A Fekete Csipke 36. fejezet

Míra nyomában

A kocsi ajtaja halk nyikorgással tárult ki, ahogy kiléptem a frissen felsöpört járdára. A hideg levegő azonnal körülölelt, és a napfény halványan csillant meg a még nedves macskaköveken. A iskola épülete előtt álltam, annak a helynek a kapujában, ami egykor a mindennapjaim színtere volt. Furcsa érzés volt itt lenni ennyi idő után. Az elmúlt tíz hónap Markék világában olyan intenzív és mindent felemésztő volt, hogy szinte elfelejtettem, milyen az, amikor a lábam szilárd talajt érint a saját világomban. Amara is kiszállt mellőlem, és ahogy a kocsi ajtaja csapódott, mindenki figyelme rá irányult. A lányom. A lányom, akinek a puszta jelenléte misztikusan vonzza az emberek tekintetét, mintha a fény és árnyék tökéletes egyensúlya testesült volna meg benne. Egy pillanatra végignéztem rajta, és büszkén húztam ki magam.

– Majdhogynem egyidősek vagyunk – súgtam mosolyogva a füléhez hajolva. Amara halk kuncogással válaszolt:

– Ha valakinek elmondanád, hogy a lányod vagyok totál kiakadnak.

Ahogy elindultunk a bejárat felé, éreztem, hogy a hely ismerős melege egyszerre húz és taszít. Minden zug, minden építőkocka egy emléket őrzött, de a jelenem és a múltam között szinte tapintható távolság feszített. A szívem összeszorult, amikor megpillantottam az ebédlőhöz vezető folyosót. Amikor végre a terem elé értünk, Mira alakja bukkant fel a folyosó végén. A szívem kihagyott egy ütemet, majd vadul dübörögni kezdett a mellkasomban. Szabad volt. Épségben. Ez az első pillanatban megkönnyebbüléssel töltött el, de az érzés olyan gyorsan foszlott semmivé, mint egy sötét árnyék a villámfényben.

Valami nem volt rendben vele. A testtartása merev volt, a karjai feszesen lógtak az oldalán, és a léptei szinte gépiesnek tűntek, mintha egy láthatatlan erő irányította volna. Amikor közelebb értem, megláttam a tekintetét – üres volt, és tele volt bánattal. Mintha minden fény kihunyt volna belőle.

A torkom elszorult, ahogy találkozott a pillantásunk. A szemei riadtan elkerekedtek, és hirtelen úgy tűnt, mintha felismerne – de nem úgy, mint egy barátot. Inkább, mint egy veszélyforrást. Mielőtt bármit mondhattam volna, ösztönösen hátrálni kezdett, olyan gyorsan, hogy szinte beleütközött a mögötte lévő falba.

– Mira... – szólítottam meg, a hangom halk volt, mégis határozott, tele aggodalommal. Egy lépést tettem felé, de ő azonnal megállított.

– Ne gyere közelebb, Elina – suttogta reszketeg hangon. A szavai jeges érintésként hatottak, és egy pillanatra megbénítottak.

Hirtelen az orromat megcsapta valami más, valami, amitől a mellkasomban hirtelen felgyorsult a szívverésem. Az illata. A vére. Hallottam a szívverését, tisztán, élesen, mintha közvetlenül mellettem lett volna. Egy vad ösztön söpört végig rajtam, ami nem akart engedelmeskedni semminek, csak követelte, hogy közelebb kerüljek hozzá. De azonnal eszembe jutott, mi történt legutóbb. Az a pillanat, amikor elveszítettem a fejemet, és a nyakára tapadtam. Az a kísértés, az a gyönyörű íz... Mind Alfi miatt volt. Ő kényszerített rá, hogy igyak Mira véréből. Istenemre mondom, olyan finomat még életemben nem kóstoltam! De ez nem mentség.

Esküszöm, többé nem teszem meg. Nem akarom megölni a barátnőmet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra elbukjak. Főleg a lányom előtt nem. Egy pillanatra azt hittem, hogy csak én érzem ezt az őrjítő illatot, de ahogy Amara felé pillantottam, azonnal megláttam rajta a változást. A szemei elsötétültek, mintha a benne rejlő fény egy pillanat alatt eltűnt volna, és az ajkai résnyire nyíltak, ahogy ziháltan próbált levegőt venni. Tudtam, hogy mi történik vele. Ő is megérezte Mira vérét.

A látvány olyan volt, mintha saját magamat látnám egy tükörben, abban a pillanatban, amikor legelőször engedtem a kísértésnek. A szomjúság, ami most rajta lett úrrá, pontosan ugyanaz volt, amit én is éreztem. Amara mozdulatlanná vált, de a teste enyhén előrefeszült, mintha ösztönösen közelebb akarna kerülni Mirához.

– Amara – szólítottam meg halkan, de a hangom élesebb lett, mint szerettem volna. Azonnal felém kapta a tekintetét, és egy pillanatra mintha nem is önmaga lett volna. A szemeiben az éhség csillogott, az a mély, ellenállhatatlan vágy, amit alig lehet kordában tartani.

Közelebb léptem hozzá, finoman megérintettem a karját, hogy visszarántsam a valóságba.

– Nézz rám – mondtam határozottan, miközben a szemébe néztem. – Nem hagyjuk, hogy ez irányítson minket. Érted? Nem engedjük meg magunknak.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha visszafogta volna a lélegzetét, majd lassan bólintott. Láttam rajta, hogy küzd, de az is ott volt benne, hogy harcolni akar. Hozzám hasonlóan ő sem akart olyan lenni, mint... mint azok, akik az ösztönöknek engedelmeskednek, és elpusztítják azt, ami számukra fontos.

– Anya… – suttogta remegő hangon, és az arca egyszerre tűnt rémültnek és bűntudatosnak.

– Tudom – válaszoltam gyengéden, mégis szilárdan. – Én is érzem. De együtt uralkodunk rajta, rendben? Ez csak egy érzés. Mi erősebbek vagyunk ennél.

Amara szemeiben lassan visszatért az őt jellemző fény, bár az éhség nyoma ott lappangott a mélyben. Éreztem, hogy ez a nap nem lesz könnyű, de tudtam, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ne essünk vissza azokba a hibákba, amiket egyszer már elkövettünk. Aztán Mira vállai lassan leereszkednek, és látom rajta, hogy kezd megnyugodni. Az arca fokozatosan ellágyult, amikor látta hogyan próbálom Amarát észhez téríteni.

– Anya? Téged anyának hívott? – kérdezte tőlem, a hangjában keveredett a döbbenet és a kíváncsiság.

Felsóhajtottam. Nem is tudtam, hol kezdjem. Ezt elmagyarázni neki... szinte lehetetlennek tűnt. Az időutazásról, Markról és Amaráról, Benettről és az kapcsolatos incidensről semmit sem tudott. Az utolsó találkozásunk óta minden megváltozott, és az érzés, hogy most mindezt elé kellene tárnom, óriási súlyként nehezedett rám.

– Hosszú a történet, Mira. De igen – bólintottam végül, a hangom nyugodt, de őszinte volt. – Ő a lányom. Amara. Tudom, hogy képtelenségnek hangzik, de esküszöm, egyszer mindent elmesélek. Csak nem itt és nem most.

Mira tágra nyílt szemekkel bámult ránk, és leginkább Amarát nem tudta levenni a szeméről. Az ő jelenléte mindig ilyen hatást váltott ki az emberekből, de valahogy Mira döbbenete most még feltűnőbb volt. A szavak végül kicsúsztak a száján, mielőtt visszatarthatta volna őket.

– Gyönyörű vagy – mondta, szinte áhítattal.

Amara elmosolyodott, ahogy mindig, amikor ilyesmit mondtak neki.

– Köszi. Sokan mondták már az én világomban – válaszolta könnyedén, de az a huncut, játékos csillogás ott bujkált a szemeiben. A figyelme Mirára szegeződött, mintha ő is érezte volna a kíváncsiságát.

Mira szinte akaratlanul is kimondta a következő kérdését.

– Honnan jöttél?

Amara egy pillanatra habozott, majd kicsit előrehajolt, mintha egy izgalmas titkot készülne felfedni.

– 1937-ből jöttem ezzel a... – kezdte, de azonnal közbeléptem, mielőtt még túl messzire ment volna.

– A múltból jött – vágtam rá gyorsan, a hangom erélyesebb volt, mint szerettem volna. – De mondtam, hogy majd elmesélem, Mira. Most nem ez a fontos.

Mira zavartan bólintott, de láttam, hogy a fejében kérdések tucatjai száguldoznak. A szeme még mindig Amarát pásztázta, mintha minden egyes részletét be akarná szívni magába. Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor mindent el kell mondanom neki – az időutazásról, Markkal és Benettel történt dolgokról, majd Amaráról. De most nem volt megfelelő a pillanat. Most csak az számított, hogy Mira biztonságban legyen. És hogy mi is biztonságban legyünk mellette. Nem tudtam, hogyan fogadná a történteket, de az arcára írt döbbenet most egyértelművé tette: Mira számára mi már nem ugyanaz az ember vagyok, akit egykor ismert.

Mira kinyitja a lakása ajtaját, és belépünk rajta. Az otthonos káosz azonnal szembetűnő volt. A szanaszét heverő könyvek, jegyzetek és tollak kuszaságában mégis ott volt valami megnyugtató. Mira zavartan húzta el a száját, és máris magyarázkodni kezdett:

– Bocs a kupiért, vizsgaidőszak van.

Amara körülnézett, de az arca nyugodt maradt, nem mutatta, hogy zavarná a rendetlenség. Én csak elmosolyodtam.

– Kértek teát vagy kávét? – kérdezte Mira, miközben már az apró konyha felé fordult.

– Teát kérnénk – feleltem, és finoman Amara vállára tettem a kezemet. Éreztem, hogy ez a kis gesztus mindkettőnknek jól esik. Amara egyetértően bólintott, majd rám nézett, a szemeiben ott bujkált az a kíváncsi csillogás, amit az első pillanattól kezdve szerettem benne. Ahogy leültünk a nappaliban, Amara hirtelen a tévé felé mutatott.

– Az ott mi? – kérdezte, a hangjában őszinte érdeklődéssel.

– Ez egy LED tévé – vágtam rá gyorsan, mire csak megvonta a vállát.

– Biztos – mormolta, aztán helyet foglalt a kanapén. Látszott rajta, hogy a modern világ apró csodái még mindig lenyűgözik, de igyekezett nem túlzottan mutatni.

A csend lassan telepedett ránk, a teafőzés hangjai pedig tompán szűrődtek ki a konyhából. Hirtelen eszembe jutott, hogy már egy ideje kínoz a természet hívása.

– Kicsim, kimegyek a fürdőbe – közöltem Amarával, aki csak bólintott, majd felkapta az asztalon heverő mobilomat. Láttam, hogy a technika iránti csodálata megint előtérbe került, ahogy ujjai óvatosan végigsimították a kijelzőt.

A fürdőszobába lépve azonnal megcsapott a tisztaság és a szantálfa illata. Egy kis üveg illatosító állt a mosdókagyló szélén, benne pálcákkal, amiket én ajándékoztam Mirának születésnapjára. Láttam, hogy azóta is nagy kedvence, és valahogy ez jó érzéssel töltött el. Ez a hely mindig is a nyugalom szigete volt Mira számára, és örültem, hogy még most, a vizsgák káoszában is megőrizte ezt az apró rituálét. Miután végeztem a dolgommal, kezet mostam a finom illatú szappannal. Valahogy minden apró részlet elbűvölt, a törölköző puhaságától kezdve a szappan krémes habjáig. Megtöröltem a kezemet, és még egy pillanatig álltam ott, hagyva, hogy az illatok és a nyugalom átjárjanak.

Visszasétáltam a nappaliba, és a látvány, ami elém tárult, szó szerint földbe gyökerezte a lábamat. Amara a kanapén ült, de nem csak ült – Az egész teste előrehajolt, feszült, szinte vadállati intenzitással görnyedt Mira fölé, mintha a létezésének minden pillanata erre az egyetlen cselekedetre koncentrálódott volna. Az ajkai szorosan Mira nyakához tapadtak, és miközben a fogai mélyen a bőrébe vájtak, olyan mohó szívás hallatszott, hogy a szoba rideg csendje is megtelt vele. Minden korty vér egy sóhajszerű hangot szakított ki Amarából, mint aki egy régóta áhított vágyat elégítene ki. A kezei Mira vállán pihentek, de nem gyengéden – az ujjai görcsösen markolták a bőrt, mintha attól tartott volna, hogy az illető bármikor elmenekülhet. 

Körmei belemélyedtek a húsba, halvány vörös vonalakat hagyva maguk után. Amara haja előrehullott, mint egy függöny, részben eltakarta Mira arcát, de a barátnőm sápadt arcbőre így is élesen kirajzolódott az árnyékban. A szemei tágra nyíltak, de nem összpontosítottak – üveges és kábult tekintete azt a ritka pillanatot tükrözte, amikor a félelem és a kétségbeesés már átlépett a határain, és valami mélyebb, dermesztőbb nyugalmat talált helyette.

Amara mozdulatai nem emberiek voltak. Minden mozdulatában ott rejlett valami ösztönös, nyers vágy. A vér lassan Mira nyakából csordogált, sötétvörös patakocskákban folyt végig a kulcscsontján, majd a kanapé bársonyának szegélyébe szívódott. Amara szinte transzban volt. Az arckifejezése egyszerre volt gyönyörteli és kielégületlen, mintha soha nem tudna eleget szívni, mintha ez az aktus nem csupán életet adna neki, hanem valami sötétebbet és mélyebbet is éltetne benne.

– Amara! – kiáltottam, a hangom remegett a döbbenettől és a pániktól.

A lányom riadtan nézett rám, a szája szélén még ott csillogott a barátnőm vére. Olyan volt, mint egy sarokba szorított állat, aki most jön rá, hogy valami olyat tett, amit nem szabadott volna. Hirtelen elengedte Mirát, aki azonnal előrebukott, és mozdulatlanul ült a kanapén. Amara tekintete zavaros volt, a szemeiben egyszerre ült a bűntudat és az éhség, ami most is csak alig-alig hagyta őt uralkodni magán.

– Én... én nem akartam... – hebegte, de nem mozdult, mintha attól félt volna, hogy a legapróbb mozdulat is újra elveszi az önuralmát.

Éreztem, hogy a szívem kalapál, a pánik és a harag egyszerre tört fel bennem. Mira nyaka apró sebből vérzett, és bár nem tűnt életveszélyesnek, az, hogy a barátnőm lett a lányom áldozata, olyan súllyal nehezedett rám, amit alig tudtam elviselni.

– Menj arrébb tőle, Amara! Azonnal! – mondtam, a hangom határozott volt, bár belül remegtem. Amara szeme megtelt könnyekkel, de engedelmeskedett. Lassan, vonakodva felállt, és hátrébb lépett.

Odaléptem Mirához, letérdeltem elé, és megfogtam a vállát.

– Mira! Hallasz engem? – szóltam hozzá, és közben az arcát figyeltem, hátha reagál. Lassan pislogott, a tekintete homályos volt, de egy halk nyöszörgés jelezte, hogy magánál van.

– Sajnálom... tényleg nem akartam... – hallottam Amara megtört hangját a hátam mögül, de most nem néztem rá. Csak Mira állapotára tudtam koncentrálni.

– Mira, minden rendben lesz. – Próbáltam megnyugtatni őt, bár belül én is káoszban voltam. Nem tudtam, hogyan fogom ezt helyrehozni.

– Anya, én nem akartam, csak a vére olyan… – kezdett bele Amara, a hangja remegő volt, tele bűntudattal és zavarodottsággal.

– Menj el innen, Amara! – vágtam közbe élesen, a hangom minden türelmet nélkülözött. A harag és a kétségbeesés keveréke szinte kirobbant belőlem. Nem akartam most hallani a mentegetőzéseit. Mira biztonsága volt az elsődleges.

De Amara nem mozdult, nem szaladt ki a szobából, ahogy vártam volna. Ehelyett letérdelt a kanapé előtt, közvetlenül Mira elé. A mozdulata lassú és szándékos volt, mintha valami különös tervet forgatna a fejében.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, a hangomban még mindig ott vibrált az indulat. Nem értettem, mit tervez, és a tehetetlenség csak tovább szította az idegességemet.

Amara nem válaszolt, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet. A keze óvatosan Mira arcára simult, és lágyan a barátnőm szemébe nézett. A tekintete most tiszta és elszánt volt, mintha minden zavara egyetlen cél érdekében oszlott volna el.

– Felejtsd el, ami az előbb történt. – A hangja szinte suttogás volt, de minden szónak súlya volt. – Felejtsd el, hogy az édesanyám is egy vérszívó. Mert tudom, hogy ivott belőled.

A gyomrom összerándult a szavaitól, és éreztem, ahogy a szívem kalapál. Mira szeme üresen meredt előre, mintha hipnotizálták volna. Amara lassan az ölembe hajtotta Mira fejét, óvatosan, mintha ezzel is próbálná megnyugtatni őt. A mozdulata annyira gondoskodó volt, hogy egy pillanatra elfeledtette velem a helyzet rettenetét.

A lányom lassan felállt, és egy mély lélegzetet vett. Nem nézett rám, csak halkan annyit mondott:

– Elmegyek egy kis levegőre.

Mielőtt bármit mondhattam volna, már el is indult az ajtó felé. A mozgása lassú volt, mintha minden lépés egy újabb súlyos bűntudattal terhelte volna. Néztem, ahogy eltűnik a küszöb mögött, és egyszerre éreztem dühöt, szomorúságot és valami furcsa megkönnyebbülést. Egy dologban biztos voltam: minél előbb meg kell találnunk Markot. Ha ez így megy tovább, a dolgok menthetetlenül el fognak fajulni, és attól tartottam, hogy akkor már túl késő lesz.