A Fekete Csipke 42. fejezet

A szív örök keringője

Amara

Egy évvel korábban..

A tükör előtt állok, és szinte elborzadva nézem a vérfoltokat a ruhámon. Rafael vére. Még mindig meleg, még mindig friss, és most az én testemet szennyezi. Remegve emelem a kezem az arcomhoz, a mutatóujjam lassan végighúzom a vérrel szennyezett bőrön. A nyelvemmel lassan végigsimítom a szemfogaimat – brutálisan élesek és nagyok. Az ínyem még mindig fáj, mintha éppen most tört volna utat valami bennem, amit nem értek. Sose történt még velem ilyen. A fürdőszoba felé botorkálok, a lábaim nehezek, mintha ólom húzná őket. A csap alatt egy poharat töltök tele vízzel, és öblögetek. A köpésem halvány rózsaszín, Rafael vérének utolsó maradványaival, amely lassan kitisztul. De a nyelvemen még mindig ott érzem az ízét, mintha valami arra akarna emlékeztetni, hogy sose felejtsem el, milyen volt az első korty.

Gyorsan megragadom a fogkefét, és vadul dörzsölni kezdem a fogaimat. Nem akarom, hogy az alkalmazottak bármit is észrevegyenek rajtam. Nem tudhatják meg... még én magam sem tudom, mi történik velem. Az arcomat hideg vízzel fröcskölöm le, és hagyom, hogy a jeges érintés egy pillanatra elterelje a figyelmemet a belső káoszról.

Amikor ismét a tükörbe nézek, az arcom sokkal emberibbnek tűnik. A bőröm tiszta, a vonásaim rendezettek, de a szemem... azok már nem az én szemeim. Van bennük valami új, valami ragadozó. Egy mélyen izzó fény, amelyről tudom, hogy nem csupán az enyém.

Ember.

Ez a szó most üresen cseng a fejemben. Valami eltört bennem, amikor Rafael vérét megízleltem. A testem nem ugyanaz, és a lelkem sem. Soha többé nem leszek a régi. Legalábbis így érzem. Mintha minden sejtem tiltakozna az ellen, hogy visszatérjek ahhoz, ami voltam. A szívem őrült tempóban ver, miközben egy kérdés újra és újra felbukkan: Kitől örököltem ezt?
Az emlékek kuszán cikáznak a fejemben. Benett... Igen, ő mesélt már a kárhozottak legendájáról, ezekről az átkozott lényekről, akik állítólag emberek vérét szívják. Most viszont biztos vagyok benne, hogy ezek nem mesék. Ez a valóság. Ez az én valóságom.

Érdekes, hogy Benett sosem beszélt sokat a családunkról. Soha egy szót sem ejtett arról, hogy bármi közünk lenne ezekhez a természetfeletti lényekhez. Talán nem is tudja. Talán ő maga is csak egy kirakós darabjait rakosgatja. Vagy... talán szándékosan hallgatott el valamit. Az ő titkai mindig elvannak zárva előlem, mintha szándékosan őrizné…
Kisétálok a fürdőszobából, és leülök az asztalhoz. Felkapom a fésűt, és lassan kibontom a hajamat, élvezve a mozdulat monotóniáját. Ebben a pillanatban Benett ront be a szobámba. Az ajtót hatalmas csattanással bevágja maga mögött, mintha ezzel is nyomatékot akarna adni a haragjának. Felkapom a fejem, de mielőtt megszólalhatnék, találkozik a pillantásunk. A szemei dühösen villannak rám, és úgy néz ki, mintha alig tudná visszafogni magát, hogy ne törjön-zúzzon valamit.

– Mégis mit gondoltál, Amara?! – üvölti, miközben a kezét a levegőbe emeli, mintha szavak helyett a mozdulatokkal akarna hangsúlyt adni a mondandójának. – Komolyan kiszívtad annak a lovász fiúnak a vérét? Eszednél vagy, kislányom?!
A hangja úgy csattan, mint egy ostor, és minden egyes szava mintha éles tőr lenne, amit belém döf.

Könnyek gyűlnek a szemembe, a szám remegni kezd, de képtelen vagyok megszólalni. Tudom, hogy nem hisz nekem. Azt hiszi, szándékosan tettem, mintha bármilyen örömömet lelném abban, ami történt. Pedig nem így van.

– Apa, kérlek, hallgass meg! – próbálom elnyomni a remegő hangom. – Nem direkt csináltam. Az ösztönöm… az irányított. Esküszöm, nem akartam, de egyszerűen nem tudtam megállni! Kérlek, értsd meg! – A hangom kétségbeesett, talán kissé hisztérikus is. Szinte érzem, hogy a kontroll kicsúszik a kezeim közül.
Benett rám mered, majd fel-alá kezd járkálni a szobában, dühösen morogva magában. Próbálom megállítani a reszketésemet, de mintha az egész testem tiltakozna. A levegő égeti a tüdőmet, a szívem vadul kalapál.

– Mi a fene történik velem? – kérdezem, miközben a hajamba túrok, a kezemmel végig a tincseimen szántva, mintha ez valahogy segítene lehiggadni. – Apa, miért érzem ezt? Miért nem tudom irányítani? Mondd el végre, mi a bajom! Beteg vagyok? Valami szörnyű kór kínoz, amit nem mondtál el?
Benett hirtelen megáll, a szavai pedig olyannyira letaglóznak, hogy először azt hiszem, rosszul hallottam.

– Amara… – mondja, és a hangja furcsán lágyabb, de még mindig hordoz magában egy csipetnyi haragot. – Nem vagy beteg. Te… te egy hibrid vagy. Félig ember, félig vámpír. Ez a természeted. Az ösztöneid része. El kell fogadnod, hogy ez vagy, de ez nem mentség arra, amit tettél! Különösen nem arra, hogy az alkalmazottaimból lakomázol! Rafaelnek holnap reggelre el kell tűnnie innen. Nem engedhetem meg, hogy újra megtörténjen!
A szavai olyanok, mint egy átok, amit rám szórnak. Hibrid? Félig vámpír? A világom darabokra hullik egyetlen pillanat alatt, mintha egy gyenge szélfúvás is elég lenne ahhoz, hogy összezuhanjon a valóságom.
– Apa, ne! – könyörgök, a hangom már elfojtott, mintha valaki a torkomat szorongatná. – Kérlek, ne tedd! Nem az ő hibája! Én… én nem bírtam uralkodni magamon. Ígérem, soha többé nem történik meg. Kérlek, ne bántsd őt! – A térdeim megadják magukat, és a földre esek.

Benett azonban csak áll felettem, az arca kőkemény, az érzelmei zabolátlanok, mint egy vihar, amely engem akar elpusztítani. Próbálok rá nézni, de a szeme hideg, távolságtartó. Mintha már nem is az apám lenne, hanem egy ítélkező idegen, akinek semmi könyörület nincs a szívében.

– Rafael repülni fog – sziszegi a fogai között. – És te, Amara… ideje, hogy megtanuld, hogyan irányítsd azt, ami benned van. Mert legközelebb nem csak egy alkalmazott fog megsérülni. Legközelebb valakit tényleg megölsz.
A szavai kegyetlenek, és nem hagynak helyet ellenvetésre. Érzem, hogy a könnyeim lassan végigcsorognak az arcomon, és nem tudok mást tenni, mint elmerülni a tehetetlenség sötét örvényében.

– Sajnálom… – hebegtem elhaló hangon, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcomon. A szavak nehezen törtek elő a számból, mintha minden egyes szó parázsként égette volna a nyelvemet. De apámat ez láthatóan egy cseppet sem hatotta meg.
Megvetően végigmért, a tekintete éles volt, mint a penge. Az arca érzelemmentes maszkot öltött, csak a szemében villant valami hideg, könyörtelen szikra. Az a pillantás olyan volt, mintha egy bíróság előtt állnék, és már meg is hozták volna az ítéletet.
– Öltözz fel valami szebb ruhába – mondta végül, a hangja kemény, de szinte túlságosan is kimért volt. – Elmegyünk meglátogatni anyád sírját.
Egy másodpercig még ott állt, mintha várt volna valamiféle válaszra, de én képtelen voltam megszólalni. A következő pillanatban sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
Amint magamra maradtam, a zokogásom kitört belőlem, még hangosabb és kontrollálhatatlanabb lett, mint azelőtt. A térdeim összerogytak, és a padlóra zuhantam, a hideg faparketta keményen nyomta a tenyeremet. A fájdalom, a bűntudat és a tehetetlenség összeszorította a mellkasomat, és mintha az egész világ súlya rám nehezedett volna.

Nem tudtam eldönteni, hogy a dühe vagy a közömbössége fájt-e jobban.
Az este ragyogóan indult. A nagyterem fényei, a finom zene és a nevetés elegye olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Minden tökéletesnek tűnt. A ruhám elegánsan simult rám, és apám szigorú tekintete ellenére is élveztem, hogy körbejárhattam a vendégek között. Meghajoltam itt-ott, elcsevegtem néhány udvarias mondatot, de leginkább azt élveztem, hogy figyelhettem az emberek arcát. Mindenkinek megvolt a maga titka, és ezek a titkok szinte izzottak a levegőben.
Ahogy a zene felcsendült és a tánc elkezdődött, a vendégek lassan összezsúfolódtak a teremben, mintha a dallamok magukhoz húzták volna őket. Az első hódolóm épp elég ügyetlen volt ahhoz, hogy alig tudtam visszafogni a nevetésemet. A második túl sokat beszélt, és a monológjai olyan végtelennek tűntek, hogy már számoltam, hány percig bírom még ki a közelében. A harmadik egészen bájos próbálkozás volt, de egyáltalán nem sikerült lekötnie a figyelmemet.

Aztán eljött az a bizonyos forduló.

Egy ismerős érintést éreztem a derekamon. Az illat, az érintés, a mozdulat – mind túlságosan is jól ismert volt. Mielőtt még észbe kaphattam volna, már Rafael karjai között találtam magam. Mozdulatai gyengédek voltak, mégis ellentmondást nem tűrően vontak magához, mintha mindig is oda tartoztam volna. Egyetlen szó nélkül kezdtünk táncolni, mozdulataink összefonódtak a zene ritmusával. Ajkai alig egy leheletnyire voltak a homlokomtól, de én nem mertem felnézni rá. A szívem hevesen kalapált, és a félelem árnyéka ott lebegett közöttünk, olyan kézzelfoghatóan, mintha maga is velünk táncolt volna. Egy apró pánikroham kezdett gyökeret verni bennem. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, a mellkasom szorítani kezdett, de Rafael épp ekkor hajolt közelebb. A forró lehelete a fülemet súrolta, miközben alig hallhatóan megszólalt:
– Nincs mitől félned, apád kiment a teremből.
A szavai megnyugtathattak volna, de ehelyett csak még jobban összezavartak. A hangjában volt valami, ami egyszerre rémített meg és vonzott magához. Felnéztem rá, és a szemei pontosan ugyanazt a hatást váltották ki belőlem. Zavarba ejtőek voltak, mélyek, és gyönyörűek.
És akkor ott volt az illata. Az a fűszeres, mégis lágy illat, amitől mindig megborzongtam. Nem számított, mennyire próbáltam elvonatkoztatni tőle, teljesen magával ragadott. Éreztem, ahogy a forróság lassan elönti a mellkasomat, és minden idegszálammal azon voltam, hogy ne piruljak el az orra előtt.

– Rafael… – próbáltam megszólalni, de a hangom elakadt.
– Shhh – súgta, és egy pillanatra megszorította a derekamat, mintha biztosítani akarna arról, hogy a karjai között biztonságban vagyok.
Istenem, ez az ember! Minden mozdulatával, minden szavával maga ellen hívja ki a sorsot. És én… én nem tudom eldönteni, hogy legszívesebben ellökném magamtól, vagy még közelebb húzódnék hozzá.

A tánc végeztével Rafael nem engedett el. Határozott mozdulattal vezetett az egyik díszes, aranyozott oszlop mögé, ahol a gyertyák fénye már nem érte el az árnyékokat. Mielőtt még bármit mondhattam volna, a kezei a derekamra csúsztak, az ajkai pedig az enyémekre tapadtak. A csókja forró és követelőző volt, a mozdulatai úgy öleltek körül, mintha egész este erre a pillanatra várt volna. A légzésem szapora lett, ahogy éreztem, hogy az ujjai végigsiklanak a ruhám alá, egészen az alsóneműbe. Ahogy elkezdett simogatni, azonnal felnyögtem, de még észnél voltam. Minden egyes simogatással egyre közelebb próbált húzni magához, a közelsége azonban nem csak izgalmat, hanem félelmet is keltett bennem. Az ösztönöm vadul vészjelzett.

– Rafael! – suttogtam tiltakozva, miközben próbáltam kicsit távolabb húzódni. – Ne, kérlek! Még megláthatnak minket!
A szavai suttogásként érkeztek, elnyomva az érveimet, és a hangjában volt valami bódító, amitől képtelen voltam teljesen ellenállni. A testem minden sejtje egyetlen dologért kiáltott: a véréért. És Rafael... ő pontosan tudta. Emlékezett arra, amit legutóbb tettem vele. De akkor miért hajt rám ilyen nyíltan? Miért provokál? Mit akar elérni ezzel? Talán tényleg azt akarja, hogy lebukjunk apám előtt? Vagy egyszerűen kivárja, míg elveszítem az irányítást és megharapom? Az utóbbi gondolat veszélyesen csábítónak tűnt. De nem most. Nem itt, a vendégek szeme láttára. Egy botrány ebben a pillanatban mindkettőnket tönkretenne.
– Édesem, nincs itt senki. Csak engedd el magad – csitított, és éreztem, ahogy az ajkai újra az enyéimhez közelednek.

– Nem akarlak megharapni! – szakítottam meg a csókot, a hangom tele volt kétségbeeséssel. A szavak kijelentés helyett inkább könyörgésként hangzottak.
Rafael mozdulatai azonnal megálltak. Egy pillanatig csendben maradt, a szemei az arcomat fürkészték, mintha próbálná megfejteni a gondolataimat. Az ujjai még mindig a derekamon pihentek, de az érintése most már nem követelőző volt, hanem megfontolt és visszafogott.
– Nem félek tőled, Amara – mondta végül, a hangja mély és határozott volt. – Tudod, hogy nem.
– De nekem épp ez a baj – suttogtam alig hallhatóan, miközben elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a szememben gyülekező könnyeket. – Én viszont félek magamtól.

Ezután Rafael lassan elengedett. Nem mondott semmit, csak egy utolsó, mély pillantást vetett rám, majd elhúzódott.
Bárcsak ő is olyan lenne, mint én! Ez a gondolat visszhangzott a fejemben, miközben a mellkasomban tomboló vágy és a józan eszem közötti harc egyre intenzívebbé vált. Ha Rafael olyan lenne, mint én, akkor nem kellene aggódnom. Nem kellene félnem attól, hogy egyszer elveszítem az irányítást, és valami szörnyűt teszek. Csak egyszerűen a karjaiba omlanék, gondolkodás nélkül. Az érzéseim szinte elviselhetetlenül erősek voltak. Annyira kívántam őt, hogy fájt.
Szerelmes voltam Rafaelbe. Ez az igazság, amit kénytelen voltam beismerni magamnak, még ha minden porcikám tiltakozott is ellene. De ez az átkozott dolog, ami én vagyok, közénk állt. Nem tudtam megváltoztatni a természetem, és nem kockáztathattam az életét sem. A gondolat, hogy egy pillanatnyi gyengeség miatt elveszíthetem őt – vagy rosszabb esetben én leszek az, aki végez vele –, jeges félelemmel töltött el. Nem akartam kinyírni őt. Tényleg nem.

De aztán hirtelen valami bevillant.

Egy emlék, egy régi történet, amit egyszer olvastam, vagy talán csak egy szó, amit valaki elejtett évekkel ezelőtt. Az agyam lázasan kezdett kutatni a részletek után, miközben a remény apró szikrája fellobbant bennem. Lehet, hogy létezik megoldás. Lehet, hogy van mód arra, hogy ő is olyan legyen, mint én.
A gondolat egyszerre rémített meg és töltött el izgalommal. Ez őrültség volt, persze, hogy az volt. De ha ez az egyetlen módja annak, hogy Rafael és én együtt lehessünk anélkül, hogy állandóan a saját démonjaimtól rettegnék…
Képes lennék megtenni? Vajon ő hajlandó lenne rá? És ami a legfontosabb, tudnék-e élni azzal a döntéssel, ha megpróbálnám?
Át fogom változtatni őt. Olyanná, amilyen én vagyok. A gondolat egyszerre töltött el izgalommal és félelemmel, de ahogy Rafael szemeibe néztem, minden kétségem szertefoszlott. Ő volt az egyetlen, akiért megérte kockáztatni, akiért képes lennék szembemenni mindennel, még a saját határaimmal is. Akarom őt. És ha ez az egyetlen módja, hogy együtt lehessünk, akkor nem fogok habozni. Határozott mozdulattal megfogtam a kezét. Az érintése meleg volt, erős és biztonságot sugárzó, de a tekintetében halvány zavart láttam. Nem szólt semmit, csak hagyta, hogy vezessem. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy a terv körvonalazódott a fejemben. Ez egy őrült ötlet volt, de nem volt más választásom.

– Gyere – mondtam, és halvány mosollyal néztem fel rá, miközben magammal húztam. Az arcom elég magabiztosnak tűnhetett, hogy ne kérdezzen semmit, de elég titokzatos is volt ahhoz, hogy érezze, valami szokatlan készül.
A legközelebbi könyvtárba vezettem, amely a ház egyik félreeső, elhagyatott szegletében helyezkedett el. A vastag, poros könyvek és a régi pergamenek illata megcsapott, amikor beléptünk. Az ablakokon túl halványan pislákolt a holdfény, amely épp csak elég fényt adott ahhoz, hogy megvilágítsa a hatalmas polcokat. Rafael csodálkozva nézett körbe, de továbbra sem kérdezett. Éreztem, hogy megbízik bennem, még akkor is, ha nem tudja, mire készülök.
Amint a polchoz lépett, egyetlen mozdulattal odaléptem hozzá, és megcsókoltam. A kezeim ösztönösen kapaszkodtak a nyakába, a szívem pedig szinte kiugrott a mellkasomból. A meglepetés csak egy pillanatig tartott, aztán Rafael azonnal viszonozta a csókot. Az érintése forró volt, követelőző, és egyetlen mozdulatával közelebb húzott magához. Az ujjaim az inge gombjaira tévedtek, és remegve, de sietősen kezdték kioldani őket, miközben ő ugyanezt tette velem.

Minden egyes csók, minden mozdulat feszültséggel, vággyal és valami mély, elfojtott érzelemmel volt teli. Az érintései egyszerre voltak gyengédek és hevesek, mintha attól tartana, hogy ez a pillanat túl gyorsan véget érhet. Az inge a földre hullott, és az én ruhám sem maradt sokáig rajtam. A hűvös levegő megborzongatott, de Rafael érintése azonnal felmelegített. Az illata, az érintése, az, ahogyan rám nézett – minden az őrület határára sodort. Annyira vártam már ezt a pillanatot!

– Amara… – suttogta, és megsimogatta az arcomat. Gyengéden végigsimított az arcom vonalán, egészen a nyakamig. Én pedig kapkodtam a levegőt, és próbáltam erős lenni. Majd lehúztam róla a nadrágot, és megcsodáltam az ágaskodó szervét. A türelmetlenségem felülkerekedett minden más érzelmen. Egy pillanatig haboztam, aztán a kezem a farkára siklott, és egyetlen mozdulattal elkezdtem kényeztetni őt. A férfi hangosan felnyögött, hangjában ott vibrált az élvezet és a kiszolgáltatottság, amit én váltottam ki belőle. Nem remegtem, nem tétováztam. Tudtam, mit akarok.
Aztán Rafael hevesen ellökte a kezemet a farkáról, és azonnal megcsókolt.
– Ráfekszel az asztalra? Most azonnal szeretkezni akarok veled!– pihegte, én pedig megadóan bólintottam. Az asztal sima felülete hidegen simult a tenyerem alá, miközben lassan, szinte remegve engedelmeskedtem. A faragott szélek kemények voltak, valami megfoghatatlanul ősi hatást keltettek, mintha a bútor maga is emlékezne más, régi szenvedélyekre. Rafael teste közel hajolt hozzám, éreztem, ahogy a belőle áradó forróság körbeölel, elborít, és magával ránt. A légzésünk összekapcsolódott, az ő szaggatott, mély hörgése kitöltötte a szoba légkörét.
Az ujjai végigsiklottak a derekamon, majd megállapodtak rajta. Nem sietett, és ez csak még jobban őrjített. A tenyerét az asztallap mellett csúsztatta végig, egészen addig, amíg a csípőm vonalához nem ért. Ott megállt egy pillanatra, csak éppen annyi időre, hogy éreztesse: uralkodik a helyzeten. A hajam meleg selyemként omlott előre, az arcom elé hullva elrejtette az elpirulásomat, amit nem tudtam megfékezni. Az ujjaival egyetlen határozott mozdulattal hátrasimította, így semmi sem maradt rejtve. Felnéztem rá – vagyis próbáltam –, de a tekintete olyan intenzív volt, hogy újra lehunytam a szememet.

Rafael közelebb hajolt, és éreztem, ahogy az ajkai éppen csak súrolják a fülemet, miközben suttogott. A hangja rekedt volt, mintha a saját vágyának súlya nyomná le. Az ajkai alig érintették a bőrömet, mégis olyan érzést keltettek, mintha tüzet hagytak volna maguk után.
– Nézz rám – mondta halkan, de a szavaiban ott lüktetett a parancs.
Szinte akaratlanul emeltem fel a fejem, és végre találkozott a tekintetünk. Az ő szemei izzottak, mint a vulkán peremén játszó lángok, és a pillantása olyan mélyre hatolt, hogy úgy éreztem, egészen a lelkem legmélyéig lát.

Szűz vagyok. Ez a gondolat visszhangzott a fejemben, de nem a szokásos jelentésében. Nem a tisztaság vagy ártatlanság szimbólumaként, amit annyian próbáltak rám erőltetni. Nem voltam soha az a fajta lány, aki egy üveg mögött őrizte volna a vágyait. Az érzéseim mindig is valósak voltak, a vágyaim mindig is éltek bennem. A családom szerint várnom kellett volna a házasságig, de én már régóta tudtam, hogy ez nem az én utam. Türelmetlen vagyok. Mindig is az voltam. Most pedig itt vagyok vele, Rafael karjaiban, és egyetlen dologban voltam biztos: nem akartam tovább várni.
Soha nem voltam ártatlan, és most sem vagyok az. Ez a pillanat az enyém, a miénk, és nem akartam, hogy bármi vagy bárki közénk álljon. A vágyam olyan erős volt, hogy szinte megfojtott, és Rafael jelenléte csak olaj volt a tűzre.
A tekintetem az övébe fúródott, és egy pillanatra megálltam, mielőtt megszólaltam volna.

– Rafael… én… – kezdtem, de a szavak elakadtak a torkomban. Mit is mondhattam volna? Hogy itt és most őt akarom, teljesen, visszavonhatatlanul? Hogy nem érdekel, mit gondol a világ, mit vár el tőlem a családom? Az arca gyönyörű volt a félhomályban, és amikor egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében, tudtam, hogy érti, mit érzek. Szavak nélkül is.
Ezután a puncimhoz illesztette a farkát, és óvatosan belém hatolt. Egy halk, ösztönös nyögés tört fel belőlem, ahogy az enyhe fájdalom átsuhant rajtam, mint egy röpke villanás. A testem megfeszült egy pillanatra, majd lassan ellazult, ahogy az érzések elkezdtek átcsapni valami mélyebb, intenzívebb örömbe. Minden érintés, minden mozdulat fokozatosan egyre inkább eltörölte a fájdalmat, helyette a gyönyör hullámaival töltve meg az érzékeimet.
– Ó, Istenem, Amara! – lihegte, miközben az ajkai alig távolodtak el a melleimtől. – Olyan vagy, mint egy szirén… aki elveszi a maradék eszemet! – A szemeiben vad fény villant, és az érintése egyszerre volt gyengéd és követelőző. – Teljesen tönkreteszel a gyönyörrel! – folytatta, a hangjában egyszerre volt őrület és rajongás.

Éreztem, ahogy a testem válaszol a szavaira, mintha minden egyes kijelentése tovább szította volna bennem a vágyat. Nem volt visszaút, és nem is akartam. A tempója hirtelen változott – gyorsabb, intenzívebb lett, és ezzel együtt minden érzékem kiélesedett. Az ujjaim görcsösen kapaszkodtak a vállába, miközben a nevét suttogtam. Nem voltak szavak, amelyek leírhatták volna, amit éreztem. Ez nem csak testi vágy volt – ez valami mélyebb, valami elsöprő, amit még soha nem tapasztaltam. Olyan volt, mintha békére leltem volna Rafael karjaiban.
Amikor a testem végül engedett a növekvő feszültségnek, olyan volt, mintha egy láthatatlan hullám ragadott volna magával. A légzésem akadozott, apró nyögések törtek fel belőlem, miközben az érzések elárasztottak, egyre mélyebbre húzva magukkal. Az izmaim megfeszültek, majd próbáltam visszatartani a közelgő kéjt. De az érzelmek annyira túlcsordultak bennem, hogy nem tehettem mást, mint el kellett engednem magam.A testemben fellobbanó gyönyör először forró lávaként hömpölygött végig rajtam, majd szikrázó darabokra hullott, amelyek gyengéd hullámokban rezegték át minden porcikámat.

Közelebb hajoltam Rafaelhez, és éreztem, ahogy a nyaka vonalán megfeszül a bőr. Az illata bódítóan körbevett, felkavarva bennem mindent, amit próbáltam kordában tartani. Egy pillanatra megálltam, mintha élvezni akarnám a feszültséget, majd egy mély, kéjes morgás tört fel belőlem, és éles fogaim a bőrébe mélyedtek. A vére forrón tört fel, íze szinte mámorítóan áradt szét bennem, miközben Rafael egy halk, szinte állatias nyögéssel reagált az érintésre.
A gyertyák lángjai reszketve vetették árnyékukat a falakra, mintha maguk is érezték volna a közelgő változás erejét. Egyik kezemmel a nyakánál tartottam, másikkal a mellkasára simítottam, érezve a szívverését, amely lassulni kezdett. Ez nem csupán fizikai folyamat volt – a lénye mélyén történt valami. A szemem sarkából észrevettem, ahogy a bőre alatti erek sötétebbé válnak, majd szinte izzani kezdenek, mintha a testét valami új energia töltené meg. Mámorító érzés kerített hatalmába, amely szinte a határaimat feszegette, mintha egyszerre akarnék elveszni és újra születni ebben az extázisban.

Rafael zihálva kapott levegő után, az ujjai görcsösen markolták a vállamat, mintha kapaszkodót keresne ebben az ismeretlen, félelmetes átalakulásban. A tekintete kitágult, és amikor rám nézett, a szemeiben már nem az az ember volt, akit ismertem. Egy új erő villant benne, egy sötétebb, vadabb éhség.
– Ez… ez mi volt? – kérdezte rekedt hangon, miközben a kezét a mellkasára szorította. A szívverése lassan, de biztosan új ritmust vett fel – már nem emberi volt, hanem valami más.
– A végzeted – suttogtam, és éreztem, ahogy a szavaim megragadják, mintha már nem lenne hatalma ellenállni. Rafael szeme kitágult, és egy pillanatra úgy tűnt, mondani akar valamit, de ekkor a folyosóról nesz hallatszott – valaki határozott lépésekkel közeledett a szoba felé.
A vér megfagyott bennem. Az apám.
–Valaki jön– sziszegtem, és már kapkodva húztam magamra a ruhámat. A kezem remegett, miközben megpróbáltam helyreigazítani a szoknyám gyűrött szegélyét. Rafael csak állt ott, még mindig kábultan, mintha nem értette volna a helyzet súlyát.
Nem volt időm töprengeni ezen. A folyosóról érkező zaj egyre hangosabb lett. Egyik kezemmel feltéptem az ajtót, és kiszáguldottam a szobából, a lépteim visszhangoztak a hosszú, hideg márványpadlón. A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte megfulladtam tőle, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem a találkozást.