A Fekete Csipke 45. fejezet

Amara szabadsága

Felriadok hajnali kettőkor. Gyorsan lenyomom az ébresztő rezgését, és oldalra pillantok. Benett szerencsére jó alvó, így nem hallotta meg. Csendben kimászok az ágyból, és papucsomba bújok. Az alig hallható koppanásokat igyekszem tompítani, miközben a székhez lépek, és magamra kapom a köntösömet. Mielőtt kilépnék a szobából, még egy pillantást vetek Benettre. A férfi mélyen alszik; lassan emelkedik és süllyed a mellkasa. Megkönnyebbülten fordulok el.

Az előszobába lépve megcsap a hűvösség. Összébb húzom magamon a köntöst, de a hideg még így is átjár. A lépcső felé indulok, halk léptekkel haladva. Az alkalmazottak szobái mellett osonok el. Minden csendes, csak a szívem dübörög ezerrel. Biztos vagyok benne, hogy senki nem fog zavarni, de a gondolat mégis ott motoszkál a fejemben: mi lesz, ha lebukok?

A pinceajtóhoz érve megállok, és gyorsan körbepillantok. A folyosón félhomály uralkodik, a levegő kissé dohos. Előhúzom a kulcsot, és a zárba illesztem. Az elfordítása nehézkes, de végül enged. Az ajtó halkan nyikorog, és én felszisszenek.Mintha ez a hang elég lenne, hogy mindenkit felébresszen a házban. Gyorsan közelebb lépek, és letérdelek mellé. Óvatosan érintem meg a vállát. Amara nem reagál. Reszketeg lélegzetet veszek, majd óvatosan a karjaimba emelem. A teste könnyű, de érzem rajta a kimerültséget. A szívem megszakad érte, de most már itt vagyok. Mostantól biztonságban lesz.

– Kincsem... Ébredj! – suttogom, de semmi válasz. Próbálom megőrizni a nyugalmamat, de belülről mardos az aggodalom.

Amara gyengén megmozdul, ahogy a lépcsőhöz érek, de még mindig félig ájult. A lábai reszketnek, amikor talpra állítom. Nehezen támogatom fel a lépcsőn, minden egyes lépés kínkeserves, mintha az idő is csak vánszorgott volna. Amint a kocsiba ültetem, feje ernyedten oldalra hanyatlik.

– Nemsokára megérkezünk Rubinhoz. Tarts ki, kicsim! – suttogom elszorult torokkal, majd megpuszilom a homlokát. Azonnal becsukom az ajtót, és átsétálok a vezető oldalra. Tudom, hogy amint odaérünk, adnom kell neki egy kis állati vért. Muszáj erőt gyűjtenie, de az biztos, hogy Rubinból nem ehet. Soha. A gondolatra a gyomrom görcsbe rándul, de nem engedhetek a félelmeimnek. Most Amarát kell megmentenem.

Az ajtó halkan nyikorogva tárult fel Rubin keze alatt, mintha maga a ház is megérezte volna a belépésünk súlyát. A fakó fényben úszó szobából ódon, enyhén fűszeres illat áradt, ami egy pillanatra elnyomta a kinti levegő frissességét. Amara keze reszketett az enyémben, ujjai görcsösen szorították a kézfejemet, ahogy beléptünk.

Rubin arca derűs mosolyt öltött, szinte barátságosnak tűnt, mégis volt benne valami nyugtalanító. Hátán könnyedén lógott egy íjszett, amelynek precízen faragott íve a fényben megcsillant. Amara, mintha ösztönösen reagált volna, egy pillanatra összerezzent. Tekintete idegesen siklott Rubinra, majd vissza rám. Megszorítottam a kezét, jelezve, hogy nincs mitől tartania, de belül magam sem voltam teljesen biztos ebben.Rubin szemei mintha figyelmesen tanulmányoztak volna minket, mielőtt kimondta az első szavait. A pillanat feszültsége a levegőben vibrált, és a szoba csendje mintha szándékosan hallgatózott volna.

– Bocsi, csak gyakorlok. Gyertek be! – mentegetőzött az őrzőm könnyedén, és szélesre tárta az ajtót, hogy beléphessünk.

Az előtérből belátni a nappaliba, ahol az egyszerű, de praktikus bútorok között meglepően sok fegyver díszítette a falakat. Rubin mintha észrevette volna, hogy alaposan körülnézek.

– Teljesen egyedül élsz itt? – kérdeztem óvatosan, miközben egy különösen elegáns tőr szegélyét figyeltem meg.

– A bátyám is itt lakik, de most elutazott – válaszolta Rubin. – Hamarosan visszatér.

Leültetett minket a nappaliban, és gyorsan eltűnt a konyha irányába. Kihasználtam a pillanatot, hogy Amarára koncentrálhassak. Gyengéden megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. Azok a gyönyörű, csillogó szemek olyan sok kérdést tettek fel nekem! Bárcsak az összeset megtudnám neki válaszolni!

– Minden rendben lesz, kincsem – mondtam neki lágyan. – Apád nem fog megtalálni.

Egy pillanatra mintha megnyugodott volna, de aztán váratlanul kinyitotta a száját, és kimondta, amitől a gyomrom hirtelen görcsbe rándult.

– Tudom, hogy Mark az igazi apám.

Elakadt a lélegzetem. A szavak, amiket kimondott, úgy koppantak a csendben, mint egy súlyos kő. Éreztem, hogy a szám tátva marad, és dadogva próbáltam valamit kinyögni.

– Te... te... – csak ennyire futotta tőlem, mire Amara gyorsan közbevágott.

– Találkoztam vele álmomban – mondta határozottan. – Elmondta nekem. Nehogy azt hidd, hogy eddig fogalmam sem volt róla! Biztosan sejtettél valamit, nem?

Nem tudtam mit mondani. Valahol mélyen talán tényleg volt egy halvány sejtésem, de ez... ez túl gyorsan történt.

– Jó, jó, bevallom, volt valami halvány gondolatom, de... – kezdtem bele bizonytalanul, de gyorsan témát váltottam. – Kicsim, majd erre még visszatérünk.

Amara nagyot sóhajtott, és elfordította a tekintetét. Én pedig hálás voltam a pillanatnyi szünetért, amikor Rubin visszatért egy tálcával, rajta egy kancsó gőzölgő teával és három bögrével.

– Tessék, szolgáljátok ki magatokat – mondta, miközben letette az asztalra és szétosztotta az italokat.

A tea illata kellemes volt, de a szívemben még mindig kavargott az a váratlan felfedezés. Ahogy Rubin mesélni kezdett valami könnyedebb témáról, csak bólintottam, és közben azon töprengtem, vajon most hogyan tovább.

Kettesben maradtunk Amarával. Rubin csak annyit mondott, hogy elszalad a közeli boltba, és máris kilibbent az ajtón. A lányom azonnal letelepedett a kanapéra, és teljes figyelmét a Rubin házában talált high-tech eszközöknek szentelte. Elképesztő, hogy milyen gyorsan tanul. Ahogy figyeltem, láttam, hogy már most magabiztosan böngészik a közösségi médiát, pedig ez a világ teljesen idegen számára. Egy pillanatra megálltam az ajtófélfánál, és csak néztem őt. Gyönyörű volt, ahogy a szeme csillogott, amikor valami újdonságot fedezett fel. Hihetetlen belegondolni, hogy Amara nem ebbe a világba született, mégis olyan gyorsan alkalmazkodik. Nem omlott össze, amikor ide került, pedig joggal megtehette volna. Büszke voltam rá, de egyben aggódtam is: vajon hosszú távon képes lesz-e felvenni a fonalat ebben a világban? A gondolataim elég hamar Benett felé kalandoztak. Vajon észrevette már, hogy Amara nincs a helyén? És hogy én is eltűntem? Nem nehéz elképzelni a dühkitörését, ahogy ordítva tombol, mert megszöktünk előle. De most már nem érdekel. A legfontosabb számomra, hogy Amara többé ne szenvedjen. Nem fog éhezni, nem fog félni, és nem lesz kiszolgáltatva.

Apropó étel...

– Kincsem, nem vagy éhes? – kérdeztem tőle gyengéden, bár az arckifejezése már elárulta a választ. Amara rám nézett, és kis mosoly bujkált a szája szélén.

– De nagyon éhes vagyok –felei halkan. A tekintetét lesütötte, mintha kissé szégyellné magát. – Rubin említette, hogy van itthon egy kis állati vér.

Azonnal a hűtő felé fordultam, szinte ösztönösen. Kinyitottam a felső ajtót, ahol Rubin a vértasakokat tárolta – részben miattam, részben elővigyázatosságból. Valamikor régen lakott itt egy hozzám hasonló, ezért Rubin bátyja alaposan feltöltötte a készleteket. Rubin mesélte, hogy az őrzőknek mindig készen kell állniuk az ilyen helyzetekre, és most hálás voltam ezért az előrelátásért.

Az éjszaka közepén éles sikításra ébredek fel. A szívem vadul ver, mintha előre tudná, hogy valami rettenetes történt. Kirántom a köntöst a székről, amit Rubin adott nekem, és magamra csapom, miközben az ajtó felé rohanok. Mire a szomszéd szobába érek, a szívem őrült tempóban dobog, a torkom kiszárad.

Berontok.

És ott van.

Amara az ágy szélén ül, a csipkés hálóinge körülöleli remegő testét, kiemelve csodás alakját, amelyet tőlem örökölt. A szemei tágra nyíltak, a lélegzete kapkodó, mintha bármelyik pillanatban eluralkodik rajta a pánik. Az egész teste megfeszül, mint egy sarokba szorított állaté, amely már csak a menekülés reményébe kapaszkodik. Előtte egy férfi áll, a kezében íj, amelynek nyílhegye alig pár centire lebeg Amara arcától. Az izmai megfeszülnek, a bicepszén kidagadó erek szinte lüktetnek a gyér fényben, mintha minden mozdulata az irányított pusztításra készülne. Az arca kemény, rezzenéstelen, akár egy gránitból faragott szobor, de a szemei sötéten izzanak, mintha magában küzdene valami megnevezhetetlen erővel.

Megdermedek. Azonnal felismerem őt.

– Kael? – szakad ki belőlem. A levegő kiszorul a tüdőmből. A nevét alig ejtem ki, de a felismerés úgy csap le rám, mint egy zuhanó szikla. - Mit csinálsz a lányommal?!

A tekintetem nem veszem le róla, minden izmomban feszültség vibrál. Nem tudom, mire készül, de tudom, hogy veszélyes. Mindig is az volt. Ez most nem számít. Amara a lényeg. Az, hogy kiszabadítsam innen.

–Engedd el! - parancsolom, és közelebb merészkedem.

Nem tudom, honnan jön ez az erő, de nem engedhetem, hogy megingasson. Kael még mindig tartja az íjat, a nyíl hegye szinte rezzenetlen, és érzem, ahogy minden másodperccel feszesebb a köztünk lévő levegő.

– Szia, Elina! Régen láttuk egymást, nem? – A hangja nyugodt, szinte barátságos, mintha semmi különös nem történne. A szemem sarkából látom, ahogy egy pillanatra Amarára pillant. – Ki ez az idegen lány? – biccent felé, mintha csak valami jelentéktelen kérdést tenne fel.

A gyomrom görcsbe rándul. Érzem a szavaiban bujkáló fenyegetést, a látszólagos könnyedség mögött rejtőző erőt. Mély levegőt veszek, próbálom rendezni a gondolataimat. A torkomban ott dobog a kimondatlan igazság, nehéz és keserű, mintha fémes ízét már most érezném a számban. Tudom, hogy ki kell mondanom, de minden másodperc, amit hallgatással nyerek, a szakadék peremén tart. A hangom elcsuklik az első próbálkozásnál, de nem engedhetem meg magamnak, hogy megálljak.

– Kael... – A nevét kimondani szinte fáj. A szívem nehéz, a tüdőm mintha elszorulna, de nem tehetek mást. – Ő a lányom, Amara.

A férfi nem mozdul. Az íjat továbbra is tartja, a nyíl hegye Amara felé mutat. A szemöldökét felhúzza, az arcán egy pillanatra mintha értetlenség futna át, de aztán a jól ismert szkepticizmus ül ki rá.

– Te most viccelsz, ugye? – A hangjában ott bujkál a meglepettség.– Ez az ágyban ülő idegen nő veszélyes. Érzem, hogy hibrid. – Végigméri Amarát, a szemében egyre inkább ott lobog a gyanú. – Nem tudom, hogyan találtál rá, de ne próbáld beadni nekem, hogy a lányod. – Forgatja a szemeit, mintha képtelen lenne elhinni a szavaimat.

Egy pillanatra megdermedek, de nem engedhetem, hogy elbizonytalanítson. Lassan odalépek hozzá, minden mozdulatomat óvatosan megtervezve. A kezem óvatosan a karjára siklik, azt akarom, hogy megértse: ez nem hazugság.

– Kael, esküszöm az életemre. – A hangom szilárd, minden kétségemet félresöpröm. – Egyébként meg... én is átváltoztam.

A szavaim hallatán Kael szeme összeszűkül. Az íj hirtelen mozdul, és már nem Amara felé mutat – hanem rám.

– Ez nem lehet! – A hangja elmélyül, a tagadás szinte robban belőle. – Elina, te sosem... nem teheted.

– Pedig ez a helyzet. – Mélyen belenézek a szemébe, hagyom, hogy lássa az igazságot, bármennyire fájdalmas is. – Átjutottam a túloldalra, és a fekete csipke által időutazó lettem. Aztán... – Nyelek egyet, tudom, hogy ez a dolog hihetetlen lesz a számára.

– Aztán Mark átváltoztatott. Majd teherbe ejtett, és született tőle egy lányom.

Kael arcán megdöbbenés tükröződik. Az íj még mindig rám szegeződik, de látom, hogy a szavak lassan átütnek rajta. A keze enyhén megremeg, ahogy az igazság kezd utat törni a harag és a kétség közepette. Nem tudom, mikor fogom elmesélni neki a teljes igazságot. Ahogy Kael-re pillantok, érzem, hogy tudja, valamit titkolok. Nem mond semmit, de a tekintete mindent elárul: szúrós, mint egy penge, amely bármikor átdöfhet. Az arca kifejezéstelennek tűnik, de a pillantása alatt szinte megremeg a levegő. Mikor kérdez, a szavai lágyan formálódnak, mégis a lelkembe vájnak. Olyan kérdéseket tesz fel, amelyekben ott lapul a kétely: "Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb döntés volt?" vagy "Te mit gondolsz, miért történt így?" Egyszerű szavak, mégis olyan élt ad nekik, amitől az ember szíve kalapálni kezd.

Mozdulatai sem segítenek. Leteszi a fegyvert. Kezeit keresztbe fonja a mellkasa előtt, és mintha mindig egy lépéssel túl közel állna, mint aki bármikor képes megmozdulni, hogy megállítson vagy szembesítsen az igazsággal. Minden apró gesztusa azt üzeni: nem bízik bennem.

Ekkor oldalra pillantok. Amara mozdulata hirtelen megragadja a figyelmemet. A takarót szorosan a mellkasa elé húzta, mintha az védené őt Kael jelenlététől. Azonban nem olyan védelemre vágyik, mint korábban. Az arcán nyoma sincs annak a rettegésnek, amely még nemrégiben rátelepedett. Tekintete elárulja, hogy valami nem stimmel. Nem a félelem árnyékát látom benne, hanem valami mást – valami, amit nehéz megfogalmazni.

Figyelem a szeme csillogását, ahogy Kael mozdulatait követi. A pupillái szinte kitágulnak, mintha minden apró rezdülést meg akarna érteni, és közben a szája sarka finoman megremeg, mintha egy mosolyt próbálna elrejteni. Mintha csodálná a férfit. Vagy rajongana érte? Nem tudom eldönteni. Talán mindkettő. Csak egy biztos: már nem fél tőle.