A Fekete Csipke 48. fejezet

Gáláns lovag vagy szenvedélyes szerető? (Amara)

Anyám keze remegett, amikor rám mutatott az asztal fölött. A szeme szikrázott, mintha egyetlen pillantással képes lenne lángra lobbantani.

– Beszéljétek ezt meg, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok!

– Nem beszéljük meg!– ezzel hátat fordítok és az ajtó felé igyekszem.

Nem vitatkoztam. Nem volt értelme. Már hetek óta ilyen, és bár próbáltam megfejteni, mi történt, semmi értelmesre nem jutottam. A konyhában még ott lengett a frissen sült kaja illata, de az édeskés aromát elnyomta a feszültség. A porcelán tányérok egymásnak csúsztak a mosogatóban, anyám pedig úgy tett, mintha mindent kézben tartana, pedig csak a dühe irányította.Kiléptem a konyhából, de a szívem nehéz maradt. Miért csinálja ezt? Talán Kael miatt? Az a pillantás, amit rávetett... Látnotok kellett volna az arcát, amikor a pasira nézett. Csak nem féltékeny? És mégis mire? Kael-re és rám? Nevetséges gondolat, de nem tudtam kiverni a fejemből.

Ahelyett, hogy apámat kezdené keresni, úgy tűnik, teljesen más dolgokkal foglalkozik. Talán már feladta az egészet. Vagy talán már nem is szereti? Az is lehet, hogy egyszerűen csak elfáradt abban, hogy mindent a vállán cipeljen. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megkérdezem tőle, de aztán meggondoltam magam. A válaszától jobban féltem, mint attól, hogy sosem tudom meg az igazságot. És akkor ott volt Kael. Mégis mit gondol magáról? Azt hiszi, hogy csak úgy felszedhet? Kizárt! Nem hagyom, hogy úgy tegyen, mintha csak egy préda lennék.

Hiszen nekem ott van Rafael. Rafael, aki... aki már jó ideje eltűnt. A gondolat szinte éles fájdalomként mar belém. Azóta, hogy átváltoztattam, nem láttam őt. És most már rettegve várom, hogy egyáltalán visszatér-e valaha. Rafael hiánya gyönyörű lüktetésként sajgott bennem. Azok a tengerkék szemek! Ahogy rám nézett, mindig úgy éreztem, mintha a világ összes titkát ismernénk. Amikor becsukom a szemem, és hagyom, hogy áradjon bennem a férfi emléke, de valami furcsa érzés futott végig rajtam. Azok a szempárok... Kael szeméhez hasonlítottak.

Megráztam a fejem, és próbáltam vissza rángatni magam a valóságba. Ez képtelenség. Rafael az, akiért a szívem dobog. Rafael az, akiért megtennék bármit. És mégis, Kael jelenléte valahogy mindent összezavart. Az az önelégült mosoly, az a sötét, mély pillantás, amitől egyszerre akartam ütni és menekülni. Nem, ez nem lehet. Nem hagyom, hogy Kael elrabolja a lelkem. Rafael az, aki hiányzik, nem ő. Rafael mosolya olyan volt, mint a nyári napfény, amitől az ember akarata ellenére is elgyengül. De mostanában csak ürességet érzek magamban, mintha a tenger kiszáradt volna, és csak Kael közelsége tölti be azt az űrt.

És ez így nem jó, mivel nem érzem jól magam ettől.

Felmegyek a szobámba, pontosabban Kael szobájába, és belépek. Az ajtó halkan kattan mögöttem, ahogy becsukódik, és valami fojtogató légkör telepszik a helyiségre. A félhomályban a szoba idegennek és nyomasztónak tűnik, mintha magában hordozná Kael összes rejtélyét. Az ablakon beszűrődő gyenge holdfény szürkés-ezüstös csíkokat rajzol a parkettára, miközben én lassan megfordulok. És akkor meglátom őt. Az íróasztalnál ül, a teste lazán hátradőlve a széken, és rám pillant azzal az elviselhetetlenül magabiztos arckifejezéssel, ami miatt legszívesebben felrúgnám a székét alóla. Hát persze. Kael. Ki nem hagyná a megfelelő pillanatot, hogy az idegeimen táncolhasson.– Mi a fenét csinálsz itt? – bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt megállíthatnám magam.

Kael lassan elmosolyodik, és az a mosoly minden, csak nem ártatlan. Olyan, mintha minden egyes gondolatomat ismerné, mintha pontosan tudná, hogy a jelenléte felborítja az egész tervemet. – Ez még mindig az én szobám, Amara – mondja halkan, de a hangjában ott bujkál az a jól ismert gúny. – Talán jobb kérdés, hogy te mit csinálsz itt?

Nem válaszolok. Helyette körülnézek, hogy találjak valami mentséget, valamit, amibe kapaszkodhatok, de a szoba Kael minden vonását magán hordozza. A sötét bútorok, az aprólékosan elrendezett könyvek, a falon lógó elnyűtt kardok – mindaz, ami őt jellemzi. Semmi sincs itt, ami az enyém. De vendég vagyok itt, és most jelen pillanatban nem érdekel, hogy az övé ez a szoba, vagy sem. Rubin ajánlotta fel, hogy itt szálljak meg.

A karjaimat összefonom magam előtt, és próbálom leplezni mennyire kizökkentett ez a helyzet. Kael azonban nem hagyja annyiban. Látom, ahogy lassan elindul felém, és minden egyes lépésével egyre közelebb kerül. Olyan magabiztosság árad belőle, ami egyszerre idegesít és megbabonáz.

– Amara... – szólal meg, és a nevem az ajkán olyan selymesen szökik ki, hogy szinte beleremegek.

Megáll előttem, talán túl közel is, és mielőtt megállíthatnám, könnyedén megérinti a karomat. Az érintése alig érezhető, mégis olyan, mintha lángot gyújtott volna bennem.

– Nem tűnsz túl nyugodtnak – jegyzi meg, miközben ujjai könnyed érintéssel végig siklanak az alkaromon, mintha csak kóstolgatná a közelségem. – Talán azért, mert ennyire zavarba ejtelek?

Először a karomra pillantok, ahol érintése még mindig szinte bizsereg, majd lassan ráemelem a tekintetem. És ahogy belenézek a szemébe, a szavai úgy húznak magukhoz, mintha csapdába ejtett volna. Megköszörülöm a torkomat, mintha ezzel eloszlathatnám a feszültséget, és minden erőmmel próbálok önuralmat erőltetni magamra, hogy ne áruljon el a remegésem.

– Te nem hozol zavarba – vágom rá azonnal, de a hangom kissé rekedtes, mintha megingott volna a magabiztosságom.

Kael elmosolyodik, és az a mosoly... Istenem, az a mosoly! Mintha pontosan tudná, hogy hazudok. Lehajol, egy pillanatra az arcomhoz közelít, olyan közel, hogy érzem a lélegzetét a bőrömön.

– Nem is próbálod tagadni, igaz? – suttogja, és közben az egyik ujjával óvatosan végigsimít az arccsontomon. Az érintése egyszerre túl sok és túl kevés, és akármennyire próbálom megőrizni a hidegvérem, érzem, hogy egész testemben megfeszülök. Megvallom őszintén, jól esik az érintése. Túlságosan is jól... Mintha a bőröm alatt valami egészen új, ismeretlen érzés ébredne fel, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni.

– Mit akarsz, Kael? – kérdezem végül, a hangom halkan cseng, de a pillantásomat nem veszem le róla.

– Mit akarok? – ismétli, mintha ez a kérdés lenne a leghétköznapibb dolog ezen a világon. A szemem mélyébe néz, és mintha minden gondolatomat ki akarná olvasni. – Talán csak azt, hogy végre észrevedd, hogy nem én vagyok az ellenséged.

Ez a mondat úgy robban lelkemben, mint egy váratlan vihar. Ellenség? Kael mindig is az volt, legalábbis így hittem. De most, hogy itt állunk egymás előtt, a szavak, a gesztusok, az érintések... minden összezavar.

– Nem bízom benned – mondom végül, keményebben, mint ahogy terveztem.

Kael elmosolyodik, de ez a mosoly most más. Valahogy szelídebb, kevésbé gúnyos. Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd újra rám néz, és olyan komolyságot látok benne, amit eddig még soha.

– Talán nem is kell – mondja halkan, majd még egyszer végigsimít az arcomon, és az érintése olyan gyengéd, hogy szinte fáj. Az ujja hegyétől libabőrös lesz a bőröm, mintha a testem minden apró idegszála reagálna rá. Az ajkai lassan közelítenek az enyémhez, és én nem tudok mozdulni, és az összes gondolatom elillan.

Visszatartom a levegőt, és próbálok koncentrálni a pillanatra, de nem megy. Kael itt áll előttem, az illata körbeleng, a puha ajkai szinte súrolják az enyémet, és az a kibírhatatlan magabiztosság, ami egyenlő mértékben vonz és taszít. A pulzusom az egekben, a szívem olyan erővel dobog, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Kael érintése a pokolba visz, ahol az összes félelmem és vágyam egyszerre lobbantja lángra a lelkemet. Úgy érzem, mindjárt meghalok a közelében. Nem értem, miért hozza ki ezt belőlem. Nem értem, miért nem tudom félrelökni, miért nem tudok elfordulni. Az ajkai alig egy hajszálnyira vannak az enyéimtől, és ez az apró távolság szinte őrjítő.

– Miért csinálod ezt velem? – suttogom, és magam sem tudom, hogy kérdezek-e igazán, vagy csak a gondolataim szöknek ki a számon.

Kael szemei az enyémbe fúródnak, és mintha most egyszerre komolyabb és pajkosabb lenne. Egyik keze még mindig az arcomon pihen, ujjaival gyengéden végigsimít a bőrömön, mintha feszegetné a határaimat.

– Mert nem tudok ellenállni neked – feleli halkan, a hangja olyan, mintha közvetlenül a lelkemhez beszélne.

A szavai belém hasítanak, és egy pillanatra minden feszültség egyre erősebben vibrál körülöttünk. A kezével továbbra is cirógatja a bőrömet, olyan lágyan és lassan, hogy szinte kísérteties. Mintha nemcsak engem, de saját magát is tesztelné. Ez az egész épp hogy megtörténik, de a világom megreng tőle. A szívem vadul dübörög, a bőröm szinte lángol, és a testem minden porcikája megfeszül.

Amikor hátrébb húzódik, csak annyira, hogy újra rám nézhessen, úgy érzem, mintha egy örvényből kerültem volna ki. A légzésem szapora, és képtelen vagyok eldönteni, hogy most gyűlölöm őt, vagy valami egészen másra vágyom. Kael ajkán halvány mosoly húzódik, de ezúttal nincs benne gúny, csak egyfajta elégedettség. Mintha tudná, hogy megnyert valamit, amit még én magam sem értek teljesen.

– Mondj valamit – kéri halkan, de a hangjában ott a kihívás, mintha szándékosan akarná összezavarni a gondolataimat. De én nem mondok semmit. Nem tudok. Csak nézem őt, és próbálom eldönteni, hogy az előbb mi történt. És hogy mi lesz most. – Oké, ha nincs ellenedre, akkor megteszem én – duruzsolja. Ajkai finoman érintik az enyéimet, majd lassan a nyakam felé siklanak. Érzem a bőröm alatt lüktető pulzust, ahogy egyre gyorsabbá válik. Képtelen vagyok kontrollálni a légzésem, kapkodni kezdem a levegőt.

Az első csók gyengéd volt, alig érintette a bőröm, amitől akaratlanul is felnyögtem. A keze a derekamra siklott, érintése könnyed volt, de éppen csak annyira, hogy éreztesse, nem szándékozik elengedni. Mintha nemcsak a testemet, hanem valami mélyebb, rejtett részemet próbálná uralni. A szoba csendjében hallottam a saját lélegzetem elakadni, és az ő sötét tekintete mindent elnyelt, mintha nem maradt volna más, csak mi. Nem kérdezett. Nem kért. Mégis, ott volt benne az ígéret – és a fenyegetés. Ami bevallom eléggé beindított.

Kael lassan haladt tovább, apró, gyengéd csókokat hintve a nyakam ívére. Minden érintése nemcsak a bőrömet érte, hanem valami mélyebb részemet, amitől még a hideg is kirázott. Nem a gyöngédség volt az, ami hatott rám, hanem az, ahogy minden mozdulatával jelezte: most ő irányít. Mintha minden pillanatban tudatosan döntött volna úgy, hogy még nem taszít teljesen a szakadékba – csak közelebb visz hozzá.

– Kael... – a nevét suttogtam, de a hangom nem volt több egy remegő szívdobbanásnál. Nem könyörögtem, de valahol mégis: valamiért, amit még én magam sem értettem.

– Maradj csendben, Amara – súgta mély, bársonyos hangon, amitől minden porcikámban megborzongtam.

A parancs nem csupán egy indulatként hatott, hanem mintha bekúszott volna a bőröm alá, és minden egyes rezdülésével csak még inkább felperzselte az érzékeimet. Nem kérte, hogy engedelmeskedjek, hanem egyenesen követelte.

– Csak élvezd, amit csinálok – tette hozzá, a hangja olyan sötéten lágy, hogy a mellkasom összeszorult tőle. A csókjai lassan váltak egyre mélyebbé, minden érintéssel magukkal sodorva, mintha egy titokzatos, láthatatlan erő vonzana egyre közelebb hozzá. Éreztem a feszültséget minden mozdulatában – azt a türelmet, amit valami sötétebb belső erővel kényszerített magára, és a mélyen rejtőző, mindent felemésztő tüzet, amelyet csak nehezen tudott kordában tartani. Nem azért, hogy engem kíméljen, hanem mert pontosan tudta, hogy ez fog igazán megtörni.

Az egyik kezével a mellemen végig siklott, és éreztem a mellbimbóim keménységét. A levegőt zihálva kapkodtam, és alig bírtam visszafogni a kitörő érzelmi vihart.Ez a pasi maga a pokol istene, de esküszöm valamit nagyon jól csinál velem. Egyik kezével lassan végigsiklott a mellemen, és éreztem, ahogy a mellbimbóim megkeményednek az érintésére. A levegőt kapkodva szívtam be, miközben próbáltam megfékezni a bennem tomboló érzelmi vihart. Ez a férfi maga a pokol istene – és esküszöm, bármi is legyen ez, amit velem művel, túl tökéletes ahhoz, hogy ellenálljak.

A keze lassan siklott a pólóm alá, az érintése forró volt a bőrömön. Nem viseltem melltartót, így akadálytalanul ért el hozzám. Először csak az egyik mellemet érintette, az ujjaival morzsolgatva a bimbót, amitől egyre izgatottabbá kezdtem válni. Aztán előrehajolt, és az ajkai a mellbimbómhoz értek. Finom csókokkal kezdte, de az érintése hamar követelőzőbbé vált, és minden mozdulata magával rántott. Nem csak a testemet érte el – mélyebben hatolt belém, mint bármilyen szó vagy mozdulat korábban. Ahogy a nyelvével érintette a bőrömet, egy szaggatott, hangos nyögés szökött ki belőlem. Nem tudtam visszatartani, és nem is akartam. Ő pedig élvezte – éreztem minden apró mozdulatában, minden lélegzetében, hogy ez pontosan az, amit akart. Mintha minden rezdülésemmel csak erősítettem volna a köztünk feszülő vonzalmat, ami egyre mélyebbre húzott.

Nem tiltakoztam. Mivel minden mozdulatával egyre mélyebbre taszított abba a szenvedélybe, amit már nem tudtam – és nem is akartam – irányítani. Minél tovább játszott velem, annál jobban akartam őt. A nyögésem önkéntelenül tört fel belőlem, és ahogy a hang elhalt, apró, hullámzó forróság öntötte el a testem. Olyan volt, mintha minden porcikám az övé lenne, mintha minden érintése csak még mélyebbre vésné bennem a jelenlétét. Az érintései nyomán a bőröm mintha felizzott volna, és egy elégedett, reszketeg sóhaj szaladt ki ajkaimon. Nem voltam biztos benne, hogy ezzel a kielégülésemet vagy az alávetettségemet mutattam ki – talán mindkettőt egyszerre. Ő pedig megállt egy pillanatra, hogy éreztesse, minden apró reakcióm az övé. És hogy én is tudjam: pontosan így akarta.

– Élvezted, mi? – kérdezte, a hangjában ott bujkált valami sötét, birtokló elégedettség. A tekintete élesen fúródott az enyémbe, mintha a válaszom már nem is számított volna. Mielőtt még bármit mondhattam volna, lehúzta a pólómat, mozdulata egyszerre volt lassú és kihívó. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy ujjaival végigsimított a csupasz bőrömön.

De nem adott időt arra, hogy reagáljak. Megragadta az arcomat, ujjai határozottan simultak az állam köré, és mielőtt tiltakozhattam volna – nem mintha akartam volna –, ajkai szenvedélyesen záródtak az enyémeken. A csókja nemcsak lezárta ezt a pillanatot, hanem birtokolta is. Mintha ezzel pecsételte volna meg azt, amit a szavak már feleslegessé tettek. Gyűlöltem érte – minden önző, uralkodó mozdulatát, minden momentumot, amikor éreztette, hogy fölényben van. De mégis... élveztem. Minden másodpercét. A harag és a vágy összeolvadt bennem, egyetlen, tomboló érzéssé formálódva. Nem tudtam eldönteni, melyik az erősebb – csak azt, hogy ebben a felállásban képtelen lennék elszakadni tőle.

A pillanat szinte időtlenné vált, de a csendet egy halk kopogás törte meg. Az ajtó túloldaláról anyám kíváncsi, kissé aggódó hangja hallatszott:

– Amara, minden rendben van? Bejöhetek?– nyitott be anyám, én pedig riadtan kaptam a tekintetem Kaelre.

Kael teste megfeszült a váratlan helyzetben, az izmai szinte vibráltak az energiától. Egy pillanat alatt visszanyerte lélekjelenlétét, és már cselekedett is. Egyik keze ösztönösen a közeli ablakpárkányhoz nyúlt, az arcán pedig egy szemtelen mosoly villant át.

– Ezt folytatjuk később, bébi – suttogta alig hallhatóan, mintha pontosan tudta volna, hogy ettől elveszítem a maradék lélekjelenlétemet is. Mire bármit mondhattam volna, Kael már az ablakon volt, egyetlen kecses mozdulattal felhúzta magát, és hangtalanul eltűnt az éjszakában. Az ablak halkan csukódott mögötte, mintha ott sem lett volna. Csak a szívem zakatolása és a bőrömön még mindig ott lüktető érintése emlékeztetett arra, hogy az előző pillanatok nagyon is valóságosak voltak.

Anya ekkor kinyitotta az ajtót, és belépett. Az arca kedves volt, de semmit sem vett észre. Csak én tudtam, hogy a szobában még mindig izzik a levegő, amit Kael okozott.

– Igen, anya, bejöhetsz, még ébren vagyok! – feleltem egy kicsit késve, próbálva nyugodt maradni. Gyorsan az ágyam felé léptem, és felkaptam a hálóingemet, ügyelve rá, hogy semmi se tűnjön gyanúsnak.

Anya beljebb lépett, és a tekintete röviden körbesiklott a szobán, de nem tűnt úgy, hogy bármit észrevett volna.

– Mész fürdeni? – kérdezte végül, a hangja kedves, de álmos volt.

Bólintottam, és gyorsan felvettem a papucsomat is – azt a puha, bolyhos darabot, amit Rubin adott kölcsön, amíg itt vagyok. Olyan kényelmes volt, hogy szinte minden lépésemnél örömöt okozott.

– Rendben – mondta anya lágy mosollyal. – Ha bármi van, a szomszéd szobában leszek.

Ezzel közelebb lépett, és gyengéden homlokon csókolt. Éreztem az érintése melegségét, és az anyai szeretet olyan biztonságot adott, amit nehéz lett volna most máshonnan meríteni.

– Jó éjt, kincsem! – búcsúzott halkan, ahogy elhúzódott.

– Jó éjszakát, anya! – mosolyogtam vissza rá, miközben figyeltem, ahogy kimegy a szobából, és csendesen becsukja maga mögött az ajtót. Csak ekkor engedtem ki a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam.

Ez a kaland Kaellel... még mindig nem tudom felfogni. Amit ez a pasi velem művelt, az egyszerűen felfoghatatlan. Megőrülök tőle. Teljesen összezavart, olyan oldalamat hozta felszínre, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Eleinte nem is ért hozzám. Csak a tekintetével, a jelenlétével játszott, és mégis... mintha végig simogatott volna. Minden mozdulata, minden szava alatt elvesztem egy kicsit. De amikor végül tényleg megérintett, ott már nem volt visszaút. Akkor tényleg végem lett. Próbáltam erősnek tűnni. Próbáltam ellenállni neki. De Kael nem állt le. Türelmes volt, következetes és kitartó, amíg végül teljesen el nem gyengített. Mintha pontosan tudta volna mik a gyenge pontjaim. És most... most képtelen vagyok eldönteni, hogy gyűlölöm-e ezért, vagy még jobban vonzódom hozzá. Talán mindkettő igaz. És ez a felismerés őrjítőbb, mint bármi más.

Másnap reggel nyűgösen ébredtem, mintha az éjszaka alig hozott volna pihenést. A párnám még mindig gyűrött volt, az álmaim pedig kuszák és zavarosak – de minden Kael körül forgott. Éreztem a nyakamon az érintései emlékét, mintha a bőrömön hagyta volna a nyomát, és a testem még mindig reagált arra, amit velem művelt. Egyetlen csók, egyetlen érintés sem tűnt el nyomtalanul. Ahogy a szememet kinyitottam, az első gondolatom naná, hogy ő volt. A mosolya, a szemtelen, mégis ellenállhatatlan magabiztossága, ahogy tegnap éjjel rám nézett. Képtelen voltam kiverni a fejemből. Ez a felismerés belém hasított. Hogy is lehet, hogy valaki ennyire gyorsan, ilyen mélyen befészkelte magát a tudatomba?

És az volt a legrosszabb, hogy ez nemcsak ijesztő volt. Hanem valahol mélyen – borzasztóan izgalmas is.

Amikor felültem az ágyban, egy pillanatra azt sem tudtam, miért lüktet bennem ez a különös várakozás. Aztán hirtelen bevillant: ma van a 16. születésnapom. Az érzés egyszerre volt izgalmas és kissé ijesztő. A 16. születésnap – valahogy mindenki azt mondja, hogy ez más, mint a többi. Egy mérföldkő, egy új kezdet. De valahogy most nem tudtam ráhangolódni erre az ünnepi érzésre. Nem úgy, ahogy kellett volna. Még mindig ott volt bennem az előző este emléke, és minden gondolatomat Kael uralta. Mintha a tegnapi pillanatok az életem egy új szakaszát jelölték volna ki, nem pedig ez a születésnap.

Felültem az ágyban, és az éjjeliszekrényre pillantottam. Ott állt egy kis csomag, gondosan becsomagolva, az anyám kézírásával: „Boldog születésnapot, kincsem!" Elmosolyodtam. Tudtam, hogy szeretni fogom, amit adott, mégis nehéz volt most teljesen ráhangolódni erre a napra. Egy mély lélegzetet vettem, és lassan felkeltem.