A Fekete Csipke 41. fejezet

Fogságban

Amara

Az éles fém láncok, amelyek a csuklóimat marják, mindent elmondanak. A kezeim felett feszülnek, az ujjaim már alig bírnak mozdulni. Utálom ezt a helyzetet, már megint itt vagyok. Viszont a legrosszabb az, hogy egyre jobban érzem a szívemben dúló keserűséget.

Elvonó. 

Tudom, mi vár rám. Az a nyomorult elvonó, amitől a hányinger kerülget, aztán kicsivel később egy verbénával átitatott rongyot kötnek a számba. Hátha elveszi a kedvem a vérszívástól. Az éhség és a fájdalom elnyeli az agyam, de egy másik érzés is ott lapul: a harag. A gyűlölet, amit a nagybátyám iránt érzek. Nem bírom elviselni. Miért kell neki mindig mindent elrontania? Miért kell folyton uralkodnia, mintha én csak egy darab rongy lennék, amit el lehet dobni, amikor már nem kell? Én nem vagyok egy báb, amit a kezében pörgethet. Egy napon még bosszút fogok állni ezért a tettért, és akkor nem lesz menekvés.

A sötét fogdában, ahol most raboskodom, a levegő fojtogató, a hideg és nyirkos falak minden egyes lélegzetvételembe beleivódnak. A penész szaga, a kő hidegsége, mindegyikük egy újabb lánc, ami egyesül, hogy még inkább elnyomjanak. A fény halvány, egy szűk résen át küzdi magát, de alig hatol be, alig változtat valamit a sötétségen.

– Te mindig így fogod végezni, Amara, ha nem tanulsz meg uralkodni magadon – hallom Benett hangját,aki nem messze ül tőlem a rácsok előtt. Az arcom felé fordul, bár az eszem valójában már nincs is itt. Az elvonó újra megkezdődött. Az agyamban szinte már éget a vágy, hogy kitörjem valaki nyakát. És most én itt rohadok, miközben kezdem elveszíteni a türelmemet. Milyen játékot játszanak velem?

A nagybátyám egy őrült. Nincs rá más szó. Az egész családunk egy átkozott kártyavár, ami már rég összeomlott. Senki nem áll mellettem, még a saját anyám is ellenem fordult. Egy valakiben reménykedhetek: mégpedig az édesapám. Hátha Mark megérti, hogy miért lázadok ennyire. Minden egyes pillanattal, amit itt töltök, egyre inkább érzem, ahogy az életem darabjaira hullott. Olyan érzés, mintha a világon mindenki elárult volna, mintha senki sem értene meg. Még a saját anyám is, akit valaha mindennek tartottam, most elfordult tőlem. Az én vér szerinti anyám! És miért? Mert nem bírt vele szembenézni, mert ő is ugyanúgy fél tőle, mint mindenki más. Ő is ugyanolyan gyenge. Ő is meghajol Benett előtt. De a legrosszabb az, hogy én ezt az egészet nem bírom tovább. Az a férfi, aki mindent irányít, aki belesodort minket ebbe a bűzös, eltorzult világba, most engem is csak egy darab eszközként kezel. Egy marionett bábú vagyok a kezei között. És bár mindenki más megalkuszik, én nem. Én nem fogok meghajolni. Még akkor sem, ha a börtönbe zártak, ha a láncokba vertek. Mert ott a harag. A düh. És a bosszú.

De van egy valaki, aki talán megérti. És ő nem más, mint az édesapám. Mark. Ő az egyetlen, akiben még reménykedhetek. Miért? Mert ő nem olyan, mint a többi, ő nem olyan, mint Brendon, Rubin, és még csak nem is olyan, mint a gyenge anyám. Mark mindig is más volt. Ő az egyetlen, aki mellettem állhatna, ha megértené, miért vagyok ilyen. Ha tudná, hogy nem azért vagyok lázadó, mert élvezem a fájdalmat, hanem mert egyszerűen nem bírom elviselni a mocskot, amit körülöttem terjesztettek.

De vajon megérti? Az apám, aki mindig is távol volt tőlem, akit talán sosem ismertem igazán, elég erős ahhoz, hogy megértse, mi történik velem? Elég erős ahhoz, hogy szembenézzen azzal, ami a családunkkal történt? Mert ha egyszerűen csak továbbra is tétlenül nézi, ahogy a nagybátyám eltipor minket, akkor én is el fogok veszíteni minden reményt. Akkor tényleg nincs hová mennem.

Ismerős lépteket hallok a folyosóról. Benett az. A nagybátyám közeledése mindig különleges érzéseket váltott ki belőlem, mintha valami feszültség, valami titokzatos vonzás feszítené a levegőt. Most sem volt ez másképp. Az arcát az alacsony fények sötétítették, de a szemei ugyanúgy ragyogtak, mint mindig – mintha egy apró, éppen csak pislákoló láng lenne bennük, ami épp elég ahhoz, hogy magához vonzza a tekintetem. De most, most valami más is volt benne, amit nem tudtam teljesen megérteni. Mintha valami változott volna köztünk, vagy talán... bennem.

A testtartása feszes, határozott, miközben a szemeivel megpróbálja kimérni a távolságot köztünk. De már meg sem próbál közelebb jönni. Tudta, hogy ez most más lesz. Én pedig úgy éreztem, hogy bármennyire is próbálnám elrejteni a fájdalmamat, a szavak nélkül is észreveszi.

– Amara… – A hangja most más volt, mint amikor legutóbb beszéltünk. Lágyabb, mint a szokásos, de mégis tele volt aggodalommal. Talán a családunk helyzete, a titkok, amiket ő is ismer, de nem beszéltünk róluk, mind-mind egy hatalmas terhet rakott ránk.

Tiltakozva megráztam a fejem, de semmi nem tudta megakadályozni, hogy egy újabb sóhaj szakadjon fel belőlem. Miért nem érti meg? Miért nem érti, hogy amit közöttünk történt, már nem lehet ugyanaz? A férfi az egyik kezével gyengéden megfogja a fejem, a másikkal pedig leszedi a számról a rongyot. Elkezdek köhécselni a verbéna okozta szárazságtól, a torkomban égő fájdalom azonnal megjelenik. Rekedten, és mintha minden szó nehezen szakadna fel, megszólalok:

– Nem azt mondom, hogy nem érdekel, de – próbáltam megfogalmazni a szavakat, de valahogy mindegyik elakadt. Az, amit érzek, túl nehéz volt ahhoz, hogy csak így kiejtsem. Benett tekintete most keményebbé vált, mintha próbálta volna megérteni, hogy mi zajlik bennem, hogy mi rejlik a fal mögött, amit egyre inkább építek körém. A nagybátyám a számra helyezte a mutatóujját és egyből elhalkultam. Nagy szemekkel meredtem rá, próbálva felfogni, mi történik, próbálva megérteni, miért van itt, és miért kell csendben maradnom.

– Ne mondj semmit – suttogta. – Tudom, hogy mi történik. De ez most nem rólad szól.

A szavai hirtelen elértek, és éreztem, hogy valami belül megremeg. Hogyan beszélhet így? Hogyan mondhatja, hogy ő tudja, mi történik, amikor én sem értem, hogy mi zajlik a fejemben? A családunk sorsa egyre inkább összemosódott a saját érzéseimmel, mintha minden lépés, amit tettünk volna, már nem csak a családunk, hanem a saját életünk rovására is ment volna.

– Mit értesz az alatt, hogy nem rólam szól? – kérdeztem, most már hangomban is ott volt a kérdés, amit már régóta magamban hordoztam.

Ő nem válaszolt rögtön, inkább elfordította a tekintetét, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha elgondolkodna valamin, ami csak őt érintette. Végül csak egy apró bólintás kíséretében mondta el:

– Az apád… – kezdte, de aztán hirtelen megállt, mintha félne attól, hogy többet mondjon. A szavai csak lebegtek a levegőben, mégis valami mindent elmondtak. Az apám. Mert tudtam, hogy Benett is érzi, hogy valami itt bűzlik. De a válasz sosem volt egyértelmű.

– Mi van vele? – kérdeztem ismét, most már minden érzelem nélkül, mintha már nem is számítana, mit válaszol.

Benett egy pillanatra elmosolyodott, de a mosolyban nem volt semmi derű. Mintha a szomorúságot próbálná elrejteni, de nem sikerült.

–Sosem szerette anyádat– közli velem, én pedig abban a pillanatban tudom, hogy ez nem igaz. Apám számtalanszor elmondta mennyire szereti anyát. Akárhányszor szóba hozta anyát, mindig csak áradozott róla. Mi ez, ha nem szerelem?

Benett a szemembe nézett, és abban a tekintetben ott volt egy csendes bizonyosság, mintha valami titkot tudna, amit én nem. Valami, amit az apám rejtett el, talán még előttem is.

– Te hiszel neki, ugye? – kérdezte halkan, de a hangjában nem volt semmi bántó, inkább olyan volt, mint egy kérdés, amit magának tett fel, miközben próbált engem is elvezetni a válaszhoz.

Benett nem úgy beszélt, mint aki kétségbe vonta apám érzelmeit, inkább mintha ő maga próbálta volna felfedni a rést, ami a felszín alatt rejlik. De én nem akartam látni azt a rést. Nem akartam azt az igazságot, ami talán sosem volt ott, hogy az apám valaha is titkolt valamit az anyám iránti érzéseiről.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem tőle, de valójában már nem is tudtam, hogy a kérdés önmagamnak szól-e. Valahogy mintha az egész helyzet elbizonytalanított volna. Mi van, ha Benett csak próbál manipulálni? Mi van, ha ő is csak része annak a bonyolult, kavarodott családi játszmának, amelynek a közepén állok? Miért próbálja eltüntetni azt, amit mindig is tudtam?

– Mert én ott voltam, Amara – válaszolta Benett, és most már az ő tekintetében is ott volt a nehéz, nem kimondott fájdalom. – Láttam, hogyan kezelték egymást, hogyan alakultak a dolgok. Nem mindig tűnt úgy, mint ahogy elmondták neked. Az anyád nem volt boldog, Amara. Az apád… ő próbált mindent megtenni, hogy megmentse a románcukat. De amikor anyád teherbe esett veled, végig azzal ámított, hogy én vagyok az apád.

Végül Benett elfordult és az ajtó felé indult. Valami tasakot előszedett a zsebéből és felém dobta. Vértasak. Remélem emberi és nem állati. De sajnos Benett eloszlatta az illúziómat:

– Rá kell szoknod az állati vérre. Többé már nem ehetsz emberből. Értetted? – néz rám szigorú tekintettel.

Szemforgatva sóhajtok egyet, majd a láncot megrántom, hogy elérjem a kajámat.

– Nekem aztán édes mindegy – felelek, ezután elérem a kaját, és azonnal feltépem a fogammal a fóliát. A vér nemes nedűkén csorog le a torkomon, közben elégedetten megköszörülöm a torkomat. Mindegy, hogy állati vagy emberi, a lényeg, hogy van valami, amit végre ehetek.

Miközben eszem, látom, hogy Benett elindul az ajtó irányába, és kilép. Az ajtó hangosan zárult be, a pincében pedig visszhangzott a csapódás éles hangja. Nem tudom meddig tart itt fogva, így megpróbálok szót fogadni neki.

Napok vagy talán hetek teltek el, amióta itt vagyok. A testem elgyengült, és szinte már nem is érzem az ujjaimat, ahogy a hideg földön heverek. Az éhség felfal mindent, mintha a gyomrom egy éhes szörnyeteg lenne, és a kínzó üresség minden pillanatban fokozódik. Az agyam ködös, és egyre jobban csúszok lefelé a lejtőn. De aztán valami furcsa mozdulatra leszek figyelmes. Előttem egy alak jelenik meg, és egy pillanatra elbizonytalanodom. Rafael. Az én Rafaelom. A fiú, aki akkor lépett be az életembe, amikor minden a darabjaira hullott. Ő hozott fényt a legsötétebb korszakom közepette, de vele együtt kezdődött minden rémálmom is. És most itt van. Ott térdel előttem, a tekintetében valami fájdalmasan ismerős csillogás. Egy hívogató fény, ami egyszerre vonz és taszít.

– Erős vagy, Amara – mondja, és az alig hallható hangja egy varázslatként hat rám. – Lefogod küzdeni ezt az éhséget, hidd el.

A szavaiban nincs semmi megnyugtató, mégis valami abban a halk, de eltökélt tónusban megnyugtat. Mintha maga a férfi is tudná, mit jelent a küzdelem, mintha velem együtt szenvedne. De egy másodpercre megállok, és végigpillantok rajta. A gondolat, hogy ő lenne az, aki mellettem áll, miközben mindent elvettek tőlem, furcsa érzéseket kelt bennem. Az ő vére is a kezemhez tapad. Ő volt az első, akitől mindent elvettem. Benett azonnal kirúgta, miután rajta kapott minket a pajtában. Mégis hogyan lehetséges, hogy visszatért hozzám? 

– Miért vagy itt, Rafael? – kérdezem tőle, a hangom remegése alig hallható a saját fülemben. 

– Mert szörnyen hiányzol, kedvesem – feleli, és a szavai mintha egy újabb, titokzatos árnyékként terjednének el körülöttem. – Ideje lenne hazatérned. Vagy én megyek hozzád.

Ezek a szavak valami megfoghatatlan üzenetet rejtenek, valami olyasmit, ami túlnyúlik a jelen pillanaton, túl azon, ami most körülvesz. Mintha egy titkos szál kapcsolna össze minket, egy üzenet, amit nem érthetek meg teljesen. Miért akar megmenteni engem? Miért fontos neki, hogy mellettem legyen? Tényleg érdekelném őt… vagy csak valami más rejlik mögötte? Hogyan került ide? És mit akar tőlem valójában? Az agyam lassan elhagyja az éles gondolatokat, és már csak a férfi hangját hallom, mintha valami látomás lenne. Egy álomszerű foszlány, ami valahogy mégis igazibb mindennél, amit eddig éreztem. Ahogy jobban belegondolok, talán mindig is az volt.

– Rafael… – próbálom újra kimondani a nevét, de a szó, amit az ajkamra erőltetek, mégis furcsa. Egy elnyomott hang, amit nem is akarok hallani. – Nem tudsz… Hiszen egy látomás vagy – nyögöm ki végül, mintha ez lenne az egyetlen igazság, amit a valóságban is elfogadhatok.

– El sem tudod képzelni, mikre vagyok képes – súgja, és a hangja hirtelen olyan közelinek tűnik, hogy úgy érzem, a fülemben szól. – Csak várd ki a végét.

Aztán, mielőtt bármit is mondhatnék, a teste úgy elenyészik, mintha a levegőből szívta volna fel valami varázslat. Az arca még utoljára rám mosolyog, de az egész alakja egy pillanat alatt semmivé válik. Mintha köddé foszlott volna el a szemem elől, és a csend, ami utána következik, csak erősíti a hiányát. Az üresség, amit ott hagyott, még inkább elnyeli az elmémet. Még mindig érzem a bőrömön a suttogását, a lágy érintését, amit a fülemhez hajolva hagyott.

Basszus ez már hallucináció. Sikító fejfájás cikázik a halántékomon, ahogy egyre inkább átveszi a hatalmat az instabil vágy. A kezeim megfeszülnek, a körmeim már fájón mélyednek a tenyerembe, ahogy az érzelmek elborítanak. Az eszemet és a testemet az éhség hajtja, egyetlen célom van: vért kell szereznem. Most.

A napok összeolvadnak, és már el sem tudom mondani, hány éjszaka telt el így, bezárva ebben a helyiségben. Az alakok, akik körülöttem sündörögnek már halványan látom. Bár biztos vagyok benne, hogy mindvégig Benett volt velem. Reggel, délben, este, mintha valamilyen kötelesség lenne számára, hogy legalább egyszer benézzen. Néha rám se néz, csak bedobja a tasakot, és elmegy. Most is így történt. Még mindig az ajtó felé pillantok, remélve, hogy talán egyszer meghallja a szavaimat, de tudom, hogy hiába. Erőtlenül kúszok a földön, mintha minden mozdulat egy évszázadnyi fájdalmat cipelne. A pince hideg, a levegő nyirkos, és a testem annyira elgyengült, hogy még a legegyszerűbb mozdulatok is küzdelmet jelentenek. Végül a hátamra fekszem, és a remegő kezemmel próbálom feltépni a fóliát, amely körülöleli a tasakot. De semmi nem működik. A kezem nem elég erős. A fogaimhoz nyúlok, és úgy próbálom széttépni. A fájdalom az ujjaimban, a fogaim között, ahogy beleharapok, szinte megrészegít. Végre sikerül. A folyadék, amit már napok óta várok, végre beleiszok. De ahogy lenyelem, égető fájdalom fut végig a torkomon, mintha forró vasat öntöttek volna belém. Öklendezve felülök, és félre dobom a tasakot, ahogy a lángoló érzés egyre csak erősödik.

–Verbéna– suttogom magamban, miközben a köhögés hullámokban jön, de nem tudok megszabadulni tőle. –Benett! Te most komolyan ki akarsz nyírni? – kiáltok a sötétbe, bár tudom, hogy már rég elment. Mintha csak egy árnyék lenne, elhaladt mellettem, és nem törődött velem. A fájdalom, a kimerültség és a tehetetlenség egyre mélyebbre húz.

Az egész testem remeg, ahogy felállok. A rácsokba kapaszkodom, és az ajtót mustrálom. Olyan kicsi ez a szoba, hogy már alig bírom elviselni. De most valami másra vágyom. Valami igazira. A szobámba szeretnék menni, egy pillanatra úgy érzem, hogy az a hely lehet a menedékem. Az egyetlen hely, ahol valami ismerős, valami biztonságos még létezik. A puha megvetett ágyamat szeretném, ahol végre kipihentem magam. A testem gyenge, de az elmémet még mindig átjárják a gondolatok. Az alvás valószínűleg az egyetlen dolog, ami segíthetne, de a fürdés is eszembe jut, hiszen már napok óta nem fürödtem, és úgy bűzlök mint egy ázott kutya.

 –Benett!– kiáltok fel, a hangom már csak egy gyenge sóhaj. Remélem, hogy most végre meghallja. De a remény egyre inkább elhalványul. Még egyszer próbálkozom.  –Könyörgöm! Engedj ki! Csak a szobámba vigyél fel! Ígérem, jó leszek! – Még mindig fogadalmaimat sorolom, miközben az ajtó felé pillantok.

És ekkor... A zár kattan. Nóra lép be, és egy pillanatra megdermedek. Talán a legnagyobb meglepetés, amit már hónapok óta nem tapasztaltam.

–Itt vagyok szívem! Hoztam neked valakit!– majd magával húz valakit, és amikor meglátom az arcát, eküszöm, hogy alig hittem a szememnek.

–Rafael?