A Fekete Csipke 40. fejezet

Újra otthon

A kulcs hideg fémje a kezem alatt, szinte remegve dugom a zárba. Egy év. Egy év után térhetek vissza a saját otthonomhoz, ahová mindig is tartoztam. Amióta megismertem Markot és Benettet, a világom két részre szakadt. Néha magam sem tudom, hol is van valójában a helyem. Az ajtó nyikorgása most hangosabb, mint valaha. A levegő sűrű, mintha a ház magába szívta volna az összes fájdalmat, amit elhoztam, és most ki akarja az egészet önteni.

A konyha felől fűszeres illatok szivárognak, és ahogy beljebb lépek, meglátom Brendont. A férfi, akit annyi időn keresztül nem láttam, azonnal rám pillantott. Az arca borostásabb lett, és a haja egy kicsit megnőtt. Ő is ugyanúgy néz rám, mint egy évvel ezelőtt, mintha semmi nem változott volna – talán csak én vagyok más. Amikor meglát, a fakanál majdnem a földre esik, de ő elkapja. Nem tudom, hogy a fakanál vagy a testem remegése árulja el előbb, hogy fogalma sincs, mit kezdjen velem. Az ajkainak finom rándulása, ahogy a szemei kitágulnak, majd szinte azonnal felém rohan. Nem mond semmit, nem kérdez, csak ölel. Az érintése egyszerre édes és fájdalmas, mintha megpróbálná visszahozni az idő legutolsó morzsáit, amiket elvesztettünk.

Ott állok a karjaiban, és egyszerre érzem azt a régi vágyat és ugyanakkor a bűntudatot is. Annyi mindent elhallgattam. Brendon nem tudja hogy más férfiak karjaiban voltam. Hogy egy másik életben egy másik férfi oldalán lettem anya. Azt sem tudja, hogy van egy 15 éves kamasz lányom, aki különleges képességgel és szépséggel van megáldva. Ahogy megszorítom Brendon karját, mintha ezzel a mozdulattal próbálnám összeszedni a szavakat, amiket nem tudok kiejteni. De közben ott van az a hatalmas üresség is, amit már nem tudok eltüntetni. Az a részem, amit Brendon sosem ismerhet meg. 

Hogyan fogom neki elmondani, hogy miért hagytam el? Hogyan mondjam el, hogy nem egyedül hagytam el, hogy nem is lehetnék egyedül, ha akarnék sem? Hogyan magyarázom el neki a titkokat, amelyek már bennem ragadtak, és amelyek most még inkább félelmetesebbek, mint valaha?

–  Brendon… – mondom halkan, mintha ezzel próbálnám magam felkészíteni arra, hogy végre kimondjam. Az arca, ahogy rám néz, még mindig tele van kérdésekkel, de mintha a saját válaszaimat keresné benne.

–   Kicsim…–   suttogja, és az érintése olyan gyengéd, hogy beleremegek. Az ujjai végigsimítanak az arcomon, mintha próbálná felfogni a valóságot, ami neki eddig olyan távoli, szinte felfoghatatlan volt. Az arcomon érzem a meleg ujjait, és ahogy meglátom a szemében a kételyt, a fájdalmat, amit mindvégig cipelnie kellett, érzem, hogy valami megmozdul bennem. Talán a félelem. Talán a vágy. Talán a bűntudat, hogy mindezek mellett mégis itt vagyok.

– Miért… miért nem szóltál? –kérdezi, és a hangjában ott remeg a fájdalom. A kérdés, ami már hosszú hónapok óta ott lüktetett a lelkében, most egyszerre kéri a választ, és kérdőjelezi meg azt, amit eddig igaznak hitt.

Hosszú ideig nem válaszolok, mert az igazság olyan súlyos, hogy elmondani is szinte lehetetlen. A titok, amit cipeltem, nemcsak az én vállaimat nyomta, hanem az ő szívét is.  Miközben Brendonnal ölelkeztünk, egy halk torokköszörülés törte meg a csendet. Amikor végre kibontakozom Brendon öleléséből, még a vér is megfagy bennem. A kép, ami a szemem elé tárul, olyan szürreális, hogy nem vagyok biztos benne, hogy ébren vagyok-e. Ott áll előttem, az ajtófélfának dőlve, Amara. Az én lányom, aki egy szál melltartóban és kis bugyiban, egy félig felöltött selyem köntösben áll előttem. Egy pillanatra úgy érzem, mintha az egész helyzet valami rossz álom lenne, amiből nem bírok felébredni. De aztán rájövök, hogy ez nem álom. Ez a valóság. A döbbenetem annyira erős, hogy szinte mozdulni sem tudok, csak egyre inkább figyelem őt, és alig találom a szavakat. Az ő pillantása, az önelégült mosolya, amit a szemeiben látok, mintha egy teljesen más ember állna előttem

–Te? Mit keresel itt? –kérdezem, a hangom a szokásosnál is magasabbra szökik. A szavak nehezen jönnek, mintha a torkomon akadnának, miközben próbálom feldolgozni azt, ami történt.

Amara, mintha semmi különös nem történt volna közelebb jön. Komolyan mondom úgy viselkedik, mintha nem is az én gyerekem lenne.

–Ó, anya! Nem mondtam neked, hogy bepasiztam?–kérdezi, miközben ajkán egy felfedező, szórakozott mosoly játszik. Testtartása olyan magabiztos, hogy szinte megdöbbent. Az a könnyed, természetes mód, ahogy viselkedik, teljesen elképeszt.

A szemeim tágra nyílnak, és próbálok visszatalálni a gondolataimhoz, hogy megértsem, mi történik itt. De a kérdések csak áramlanak, és minden válasz egyre homályosabbá válik. 

–Nem, de miért pont Brendon? Hiszen ő a...– kezdtem el, de a mondatot elharapom. Még a szavam is elakad, annyira szürreális ez az egész.

Amara nem várja meg, hogy befejezzem, és egy vigyorral, szinte önelégülten válaszol:

–A pasid? Hmm… csak volt. – A szavak könnyedén gördülnek le az ajkáról, mintha az egész csak egy vicc lenne, egy játék, amit mindketten ismerünk, de most minden határvonal elmosódott.

Brendon, közben ott áll mellettem, pillantása ide-oda cikázik közöttem és Amara között, mintha próbálná megérteni ezt az abszurd helyzetet, de a zavara is egyértelmű. Az arca éppolyan zavaros, mint az enyém, és a kérdés, amit feltesz, mintha csak egy újabb pofon lenne.

–Azt mondod... Hogy Amara... A lányod? –kérdezi, miközben próbálja összerakni a darabokat, és az arcán a felismerés lassan formálódik.

Ez volt az egyik titok, amit próbáltam titokban tartani előtte. Ez az igazság, ami végül kibukott, és nem tudom, hogyan reagáljak rá. A szívem szinte megáll egy pillanatra, miközben rájövök, hogy most már mindent tudnak. És én nem tudom, hogyan magyarázzam el, mi történt. Hogyan magyarázzam meg, hogy miért nem voltam itt, miért nem voltam olyan anya, amilyennek lennem kellett volna. És legfőképp azt, hogy miért titkoltam el Brendon elől a lányom valódi kilétét. Az időutazást, Benettet és Markot.

–Ezt te nem érheted…–válaszolom, és lesütöm a szemem. Amara közben Brendon elé áll, és mélyen a szemébe néz. Az ő pillantása egyenesen megdermeszti a férfit, mintha minden szava egy parancs lenne.

– Most pedig lazulj el, szivi – mondja, a hangja mélyen zeng, mintha maga a sötétség szólna belőle. Valami fenyegetően nyugodt, valami megmagyarázhatatlanul hatalmas erő remeg a hanglejtésében, mint egy ragadozóé, aki pontosan tudja, hogy préda már a markában van. Brendon nem ellenkezik, szemei mintha kábulattól üvegesednének, és a következő pillanatban már engedelmeskedik, ahogy elmerül Amara parancsoló tekintetében.

A szívem úgy ver, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, amikor a lányom Bredon felé hajol. A félelem keserű íze összefonódik a harag izzó szikráival és a szörnyülködés jeges érintésével. Amara lassan, szinte elegánsan hajol a férfira, ajkai rátapadnak a nyakára, és mohón szívni kezdi. Az a megdöbbentően könnyed természetesség, ahogyan magába szívja a férfi vérét egészen elképesztő. A hangja, amikor mohón kortyol, az élvezet peremén táncol – olyan csábító és sötéten gyönyörteli, hogy a szoba légköre megtelik vele. Mintha a szeretet, ami valaha közöttünk létezett, eltörpülne a sötétség minden elemésztő ereje mellett.

Majd Amara hirtelen abbahagyja, és rám néz. A szemei, azok az önelégült, kihívó pillantások, amiket már annyiszor láttam, most még erősebben és gúnyosabban csillognak.

–Kérsz?– úgy kérdezi, mintha a válasz nem is számítana neki. Egy pimasz mosoly játszik az ajkán, és az egész viselkedése teljesen idegen tőlem, miközben próbálom felfogni mit tesz az exemmel. 

A szívem még őrültebb ritmusra vált, mintha a bőröm alá fészkelődött volna egy rejtett, szinte tiltott érzés. Az édes vágy, amit oly régóta próbáltam eltemetni magamban, most szinte fájón, élesen tör elő. Ott áll előttem, minden lélegzetvételével, minden mozdulatával kihívásra késztet, mintha tudná, mit vált ki belőlem. Ez nem csupán vonzalom – ez egy lassan felperzselő lobogás, amely a legmélyebb, legsötétebb részeimet célozza meg. Az elfojtott vágyak, amelyeket gondosan elrejtettem, most meztelenül törnek a felszínre, megadva magukat annak a hatalomnak, amit ő képvisel.

–Legutóbb az osztálytalálkozón fogtam vissza magam. Nem akartam Brendonból inni–mondom halkan, de a hangom egyre mélyebbé válik. A férfi testét érzem magam előtt, de most más a helyzet. Az a csábítás, a sötét sóvárgás, ami az én életem része lett, most felerősödik, és nem tudom, hogyan tartóztassam meg magam. 

– Aztán a férfi mosdóban egy másik férfiból ittam.

Mikor a szavaim elhalkulnak, már nincs visszaút. A belső tűz, ami mindig is ott lappangott bennem, most hatalmába kerít. Érzem, hogy a fogaim már előbújnak, hogy minden erőmmel próbáljam visszafogni azt, ami végül már nem maradhat rejtve.

Ahogy közelebb lépek Brendonhoz, ő rémült tekintettel néz rám. A bűbáj, amit Amara rábocsátott, már erősen hat, de mégis, mintha egy pillanatra valami mélyebb, ismerős félelem ragadná magával. A szemei segítségért kiáltanak, mialatt ő képtelen megszólalni, helyette csak remegve adja a tudtomra mennyire fél tőlünk. Gyengéden megfogom az arcát, és bocsánatért esedezek neki, mintha csak ezzel próbálnám visszahozni azt, amit eltékozoltam.

–Kérlek ne haragudj meg ezért, amit most tenni fogok... –mondom, majd egyetlen mozdulattal belé mélyesztem a fogaimat, és elkezdem szívni a vérét. A hangos nyögés, ahogy a vér a számban áramlik, elárulja, hogy minden érzékem felébredt. Minden porcikám ezt kívánja, ezt az érzelmi és fizikai szenvedést, amit eddig elfojtottam. Amara boldogan nézi végig a műsort, mintha az egész helyzet számára is egy szórakoztató előadás lenne. Ő az, aki nemcsak a vér látványát, hanem a hatalmat is élvezi. Minden egyes pillanattal közelebb kerülök hozzá, és nem tudom, hogy miért engedek ennyire a vonzalomnak. A szorongás, ami eddig kínozott, mintha teljesen feloldódott volna, és most valami új, ismeretlen erő vesz körül.

Én nemcsak a vért kívántam, hanem az érzést, ami teljesen egésszé tett engem. Tudtam, hogy az életem így teljes. Ez az egész, amit most tettem, egyfajta megváltás volt. Egy rejtett sötét vágy, amelyet végre kiengedtem. Mégis, ahogy éreztem, hogy Brendon egyre gyengébben próbál kitérni, és egyre inkább átadja magát az áramló szenvedésnek, valami ösztönös késztetés támadt bennem, hogy hátrébb lépjek. Nem voltam már biztos benne, hogy csak őt akarom, de mindenképpen valami mélyebb, vadabb vágyat kergettem, amit Amara közelsége most megzavart.

Amara hangja élesen tört meg az elmémből, ahogy sértődötten kiabálva odalépett hozzánk.

– Ejha! Esetleg nem akarsz osztozni velem?–kérdezte, az apró sértődöttség és a gúny keveredése szinte láthatóvá tette a tekintetét. Az agyam elhomályosult a düh hatására, ahogy elengedtem Brendon nyakát, és sötét pillantást vetettem a lányomra.

– Te akartad, hogy megtegyem – válaszoltam halkan, de minden szó mögött ott volt a régi, elfojtott harag. – Ő most már az enyém, mindig is az enyém volt.

Amara szemforgatva lépett elém, az ajkain egy-egy megvető mosollyal, de a dühöm egyre jobban felszínre tört. – Ezt nem teheted! Még pedig osztozunk! – kiabált rám, és azzal a lendülettel elragadta tőlem Brendont. Az ő vérének íze, amely még most is érződött az ajkaimon, hirtelen szürkévé vált, mintha az egész pillanatot elrabolta volna a lányom önkényes beavatkozása.

A dühöm olyan perzselő volt, akárcsak a lángok, és ahogy oldalra néztem, megpillantottam a falon egy lándzsát. A gondolat, hogy meg kell nevelnem ezt a gyereket, felvillanyozott. Miért gondolta, hogy engedhetem, hogy átvegye a hatalmat? Hogy most már ő rendelkezzen a férfi felett?  Ahogy látom Benett tanításai mind elfelejtődtek. Most én voltam a tanító, ő pedig a tanítványom. 

Mielőtt elértem volna a lándzsát, hirtelen egy éles hang hallatszott a hátam mögül, és egy nyílvessző csapódott Amara szegycsontjába. A lány hangosan felnyögött, és hirtelen térdre esett, a vér azonnal áramlott a mellkasán. Felkiáltottam, amikor a teste a földre zuhant, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy minden lelassult körülöttem. Az egész helyiség mintha megdermedt volna. Amara arca fájdalommal torzult, majd elájult.

Oldalra pillantottam, és megláttam a küszöbön Benettet és Rubint. Egy pillanatnyi megkönnyebbülés öntött el, hogy végre megérkezett a segítség, de hamarosan elöntött a harag, hogy mindezek a történtek nélkülük történtek.

– Komolyan lelőttétek a gyereket? – kérdezem, miközben sóhajtok, és egy pillanatra elhagyom a férfi tekintetét, hogy Amarához lépjek. A lányom teljesen ki van ütve, és az arca sápadt, mintha valami mély, nyomasztó álmok világa tartaná fogva. Az egész jelenet olyan, mintha egy rossz filmben játszódna.

– Csak egy kis verbéna – nyugtat meg Brendon, miközben közelebb lép hozzám. Az ő hangja, ez a mély, magabiztos tónus most valahogy elnémítja bennem a kérdéseket, de nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy a lányomat egy ilyen módon lelőtték. A szó szoros értelmében. A verbéna olyan, mint egy mérgező elixír, ami teljesen elnyomja a testet, a tudatot, az érzéseket. De most, amikor meglátom, hogy Amara ott fekszik, kiütve, azonnal feltör bennem az anyai ösztön. Miért engedtem meg, hogy mindez megtörténjen?

– Ahogy elnézem, Brendon jól van – biccent Rubin felé, miközben higgadtan szemléli a férfi állapotát, de a szavai mintha egy másik valóságot tükröznének. A feszültség, ami a levegőben vibrál, nehezen érhető tetten, de a nyugodt, határozott hangnem úgy tűnik, mintha minden rendben lenne.

– Hogy találtatok meg? – kérdezem, miközben a tekintetem újra a lányomra vándorol. Lassan lehajolok hozzá, és megérintem az arcát, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nem ébredt fel. Az arca hideg, és jégvirágok borítják az arcát, remélem hamarosan magához tér.

– Mark figyelmeztetett – szólal meg Rubin, aki úgy beszél, mintha minden részletet pontosan tudna. A szemeiben semmi félelem, csak a szikár, már-már megszokott, érzelemmentes nyugalom. Az a fajta hideg közöny, amit én is gyakran éreztem más embereknél.

– Mark? De hiszen… – kezdek bele, de Benett gyorsan közbevág, mintha az egész beszélgetés előre elrendelt forgatókönyv szerint haladna.

– Igen, én is találkozom vele álmomban – mondja, és valami szokatlan komolyság árnyékolja be a hangját. – Viszont hamarosan vissza fog térni. Azt üzeni, hogy Amarára ráfér egy alapos elvonó. Egyetértek vele. Mindjárt fogjuk és elvisszük – közli velem szárazon, mintha egyáltalán nem értené meg, hogy mi lehet a problémám. A szavai hidegek, mint a fagyos szél, de minden egyes szavával most egyetértek.

Megadóan bólintok, és látom ahogy felemelik a lányom testét. Én pedig automatikusan követni kezdem őket. Rubin és Benett a kocsi felé mennek, majd óvatosan beemelik a gyenge testet az ülésre. Miközben nézem Amara törékeny testét, valami fájdalom nyilall belém. Rossz volt így látni a gyerekemet. Odamegyek, és gyengéd csókot lehelek Amara homlokára, mintha ezzel próbálnám visszahozni őt a valóságba, mintha a saját érzelmeim képesek lennének felébreszteni azt, ami benne még él. De nem mozdul, csak egy halk, fájdalmas nyögést hallok tőle. Még mindig nem tért magához. A látvány, hogy ennyire gyenge, szinte elviselhetetlen, de valahol mélyen egyesülök a döntéssel, amit most hoztunk. Talán ez a legjobb, ha ő nem képes viselkedni.

– Vigyázzatok rá! –kérlelem őket, Rubin pedig megértően bólintott. 

– Megpróbáljuk, a lényeg, hogy ne legyen vérszomjas és tudja kontrollálni az érzelmeit – válaszolja Benett, és valami enyhe mosoly jelenik meg az arcán. Nem biztos, hogy hiszek neki, de abban a pillanatban el kell hinnem. Nincs más választásom.

Enyhén bólintok, és bár a szívem még mindig hevesen ver, próbálom a lehető legnyugodtabb arccal leellenőrizni Amara biztonságát. Békésen bekötöm a lányomat, miközben remegnek a kezeim, próbálok erős maradni. Miután becsukom az ajtót, végleg elbúcsúzom tőle, még ha nem is tud róla. Benett a kocsi volánja mögött helyet foglal, és elindítja a motort, majd lassan elgurul. 

Az utolsó pillanatok, amikor a kocsi elindul, és eltűnik a látóhatáron, minden egyes lépésük egyre inkább távolodik. A kérdések, amik eddig zavartak, már nem törnek elő. Csak a tétlenség marad, és az egyedülálló érzés, hogy bár elindultak, én még mindig ott vagyok, egyedül, a cselekedeteim súlyával. Nem tudom, mit hoz a jövő, de azt tudom, hogy Amara hamarosan jobban lesz.