A Fekete Csipke 39. fejezet

Az eltemetett igazság

Amara

Gyönyörű napsütéses reggel köszöntött rám, az ablakon át beszűrődő fény aranyfátyolként simogatta végig a szobát. Dalolászva pattantam ki az ágyból, amikor lehúztam magamról a takarót. Pillanatok alatt magamra kaptam egy könnyed ruhát, és már szaladtam is a konyha felé, ahol az édes briós illata csalogatott. Egyet felkaptam, és beleharaptam – a ropogós cukor szinte táncot járt az ízlelőbimbóimon.

– Jó reggelt! – köszöntem a lányoknak, akik az asztal körül ültek, és mosolyogva biccentettek vissza. A konyhaasztal sarkán egy bögre kakaó várt rám, és nem is haboztam, gyorsan kiittam. A lendületem csak egy valakit zavart: Ritát.

– Az isten áldjon meg, lányom! Apád nem tanított meg a jó modorra? – förmedt rám, derékra tett kézzel, a fejét rosszallóan csóválva.

Elvigyorodtam, miközben vállat vontam, és hanyagul letettem a bögrét az asztalra.

– Csak nem tud ellenállni a bájomnak – mondtam magamban, a szemeim sarkából figyelve, ahogy Rita még mindig puffogva szedegette össze a morzsákat az asztalról. Gyors reggeli volt, de a gyomrom még mindig vágyott valamire... valami különlegesebbre.

Ahogy kitekintettem az ablakon, a napfényben fürdő udvar látványa megmozgatta a fantáziámat. A frissen érkező kocsisok a lovakat készítették elő, a helyes kis lovászfiú pedig épp a nyerget emelte le a ló hátáról. Az izmai megfeszültek a mozdulat közben, majd óvatosan egy vastag pokrócot terített az állat vállára. Tökéletesen hétköznapi jelenet volt, mégis valami szinte égetett belülről. Képtelen voltam levenni róla a szemem, különösen a nyakáról. Rafael a neve.

Fogtam magam és kisétáltam az udvarra. A lovak halkan prüszköltek és dobbantottak, mintha köszöntenének. Az egyikükhöz léptem, egy gyönyörű éjfekete lóhoz, akinek szőre a napfényben szinte kékesen csillogott. Gyengéden végighúztam a kezem a nyakán, a bőre alatt megfeszülő izmok finom remegését érezve. Rafael a közelben mozgott, könnyed, magabiztos léptekkel. Egy vödröt cipelt, a nap megcsillant a homlokán gyöngyöző verejtéken. Beharaptam az alsó ajkamat, ahogy észrevettem, hogy felém indul. Mindig van benne valami nyugtalanító; az a könnyed elegancia, ahogy dolgozik, és a tisztelet, amit minden mozdulatában megmutat. Mégis, valami mélyebb vonzalom is lappangott a tekintetében, valami, amit talán csak én vettem észre.

– Jó reggelt, kisasszony! – köszönt, ahogy odaért hozzám, és enyhén meghajolt, ahogy mindig is szokta. Ez a gesztus annyira természetes volt tőle, mégis mintha egy pillanatra többet sejtetett volna a kelleténél. Talán csak képzelődtem.

– Jó reggelt, Rafael! – válaszoltam, miközben a ló sörényére siklott a kezem. Az éjfekete szőre selymesen simult az ujjaim alá, és magával ragadott a tökéletes szépsége. Rafael tudta, hogyan bánjon ezekkel az állatokkal. Észrevétlen gyengédséggel, ugyanakkor eltökéltséggel, amit irigyeltem tőle.

– Mész lovagolni? – kérdezte, miközben félretette a vödröt a ló elől, majd a keze végigsiklott a kantáron, mintha biztos akarna lenni benne, hogy minden rendben van.

Megráztam a fejem, és egy kis mosollyal feleltem:

– Ma nem, dolgozatot fogok írni. Két óra múlva érkezik a magántanárom.

Rafael enyhén felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Éreztem, hogy nem érti, miért nem élvezhetem szabadon a napot. Nem is sejtette, miért vagyok annyira kötve ehhez az élethez. Benett ragaszkodott ahhoz, hogy az oktatásom szigorú keretek között maradjon. Nem engedett az emberek közé, félve attól, hogy nem tudom megfékezni magam... hogy valakiből vért fogok inni.

Ez az állandó korlátozás börtönként nehezedett rám, de tudtam, hogy a nagybátyám jót akar. Csak azt nem értette, hogy a magány és az elfojtás néha éppolyan veszélyes tud lenni, mint az a sötét vágy, amitől annyira félt. Rafaelre néztem, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha ő tudná, ki is vagyok valójában. Vajon félne tőlem, vagy megértené?

A csend pillanatokig kitartott közöttünk, csak a ló halkan csapkodó farka törte meg. Rafael végül mosolyt villantott rám, az a tipikus mosoly, ami olyan természetesnek tűnt tőle.

– Ha meggondolnád magad, csak szólj. Mindig itt leszek – mondta, majd egy lépéssel közelebb lépett.

– Rendben – válaszoltam, és éreztem, hogy a hangom kissé rekedtesebb, mint szerettem volna. A tekintetét figyelve hozzátettem: – Figyelj, be tudnál jönni az istállóba egy percre?

Rafael egy pillanatra elgondolkodott, majd levette szövetből készült sapkáját, és könnyed mozdulattal a korlátra helyezte. Ahogy a kezével végigsimított a haján, hogy megigazítsa, az ujjai között megcsillant egy halvány sebhely a kézfején. Úgy tűnt, nemrég szerezte, még vörösen húzódott végig a bőrén.

A figyelmemet teljesen lekötötte. A heg szinte hívogatott, mintha direkt nekem szánták volna. Éreztem, ahogy a szám széle kiszárad, ösztönösen megnyaltam. Az éhség, ami mindig ott motoszkált bennem, most vadabbul lobbant fel. A gondolat, hogy megkóstolhassam, egyre jobban kínzott, mintha a testem és a lelkem is egyszerre követelte volna. Csak egyetlen csepp, egyetlen érintés – és tudtam, hogy mindent megváltoztatna. A saját gondolataim elborzasztanak, de túl erősek ahhoz, hogy elűzzem őket. Benett világosan megtiltotta, hogy ilyen helyzetekbe sodorjam magam. De a szavai most olyan távolinak tűntek. Az én uralmam gyenge volt, mindketten tudtuk.

–Csak egy pici vér – győzködtem magam. – Egy kis kóstoló, és kész. Erős leszek. Nem veszélyeztetek senkit.

Az istálló félhomálya bensőséges burkot vont körénk, az ódon fagerendák és a szénák illata különös harmóniában keveredett az izgalommal. Rafael tétován állt előttem, mintha nem tudná, mit kezdjen a helyzettel. Éreztem a bizonytalanságát, láttam a tekintetében vibráló félelmet – és valami egészen mást, amit próbált elrejteni, de nem tudott. Egy pillanatra sem gondolkodtam, amikor megcsókoltam. Az ajkai puhák voltak és melegek, olyan érzés volt, mintha valami tiltott gyümölcsbe haraptam volna. De aztán hirtelen elhúzódott, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után kapkodott.

– Kisasszony! – szólalt meg, a hangja rekedt volt és ijedt. – Tudja, hogy nem lehet... Hiszen alkalmazott vagyok, és…

Mielőtt befejezhette volna, a tarkójára csúsztattam a kezem. Ujjaim finoman érintették a haját, és éreztem, hogy megborzong az érintésemre. A szemeibe néztem, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

– Rafael, engedd el magad – suttogtam, a hangomban pajkos kihívás csengett. – Hagyd, hogy azt csináljak veled, amit csak akarok. Láttam, ahogy a tekintete üvegessé válik, mintha az akarata egyszerre foszlott volna semmivé. Hatott a hipnotizálásom. Egy pillanatra diadalittas elégedettség töltött el. Csodás! Ezekszerint tényleg működik.

Az ujjaim lecsúsztak a tarkójáról, és finoman végigsiklottak az arcélén, egészen a szájáig. Lágyan megérintettem, ujbegyeim gyengéden nyomást gyakoroltak az ajka puha vonalára, majd óvatosan lebiggyesztettem a száját. Érintésem úgy simult hozzá, mintha évezredek művészetét formálnám újra egyetlen pillanatba.

– Istenem, milyen gyönyörű... – suttogtam magamnak. Az ajkai valóságos remekművek voltak, hívogatóak, mint egy tiltott vágy tárgyai.

–Kisasszony…Mit művel? – nyöszörögte, hangja elcsuklott, mintha a feszültség a nyakába szorult volna, és nem bírta már tovább. De én tudtam, hogy a határvonalak csak addig léteznek, amíg én hagyom.

–Csak maradj csendben, és élvezd a pillanatot.– suttogtam neki, a szemeibe nézve, ahol a vágy egy csillogó tükörként ragyogott.

Nem tudtam ellenállni. Óvatosan előrehajoltam, és gyengéden beleharaptam az alsó ajkába. Hallottam, ahogy egy halk nyögés szakad ki belőle, mintha teste tudta volna, hogy reagálnia kell, miközben az elméje már teljesen az enyém volt. Ez az apró hang olyan volt, mint olaj a tűzre. Nem vártam tovább. Ismét birtokba vettem az ajkait, de ezúttal hevesebben, szenvedélyesebben. Az ő ellenállása – ha egyáltalán maradt benne valami – teljesen elillant. Ujjai óvatosan megmozdultak, mintha ösztönösen válaszolna a közeledésemre.

Az ajkaim a bőréhez értek, érzem, ahogy forróság árad belőle, mintha az egész testét belengi valami mély, sötét varázs. A férfi nyaka olyan puha volt, mintha csak egy szál selyem érintette volna, miközben forró, remegő pulzálásai egyre inkább magukhoz húztak. Ahogy belé mélyesztettem a fogaimat, egy kéjes, megmagyarázhatatlan érzés futott végig rajtam, mintha az egész testem életre kelne, mindent átjárna, amit valaha kívántam.

Első vérszívásom... emberből. A gondolat elmosódott, mikor a vére betöltötte az érzékeimet. Minden egyes csepp, ami a nyakából kifolyt, olyan volt, mintha a tiszta, legmélyebb álmom válna valóra. A férfi vére a legédesebb ital, amit valaha is ízleltem, egy különleges mámor, amely szinte elragadott minden egyéb érzéktől, mindent elnyelt. A vér az én életem, a benne rejlő titok pedig minden egyes cseppel mélyebbre húzott az őrület tengerébe.

Rafael mozdulni kezdett, reszketett alattam. Éreztem, hogy elragadja valami, amitől épp olyan gyengéden, ahogyan jött, egyre inkább belemerül a fájdalom és gyönyör közötti határvonalba.Reflexszerűen megmozdult a keze, de én gyorsan lefogtam, hogy ne hadonásszon. Nem engedhettem neki. Minden egyes másodperc értékes volt, és nekem mindenre szükségem volt, hogy kiélvezzem azt, amit végre megtapasztalhattam. A szívverése úgy dübörgött, mint egy végtelen zene, minden egyes lüktetése tökéletes összhangban az én belső ritmusommal.

Tovább cuppogtam a nyakán, egyre mélyebbre hatolva, miközben élvezettel szívtam a vérét, miközben az a csábító, végtelen édes öröm körülölelt, mint egy sötét fátyol, ami már nem engedett el. Minden egyes csepp vér, amit felszívok, elmélyíti a gyönyört, amit egykor csak álmodni mertem. A lábaim megremegtek, a testem pedig mintha féléled volna a visszafogottság börtönéből. Minden egyes pillanattal, amit itt töltöttem, egyre inkább éreztem, hogy nem vagyok már a régi. Az emberi határok eltűntek. Én magam lettem a sötét vágy, a rejtett vágy, amit senki sem mert volna kívánni. Éreztem a hatalmat, ami körülölelt, hogy az én kezem alatt mindenki csak egy eszköz, egy áldozat, egy lehetőség, hogy az éhségem csillapítsam.

A szépségem nem csupán dísz volt. Az arc, amit mindenki csodált, a tekintet, amely mindenkit magához vonzott – mindez eszközként szolgált. Az emberek nem is tudták, mivé válhattak általam. Nem tudták, hogy miközben a szemük csillogott, a szívük reszketett a kíváncsiságtól, én ott voltam, figyelve. Mert nekem nem kellett erőszak, nem kellett fenyegetés. A bizalom volt az én kulcsom, a legmélyebb titkom, amelyet úgy csavartam köréjük, mint a legfinomabb selyemszálat.

És most, miközben a férfi teste alig reagált, a vér tovább áramlott bennem, minden egyes csepp újabb erőt adott. Az éhségem elcsendesült, és egy furcsa, mégis ismerős energia lüktetett bennem, mint egy soha el nem múló láng, amely most végre teljesen feltüzelte a testem.

A férfi teste, miután elengedtem, a földre hullott, mint egy törött bábú, tehetetlenül, anélkül, hogy bármit is tenni tudott volna. A vér, amit magamba szívtam, még mindig selyemként simogatta a nyelvemet, mintha minden cseppje tovább fokozná a bennem égő vágyat. Egy elégedett mosollyal töröltem meg ajkaimat, miközben egy rejtett, sötét élvezet öntötte el a testemet.

A következő pillanatban, a szemem sarkából észrevettem Benettet, a nagybátyámat. A rémület tükröződött az arcán, mintha minden eddigi világképét összetörte volna az, amit látott. Szemei elkerekedtek, mint egy vadászott állaté, akit most épp elkapott az árnyék, amit ő sem képes elkerülni. Lebuktam. Tudtam, hogy már nincs visszaút. Benett arcán nem csupán a félelem, hanem valami más is tükröződött. Egyfajta megértés, mint aki rájött, hogy az ártatlansága, amit még eddig őrízni próbált, most egyszerre törik meg, és el fog veszni. Hiszen, ha egyszer megízlelem az emberi vért, akkor már nem lehetek többé az, aki voltam. Egy ragadozó lettem. Egy örök vadász, akinek nemcsak a test, hanem a lelke is az éhség rabjává vált.

– Amara... Azt hiszem, beszélnünk kell... – szólalt meg, megtörve a csendet, és a hangjában ott rejlett a vád, mint egy éles tőr. Én pedig rögtön tudtam, hogy amit tettem, az elkerülhetetlenül következményekkel jár. Benett halkan nyúlt a zsebébe, és egy hófehér textil zsebkendőt hajított felém. A szemem azonnal a puha anyagra tévedt, majd ismét a nagybátyám szemébe néztem. Gondolkodás nélkül megtörlöm a vértől duzzadó ajkaimat, de közben érzem, hogy egyre inkább szűkül körülöttem a levegő. Bajban vagyok, ebben már biztos vagyok. Az, amit most tettem, örökre elválaszt attól, aki voltam. Az, hogy megízleltem az emberi vért, nem csupán egy tett volt, hanem egy átok, amely minden mozdulatomat irányítani fogja ezután. Igazi ragadozó vált belőlem.