A Fekete Csipke 37. fejezet

A vallomás

Már három óra telt el, és Amara azóta sem jött vissza. Az ablak mellett ülve figyeltem, ahogy az alkonyat lassan átadja helyét az éjszakának, a távolban a sötétség kíméletlenül bekebelezte a tájat. A fejemben ezernyi kérdés kavargott, de egyikre sem tudtam választ adni. Hol lehet most?

–Maradj itt éjszakára – ajánlotta Mira, miközben épp a konyhából jött vissza egy pohár vízzel.

– Biztos, hogy nem baj? – néztem rá nagy szemekkel, bár a hangomból kihallatszott az enyhe megkönnyebbülés.

– Nem, dehogy – felelte mosolyogva. Aztán elkomorodott. – Viszont fura, hogy eltűnt. Szerinted miért ment el ilyen hirtelen? Hiszen egy rossz szót nem mondtam rá.

Egy pillanatra megfagytam. Amióta Amara kitörölte Mira emlékeit, már többször is feltette ezt a kérdést. Nem emlékezett a vérszívásra, de a hiányérzet és a helyzet furcsasága továbbra is ott motoszkált benne. Megpróbáltam megnyugtatni.

– Ne aggódj miatta. Amara csak... kamasz. Néha ilyen. Időre van szüksége.

Mira halkan felnevetett, és megvonta a vállát.

– Végülis mi is ilyenek voltunk, nem? – mondta, miközben előkereste a matracot, amin aludni fogok.

A hálószobába vonultunk, ahol Mira nekilátott az ágyazásnak. Egy fekete pólót nyomott a kezembe, amin egy régi rockbanda logója díszelgett.

– Tessék, ez jó lesz alváshoz. Ja, és még egy pillanat! – mondta, majd kinyitott egy fiókot, és egy fehérneműt vett elő. – Ezt itt hagytad a múltkor.

Elpirulva nevettem el magam, ahogy átvette a régi, ott felejtett bugyimat.

– Köszönöm, hogy megőrizted! – mondtam vigyorogva, majd gyorsan átöltöztem.

Mira közben nosztalgikus mosollyal folytatta az ágyazást, leterítette a takarót a matracra, majd egy nagy párnát is hozzám dobott.

– Így jó lesz? – kérdezte vidáman.

– Szinte tökéletes! – feleltem mosolyogva, és odaléptem hozzá, hogy megöleljem. A pillanat melegséggel töltött el, de éreztem, hogy nem húzhatom tovább. El kell mondanom neki az igazat.

– Figyelj, Mira – kezdtem, miután elhúzódtam tőle. A hangom kicsit remegett, de erőt vettem magamon. – Mondanom kell valamit.

Mira összehúzta a szemöldökét, de nem tűnt idegesnek. Inkább kíváncsian nézett rám, miközben elkezdett átöltözni. Felvette a pizsamáját, én pedig az ágya szélére ültem. Közben a tekintetem végigsiklott a szoba falain, azokon a régi posztereken és emléktárgyakon, amiket mindig is szerettem. Rég voltam már itt. Mira végzett az öltözéssel, bebújt az ágyba, és finoman megpaskolta maga mellett a helyet. Követtem a példáját, mint régen, amikor együtt beszélgettünk éjszakába nyúlóan, majd végül mindig átköltöztem a matracra.

– Az a helyzet, hogy megváltoztam – szólaltam meg halkan, amikor már mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Mira lebiggyesztette a száját, de nem tűnt meglepettnek.

– Igen? – kérdezte, miközben egy tál mogyorót nyomott a kezembe.

Ahogy elkezdtünk ropogtatni, Mira bekapcsolta a tévét, és valami vígjáték film főcímzenéje töltötte be a szobát. Az ismerős hangulat nyugalmat hozott, de tudtam, hogy a szavaim alapjaiban változtathatják meg mindazt, amit Mira eddig gondolt rólam. Mégis itt volt az idő. Nem titkolózhattam tovább.

Mély levegőt vettem. Tudtam, hogy most nincs visszaút. Ha egyszer elkezdem, mindent el kell mondanom, bármilyen hihetetlennek is tűnik majd számára. Ahogy Mira rám nézett, a tekintete tele volt bizalommal, és ettől csak még nehezebb lett.

– Bekerültem egy spirálba... egy időutazó spirálba. Az életem megváltozott, amikor először álmodtam Markkal. Onnantól kezdve minden más lett. Elkezdett kísérteni, majd átjött a saját világomba, és itt is követni kezdett engem. Én pedig időközben egyre jobban belehabarodtam. Brendon pedig teljesen kikészült tőlem. 

Mira érdeklődve pislogott, de még nem szólt közbe, így folytattam.

– Mark eleinte segített nekem eligazodni ebben az új, zavaros világban, de egy idő után a dolgok... bonyolultabbá váltak. – Mély lélegzetet vettem, próbáltam összeszedni magam. – Aztán szívott a véremből. Akkor még nem értettem, mi történik, de azzal, amit tett, kárhozott lelket csinált belőlem. 

Mira egy pillanatra kinyitotta a száját, de nem szólt. Csak figyelt, a szemeiben ott bujkált a kétely.

– És én is megváltoztam. – A szavak nehezen jöttek ki, mintha magamat is nehéz lett volna meggyőznöm. – Néha iszom emberi vért, Mira. És folyton éhezem. Ez... ez olyan, amit nem tudok uralni, csak próbálom kordában tartani.

A barátnőm egy pillanatig mozdulatlanul ült, majd hirtelen felnevetett. A nevetése őszinte volt, de csilingelő hangja a szívembe mart. Nem hitt nekem.

– Várj, ezt most komolyan mondod? – kérdezte nevetve. – Elina, komolyan, ezt nem gondolhatod komolyan!

Nem szóltam, csak néztem rá. Mély, komoly tekintettel, minden eddigi könnyedséget eldobva. Mira nevetése lassan elhalt, és helyét bizonytalanság vette át. Letette a tálkát a földre, mintha már nem is érdekelné a nasi.

– Bocsi, tényleg azt hittem, hogy viccelsz – mondta halkan, zavartan. – Te... te most tényleg komolyan beszélsz?

Nem válaszoltam, csak közelebb hajoltam hozzá. Az arcom már alig volt egy karnyújtásnyira az övétől, és láttam, ahogy a szemei tágra nyílnak. Egy óvatos mozdulattal elsöpörtem egy hajtincset a nyakából, a mozdulat szinte ösztönös volt. Ahogy megpillantottam a lüktető eret, észrevettem Amara fogainak halvány nyomait is, amelyek most újra élesen kitűntek.

Éreztem, hogy a szám kiszárad, és a nyelvem önkéntelenül megérintette az ajkaimat.

– Ha nem hiszed el... megmutathatom – mondtam halkan, szinte suttogva. A hangom mélyebb volt, mint szerettem volna, a saját szavaimtól is kirázott a hideg. A szemem le sem vettem a nyakáról. A vér illatát nem éreztem, de a látvány elég volt ahhoz, hogy a bennem lévő szörnyeteg felébredjen.

– Mi az? – kérdezte Mira halkan, zavarodottan. A hangjában ott bujkált a félelem, bár próbálta titkolni. Nem válaszoltam. Csak néztem őt, és azon gondolkodtam, hogy a következő pillanatok vajon örökre megváltoztatják-e a barátságunkat.

Végül megtettem. Minden önuralmam ellenére a testem mozdult helyettem, mintha nem is én irányítanám. Lassan közelebb hajoltam hozzá, és az illata szinte betöltötte az érzékeimet. Először óvatosan érintettem ajkaimat a nyakához, egy apró, szinte jelentéktelen csókot leheltem rá. Mira teste megfeszült, majd egy halk sóhaj szakadt ki belőle. Ez a sóhaj... egyszerre ébresztett bennem vágyat és bűntudatot. Egy pillanatra megálltam, próbáltam visszafogni magam, próbáltam megállítani azt a bennem tomboló éhséget, ami mindenáron többet akart. De Mira bőrének melege, az ereiben lüktető élet közelsége mindent elnémított, csak az éhség maradt.

– Elina... – suttogta halkan, a hangja remegő volt, de nem mozdult. Nem tudtam eldönteni, hogy bízott bennem, vagy túl zavarodott volt ahhoz, hogy tiltakozzon. És mégis... megállíthatatlanul haladtam tovább. Ujjaim lassan végigsiklottak a haján, és óvatosan félresöpörtem a többi tincset is, hogy teljesen szabaddá tegyem a nyakát. Az illata elbódított, minden lélegzetvétel egyre mélyebbre húzott ebbe az édes, veszélyes örvénybe. Nem ellenkezett, sőt, mintha szinte elfogadta volna, ami történik, de a tekintete most rejtve maradt. Egy pillanatra megálltam, az agyam még próbált tiltakozni, próbált visszarántani, de a testem már régen átvette az irányítást.

Nem gondolkodtam, egyszerűen csak cselekedtem. A nyakáról az ajkaira tévedtem, amelyek finoman résnyire nyíltak, mintha várnának valamire, amit talán ő maga sem ért. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak cselekedtem. Lassan, óvatosan hajoltam közelebb, és végül az ajkaihoz fordultam. Először, hogy megbízzon bennem meg kellett csókolnom őt. Az első érintés gyengéd volt, majd ahogy Mira nem húzódott el, egyre mélyebbé vált a csók. Éreztem, hogy Mira keze óvatosan a karomra siklik, és ettől az érintéstől egyszerre járt át a megkönnyebbülés és a rettegés. Tudtam, hogy egy határt léptem át, de most, ebben a pillanatban, nem érdekelt.

Már nem bírtam tovább visszafogni magam, az önuralmam darabjaira hullott. Az ajkaim lassan, de ellenállhatatlanul siklottak vissza a nyakára. Egy pillanatig még haboztam, mintha magamat próbáltam volna meggyőzni, hogy megállhatok, de a bennem lévő éhség erősebb volt. Sokkal erősebb. Éreztem a fogaim hegyét a bőrén, majd ösztönösen belemélyesztettem őket. A mozdulat egyszerre volt vad és gondoskodó, és Mira ajkát halk nyögés hagyta el, amitől egyre magabiztosabbá váltam. Forró vére most teljesen elárasztotta az érzékeimet. 

A mámor szinte azonnal magával ragadott. Ahogy a vér első íze megérintette a nyelvemet, egyetlen pillanatra úgy éreztem, mintha minden éhségem és fájdalmam egyszerre enyhülne. Az íze édes volt, selymes és addiktív, mintha egyetlen cseppje képes lenne eloszlatni minden sötétséget bennem. De ugyanakkor tudtam, hogy ez nem igaz. Ez az érzés csak illúzió volt, ami egyre mélyebbre húzott.

Mira teste ellazult, mintha a fájdalom helyett valami más érzés töltötte volna el. A lélegzete lassúvá és egyenletlenné vált, és a nyakából áradó melegséget szinte átvettem én magam. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy a valóság szikrája belém mart: mit is teszek? Aztán megvontam a vállamat, és tovább lakmároztam.Csodálatos érzés volt, egyensúlyozva a bűn és a gyönyör határán, és én tudtam, hogy minden egyes cseppjével csak mélyebbre süllyedek.

Lassan abbahagytam. Az éhségem csillapodott, de a bűntudat azonnal betöltötte az űrt, amit a mámor hagyott maga után. Mira nyakán a harapásnyomok halványan kirajzolódtak, és az én tetteim bizonyítékaként éktelenkedtek. Nem hittem el, hogy megint elbuktam. Felnéztem Mira arcára. Az üveges tekintete és a nyugodt légzése azt jelezte, hogy a vérveszteség nem volt veszélyes, de ettől nem éreztem magam jobban.

– Felejtsd el, ami az előbb történt. Menj ki a fürdőbe, ápold le a sebet, és gyere vissza aludni. – mondtam neki az igét, a szavakat úgy ejtettem ki, mint valami régi, belém ivódott rituálét. Tudtam, hogy működni fog, hiszen mindig működött. Mira szemei kissé összeszűkültek, majd engedelmesen bólintott. Az ágyból lassan kiszállt, és a kezét a nyakára helyezte, éppen a harapásnyom fölé. A mozdulata olyan természetesnek tűnt, mintha semmi szokatlan nem történt volna.

Kissé szédelegve hagyta el a szobát és hallottam, ahogy a fürdőszoba ajtaja halkan becsukódik mögötte. Amint egyedül maradtam, a kezembe temettem az arcomat, majd reszketeg mozdulattal kihúztam egy papírzsebkendőt az éjjeliszekrény fiókjából. Egy kis vérnyom ott csillogott az ajkaimon, és a bőrömön. A zsebkendővel letöröltem a nyomokat, de belül minden maradt. Az undor, a harag, a bűntudat – ezek makacsul ott maradtak. Ez az egész Amara miatt van. Az ő jelenléte, az ő természetes ereje és vadsága hozta elő belőlem ezt a késztetést, amit most nem tudtam uralni. Nem hibáztathattam őt teljesen, mégis… nem tudtam szabadulni attól, hogy miatta gyűlölöm magamat. Miatta éreztem újra azt a mindent elsöprő éhséget, amit már azt hittem, kordában tudok tartani.

Én továbbra is az ágyban feküdtem, mikor Mira visszatért a fürdőszobából. Levette a papucsot, és bebújt mellém, majd átkarolt engem. Kényelmes volt, meghitt. Szinte elhittem, hogy minden rendben van. Aztán Mira halkan megszólalt.

– Képzeld, valami seb van a nyakamon. Fogalmam sincs, mikor történt. Te tudod? – kérdezte, miközben egy kissé elfordította a fejét, hogy jobban lássam.

Összeszorult a gyomrom. Nagyot nyeltem, a szívem zakatolt. Hiába próbálom elfeledtetni vele az elmúlt perceket, ha ilyen nyomokat hagyok rajta... Basszus! Azt hittem, óvatosabb voltam. Próbáltam gyorsan gondolkodni, valamit mondanom kellett.

– Szerintem megütötted – vágtam rá, talán túl gyorsan is. Mira egy pillanatig sem tűnt gyanakvónak. Csak megvonta a vállát.

– Mindegy, csak egy kicsit fáj, de nem vészes – mondta, miközben hatalmasat ásított. – Jó éjszakát, Elina! – tette hozzá álmosan.

– Jó éjt – feleltem csendesen.

Mira hamar elszenderült mellettem, én viszont képtelen voltam lenyugodni. Csak feküdtem ott mellette, éreztem a testének melegét, és a bűntudat azonnal elhatalmasodott rajtam. Mintha minden lélegzetvétele arra emlékeztetett volna, hogy valami helyrehozhatatlan történt. Próbáltam elhessegetni a gondolatokat, de minél inkább küzdöttem ellenük, annál erősebben törtek rám.

Egy ideig csak bámultam őt, figyeltem a nyugodt arcát, ahogy alszik. Aztán, amikor már biztos voltam benne, hogy mély álomba merült, óvatosan lemásztam a matracomra. A hideg anyag alattam szinte józanító volt, de a gondolataim nem akartak elcsitulni. Csak bámultam a mennyezetet, és Mark arca jelent meg előttem. Minden gondolatom körülötte forgott. Olyan rég nem láttam, hogy már a szívem is fájt tőle. A távolság és az idő csak még erősebbé tette azt, amit iránta érzek.

Aztán Amara is eszembe jutott. Az ő árnya is ott lebegett minden pillanatban, amikor Markra gondoltam. Vajon mikor futok össze vele megint? Hiszen mindketten annyira fontosak számomra, de Mark... ő más. Az iránta érzett szerelmem napról napra egyre mélyebb és hevesebb. Egy pillanatra talán el is mosolyodtam, ahogy elképzeltem, hogy újra együtt vagyunk, majd azonnal elaludtam.