fogom megadni magam. Nem hagyom, hogy egy szóval visszarángass a világodba. Azt hitte, hogy egyetlen "szeretlek" elég lesz. De én már nem vagyok ugyanaz az Elina.

– Le kell tennem! Szia, Benett! – vágtam közbe, mielőtt bármit mondhatott volna, és azonnal kinyomtam a telefont. Nem akartam hallani semmit, amit még hozzáfűzhetett volna. Túl sok volt már így is.

Ahogy a vonal megszakadt, leeresztettem a telefont, és az arcomat a tenyerembe temettem. A légzésem lassú, de nehéz volt, mintha minden sóhajjal egy kicsit több feszültséget próbálnék kiengedni magamból.

– Istenem, Benett... – motyogtam magam elé, a fejemet megrázva. – Hogy lehetsz ekkora idióta, de tényleg?

Az elmúlt percek minden érzelme rám zúdult. A düh, amit a szavai váltottak ki. A remény, amit Mark megmentésének ígérete keltett bennem. És a zavar, amit az utolsó vallomása hagyott maga után. Hogyan képes egyszerre ennyire bántani és mégis kötődni? Hogyan várja, hogy higgyek neki, mikor éveken át csak rombolni tudott maga körül?

Mély levegőt vettem, és lassan kiengedtem. Nem engedhetem, hogy eluralkodjon rajtam. Ma Amarának születésnapja van. Az ő boldogsága az, ami most számít, nem Benett örökös káosza. Letettem a telefont az ágyra, és megpróbáltam összeszedni magam, hogy folytathassam a napot – a lányomért.

Reggeli után felálltam az asztaltól, és vidáman kijelentettem a csajoknak, hogy ideje indulni. Amara első születésnapja, amit együtt ünnepelhettünk – ennél fontosabb pillanatot el sem tudtam képzelni. Ahogy beszálltunk az autóba, Rubin azonnal elkezdett találgatni.

– Hova megyünk, Elina? Na, mondd már! – kérdezte izgatottan, de csak sejtelmesen elmosolyodtam.

– Nem árulom el – feleltem, miközben beindítottam a kocsit. Rubin látta, hogy még a GPS-t sem kapcsoltam be, nehogy lebukjak. Szerettem volna, ha ez tényleg meglepetés marad.

Elindultunk, és az autóban hamar vidám hangulat alakult ki. Bekapcsoltuk a rádiót, és egyik kedvenc dalunk után a másikat énekeltük. Rubin hangosan nevetett minden fals hangnál, én pedig szándékosan próbáltam őt túlénekelni, ami csak tovább fokozta a nevetést. Amara néha csatlakozott hozzánk, néha viszont csak kibámult az ablakon, elmerülve a gondolataiban.

Tudtam, hogy valami nyomja a lelkét. Néha elkapta a tekintetem a visszapillantó tükörben, de gyorsan elfordult. Biztosan Kaelen járt az esze. Feltűnt, hogy ma még nem találkozott vele, és ez láthatóan nyugtalanította. Az arca csendes volt, de a szemeiben ott bujkált valami, amit nem tudott elrejteni.

– Hé, Amara, mit gondolsz, hova megyünk? – próbált Rubin kizökkenteni a gondolataiból.

– Nem tudom – felelte halkan, miközben tovább nézett kifelé. – De remélem, nem valami unalmas helyre.

– Most komolyan, szerinted anyud unalmas helyre vinne minket? – Rubin színpadiasan a homlokához kapott, mintha mélyen sértette volna a feltételezés. Mindannyian elnevettük magunkat, még Amara is.

– Nem is tudom elképzelni, hová megyünk – sóhajtott Amara, miközben egy pillantást vetett a mobiljára, aztán zsebre tette. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy nemrég kapott tőlem egy vadonatúj telefont. Annyiszor használta az enyémet, hogy ideje volt, hogy sajátja legyen.

– Meglátod, tetszeni fog – mondtam sejtelmesen, miközben rápillantottam a visszapillantó tükörben. A szavaimra halvány mosoly jelent meg az arcán, és ez nekem bőven elég volt. Már ezért a mosolyért is megérte az egész napot megtervezni.

Rubin eközben a rádión tekergetett, és hangosan felkiáltott, mikor rátalált a következő dalra.

– Ez az! – mondta lelkesen, majd a kocsi hangszóróiból felcsendült Angèle és Dua Lipa Fever című száma. Rubin persze azonnal énekelni kezdte, és én sem maradhattam ki.

A refrénhez érve Amara is csatlakozott, és hárman együtt énekeltünk. Rubin szándékosan rosszabbul énekelt, mint valaha, hogy minket megnevettessen, én pedig szándékosan túljátszottam az érzelmeket a dalban. Amara nevetett rajtunk, és közben ő is egyre felszabadultabban énekelt. Ahogy közeledtünk az úti célunkhoz, Amara hangja is egyre magabiztosabban csendült a dalban, és tudtam, hogy ez a nap végre róla szól, úgy, ahogy mindig is kellett volna.