A Fekete Csipke 46. fejezet

Kael a férfi aki mindent megváltoztat (Amara)

Az éjszaka közepén, csak a szél nesze szűrődött be a kissé kitámasztott ablakon. Álmomból valami furcsa érzés ébresztett fel– mintha valaki lenne a szobában. Lassan kinyitottam a szemem, és a félhomályban megpillantottam egy alakot az ágyam szélén. Szinte megdermedtem a látványtól. A férfi épp a csizmáját húzta le, mintha otthon érezné magát. Halk sóhaj hagyta el az ajkát, miközben ledobta magáról az íjszettjét és a pólóját. A félhomály ellenére is tisztán láttam, ahogy a textil alól előbukkannak a kidolgozott hátizmai, mintha egy szobrász faragta volna. Nem tehettem róla, a szám tátva maradt a látványtól. Ki ez az ember, és mit keres itt a vendégszobában? Az agyam olyan vadul cikázott, hogy a testem lefagyott a döbbenettől, miközben a mellkasomban tomboló pánik egyre hangosabbá válik.

A férfi lassan ledőlt mellém, és mintha teljesen természetes lenne, elhúzta a takarót. Ekkor valami megpattant bennem. A szívem vad dobogásba kezdett, és riadtan felsikoltottam.

–Ki a fene vagy?! – kiáltotta, és azonnal felpattant.

A szívem vadul kalapált, ahogy felültem az ágyban, és képtelen voltam elnyomni a sikítást, ami kitört belőlem. Az idegen a szoba másik végébe rohant, megragadta az íját, és rám szegezte.

–Ne mozdulj! – kiáltotta, a hangja határozott, de tele volt félelemmel. A szemei fürkészve méregettek, mintha próbálna eldönteni valamit.

A takarót szorongatva igyekeztem kordában tartani a remegésemet.

–Te mit keresel az én szobámban?! – szólaltam meg, talán kicsit élesebben, mint terveztem.

– A te szobádban? – kérdezett vissza hitetlenkedve, mintha most hallana először ilyesmit. – Ez az én szobám!

Mi?! Ez most komoly? Egy pillanatra teljesen sokkot kaptam. Még sosem láttam ezt a pasast, fogalmam sincs, hogyan jutott be. És most komolyan azt állítja, hogy én az ő ágyában alszom? Ekkor villant be, hogy Rubin említette: van egy bátyja. A gondolat belém hasított, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Basszus! Komolyan ő lenne Rubin bátyja? Az a férfi, akiről délután beszélt?

A fejemben egymást követték a kérdések, de az, hogy egy izmos idegen férfi szegez rám egy fegyvert, elég határozottan prioritást adott az életösztönömnek.

–Én átmenetileg itt lakom! – vágtam vissza. Egy pillanatra elbizonytalanodott, és az arca ellágyult.

– Az lehetetlen. Ez az én házam.

– Nem úgy tűnik! – vágtam rá hevesen, miközben próbáltam elnyomni a torkomban felgyülemlő szorongást. – Nem ismersz engem, igaz? Nem vagy tisztában vele, hogy ki vagyok. Szóval, talán... te vagy rossz helyen!

Erre a férfi felém irányítja az íjat, és pont ekkor ront be a szobámba anyám. A látványtól azonnal lefagyott, a szemei elkerekedtek, és az arcán rémület tükröződött.

– Kael? – kérdezi döbbenten.

A férfi még mindig szorosan markolta az íjat, de amikor anyám döbbenten kimondta a nevét – valami megváltozott az arcán. A harcias tekintetét zavarodottság váltotta fel, és mintha a feszültség egy része elillant volna.

–Ismeritek egymást?–kérdeztem felháborodva, miközben próbáltam palástolni a zavaromat. A szívem őrült tempóban vert, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Két teljesen külön világ ütközött össze a szobámban, én pedig képtelen voltam feldolgozni, mi történik. Anyám lassan felém fordult, és egy pillanatig hallgatott, mintha nem tudná, hogyan magyarázza meg a helyzetet. Kael viszont kihasználta az alkalmat, és leengedte az íjat, bár továbbra sem engedte el teljesen.

– Mit keresel itt? – kérdezte anyám szinte suttogva, és éreztem, hogy nemcsak a férfi, hanem a helyzet súlya is letaglózta. – Azt hittem... azt hittem, ez már a múlté.

– Én is ezt hittem – válaszolta Kael hideg hangon, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. A tekintete mély volt, mintha egyetlen pillantással a lelkem mélyére látna. Ettől az arcom szinte lángra lobbant, és zavartan elfordítottam a fejem.

– Hé! – próbáltam visszanyerni az irányítást. – Mégis mi folyik itt? Ki ez az ember, és miért törte rám az ajtót fegyverrel? És ami a legfontosabb... miért hívod őt Kaelnek?

Anyám mély lélegzetet vett, de látszott rajta, hogy nehezen találja a szavakat. Kael azonban nem habozott.

– A nevem Kael – mondta határozottan, mintha ez minden kérdésre válasz lenne. – És nem történt betörés. Ez tényleg az én házam. Csak éppen nem úgy, ahogy gondolod.

– Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve, a fejemben teljes káosz uralkodott. –Hiszen Rubin lakik itt, és te nem lehetsz a bátyja!

–Pedig az vagyok! Miért olyan nehéz felfogni ezt?–Kael szavai úgy csapódtak belém, akár a villámcsapás.

– Ez nevetséges – vágtam vissza, a hangomban egyszerre tükröződött a zavarodottság és az indulat. – Ha tényleg a bátyja lennél, miért törsz be úgy, mintha valami fantom lennél?

Kael arca megkeményedett, a szemeiben fájdalom és valami mély, kimondatlan harag villant, amitől egyszerre éreztem magam zavarodottnak és... zavarba ejtően vonzódónak. Aztán a szája széle alig észrevehetően felfelé rándult, mintha csak most kezdődne az igazi játék.

– Azt csinálok a házamban, amit csak akarok – mondta halkan, mégis élesen, mintha minden egyes szóval csak jobban a helyemre akart volna tenni. – Betörhetek, átmászhatok a kerítésen, vadászhatok... és felhozhatok olyan csinos lányokat, mint te.

A levegő megakadt bennem. Kael szavai pimaszul csengtek, de a hangjában nem volt semmi könnyedség. Minden szava lassan és megfontoltan hagyta el az ajkát, mintha élvezte volna, hogy zavarba hoz. A szemei végigmértek, lassan, feltűnésmentesnek épp nem mondható módon, és amikor a tekintete megállapodott a dekoltázsomon, a gyomrom görcsbe rándult. Egy pillanatra értetlenül bámultam rá, aztán rádöbbentem, miért. Az önkéntelenül leengedett karom felfedett engem, és én úgy kaptam fel újra, mintha csak egyetlen mozdulattal eltakarhatnám az előző pillanat minden kínos részletét.

– Micsoda bunkóság! – csattantam fel, a hangom egyszerre csengett haragosan és védekezően, miközben éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb. – Egyáltalán, miért beszélsz így?! Komolyan azt hiszed, hogy ez megengedett, csak mert...

Nem tudtam befejezni. A szavai még mindig ott csengtek a fejemben, a mosoly, a tekintete pedig... megőrjített. Talán ezért is éreztem úgy, hogy muszáj visszavágnom. Nem hagyhattam, hogy teljesen az irányítása alá vonja a helyzetet. De Kael csak egyetlen lépést tett előre, nem sietve, csak épp annyira, hogy még közelebb kerüljön, még inkább rám nehezedjen. A szemei most már az enyémbe fúródtak, mélyek és kiismerhetetlenek.

– Mert mi? – kérdezte, és a hangjában ott bujkált az a furcsa játékosság, ami egyszerre volt veszélyes és szédítő. – Mert azt hiszed, hogy nem látok át rajtad? Hogy nem tudom, mit érzel, amikor rád nézek?

Egy pillanatra alig kaptam levegőt. Ez nem szimpla beszélgetés volt. Nem veszekedés. Inkább... mintha egy játszma lenne. És a legijesztőbb az volt, hogy úgy tűnt, ő áll nyerésre.

Aztán anyám hangja rázott fel minket ebből a meghitt pillanatból.

– Hé, ti ketten, figyeljetek ide! – szólalt meg, a hangjában az a fajta türelmetlenség, amit csak egy szülő tud produkálni. – Nem tudom Kael, hogy miért nem az ajtón jöttél be, ahogy a normális emberek szokták, de kérlek mássz le a lányom ágyáról.

Mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket. Kael leszállt az ágyról, de az ajkain ott bujkáló halvány mosoly elárulta, hogy tökéletesen tisztában van vele, mi történt az előbb. Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha csak ő tudná, mi jár a fejemben. Az arcomat azonnal elöntötte a forróság, és zavartan elfordítottam a fejem. Ez nem lehet igaz. Már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Ez nem normális... én nem lehetek ilyen! Ez nem egyszerű összetűzés volt. Ez csípkelődés. És én nem csak válaszoltam rá... hanem akaratlanul bele is mentem.

Miközben próbáltam összeszedni magam, anyám türelmetlenül keresztbe fonta a karját.

– Szóval, Kael – kezdte, szándékosan megtörve a közénk szövődött feszültséget –, ha befejezted, hogy megijeszted a lányomat, talán kisétálhatnál Amara szobájából.

Kael nem válaszolt azonnal. A szavai helyett a tettei beszéltek. Ahogy közelebb hajolt hozzám, éreztem a jelenlétét, a közelségét, a légzése finom ritmusát. Az ujjai óvatosan az államhoz értek, mintha csak biztosítani akarna róla, hogy teljesen rá figyelek. A tekintetünk összekapcsolódott, és olyan volt, mintha olvasni próbálna belőlem. Az érintésétől pedig bizseregni kezdett a bőröm.

– Örültem a sorsdöntő találkozásnak, Amara kedves... – mondta halkan, de a szavai úgy rezonáltak bennem, mintha valami sokkal nagyobbat jelentettek volna, mint egy egyszerű búcsú. Az ajkai sarka megrezdült, mintha élvezné, milyen hatással van rám, majd eltávolodott, de a tekintete még mindig fogva tartott.

Csak pislogtam rá, képtelen voltam bármit mondani vagy tenni. Az arcom lángba borult, és a gondolataim úgy megkavarodtak, mint még soha. Az ajtó felé fordult, és mielőtt kilépett volna, még egyszer hátranézett. Az arcán halvány mosoly játszott.

– Remélem, nemsokára újra látlak – mondta végül, a hangja már szinte gyengéd volt, de a szavai mögött ott lapult az a különös, kiismerhetetlen magabiztosság, amelytől kezdettől fogva kiszolgáltatottnak éreztem magam. Mikor eltűnt az ajtó mögött, a szoba csendje szinte elviselhetetlenné vált, mintha magával vitte volna azt a különös erőt, ami az imént még betöltötte a teret. Az anyám hangja volt az egyetlen, ami kizökkentett ebből a mámoros pillanatból.

– Hát ez szép volt – jegyezte meg, a hangja egyszerre tűnt bosszúsnak és... talán egy kicsit szórakozottnak is. – Most már tényleg szeretném tudni, mi folyik itt. És te is elmagyarázhatnád, miért néztél rá úgy, mintha... – Az arcom vörösbe borult, és azonnal közbeszóltam.

– Semmi! – vágtam rá azonnal, talán túlságosan is gyorsan, túlságosan is élesen. – Semmi jelentős.

Az anyám szúrós pillantása és a saját szívem zakatoló dobogása azonban világossá tette, hogy ez a tagadás inkább engem leplez le, mintsem megnyugtatna bárkit is.

– Oké, Amara, nincsen semmi baj – mondta, ahogy közelebb lépett hozzám. A hangja gyengéden nyugtató volt, mint egy vérbeli anyának.– Gyerünk, aludj vissza, ahogy csak tudsz. Később majd megbeszéljük.–leült az ágyam szélére.

Bólintottam, bár nem voltam biztos benne, hogy valaha is sikerül visszatalálnom az álmok világába. Bebújtam a takaró alá, és próbáltam kizárni mindent – a Kael jelenlétéből áradó energiát, az érintése emlékét, és azt a különös érzést, ami belül kavargott. Anya odahajolt, megpuszilta az arcomat, és megsimogatta a hajamat, a mozdulat olyan szeretetteljes és ismerős volt, hogy egy pillanatra tényleg úgy éreztem, minden rendben lesz.

– Jól van, aludj tovább. Jó éjt! – búcsúzott tőlem halkan.

– Jó éjszakát, anya – motyogtam, miközben feljebb húztam a takarót, és összegömbölyödtem, mintha a testhelyzet védelmet nyújthatna az elmémben tomboló gondolatokkal szemben.

Hallottam, ahogy az ajtó halk kattanással becsukódik mögötte. A szobában hirtelen újra csend lett, de ez a csend nem volt megnyugtató. Az események képei szinte újra lepergettek előttem, Kael szavai és az a pillantása, amely egyszerre volt provokatív és kiismerhetetlen. A fejemet a párnába fúrtam, és próbáltam kizárni az elmémből a férfi megnyerő mosolyát. De nehezen ment. Azt hiszem, ezen az éjszakán Kael sikeresen beférkőzött az álmaimba...