A Fekete Csipke 4. fejezet

Az örök kötelék

Ahogy az autó elindul, érzem, hogy egyre inkább magával ragad ez a furcsa érzés. A város, amit elhagyunk mögöttünk, lassan elhalványul a látóhatáron, és én valahogy elveszek a gondolataimban. Még mindig próbálom feldolgozni, hogy ez a pillanat valóban megtörténik, hogy ez az autó, ez a férfi mellettem… mind valóság. Illetve álombeli valóság.

–Honnan van ez az autó?–kérdezem végül, miközben rápillantok Markra. Ő felém fordul, és széles mosollyal válaszol.

–Az apámé volt. Ő is rajongott az autókért, és én örököltem ezt a szenvedélyét. Sokat dolgoztam rajta, hogy megőrizzem eredeti állapotában, de ahogy látod, nem csak a garázsban áll.

Mark szavai mögött érződik a tisztelet, amivel a múltja iránt viseltetik, és én elmerengek rajta, hogy vajon mennyi emlék, mennyi élmény kapcsolódhat ehhez az autóhoz. Érezni lehet, hogy számára nem csupán egy tárgy – valami mélyebb, valami bensőséges kapcsolat fűzi hozzá.

–Értem. Igazán különleges, hogy nemcsak nézegeted, hanem használod is..– felelem csodálattal, miközben az útra tekintek. 

Mark halkan felnevet. – Számomra az autózás mindig is több volt, mint egy egyszerű utazás – mondja, és egy pillanatra elréved. – Vezetés közben érzem igazán, hogy szabad vagyok.

Mesél nekem a helyekről, amiket látott, az emberekről, akikkel találkozott, miközben én iszom minden szavát. A gondolataim lassan elkalandoznak, és azon kapom magam, hogy kérdezni akarok, még többet megtudni erről a különös férfiról, aki ennyire képes elvarázsolni. – És mi az, amit a legjobban szeretsz az autózásban?– kérdezem kíváncsian, bár próbálom elrejteni, mennyire érdekel a válasza. Mark kicsit elgondolkodik, mintha mélyebbre kellene ásnia magában, hogy előhozza a választ. Végül ezt válaszolja:

– Talán azt, hogy ilyenkor minden egyszerűbb. Amikor vezetek, csak az útra figyelek, és néha énekelek is.Olyan, mintha abban a pillanatban csak én és az autó lennénk, és semmi más nem számít.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Tetszett, hogy ilyen őszintén megnyílt nekem. De aztán ott motoszkált bennem egy másik kérdés, valami, ami már azóta furdalt, hogy egyáltalán találkoztunk. Sosem beszélt a családjáról, és ez valahogy hiányzott a képből, amit próbáltam összerakni róla. Félénken, de mégis kíváncsian kérdeztem:

– Van családod? Úgy értem, édesanyád, édesapád, esetleg testvéred? – próbáltam olyan természetes hangon kérdezni, mintha csak egy általános érdeklődés lenne, nem több.

Egy pillanatnyi csend ereszkedett közénk. Mark lehajtotta a fejét, láthatóan tétovázott. Végül halkan felsóhajtott, és válaszolt:

– A szüleim külföldön élnek. És… – itt egy pillanatra megállt, mintha az emlékei között válogatna. – Van egy öcsém is – mondta végül.

Ezen meglepődtem, és önkéntelenül is félrekaptam a fejem, miközben bekanyarodtam az egyik útra.

– Komolyan? Eddig miért nem említetted? – kérdeztem, nem értettem, miért hagyta ki ezt a részletet.

– Minek meséljek róla? Évek óta hanyagol – mondta, és a szemeit forgatta, mintha ezzel próbálná leplezni a valós érzéseit. Kicsit értetlenül néztem rá, próbáltam megérteni, mi rejlik a szavai mögött, és bár nem akartam tolakodni, mégis folytattam a kérdezősködést:

– Ő is itt van?

Egy pillanatra rám nézett, majd visszafordította a tekintetét az útra.

– Az öcsémet Benett-nek hívják – mondta végül. – Neki már van egy menyasszonya. Hamarosan összeházasodnak, illetve… – egy pillanatra elhallgatott, és a szavai súlyosabbak lettek, mint előtte bármikor. – Úgy 90 éve tart az eljegyzésük.

Lefagytam. 90 éve? Mit jelent ez? Csak hallgattam, de a kérdések egyre csak halmozódtak bennem. Mégis, valahogy megszólalni sem tudtam, így hagytam, hogy ő folytassa.

– Amióta itt ragadtam, semmi sem halad – mondta, és a hangja olyan furcsa, titokzatos hangszínt öltött, amit még sosem hallottam tőle. – Most, hogy itt vagy, abban reménykedem, hogy általad végre elindul az idő kereke.

A szavai úgy visszhangoznak bennem, hogy képtelen vagyok megérteni. Idő kereke? Nem értettem, mit jelent ez, és annyira hirtelen, annyira intenzíven váltott át a beszélgetésünk egy szürreális dimenzióba, hogy muszáj volt megállnom. Gyorsan félre húzódtam, és leparkoltam az út szélén. Meg akartam érteni, mi történik itt. A kérdések úgy zúdultak rám, mint egy vihar, amely nem hagy békén.

– Milyen kerék? Micsoda? – kérdeztem, próbáltam rendezni a gondolataimat, de mindez olyan volt, mintha ez a világ is megőrült volna, amiben vagyok.

Mark rám nézett, de a tekintetében valami furcsa, ismeretlen csillogást láttam. Mintha egy titkot rejtegetne, amelyet eddig senkinek sem mondott el.

– Az idő kereke – ismételte halkan, de nem adott magyarázatot, mintha a szavainak csak én tudnék valaha értelmet adni.– Igazából lehet nem is az a kulcs. Azt hallottam, hogy egy bizonyos fekete csipke az, amely segít kiszabadítani ebből a börtönből. Általa elindul az idő, és megszűnik ez a pokol.

–Igazán?–kérdezem megjátszott kíváncsisággal, közben lassan összeáll bennem a kép. Megvárom, míg Mark befejezi a történetet.

–Az évek alatt számtalanszor hallottam a Fekete Csipke történetét. Egy misztikus tárgy, amely állítólag képes megnyitni az idő kapuját – az öcsémmel,Benettel gyerekkorunk óta ezt a rejtélyt kutattuk.Családunk legendái szerint aki megszerzi a csipkét, az képes a múlt és a jövő között utazni. Mindig azt mondták, hogy csak a megfelelő helyen és időben lehet használni, hogy valóban kitárja az idő kapuját. De azt a figyelmeztetést talán nem vettük elég komolyan, hogy ehhez a „csodás ajándékhoz” egy veszélyes átok is kapcsolódik. A csipkével együtt létezik egy „idő kereke”, ami, ha nem megfelelően használjuk a csipkét, örökös ismétlődésre kényszerít minket.Amikor végre sikerült megtalálnunk és a kezünkbe venni a csipkét, valami rendkívüli történt. Öntudatlanul megnyitottuk az idő kereke kapuját, és most csapdába estünk egy olyan dimenzióban, ahol minden újra és újra megismétlődik. Mintha egy végtelen körforgásban lennénk, ahol az események sosem haladnak előre. Egy láthatatlan erő tart minket fogva ebben a világban lassan 90 éve. Évek óta kutatok, és rájöttem, hogy a kijutás kulcsa nem csak egy tárgy, hanem egy ember is. Egy nap majd eljön valaki, aki kiment minket ebből az őrületből.– ezután rám néz.

–Miért nézel így rám? – nyelek egy nagyot, mert tudom, hogy én vagyok a kulcs a kijutáshoz.

Mark lassan elmosolyodott, és lehajtott fejjel az ablakon bámult ki, mintha a gondolatait rendezné. Végül, miután újra rám nézett, így szólt:

– Te vagy az egyetlen ember, akivel úgy érzem, valóban beszélgethetek. Nem csak felszínes dolgokról, hanem igazán lényeges kérdésekről. És ez... furcsa, de jó érzés.

Egy pillanatra el kellett fordítanom a fejemet, hogy az útra figyeljek, mert éreztem, hogy elpirulok. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen nyíltan és tisztán beszéljen rólam, az érzéseiről velem kapcsolatban.

– Azért nem gondoltam volna, hogy épp rám vársz, amikor erről beszélsz – válaszoltam félénken, és egy kis mosoly bujkált a szám szélén. – Én csak egy modern nő vagyok, aki próbál valahogyan navigálni a világban.

– Igen, pontosan ez az – mondta Mark, és megint rám nézett azokkal az átható szemekkel. – Pont ez az, amitől különleges vagy. Látom, hogy másként gondolkodsz, hogy szabad vagy, és talán kicsit meg is ijesztesz ezzel. De pont ez az, amit csodálok benned. Amikor veled beszélgetek, azt érzem, hogy létezik valami több, valami, amit eddig el sem tudtam képzelni.

Ezek a szavak különösen megérintettek. Az az érzés, hogy valaki látja bennem a szabadságot és az erőt, olyasmi volt, amit ritkán éreztem, talán soha. Elmosolyodtam, és a kezem kicsit lazább lett a kormányon.

– Néha én sem tudom pontosan, mit keresek – válaszoltam halkan, ahogy végiggondoltam a szavait. – Csak érzem, hogy kell lennie valami többnek. És talán a válaszokat nem egyedül kell megkeresnem. Talán ezért találkoztunk, hogy együtt jöjjünk rá.

– Tudod, az emberek gyakran azt mondják, hogy mindent elértem – szólalt meg végül a férfi, hangjában furcsa, keserédes érzéssel. – De amikor rád nézek, látom, hogy a legfontosabb dolog még mindig hiányzik. A szabadság, az a belső tűz, amit te olyan könnyedén megélsz.

– Nem mindig könnyű, tudod? – feleltem halkan, miközben oldalra pillantottam, hogy lássam az arcát, melyet titok és fájdalom övezett. – Ez a szabadság sokszor magányos is. De ha valaki megérti, hogy miről szól, akkor talán már nem is olyan nehéz.

– Fogalmad sincs, milyen kilencven évig börtönben ragadni – mormogta alig hallhatóan, miközben az arca elkomorult.

– Persze, hogy nem tudom! Hiszen én másik világból jöttem! Próbálok rájönni, miért pont én vagyok az, aki ide került. Miért kezdtél el engem kísérteni? Nem volt más áldozatod? – néztem rá kérdőn, de talán kissé indulatosan is.

– Nem vagy áldozat – felelte gyorsan. – Te kiválasztott vagy.

– Én? Mint kiválasztott? – nevettem fel hitetlenkedve. – Ne hülyéskedj, kérlek...

A ház elé értünk, én pedig leállítottam a motort. Már éppen kiszálltam volna, amikor a férfi megfogta a karomat, gyengéd, mégis határozott mozdulattal tartott vissza.

– Elina. Tudtam, hogy egy nap eljössz majd – mondta halkan, de mégis komolyan. – Mindvégig tudtam a nevedet. Amikor elmondtam az öcsémnek, hogy lesz egy Elina nevű nő, aki megment, kinevetett és elment. Örökre. Van fogalmad róla, hogy mennyire fájt ez nekem? Mindenben támogattuk egymást. De amint megismerte a menyasszonyát, a testvéri kapcsolatunk napról napra hanyatlott.

Ahogy lassan elengedte a karomat, bizsergés futott végig a bőrömön, amely forróságként terjedt szét bennem.Nem akartam, hogy az ő szomorúsága átvegye a gondolataimat. Úgy döntöttem, hogy terelni próbálom a témát.

– És… a testvéreddel, Benettel… – kezdtem el óvatosan. – Mikor találkozhatok?

Mark arca azonnal elkomorult, mintha valami belső fájdalom tört volna felszínre. Láttam a szemében a veszteség emlékét, de ő mégis elfordította a tekintetét, mielőtt megszólalt volna.

– Elina… Bennel való találkozásra nagyon kevés az esély.Rég nem beszélünk – mondta halkan, mintha magában tartaná a fájdalmat, amit ez a helyzet okozott. Szavaitól azonban én mégsem éreztem magam elrettentve; sőt, valami miatt még elszántabb lettem. Minden idegszálammal éreztem, hogy őszintén hitt abban, hogy a testvérével való kapcsolat helyrehozhatatlan, de úgy gondoltam, talán én segíthetek nekik.

– Ha írnál neki egy levelet? Csak tudod, hol lakik –kérdezem tőle, abban reménykedve, hogy nem zárkózik el az ötlettől.

Mark egy darabig hallgatott, az arcára halvány keserű mosoly ült ki, majd végül megszólalt:

– Megpróbálhatom. Bár évek óta ezt teszem, Elina, és sosem válaszol. Mintha teljesen elfordult volna tőlem.

Hirtelen egy ötlet villant az eszembe, olyan gyorsan, hogy szinte ösztönösen mondtam ki:

– Mi lenne, ha én írnék neki? Hátha észbe kap, és eljön.

A férfi egy darabig mélyen elgondolkodva nézett rám, mintha mérlegelné, vajon tényleg segíthetne-e az, ha én próbálnék meg kapcsolatba lépni a testvérével. Végül elmosolyodott, de a mosolyában mégis ott bujkált az évek alatt felgyülemlett fájdalom.

– Nem rossz gondolat – bólintott végül lassan. – Ha bemegyünk, máris elkezdheted – javasolta, és láttam rajta, hogy szívből reméli, talán valami változás történhet.

– Benne vagyok – mondtam lelkesedéssel, és elindultam vele be a házba, ahol végre szemtől szembe nézhettem ennek a régóta feszülő történetnek a súlyával.

Ahogy beléptünk, a hely csendje szinte ránehezedett a vállaimra. A szoba megvilágítása sejtelmes volt, a lámpák halvány fényében a falak komor emlékeknek és múltbéli fájdalmaknak adtak otthont. Mark vezetett, és egy kényelmes íróasztalhoz mutatott, ahol egy régi írógép állt.

– Itt megírhatod a levelet. Talán másképp hat Benre, ha valaki más keresi meg, mint mindig én – mondta, majd leült mellém egy fotelbe, és fáradt, de kíváncsi szemekkel figyelt.

Nekiláttam a levél megírásának, szinte érezve, hogy minden szavamnak súlya van, hiszen ez lehet az első lépés afelé, hogy valahogy segítsek Marknak és Bennel való kapcsolatának helyreállításában.

Miután elkészültem, fáradtan hátradőltem a szék támlájának. Éreztem, hogy ez a levél nem csak Bennnek szól – hanem talán mindazoknak a meg nem értett érzéseknek és küzdelmeknek, amelyeket Mark egész eddigi életében magával cipelt. A férfi csendesen odahajolt, és elvette a levelet. Arca komor, de tekintetében ott csillogott egy halvány reménysugár.

– Ez… talán működhet – mondta, hangjában bizonytalansággal vegyült remény. – Köszönöm, Elina. Többet tettél most értem, mint hinnéd.

– Ugyan – legyintettem, és egy biztató mosolyt küldtem felé. – Bízz benne. Néha egyetlen levél is elég ahhoz, hogy megváltozzon minden.

– Talán igazad van – sóhajtott mélyen, majd felállt. Én pedig ott ültem a széken, és felnéztem rá.Majd a férfi közelebb lépett, és óvatos mozdulattal felém hajolt. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. A köztünk lévő feszültség már szinte kézzelfogható volt; csak pillanatok választottak el attól, hogy egymásra találjunk.Mark keze gyengéden az arcomra simult, a bőre meleg volt és nyugtató. Ahogy ajka lassan az enyémhez ért, egy apró remegés futott végig rajtam.

Ez a csók… valósággal átütött rajtam. A testem minden egyes porcikája feléledt és lángra gyúlt,mintha régóta visszatartott vágyak és érzelmek törtek volna felszínre. A szívem vadul kalapált, olyan hevesen, hogy féltem, talán ő is hallhatja. Az ajkai lágyan, de mégis éhesen érintették az enyémet, és ösztönösen közelebb húzódtam, kezemet a nyakára simítva, hogy még jobban magamhoz vonjam.Úgy hatott rám, mint egy hurrikán: elsöpört minden racionális gondolatot, ez a robbanásszerű érintés teljesen magával rántott. Aztán hirtelen elhúzódtam, és az ajkaimhoz értem. Ez nem lehet igaz. Megcsókoltam egy idegent. Egy démont. Vagy talán valaki egészen mást. Az érzelmeim annyira felerősödtek, hogy szinte féltem az intenzitásától. Egy lépést hátráltam, megpróbálva visszanyerni az irányítást, de Mark tekintetében még mindig ott lobogott az a vágyakozás, amit én is éreztem. Zavartan néztem rá, miközben elöntött a felismerés, hogy valami mélyebb kezdett kialakulni közöttünk. 

– Sajnálom – törte meg Mark a csendet halkan, tekintete bűntudatot sugárzott. Lassan elfordult, mintha saját magától is el akarna távolodni.

A hajába túrt, egy zavart sóhajt hallatva, majd az ajtó felé indult. Még egyszer rám nézett, de tekintetében ott volt valami, amit nem tudtam megfejteni – talán a megbánás és az érzelem furcsa elegye. Végül gyors léptekkel kisétált a szobából, és becsapta a bejárati ajtót.A testem még mindig bizsergett, a szívem zakatolt, de az érzésem lassan elmúlt, helyét bizonytalanság vette át. Hirtelen minden, ami történt, oly távolinak és megfoghatatlannak tűnt. Éreztem, hogy szédülni kezdek, és visszaültem a székre, hogy összeszedjem magam.Mark különleges volt számomra, ez egyértelmű, de még mindig nem értettem, hogyan illik bele az életembe. Vajon tényleg volt esély arra, hogy mindaz, ami köztünk történt, valóban számítson? Vagy csak egy hirtelen fellángolás, ami segíthet kijutni innen? Lehet, hogy ez a kulcs: egymásba kell szeretnünk? A szoba körülöttem elkezd halványodni, majd érzem, hogy zuhanni kezdek.A sötétség elnyel, majd amikor újból felnyitom a szemem egy kórházi ágyon találom magam.

–Elina?–szólít egy férfi hang, és próbálok kiszabadulni ebből a ködös álomból.Próbálok magamhoz térni, megérteni, hol vagyok és mi történt. Lassan kitisztul a kép, és meglátom Brendon aggódó arcát, ahogy fölém hajol. Az utolsó emlékem egy kaotikus, zaklatott pillanat, és most itt fekszem egy kórházi ágyon. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de a fejem tele van kusza emlékekkel.

Brendon tekintete lágy, de látom benne a mély aggodalmat. Megsimogatja a kezem, és óvatosan megszólal: – Már nagyon aggódtam érted. Tudod, amikor az ajtóban magadban beszéltél és kiabáltál… azt hittem, megőrültél.De aztán hirtelen elájultál, és én… nem tudtam, mihez kezdjek. Azonnal hívtam a mentőket, mert annyira megijedtem. 

Emlékszem rá: Mark felkapta a lelkem, és magával ragadta. Most is úgy érzem, mintha valaki vagy valami elszívná belőlem az erőt; annyira gyenge vagyok. Próbálom összeszedni magam, de minden mozdulat nehézkes, mintha egy láthatatlan erő húzna vissza az álmok közé. Markhoz.

– Az orvosok megmérték a vérnyomásod, és azt mondták, nagyon alacsony volt a pulzusod is – folytatja Brendon. – A szervezeted teljesen kimerült.

Sóhajtok, és próbálom megérteni, hogyan jutottam idáig. De bármennyire is végiggondolom, mindig Markhoz térek vissza. Elvette az életemet, és most ő uralkodik felettem. Vajon most miért nincs itt? Talán ennyi elég volt neki? Nagyon remélem, mert egyáltalán nem hiányzik. Gyűlölöm, amikor kihasználnak és szórakoznak velem. Ez az erőelszívás egyre érdekesebb, bár napok óta fáradtnak érzem magam, erre mégsem számítottam. Mark egy igazi démon, gonosz és kíméletlen.Lehet, hogy Benett valójában nem is a testvére, csak kitalálta ezt az egészet, hogy empátiát ébresszen bennem. Micsoda aljas egy alak!

– Mikor engednek ki innen? – kérdezem fáradtan, és alig bírom megemelni a fejem.

Brendon felhúzott szemöldökkel néz rám. – Elina, két napig aludtál. Eleinte azt sem tudtuk, hogy mi lesz veled. Az orvosok szerint valószínűleg túlhajtod magad. Túl sokat dolgozol, és a suli is stresszel. Talán kicsit pihenned kellene.Bólintok, bár nem teljesen értek egyet vele. Tudom, hogy mindez mitől van.Brendon óvatosan megérinti az arcom, a tekintetében végtelen szeretet és aggódás tükröződik. Lehajol, és egy gyengéd csókot nyom a homlokomra, mintha ezzel akarna biztosítani róla, hogy itt van mellettem. Hálás vagyok neki, hogy még ebben a pillanatban is velem van.

Egy hirtelen gondolat suhan át az agyamon. A lánykérés! Bocsánatkérően nézek Brendonra, és halkan megszólalok:

– A lánykérés… annyira sajnálom.

Brendon mosolyogva néz rám, és megfogja a kezem. – Majd bepótoljuk – mondja kedvesen. – Most inkább próbálj meg pihenni, rendbe kell jönnöd.

A szavai megnyugtatnak, de egy részem továbbra is nyughatatlan. Nem tudom, hogyan magyarázzam el neki azt az érzést, ami bennem tombol.Hogy még mindig nem tudok neki igent mondani.Mintha az életem útja elágazott volna, és én még mindig ott állnék a kereszteződésben, nem tudva, merre induljak.

– Brendon… – kezdek bele, de a szavak megrekednek a torkomban. Hogy magyarázhatnám el neki azt, ami történt? Amit érzek? – Adnod kellene egy kis időt, hogy átgondoljam.

Brendon arcán megértés villan, de látom, hogy ő sem érti teljesen, miért kérek időt. A szívem megszakad, hogy nem mondhatok el neki mindent. Mark csókja óta úgy érzem, mintha ezzel megpecsételte volna a sorsunkat. A férfi megjelölt, és azóta egy láthatatlan kötelék feszül köztünk, ami egyre erősebben tart fogva. Ez nem csupán egy fellángolás vagy egy illékony vonzalom; mintha valami sötét, megmagyarázhatatlan erő vonzana hozzá. Markban van valami veszélyes, valami, ami taszít és ugyanakkor lehengerlően vonz. A csókja egyszerre volt ígéret és szabadulás – valami sötét ígéret, ami mégis felszabadított.

Mélyen legbelül érzem, hogy én vagyok az, aki segíthet őt kihozni abból a pokolból, amelyben raboskodik. Azt akarja, hogy én legyek a mentőöve, de ugyanakkor a lánc, ami ott tartja, ahol én vagyok.Az életem eddig Brendonról szólt – a szeretetről és a biztonságról –, de Mark olyan mély, veszélyes érzelmeket kelt bennem, amelyekre nem voltam felkészülve. És talán nem is leszek, hacsak nem adom meg neki mindazt, amire vágyik.