A Fekete Csipke 47. fejezet

Az éjszaka után még mindig kimerült vagyok. Az álmatlan órák vissza-visszaköszönnek, ahogy próbálom feldolgozni az éjjel történt furcsaságokat. Nem minden nap találkozol egy idegennel a lányod szobájában, főleg nem úgy, hogy fegyvert tart a kezében. Az a férfi, Kael, valami egészen különös. Mintha abban a pillanatban elbűvölték volna egymást. De a gondolat is abszurd. Mégis, ahogy ránézett Amarára… Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire gyönyörű lány. Bárkit megkaphatna, de pont egy ilyen alakot? Ez azért eléggé ijesztő.Amikor végre eltűnt a szobából, esküszöm rá, hogy valahol megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy tovább bámulja a lányomat.

Felöltöztem, és elindultam a konyha felé. Mielőtt azonban lementem volna az emeletről, óvatosan benyitottam Amara szobájába. Ott feküdt az ágyában, olyan mélyen aludt, mint a Csipkerózsika. Nem akartam felébreszteni, ezért csendesen visszahúztam az ajtót, ügyelve, hogy ne csapjon zajt. Ezután megfordultam, és elindultam a lépcső felé.

Ahogy belépek a konyhába, Kael-t találom ott. A pult mellett áll, és épp kávét készít – a frissen őrölt kávé illata már betöltötte a helyiséget. Megállok az ajtófélfánál, ujjaimmal finoman megkopogtatom. A zajra lassan felém fordul, szemeiben egy árnyalatnyi játékos kíváncsiság csillan. Aztán elmosolyodik, az a tipikus mosoly, amivel ő mindig levesz mindenkit a lábáról. Még mielőtt bármit mondhatnék, a bejárati ajtó halkan kinyitódik, és Rubin lép be a konyhába. 

– Jó reggelt! – köszön ránk hatalmas lendülettel, majd egy csomagot csap le az asztalra.

– Hány kaját vettél még? Nem volt elég a tegnapiból? – kérdezem nevetve, miközben kíváncsian belekukkantok a papírzacskóba.

Rubin egy pillanatra megáll, derékra tett kézzel néz rám, majd szúrós pillantással válaszol:

– Te tényleg azt hiszed, hogy éhezni hagyom a vendégeimet?

Elkezdi kipakolni a szatyor tartalmát, én pedig félénken hozzáteszem:

– Tudod, hogy Amarával mi… – A mondat közepén elakadok. Vér. Majdnem kimondtam. Gyorsan Kael-re pillantok, és valami mást mormolok helyette. – Mást eszünk.

Rubin keze megáll a levegőben, majd oldalra sandít, egyenesen rám.

– Tudom, ott van a hűtőben. Mint mondtam, a bátyám mindenre gondolt. Ugye, Kael?

Rubin már nyúl is a hűtőbe, és kipakolja, amit ott talál. Kael egy félmosollyal figyeli, én pedig csak próbálom megőrizni a nyugalmamat. De belül tombolnak a kérdések, a kételyek.

Kael leül velem szembe, kezében a gőzölgő kávéval. Az első korty után úgy tűnik, teljes figyelmét rám irányítja. Mintha minden apró mozdulatomat tanulmányozná, a pillantása szinte éget. Zavartan a bögrém után nyúlok, és próbálom figyelmen kívül hagyni az intenzív jelenlétét.

– Miért érzem úgy, hogy valamiért nem bízol bennem? – jegyzi meg váratlanul, szemöldökét kissé felhúzva. A szavai teljesen váratlanul érnek, és egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Érzem, ahogy a zavar végigszalad rajtam, de gyorsan megköszörülöm a torkom, és megpróbálok visszakérdezni, mintha az egész csak egy furcsa félreértés lenne.

– Ezt meg miből gondolod? – kérdezem, miközben lassan kortyolok a kávéból. Az ital kellemesen melegít, és úgy érzem, egyre inkább visszanyerem az irányítást. Rubin még mindig a csomagokat pakolja ki, nem is figyel ránk igazán, amiért hálás vagyok.

Kael rám néz, és mintha a tekintete belelátna a gondolataimba, továbbra is tanulmányoz, de én megpróbálok nem foglalkozni vele. Ebben a pillaantban megjelenik Amara. Csinos kis hálóingére egy vékony köntöst kapott fel, amit lazán összekötött, de a köntös alól mégis kilátszik a kecses alakja. A haja finoman omlik a vállára, és ahogy belép, a reggeli fény szinte ragyogni látszik rajta. Olyan magától értetődően gyönyörű, hogy akaratlanul is megcsodálom – de nem én vagyok az egyetlen. Kael teljesen ámulatba esik, majd lassan összeszedi magát. Amikor Amara rápillant, a férfi gyorsan elkapja a tekintetét. Zavart mozdulattal elfordul, és a vállára kapja a konyharuhát.

 –Hogy aludtál, kicsim?– kérdezem tőle.

Amara kérdőn néz rám, de aztán szinte azonnal kapcsolok. Kettesben akarnak maradni. A levegő szinte vibrál közöttük.

–Tudod mit? Megyek, és megnézem, hol tart Rubin. – És azzal gyorsan kirohanok a konyhából.

Ahogy kisétálok, önkéntelenül is visszapillantok az ajtóból. Pont abban a pillanatban kapom el, ahogy Kael óvatosan közelebb lép Amarához. A mozdulatai szinte tétovák, mintha egy láthatatlan határtól tartana, amit csak akkor léphet át, ha Amara is engedi. Amara szemeiben meglepetés villan, de az érintés nem taszítja el – sőt, mintha enyhe, alig észrevehető várakozás is bujkálna a tekintetében. Egy halvány, bátorító mosoly fut át az arcán, mintha ezzel mondaná, hogy nem bánja, sőt, talán még örül is neki. Kael keze ott marad a karján, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, ez a törékeny pillanat rögtön szertefoszlana. Ismét elmosolyodom, majd elindulok Rubin után.

– Ezek a ruhák egy hét alatt gyűltek össze! – nyögi ki Rubin, majd sóhajtva leteszi a földre a ruhás kosarat. Lehajol, felveszi az egyik felsőt, és elkezdi csipeszelni a szárítóra. Gyönyörű időnk van, így Rubin kitalálta, hogy a kertben teregetünk. Felajánlottam, hogy segítek neki.

– Köszönöm! Kael bezzeg nem képes kihozni nekem a kosarat, helyette kinevet, és közben a bicskáját pörgeti az ujjain – mondja Rubin, miközben felcsipeszeli a pólót.

Én is kiterítek egy ruhadarabot, és bólogatok.

– Pedig segítenie kéne – kuncogok –, ahelyett, hogy a lányomnak udvarolna.

Rubin felkapja a fejét, és rám néz.

– Szóval nem csak nekem tűnt fel! – ujjong, miközben átnéz az egyik póló mellett. – Szinte szikrázik köztük a levegő!

Lehajolok, és egy újabb ruhát veszek fel.

– Igen, én is ezt látom. Kíváncsi leszek hogyan alakulnak a dolgok köztük.– mondom izgatottan és átadom a nőnek a csipeszeket. Ekkor hatalmas csörömpölésre leszünk figyelmesek. Rubinnal összenézünk, a pillantása tele van aggodalommal, és azonnal a ház felé rohanunk.

Amikor belépünk, megdöbbentő látvány fogad. Amara és Kael egymással szemben állnak, Amara zihál, az arca vörös, a teste feszült. Kael kezében egy vértasakot tart, amely félig ki van bontva, és a vörös folyadék lassan csöpög belőle a padlóra.

– Mi a fene történik itt? – szakad ki belőlem, ahogy meglátom őket.

Amara dühösen Kaelre vicsorog, az ajkai fölhúzódnak, a fogai élesen villannak meg. A tekintetében a harag és a sértettség keveredik. Kael némán állt és szorosan fogta a vértasakot, de az arcán valami egészen megmagyarázhatatlan nyugalom honolt. Ez a megközelíthetetlen csend volt az, ami Amarát ingerültté tette, mintha a férfi épp azzal vívna ellene harcot, hogy nem mutat ki semmilyen érzelmet. Rubin szinte ösztönösen mozdult, és egyetlen lépéssel közénk került. Az arcáról aggodalom sugárzott, ajkai szóra nyíltak, de mintha maga sem tudta volna, hogyan kezdjen bele. 

– Ti ketten! Mi folyik itt? – kérdi élesen, de a hangja vékony rezdüléseiben ott bujkált némi bizonytalanság, mintha attól tartana, hogy a válasz túl sok lesz számára.

Kael lassan Amarára néz, majd vissza ránk. Mély lélegzetet vesz, mintha összeszedné a szavait.

– Semmi, amit ne tudnánk kezelni – mondja végül halkan, de a pillantása elárulja, hogy ez messze nem igaz.

Amara felhorkant, a hangja olyan volt, mint a felforrósodott olajba cseppentett víz sercegése. Haragja szinte kézzelfoghatóvá vált, mintha a levegőt is felizzította volna körülötte.

– Semmi? – sziszegi, a hangja remeg a haragtól. – Még egyszer ne merd ezt mondani, Kael! Mert ha semminek nevezed, amit tettél, akkor...

– Elég legyen már! – kiáltok rájuk, és egy lépéssel közéjük állok. – Valaki megmagyarázná, mi ez az egész? Kael, miért van nálad az a vértasak? És Amara, miért nézel rá, mintha bármelyik pillanatban nekiesnél?

Mindketten egy pillanatra megdermednek, de Kael végül megszólal:

– Csak segíteni akartam neki. Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége!

Amara gúnyosan felnevet, de ebben a nevetésben nincs öröm, csak fájdalom és csalódottság.

– Segíteni? Az az elképzelésed a segítségről, hogy titokban megszerzel nekem egy vértasakot, mintha valami szánalomra méltó lény lennék? Nem kértem a segítségedet, Kael!

Rubinnal döbbenten nézünk egymásra, nem értjük a teljes helyzetet. De valami világos: itt több van, mint amit elsőre gondoltunk.

– Beszéljétek ezt meg, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok – próbálom békíteni őket.

– Nem beszéljük meg! – csattant fel Amara, miközben szinte dühösen nekivágott az ajtónak. Lépései határozottak, de Kael még nála is gyorsabb. Megragadja a karját, és olyan közel hajol hozzá, hogy szinte összeér az arcuk. Halkan, szinte csak egy leheletnyi szavakkal súg valamit, amitől Amara megtorpan, de a düh még mindig ott lobog a szemében.

– Ne gyere a közelembe! Világos? – veti oda Amara, és mint egy vihar, kiviharzik a szobából, otthagyva minket a kimondatlan feszültségben.

Rubinnal egyszerre nézünk Kaelre, és bár egy szót sem mondunk, a kérdéseink szinte kiáltanak érte, hogy választ kapjunk. Kael fáradtan felsóhajt, majd a hajába túr, mintha időt próbálna nyerni a gondolatainak rendezéséhez.

Kael szinte könnyed eleganciával vetette le a pólóját, én pedig próbáltam diszkréten máshová fordítani a figyelmemet. De hiába – a szemem sarkából szinte akaratlanul is észleltem a látványt: a kidolgozott izmok, a széles vállak vonalát. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, de a kép ott maradt a gondolataimban, túl élesen ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem. Rubin mellém lép, és a mozdulataiból érzem, hogy ő is kissé dühös. Én pedig azonnal zavarba esek, és megállapítom, hogy a lányomnak milyen jó ízlése van. Kael szemtelenül ránk mosolyog, a mosolya annyira huncut, hogy szinte hallom a kimondatlan szavait: tudom, milyen hatással vagyok rátok. A magabiztosságát szinte érezni lehetett a levegőben.

– Nos, úgy tűnik, érdeklődés hiányában a mai reggeli elmarad. Sajnálom – mondja hanyag könnyedséggel, közben megvonja a vállát, mintha mindez semmit nem jelentene számára. A lezser stílusa azonban csak még nyugtalanítóbbá teszi a helyzetet. Beképzelt alak.

Megráztam a fejem, remélve, hogy ezzel kiűzöm az agyamat ostromló gondolatokat. Koncentrálnom kellett volna, de az agyam helyette csak még jobban szétesett. A testem is megadta magát: a lábaim hirtelen elgyengültek, remegni kezdtek, mintha képtelenek lettek volna elviselni a belső zűrzavart. Éreztem, hogy a saját gyengeségem most teljesen hatalmába kerít. Lehet, hogy csak éhes vagyok. Igen, biztosan ez a baj – győzködtem magam gyorsan, mintha ez bármilyen logikus magyarázatot adhatna a helyzetre. Semmi köze ahhoz, hogy Kael póló nélkül is ilyen könnyedén felkavarja az érzéseimet.

Rubinra pillantottam, aki most épp Kaelt vette szemügyre, de közel sem olyan nézőpontból, mint én. Az arcán tiszta rosszallás ült.

– Ide figyelj, Kael! Menj, és öltözz fel rendesen! Nem valami beach body rendezvényen vagy! – csattant fel Rubin, majd közelebb lépett hozzá, és határozottan megragadta a karját.

Kael szájából könnyed nevetés tört fel, az a fajta, amely egyszerre volt szemtelen és zavarba ejtően vonzó. Rubin szorítása mintha nem is létezett volna számára – egyetlen elegáns mozdulattal kiszabadult belőle, mozdulataiban az a fajta lezserség tükröződött, amely szinte bosszantó volt a számomra.

– Jó, jó, értem – mondta nevetve, a hangja könnyed és magabiztos volt, mintha egyáltalán nem érintette volna a helyzet komolysága. Egyetlen mozdulattal megfordult, és elindult az ajtó felé, de még hátrapillantott, olyan tekintettel, ami tisztán sugározta: "Tudom, mit gondolsz."

A konyhapult szélébe kapaszkodtam, szinte görcsösen, ahogy próbáltam összeszedni magam. Az agyam makacsul ismételgette a mondatot: "Nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel." De minden szó mögött ott bujkált a valóság – hogy még saját magamat sem tudom meggyőzni erről.

Rubinnal csendben reggeliztünk, majd nekiláttunk a konyhában rendet rakni. Rubin épp a mosogatógép ajtaját nyitotta ki, miközben sóhajtva megszólalt:

– Ne haragudj a bátyám miatt. Néha annyira önfejű.

Megráztam a fejem, és halvány mosoly jelent meg az arcomon, amivel igyekeztem leplezni az érzéseimet, hogy Kael gondolata még mindig ott motoszkál az elmémben.

– Jaj, semmiség! Látszik rajta, hogy élvezi az életet, és ez így van jól – feleltem könnyedén, bár belülről egészen más volt a helyzet. Túl jól néz ki, és ez teljesen összezavar.

Mark. Azonnal eszembe jutott. Ő az, akit választottam, akinek a társasága biztonságot és stabilitást ad. Kael csak egy pillanatnyi zavar, semmi több. Nem engedem, hogy a gondolataim ilyen irányba sodorjanak. És főleg nem teszek semmit, ami a lányom boldogságát veszélyezteti. Esküszöm. Rubin közben tovább áradozott a bátyjáról, mintha teljesen természetes lenne, hogy dicsérgeti.

– Végül is eléggé világlátott, három nyelven beszél – mondta büszkén, miközben a tányérokat pakolta a mosogatógépbe.

– Biztosan büszke lehetsz rá. Nekem sajnos nincsen testvérem, egyke vagyok – válaszoltam, és észrevettem, hogy a hangomból valamiféle nosztalgikus csalódottság hallatszik ki.

Rubin váratlanul rám nézett, egy pillanatra elidőzött a gondolatain, majd kimondta:

– Gondolom, Amarának sem lesz testvére. Vagy igen?

A kérdés egyszerű volt, mégis valahol mélyre talált. Soha nem gondoltam erre igazán. Vajon mit jelentene ez Amara számára? És ki lenne az apja?

Nevetve próbáltam könnyedén venni a helyzetet.

– Rubin, ha már itt tartunk, először is azt kéne kitalálnom, hogy kivel legyek. Mark vagy Benett? – mondtam. – Egy baba még egyáltalán nem szerepel a terveim között!

Rubin elmosolyodott, mintha egy pillanatra megértette volna, hogy a kérdés komolyságát nem akarom megválaszolni. Visszafordult a mosogatáshoz, én pedig a konyhapultnak dőlve próbáltam a gondolataimat elrendezni.