A Fekete Csipke 43. fejezet

Az alku (Mark)

A poharat szorongatom, miközben a tűzbe révedek. A lángok szépen lassan elemésztik a fahasábokat, én pedig kiiszom a maradék whisky-t. A fények tompák, szinte alig világítanak, de már nem is keresem a fényt. Az árnyékok ma este a barátaim, a megszokott társaim. Még a csend is, ami körülöttem sűrűsödik, olyan, mintha egy másik dimenzióba húzna. Elina... Ő már nem tartozik hozzám. Számomra már megszűnt létezni, legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal.

Meg kellene mozdulnom. Valamit tennem kellene. De a gondolatok lánca fogva tart, és úgy érzem, a tetteim most már mit sem érnének. Elina várandósságának híre villámcsapásként ért. Mikor végül remegő hangon bevallotta, hogy Benett az apja, éreztem, ahogy a talaj kiszalad a lábam alól. Összetörtem. Nem egyszerűen csak dühös voltam vagy féltékeny – a lelkemet darabokra tépte a felismerés, hogy mindaz, amit elterveztem, amiben hittem, amit jövőnek képzeltem magamnak, semmivé lett. Elina volt a fényem és az árnyékom egyszerre. Az a nő, aki képes volt kitépni a szívemet a helyéről, majd újra összerakni, hogy aztán ismét darabokra törje. Az életem minden fontos mozzanatában ott volt, mint egy dallam, amit csak én hallhatok. Még most is, ahogy a szél felkavarja az avart a Rosenthal-birtok udvarán, szinte hallom a nevetését.

És ennek ellenére, mégis itt vagyok. Ebben az átkozott házban, ahol az öcsém és Elina úgy lebegnek a boldogságukban, mintha én itt sem lennék. A nevetésük betölti a szobákat, de számomra minden hang, minden lopott pillantás és érintés éles tőrdöfésként hasít belém. A szerelmük – az a makulátlan, ösztönös szerelem, ami közöttük vibrál – fájdalmas emlékeztetője annak, ami soha nem lehet az enyém Elinával. Minden gesztus és szó belém mar. Képtelen vagyok elviselni őket. És mégis itt vagyok. Miért nem megyek el? Miért gyötröm magam újra és újra? Talán mert reménykedem. Talán mert nem tudom elengedni azt, ami egykor az enyém lehetett volna.

Az ajtó nyikorgása eltereli a figyelmemet, és ahogy Benett belép, egy pillanatra azt kívánom, bárcsak ne lenne itt. Miért kell neki is most idejönnie? A köszöntés elmarad, mert úgy érzem, mintha nem lenne mit mondanom. Az öcsém mindig is olyan volt, mint a tűz. Sokszor könyörtelen magabiztossággal égett körülöttem. Nem számít, mit mondok, mit érzek, vagy hogyan próbálom érvényesíteni a saját igazságomat, ő egyszerűen nem hallja meg. Nem is akarja meghallani. Benett nem azért figyel rám, hogy megértse a szavaimat, hanem hogy a saját nézőpontján keresztül visszatükrözze azokat. Mindig az ő akarata számít. Csak az ő igazsága, az ő érzései. Az én szavaim csupán kifogások számára, árnyalatlan hangok egy vitában, amelyet ő már régen eldöntött magában. És most itt vagyunk, ebben a kimondatlan feszültséggel terhelt házban. Én? Egy árnyék vagyok a háttérben. Ő? Egy mindent elsöprő forgószél, aki magával ragadja Elinát. Nem tehetek ellene semmit.

– Nem akarom, hogy úgy viselkedj, mintha semmi sem történt volna! Nem fogom hagyni, hogy tétlenül nézd végig, hogyan építem fel az életem Elinával, miközben te csak a romboláshoz értesz! Elina és én boldogok szeretnénk lenni. Miért olyan nagy kérés ez?

Nem válaszolok. Minek is tenném? Miért kellene bármit is mondanom? Szavai üresen koppannak, éles, zavaró zajként visszhangzanak bennem. Benett nem látja azt, amit én. Nem érzi azt a szakadékot, amely köztünk tátong – egyre mélyebb, egyre áthidalhatatlanabb. Őt nem fojtogatja a valóság, ami már rég elnyelt minket, és talán már magunk sem tudjuk, mikor veszítettük el belőle a kapaszkodót. Nem akarom tönkretenni Elina életét. De mi mást tehetnék? Hogyan magyarázhatnám el Benettnek, hogy ő mindent csak a felszínen lát? De mi a fenét tehetnék? Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy ő mindent csak a felszínén lát, hogy ő nem is sejti, mi történik a háttérben?

– Nem tehetek róla, Benett – végül megszólalok, a hangom halk, de élesen hasít a levegőbe. – Én nem terveztem, hogy Elina ennyire... gyorsan... – Elakadok. Túl hamar mondtam ki, amit éreztem. Túl őszintén. Gyorsan megköszörülöm a torkomat. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogtok haladni. Azt hittem, hogy van időtök.

Hülyeség volt. Mindig is hülyeség volt. Csak most kezdtem el érezni, hogy talán már nincs visszaút. A kezem, ami még mindig a poharat tartja, erősebben szorítja meg, ahogy elmerengek a szavak súlyán. Minden várakozást felőröl. De most már túl késő, mivel lejárt az időm, és ott van bennem egy feszültség, egy érzés, ami mintha el akarna pusztítani, de nem tudom, hogyan.

Erre Benett megragadja a karomat és felránt a helyemről. Ahogy rám néz, mintha csak most esne le neki, hogy mindaz, ami történt, és ami most történik, az valami más. Nem azért, mert szeretné, hanem azért, mert valami nagyon elromlott.

– Nem érted, ugye? Elina már nem az a lány, akit egyszer ismertél. Minden, amit tettél, mindennek része volt, hogy most itt tartunk. – Benett szavait már nem bírom hallgatni, túl fájdalmasak, túl igazak ahhoz, hogy bármit is mondjak rájuk.– Szeretem Elinát.

A szívem millió darabra tört, és a fájdalom lassan, de kérlelhetetlenül bekebelezte a lelkemet. Mégsem engedhetem meg magamnak, hogy kitörjek előtte. Képtelen vagyok rá. Nem tudok dühöngeni, sírni, megütni vagy megrángatni az öcsémet. Ehelyett csak állok vele szemben, próbálva valahogy összeszedni magam, miközben a szavak egyre súlytalanabbá válnak, és lassan teljesen elvesztik az értelmüket.

És akkor, mintha valami mélyen és végérvényesen elborult volna bennem, egyetlen mozdulattal az asztalra csaptam a poharat. A hang, amely betöltötte a szobát, mintha azt zengte volna: örökre elvesztettem mindent.

– Mit akarsz tőlem, Benett? Mit vársz? – A szavak mintha idegenek lennének számomra, mintha nem is én mondanám őket. – Hogy elmenjek? Hogy eltűnjek a ti utatokból? Mert én is szerettem Elinát. – A tekintetem az asztalon pihenő szilánkokra vetül, de tudom, hogy már nem csinálhatok semmit. Még akkor sem, ha mindent szeretnék. – Azt hittem, van időm... de most...

Erre az öcsém megragadja a karomat, és mélyen a szemembe néz.

– Elina soha többé nem lesz a tiéd, Mark – Benett hangja olyan fenyegető, hogy szinte kettéhasítja a levegőt. Ösztönösen megborzongok; ő sosem beszélt így korábban. Ez a Benett idegen számomra. – Itt az idő, hogy végleg eltűnj. Ha valaha is a közelébe mersz menni, ha csak a legkisebb árnyékot is veted az életére, én ott leszek. És nem fogok habozni.

A fiatalabb Rosenthal arcán megvillanó őszinte düh szavak nélkül is mindent elmond. Ez már nem csupán egyszerű érzelem, hanem egy végérvényes, megfellebbezhetetlen ítélet. Az öcsém keményen szembenéz velem, a szemében a harag perzselő lángjával és a döntése rendíthetetlen bizonyosságával.

A fájdalom még mindig ott lüktet bennem, mint egy izzó seb, amelyből a vér lassan kiszivárog. Nem tudom eldönteni, mi fáj jobban: a csalódás, hogy Benett tényleg képes végleg eltaszítani magától, vagy a felismerés, hogy a sorsom ennyire kiszámíthatóvá vált – hogy Elina már nem az én utam része.

– Nem mehetek el... – A szavak nehezen törnek elő belőlem, mintha egy utolsó védelmi vonal próbálná visszatartani a megadásomat. – Nem hagyhatom, hogy te mindent elronts. Elina engem választott.

Benett azonban hajthatatlan. Hirtelen felismerem benne apánkat, aki mindig szigorú volt, és kitartott az igaza mellett. Benett félelmetes hangerővel szinte éles tőrként mondta ezeket a szavakat:

– Elina engem választott, és mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem őt tőled. Te már nem vagy az élete része, és soha többé nem is leszel. Mostantól nem közelíthetsz hozzá, nem érheted el. Érted? Ha valaha is szeretted, akkor tedd meg neki azt az egyetlen szívességet, amire képes vagy: tűnj el örökre. És ne reménykedj, hogy valaha is visszatérhetsz, mert akkor én leszek ott, és gondoskodom róla, hogy ne okozhass neki több fájdalmat.

A tekintetem homályossá válik, a világ pedig egyre tompábbnak tűnik körülöttem. A düh és a kétségbeesés, amit eddig éreztem, mintha elapadna, helyébe valami sokkal fájóbb lép: a bűntudat. Az én hibám. Én engedtem, hogy Elina mindent irányítson, hogy Benett ilyen helyzetbe kényszerüljön. Talán ennek tényleg így kellett történnie.

Mély levegőt veszek, mintha a fájdalom súlya alatt végleg megroppantam volna, majd egy utolsó mondatot préseltem ki magamból. A hangom fájdalommal teli, idegen, mintha már nem is tartozna hozzám.

– Elmegyek – mondom végül, a szavak a csendbe hullanak, mintha azzal mindennek vége lenne. – De tudd, hogy ha valaha is szükségetek lesz rám... én nem leszek ott.

A lépcső felé indultam, és közben eldöntöttem: még ma éjjel elhagyom a házat. Nem fogok búcsúzni Elinától. Hogy Benett elmondja-e neki az igazságot, vagy sem, az már az ő dolga. Rá bízom. Engem már nem érdekel. Semmi sem érdekel többé.

A vasútállomás hideg, sivár tere nyújtott menedéket, miközben az eső egyre jobban eleredt. A vízcseppek úgy pattogtak az aszfalton, mintha a saját fájdalmam hangját hallottam volna minden egyes esőcseppben. Nem keresek más helyet. A peron kávézójába nem akarok bemenni. Jó itt kint, az esőben, legalább nem kell senkivel találkoznom. Nem kell elrejtenem az érzéseimet. A vonat, amelyet vártam, talán még messze volt, de most valami másra volt szükségem.

Benyúltam a kabátomzsebébe, és egy doboz cigarettát húzok elő. Rágyújtok, és hagyom, hogy a füst megtöltse a levegőt körülöttem. Az ujjaim remegtek, és próbáltam megtartani a cigit, de nehezen ment. Akkor szoktam rágyújtani, amikor úgy érzem összeesküdött volna ellenem minden. Még mindig érzem, hogy az elmúlt órák minden fájdalma mélyen bennem él. A könnyek, amiket nem engedtem ki, most is ott vibrálnak a szemem sarkában. Mi a fenét csináltam? Miért nem értettem meg, hogy minden így is összedőlhet? Miért nem vettem észre, hogy a dolgokat nem lehet helyrehozni? Lenéztem a kezemre, és a cigaretta pislákoló parazsa mintha válaszolt volna. Valami másra vágytam, hogy ne érezzem ennyire üresnek az életemet, és akkor eszembe jutott egy régi emlék.

Patricia. Az első, akit szerettem. Az első lány, akit közel engedtem magamhoz. Tíz év. Tíz év, amit neki adtam, talán többet is, mint amit bárki másnak valaha. Egy évtized, amiben ott voltunk egymásnak minden pillanatban, minden nevetésben, minden csendes éjszakában. És aztán egy nap, minden véget ért. Tizenöt éves voltam, amikor először megláttam őt. Egyedül ült a padon, az arca a lemenő nap fényében fürdött, és attól a perctől kezdve tudtam: ő kell nekem!

Az a lány... azt hittem, hogy ő mindent megváltoztat. Amikor először találkozott a tekintetünk, nem voltak kérdések. Tudtam, hogy ő az, akit egész életemben kerestem. Egyetlen pillanat, egyetlen nézés, és a világ elnémult. Az évek, amelyeket vele töltöttem, éppoly csodálatosak voltak, mint amilyen fájdalmassá váltak az emlékük. A középiskolai évek, az első szerelem varázsa, az apró mosolyok, amelyek egy egész világot rejtettek magukban. Az ígéretek, hogy soha nem hagyjuk el egymást. Olyan különlegesek voltunk – legalábbis azt hittem.

És aztán... egy reggel, amikor még azt éreztem, hogy a jövőnk határtalan, egy lehetőség, amit örökké együtt építhetünk, Patricia elhozott egy másik fiút a családi rendezvényre. Ott derült ki, hogy a szülei elrendelték neki az érdekházasságot. Egy férfi, akit nem ismert, egy férfi, akinek semmi köze nem volt a szívéhez. Egy férfi, aki őt nem szerethette. És akkor ott álltunk teljesen tétlenül, és bár próbáltam harcolni, próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő az én jövőm, hogy mi ketten végigmehetünk ezen az úton... de nem volt mit tenni. Nem volt választásunk. Őt már más döntéseken keresztül irányították.

A fájdalom, ami akkor elárasztott, mintha sosem múlt volna el igazán. Még most is érzem, ahogy ott lüktet bennem, a szívem mélyén. Az elválásunk pillanatai örökre belém vésődtek. Ő volt az első, aki igazán megtanította, mit jelent szeretni. És ő volt az is, akivel szembe kellett néznem, miközben megtanultam, mit jelent mindent elengedni.

Még mindig itt ülök a vasútállomáson, és elszívom az utolsó cigit. A füst lassan kúszik az arcom felé, szinte suttogva tárja fel számomra a legfájdalmasabb igazságot: hogy képtelen vagyok elengedni bármit is. Örökre a múlt foglya maradok, ott ragadva abban az elvesztett boldogságban, amelynek már soha nem lesz nyoma a jelenben. Csendesen elnyomtam a cigarettát a vizes betonon, majd lassan felegyenesedtem, és a peron felé indultam. A levegő hideg és nehéz volt, az esőcseppek tompa dobbanásokkal estek körülöttem, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a hátamba. Az egész testem megdermedt, mintha a döfés egyenesen a lelkemig hatolt volna.

Az ujjaim a hátamhoz kaptak, és megéreztem a penge hűvös, halálos simaságát. Verbénával átitatott tőr. Azonnal tudtam, hogy ez nem egyszerű támadás volt. Ahogy megfordultam, a fájdalomtól szinte megrogyva, megpillantottam Annabelle-t. A nő lassan lépkedett felém, minden mozdulata tele volt hideg, számító magabiztossággal. Az arcán elégedett mosoly játszott, mintha csak egy régóta dédelgetett terv végső lépését hajtaná végre.

– Szia, szivi! – szólalt meg, hangja lágy, mégis maró gúnnyal telt. – Hamarosan találkozunk a pokolban.

Még mielőtt válaszolhattam volna, ököllel sújtott az arcomra, és a világ sötétségbe borult körülöttem. Az utolsó dolog, amit hallottam, a saját szívverésem tompa lüktetése volt, és a távolból Annabelle kárörvendő kacaja.

Próbálok megmozdulni, de a hátamba hasító fájdalom szinte megbénít. A szemem alig akar kinyílni, mintha az egész testem tiltakozna az ébrenlét ellen. Nehezen, de sikerül feltápászkodnom, és azonnal érzem, hogy vér végig csorog a hátamon. Basszus! Annabelle! Már a gondolattól dühös leszek, és azonnal felmegy bennem a pumpa. Ezt nem hagyhatom annyiban! Óvatosan félresántikálok egy utcai lámpa alá, a halvány fényben próbálom szemügyre venni a sebet. De ahogy a lámpa alá lépek, valami furcsa dolog történik. A vért látom a kezemre tapadva, érzem a fájdalmat minden lélegzetvételnél, de amikor a lámpa fénye alatt megpillantanám magam...Nem látom a tükörképemet..

Megdermedek. A felismerés, akár egy jeges hullám, végigfut rajtam. Visszakerültem. Az a hely, ahonnan Elina egyszer már kiszabadított minket, most újra magába zárt. Úgy látszik, nekem ez az örök végzetem. A hely, amely sosem ereszt el.