A Fekete Csipke 38. fejezet

Éjféli nap

Az álmaimban a világ sokkal élénkebb és mélyebb, mintha az ébrenlét csak a valóság halvány lenyomata lenne. Ahol az idő súlytalanul megáll, a képzeletem egy másik világba repített – egy helyre, amelyet egyszerre ismerek és fedezek fel újra, mintha minden ismerős idegenként köszöntene. A sötét utcát az eső áztatta csend ölelte körül, a csillogó kövek közt kavargó víz hangtalanul kúszott az árnyak rejtekébe. Ahogy közelebb léptem a telefonfülkéhez, a szívem üteme a külvilág zajává vált, dobogása minden más hangot elnyomott. A fülkéből szűrődő halvány, villódzó fény groteszk árnyékot vetett a mögötte álló alakra, mintha maga az éjszaka formázta volna meg.

Egyből felismertem őt: Mark Rosenthal. A szemei, mint a fénylő hold, mindent elmondtak róla – mintha a tekintetéből áradó fény képes lett volna megvilágítani a legrejtettebb gondolataimat is. Mégis, az egész lényében ott rejtőzött valami idegenség, valami, ami egy pillanat alatt megbénított és vonzott egyszerre. A kabátja sötét szövete összeolvadt az árnyakkal, mintha a világ minden sötétségét magába akarta volna gyűjteni, hogy megőrizze nekem. Az ujjaim finoman reszkettek, ahogy ökölbe szorítottam őket. Nem tudtam megálljt parancsolni a testemnek; minden idegszálam vonzódott hozzá, mint a vihar sújtotta tájon a fák az ég villámai felé. Egyetlen szót sem mondott, de a jelenléte hangosabb volt, mint bármelyik beszéd. Mintha az eső is neki engedelmeskedett volna, apró cseppekben fodrozódva a csizmája körül, hogy tiszta utat nyisson neki.

Nem tudtam megfordulni. Nem is akartam. A pillanat bilincsbe vert, a félelem és vágy különös egyvelege pedig ott szorított a mellkasomban. A csillogó aszfalt alattam olyan valószerűtlennek tűnt, mint maga az idő, ami itt nem mozdult. Csak vártam – vártam rá, hogy közelebb lépjen, vagy mondjon valamit, bármit, ami megtörheti ezt a dermedt csendet. Mark lassan megmozdult, és az árnyak, amelyek addig körülölelték, szinte ösztönösen hátráltak, mintha a világosság rideg hatalma elűzte volna őket. Minden lépésével nemcsak ő maga vált egyre élesebben láthatóvá, hanem az is, ami körülötte vibrált – a sötétség, amelyet magával cipelt, szinte tapinthatóvá vált. Amikor megszólalt, a hangja mély és reszelős volt, minden szavában ott lapult a világ titkainak súlya.

– Nem gondoltam, hogy ma látlak – mondta, és a szavai között mintha valami rejtély lappangott volna, egy elhallgatott igazság, amit nem tudott teljesen elrejteni. – De örülök, hogy itt vagy, Elina.

A nevem az ajkán varázsigeként szállt, széttépve a csendet, amely eddig védelmezőn burkolt minket. A távolság, ami köztünk volt, most veszélyes közelséggé olvadt, és a levegő feszültsége csak arra várt, hogy végül közénk robbanjon.

– Valóban? Mondd csak, miért tűntél el... úgy egy évre? – A hangom keményebb volt, mint szerettem volna, de nem érdekelt. – Legutóbb Benett születésnapján találkoztunk. Akkor várandós voltam! – Egy pillanatra elakadtam, de nem hagytam, hogy megtörjön a lendület. – Te pedig fogtad magad, és eltűntél! Igaz, hogy Benett küldött el? Mondd meg az igazat!

Mark arca megkeményedett a kérdéseim hallatán, mintha a szavak ostorként csaptak volna le rá, mély sebeket ejtve a bőrén és valahol még mélyebben. Egy röpke pillanatig úgy tűnt, mintha valamit mondani akarna, egyetlen szóval helyrehozni mindent, de a csend, ami következett, túl hosszúra nyúlt ahhoz, hogy ne érezzem a súlyát.

– Benett... – kezdte halkan, a hangjában ott bujkált valami ősi fájdalom, valami, ami nemcsak köztünk, de közte és az öccse között is mélyen gyökerezett. – Nem küldött el. Ő... csak emlékeztetett arra, hogy talán nem vagyok az, akire szükséged van.

Megpróbáltam a szemébe nézni, hogy valami mélyebbet olvassak ki, valami mást, mint amit a szavai mondtak, de Mark tekintete elfordult, mintha félne attól, hogy túl sok mindent árul el nekem.

– És én? – kérdeztem, a hangom reszelős volt, ahogy az indulataimat próbáltam kordában tartani. – Nekem nem lett volna jogom dönteni arról, hogy szükségem van-e rád? Egy év, Mark. Egy teljes év. Tudod, mit jelentett ez?

Az érzelmeim áradatként törtek elő belőlem, mert már képtelen voltam tovább visszatartani őket. Az eső újra szitálni kezdett, mintha az ég is úgy döntött volna, hogy közénk hullik, elmosva az emlékek keserű lenyomatait. Mark egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a hideg cseppek segíthetnének megtisztítani az elméjét.

– Elina, én... – kezdte újra, de a hangja elcsuklott, mintha a kimondatlan szavak súlya megfojtaná. A nevemet olyan óvatosan ejtette ki, mintha attól tartana, hogy már maga a megszólalás is fájdalmat okozna neki.– Akkoriban... úgy hittem, hogy ezzel védelek meg. Téged. A gyermeket. Magam elől.

A szavai a levegőben rekedtek, és én nem tudtam eldönteni, hogy közelebb hoztak-e, vagy eltaszítottak tőle. Az a férfi, aki egykor az egész világom volt, most idegenként állt előttem, miközben az érzelmeim hullámzása folyamatosan viaskodott bennem.

– És most? Most mit akarsz? – szorítottam össze a fogaimat, hogy a hangom ne törjön meg. – Mit keresel itt, Mark? Ha akkor könnyebb volt eltűnnöd, miért most jössz vissza?

Az eső ütemesen kopogott a járdán, egyfajta ritmust adva ennek az őrült szembesítésnek, mintha a világ is figyelné, hogyan omlik össze a múltunk minden megmaradt darabja. Mark lassan felém lépett, és a távolság, amely köztünk volt, mintha egyszerre lett volna túl kevés és túl sok.

– Azért jöttem vissza, mert egy éve próbálom megérteni, hogy miért nem tudlak elfelejteni..– mondta végül, majd gyengéden az arcomhoz ért. – Miért nem tudom magamat elhitetni, hogy nélküled is képes vagyok létezni. De ez nem igaz. Soha nem volt az.

Ezek a szavak szívembe martak, mégis olyan volt, mintha valami igazat mondott volna, valami olyat, amit már régóta tudtam, de sosem mertem magamnak bevallani. Az esőcseppek végigfolytak az arcomon, keveredve a könnyeimmel, amelyekkel már nem tudtam küzdeni.

– Gondolom... – próbáltam összerakni a gondolataimat. – Találkoztál már Amarával... Ő a…

Mielőtt befejezhettem volna, Mark félbeszakított:

– A lányunk. Tudom. Amióta megszületett, azóta kísérem őt.

Mark szavai villámcsapásként értek. A döbbenet szétáradt bennem, mintha az egész testemet egyetlen pillanat alatt átjárta volna a felismerés bénító ereje. Egy éve eltűnt, és most itt állt előttem, olyan kijelentésekkel, amelyek teljesen felforgatták a világomat. Az ajkai remegtek, ahogy a "lányunk" szót kimondta, mintha az összes fájdalom, bánat és megbánás beleégett volna abba az egyetlen szóba.

– Mit mondtál? – kérdeztem halkan, a hangom alig volt több, mint suttogás. A levegő vibrált körülöttünk, mintha az eső is várta volna a választ. – Hogy érted azt, hogy kísérted?

Mark lehunyta a szemét, mintha a válasz kimondása is fájna neki, aztán lassan újra rám nézett. A szemeiben annyi érzelem kavargott, hogy szinte beleszédültem: bűntudat, vágy, szeretet és valami más, valami mélyebb, sötétebb.

– Elina, azt hiszed, el tudtam volna hagyni téged anélkül, hogy tudnám, mi történik veletek? – kérdezte, a hangja remegő, de őszinte volt. – Minden nap láttalak titeket. Láttam őt, ahogy megszületett, ahogy megfogtad a kezét először. Láttam az első lépteit, az első mosolyát. Minden pillanatban ott voltam. De mindig az árnyékból figyeltem.

– Te végignézted... – kezdtem, de a szavak elakadtak a torkomon. A harag, a fájdalom és a kétségbeesés vadul kavargott bennem, és mind egyszerre akart kitörni. – Végignézted, ahogy felnő a lányunk, miközben én visszakerültem a saját világomba? Tizenöt év... tizenöt év hosszú idő. De nekem? Nekem alig egy pillanat volt... És most itt állok, és próbálom feldolgozni, hogy a visszatérésem után alig egy nappal szembesültem azzal, hogy van egy tizenöt éves lányom.

Mark a vállamra tette a kezét, hogy lecsillapítson, de az érintése csak tovább tüzelte az érzelmeimet. Az arcomat kereste a tekintetével, de én elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa a könnyeimet, amelyek újra és újra végigcsorogtak az arcomon.

A férfi mélyet sóhajtott, és a hangjában ott bujkált a fájdalom, amit próbált titkolni, de nem tudott teljesen elrejteni. – Sajnálom, Elina. Tudom, hogy ez borzasztóan nehéz neked. De nem volt más választásom. Így volt a legjobb.

A szavai megdermesztettek, a jelentésük lassan és könyörtelenül ért el hozzám, mint egy hideg szél, amely csontig hatol a sötét éjszakában.

– A legjobb? – suttogtam, a hangom szinte elveszett az érzelmi viharban. – Azt akarod mondani, hogy ez... hogy az, hogy engem magamra hagytál, valahogy helyes volt?

Mark szemében valami szokatlan villant. Nem védekezett, nem próbálta visszafordítani a szavaimat. Ehelyett halkan megszólalt, és a hangja olyan mély és komor volt, hogy a levegő szinte vibrált körülöttünk:

– Ha ott maradtál volna, meghaltál volna, Elina. Nem bírtad volna el Amara erejét... – Megállt egy pillanatra, mintha az a szó, amit mondani készült, egy súlyos bilincs lett volna, amely most rántotta le őt a mélységbe. – Őt kárhozottként hoztad a világra. Amara... nem olyan, mint a többi gyermek. Az ő ereje olyan nagy, olyan nyers, hogy a saját létezése is veszélyt jelentett rád.

A szavaira megrezzentem, a valóságuk szinte belém mart. Mark arca elkomorodott, mintha újra átélte volna mindazt, amit én még nem is érthettem teljesen.

– Nem volt más választás – folytatta csendesen, de a szavai mégis élesen hasítottak belém. – Az időkereke megmentett téged. Elragadott a jelenből, hogy túlélj. Ha maradtál volna, Amara ereje felemésztett volna. De az áldozat, amit ezért meg kellett hozni, túl nagy volt... talán mindannyiunk számára. És így is Benett sokáig gyászolt téged.

Mark egy pillanatra elhalkult, a szemei elsötétültek, a bűntudat és a múlt súlya nyomta minden szavát.

– Szerintem a mai napig keres – folytatta halkan. – Mert a szíve mélyén reméli, hogy visszatérsz hozzá. Nem tudta elfogadni, hogy elveszített. Ahogy mások sem... Sokakat hagytál ott, Elina, amikor visszatértél 2022-be. Nem csak engem, hanem mindenkit, aki valaha fontos volt neked.

Próbáltam valamit mondani, de nem jött ki hang a torkomon.

– A lányunk... – mondta, és a szavai egyszerre voltak tele melegséggel és fájdalommal. – Amara egész életében nyomozott utánad. Egy gyermek, aki kétségbeesetten kereste az anyját, akit soha nem ismerhetett igazán. És ahogy felnőtt, lassan ráébredt arra, hogy ő más, több annál, mint amit bárki megérthet. És akkor felfedezte a képességét. Egy éjszaka, amikor Benett lement a konyhába, meglátta őt – az egyik alkalmazott nyakába mélyesztett fogakkal, vérét szívva olyan szenvedéllyel és mohósággal, ami egyszerre volt gyönyörű és hátborzongató.

Mark lehajtotta a fejét, mintha a következő szavak kimondása is fájdalmas lenne számára.

– Benett próbálta elnyomni a benne szunnyadó erőt. Azt hitte, ezzel megvédi őt. Hogy így talán normális életet élhet. De Amara sosem hagyta magát. Az ereje túl erős volt, túl ösztönös. Harcolt, küzdött azért, hogy az lehessen, akinek született. És most... most ő is keres téged.

Amiket Mark mesélt, lassan ülepedni kezdtek bennem, de a kezdeti hitetlenkedés nem múlt el azonnal. Hogyan lehetne igaz mindaz, amit hallottam? Az időkereke, Amara ereje, Benett gyásza – ezek olyan dolgok voltak, amelyek túlságosan távolinak, szinte hihetetlennek tűntek. És mégis, ahogy a gondolataim lassan összerakták a mozaik darabkáit, valami megváltozott bennem. A kétségeimet a felismerés halvány, de határozott fénye váltotta fel.

Markra néztem, és most először nemcsak fájdalmat láttam benne, hanem valami mélyebb, láthatatlan harcot is. Egy embert, aki éveken át küzdött, aki nem adta fel a keresést, még akkor sem, amikor minden remény elhalványult. Egy harcost.

– Te... te sosem adtad fel, igaz? – kérdeztem, és a hangom halk volt, mégis tele érzelmekkel. – Mindvégig kerestél.

Mark arca enyhén megrándult, majd lassan bólintott.

– Sosem adtam fel – mondta, és a hangjában ott bujkált a fáradtság, de mellette valami mélyebb meggyőződés is. – Még akkor sem, amikor azt hittem, hogy talán sosem találhatlak meg. Hogy talán sosem térsz vissza. Minden lépésnél, amit megtettem, minden döntésnél, amit hoztam, te voltál a cél. Te és Amara.

Nem tudtam, hogy haragudjak-e rá az elveszett évekért, vagy hálás legyek neki azért, hogy végig kitartott mellettem. Egy részem még mindig küzdött, még mindig próbálta elfogadni a valóságot, amelyet most elém tárt, de egy másik részem... talán már kezdett megbocsátani. Mark lassan lépett egyet felém, és most nem fordultam el. Hagytam, hogy közelebb jöjjön, hogy a jelenléte ne taszítson, hanem erősítsen. 

– Mind harcosok vagyunk – mondta Mark, és a hangja szilárd volt, mintha ő is hinne ebben. – Együtt még erősebbek lehetünk. Nem csak túlélnénk, Elina, hanem megteremthetnénk azt, amit eddig elveszítettünk. Csak kérlek, adj nekem egy esélyt. Egy esélyt, hogy bebizonyítsam, tudunk egy családként is működni. Hogy újraépíthessük azt, amit az évek során elvesztettünk.

Egy hosszú lélegzetet vettem, mintha a friss eső illatával együtt próbáltam volna belélegezni az újrakezdés lehetőségét is. Egy család... Milyen távolinak és lehetetlennek tűnt ez a szó az elmúlt napokban, az elmúlt években. És mégis, most itt álltam, egy olyan ember előtt, akiről azt hittem, soha nem fogom viszontlátni, és valahol a szívem mélyén éreztem, hogy talán megérdemel egy esélyt. Nem csak ő, hanem Amara is. És én is.

– Nem ígérhetem, hogy könnyű lesz – folytattam, a hangomban ott csengett a bizonytalanság és a remény közötti vékony mezsgye. – Nem tudom, hogy megbocsáthatom-e neked mindazt, ami történt. De azt hiszem, meg akarom próbálni. Nem miattad, nem is csak Amara miatt, hanem miattunk. Mert talán... talán van még valami, amit nem veszítettünk el teljesen.

Mark halvány mosolyt küldött felém, és a szemeiben most valami olyasmit láttam, ami eddig talán elkerülte a figyelmemet. Nem csupán a fájdalmat, nem csupán a bűntudatot, hanem a reményt. A tiszta, őszinte reményt, amely talán mindkettőnk számára elég lehetett ahhoz, hogy újra elkezdjünk hinni a jövőben. És bár nem tudtam, hová vezet az út, azt tudtam, hogy kész vagyok rá, hogy megtaláljam. Markkal és a lányunkkal. És talán végül... önmagammal is.

Felriadok az álomból, és egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy hol is vagyok. A szoba körvonalai lassan kezdenek kirajzolódni a homályból, és mire végre kiélesedik a látásom, rájövök, hogy Mira szobájában vagyok. A szoba tompa, szürke fényben úszik. A halvány fények aranysugarakként simulnak a szoba hideg, komor csendjére, egy pillanatra megvilágítva a tárgyak éles körvonalait, majd puhán visszahúzódnak.

Az előző estét nem tudom igazán elválasztani az álmoktól – olyan mintha a kettő határvonalai összemosódtak volna. A fejemben még mindig ott keringenek az emlékek, az érzések, és a szavak, amik nem hagytak nyugodni. Elmosódott alakok és félreérthetetlen mozdulatok, és furcsa érzések. Az emlékek kusza szálai összefonódnak, és mindegyik újabb kérdéseket hagy maga után. Lassan, szinte hangtalanul fordulok a matracon. Mira ott fekszik fent az ágyon, a testét az álom öleli át, mély, nyugodt légzésével kísérve. Gyönyörű, ahogy alszik – mintha a világ összes szépsége egyetlen pillanatra gyűlt volna össze az arcán.

A kezem lassan a paplan szélére siklik, ujjaim óvatosan érintik a szövet finom, lágy tapintását. Lassan lehúzom magamról a takarót, a hűs reggeli levegő azonnal megérinti a bőrömet, ahogy felülök a matrac szélére. Lábamat a padló felé nyújtom, és érzem, ahogy a gravitáció könnyed húzása lefelé húzza a testemet. Közben a talpamat könnyedén megérinti a puha plüss szőnyeg, amely apró, szinte alig érezhető csiklandozással ébreszti fel az érzékeimet. A nyugodt pillanatokat nem akarom megzavarni, ezért lassan, szinte hangtalanul próbálok lemászni a matracról.

Lábujjhegyen lépek, mintha a csendet nem akarnám megzavarni. A fürdőszoba felé vezető úton még visszanézek az alvó barátnőmre, majd meglátom a sebet a nyakán. Most is ellenállhatatlan késztetés tör fel bennem, hogy csak egy kicsi vérhez juthassak, de most erős leszek. Elfordítom a fejemet róla, és azonnal kislisszolok a szobából.