A Fekete Csipke 34. fejezet

Bizonyosság

Egy pillanat alatt a zuhanás véget ért, és egy hatalmas csattanásként értem földet a saját időmben. Lassan kinyitottam a szemem, és a világ újra körvonalazódott körülöttem. A szobám  színei, illatai és hangjai betöltötték az érzékeimet. Az ismerős plafont láttam magam fölött, a modern bútorok kontúrjai pedig éles ellentétben álltak azzal a világgal, ahonnan jöttem.

Még mindig lihegve, remegő kezekkel ültem fel az ágyban. A hasam lapos volt, mintha soha nem lettem volna terhes. Körbenéztem, és minden annyira valóságosnak tűnt, hogy elbizonytalanodtam: álmodtam volna az egészet? Benett, Mark, a ház, a kisbabám... mindez csupán egy álom lett volna? De valami nem hagyott nyugodni. Az ágyam melletti kis asztalon egy fehér virág hevert. Egy rózsa, amelynek szirmai olyan tökéletesek voltak, hogy szinte túl valóságosnak tűntek. És mellette egy papírcetli, amelyen csak egyetlen szó állt: "Emlékezz."

Az ujjaim megérintették a rózsa szirmait, és akkor újra éreztem azt a fájdalmat, azt a boldogságot, azt a bizonyosságot, amit abban a másik világban tapasztaltam. A kisbabám sírása még mindig ott csengett a fülemben, Benett kétségbeesett hangja még mindig visszhangzott bennem. Ez nem álom volt. Tudtam, hogy nem. De hogy kerültem vissza ide? És vajon vissza tudok-e még menni valaha oda, ahol a történetem elkezdődött? A rózsát a kezembe fogtam, és elhatároztam: ki fogom deríteni az igazságot, bármi áron.

Egy újabb nap, amely lassan olvad bele az idő homályába. A könyvtárban ülök, az asztali lámpák halvány fényében, amelyek inkább múlt századi eleganciát sugároznak, mintsem igazi fényt adnak. A monitort bámulom, ujjaim gépies ritmusban kopognak a billentyűzeten. Keresek. Mindig csak keresek. De igazából mit is? Magamat? Az emlékeimet? Vagy talán valamit, ami sosem létezett? Arra emlékszem, hogy megszületett a kislányom. Az apró, rózsaszín kezeire, amelyek azonnal görcsösen szorították az ujjamat, mintha már akkor tudta volna, hogy elveszítjük egymást. A fájdalom élesen hasít az emlékeimbe, amikor próbálok visszaidézni egyetlen pillanatot is azután, hogy először a karjaimban tartottam őt. Mintha egy szakadék nyílna meg a tudatom mélyén: fekete, végtelen semmi.

„Meghaltál” – suttogja valami bennem, de nem hiszek neki. Hogyan halhatnék meg, ha itt vagyok, ha lélegzem, és ha minden porcikám kétségbeesetten vágyik arra, hogy újra láthassam őt?

Ma valami más vezetett. Az az érzés, amely napok óta kísért, mintha valaki – vagy valami – figyelne.

Beírom a keresőbe: nő eltűnt szülés után. A találatok egymás után sorakoznak, de egyik sem tűnik igazán fontosnak. Aztán megakad a szemem egy cikken. Szinte megbabonázva kattintok rá. Egy családról szól. Egy nőről, aki életet adott a gyermekének, majd nyomtalanul eltűnt. A férfi – a párja – kétségbeesetten próbálta megtalálni őt, de a nyomozás éveken át eredménytelen maradt. Végül a férfi feladta, és a kislányt egyedül nevelte tovább. A szavak olyanok, mintha apró tűk szurkálnák az elmémet. Az emlékek foszlányai kavarognak bennem, színek, hangok, illatok – mind olyan ismerős, mégis olyan távoli. Az ujjamat a képernyőn futtatom végig, mintha ezáltal közelebb kerülhetnék hozzájuk. A cikk említi, hogy nemcsak a nő, hanem a bátyja is eltűnt. Két nyom, két különböző sors, amelyek talán sosem találkoztak újra.

De miért érzem úgy, hogy ezek az emberek – a férfi, a kislány, és az eltűnt nő – én vagyok? Hogy az ő történetük az enyém? A könyvtár csendje szinte fojtogató, a szívem gyorsabban ver. Hátranézek, de senki sincs ott. Csak a polcok végtelen sora, a poros könyvekkel és titkokkal, amelyeket talán sosem akarnak megosztani. Az agyam újra meg újra átpörgeti a lehetőségeket, de az igazság mindig elérhetetlennek tűnik. A zsigereimben érzem, hogy a válasz közel van. Talán túl közel. Még a légzésem is halkabbá válik, ahogy az íróasztal előtt suhanó árnyékot figyelem. Egy pillanatig mozdulatlan vagyok, a szívem dobolása tölti be a fejemben visszhangzó ürességet. 

Aztán felállok. Egy éles, szinte metsző fájdalom hasít a combomba, mintha valami belém mart volna. Levegő után kapok, az ujjaim görcsösen markolják az asztal szélét. Egy apró nyögés hagyja el a számat, majd lehajtom a fejem, és megnézem. A szoknya anyagát feljebb húzom, hogy jobban megnézhessem a bőrömet. A fekete csipke ott kanyarog rajtam, mint egy különleges, de fenyegető mintázat. De valami más. Az addig mély feketeség most vöröses árnyalatú, mint a régi, megfakult vérfoltok. Hosszú, kacskaringós vonalak, mintha élő szövetként mozognának a combomon. Mi a franc ez? A kérdés visszhangzik bennem, de a válasz nem jön. Hátborzongató érzés, mintha valami megpróbálná elérni a lelkemet ezen keresztül. Egyetlen mozdulattal visszahúzom a szoknyát, és lehúzom az orromról a szemüveget, hátha így tisztábban látok.

– Hahó! – szólítom meg a semmit. A hangom remeg, nem tudom elrejteni. Nem kapok választ, de a levegő megmozdul körülöttem, és minden porcikámat elárasztja a bizonyosság: nem vagyok egyedül. Elindulok. A könyvtár polcai között sétálok, minden lépésem visszhangot ver a padlón, mintha még a csend is ellenem fordult volna. A szemem a polcok között cikázik, követem a halvány mozgást, mintha valaki előttem suhanna el újra és újra.

Lehet, hogy szellem? Egy hideg borzongás fut végig a gerincemen. És ha igen, akkor miért engem kísért? Aztán eszembe jut Mark és Benett. Mindketten eltűntek, akárcsak én egykoron. Mi van, ha valamelyikük figyel engem? Mi van, ha valamiért ők azok, akik…

– Kérlek, gyere elő, akárki is vagy! – mondom hangosabban, keményebb, parancsoló hangszínnel, mint amilyet valójában érzek. A kezem a polc szélébe kapaszkodik, hogy megállítsam az enyhe remegést. A szívem vadul ver, mintha ki akarna szakadni a helyéről.

És akkor meglátom őt.

A polcok között áll, épp ott, ahol az árnyék eltűnt. Egy lány. Fiatal, talán tizenéves. A feje lassan fordul felém, és a szemeibe nézve megdermedek. Olyanok, mint Mark szemei. Mélyek, sötétek, és mégis van bennük valami játékos, valami örök vidámság. A hideg végigszalad rajtam, a kezemet a mellkasomhoz kapom, mintha azzal megállíthatnám a tüdőmet szorító pánikot. A haja pedig… az enyém. Az a sötétbarna árnyalat, amely árnyékban szinte feketének tűnik. A lábaim földbe gyökereznek, és úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. Ki ez a lány?

A szívem újra és újra csak egyetlen szót dobog: Kislányom? Vagy a dédunokám lenne az?

– Jó estét! – szólal meg. A hangja tiszta, vidám, mintha nem érezné azt a nyomasztó energiát, amely körülöleli a könyvtárat. – Családfa-kutatással kapcsolatos könyvet keresek – folytatja, és rám mosolyog.

Az a mosoly... Az ő mosolya. Mark mosolya. Egy pillanatra azt érzem, hogy elájulok, hogy az egész világ kifordul alólam. Épp csak meg tudok kapaszkodni a polc szélében, de a szavak megakadnak a torkomban. Minden érzékszervem egyszerre sikít és némul el.

Ő az. Tudom, hogy ő az. Nem tudom, hogyan, de tudom. Az igazság mégis túl sok ahhoz, hogy feldolgozzam.

– Te… – kezdem, de a hangom elcsuklik. A szavakat elnyeli a csend. Még soha nem éreztem ilyen éles ellentétet magamban: menekülni akarok, és odarohanni hozzá, egyszerre.

A lány rám néz, és fejét enyhén félrebillenti, mintha várná, hogy megszólaljak, hogy mondjak valamit. Bármit. De én képtelen vagyok megszólalni. Csak állok ott, mint egy szobor, és próbálom összeszedni magam, miközben a szívem zakatolva ismétli újra meg újra: Ez nem lehet igaz.

– Esetleg segíthetek valamiben? Látom, nincs túl jól. Nagyon elfehéredett, hölgyem – mondja a lány, a hangja tele van aggodalommal. Az arca kisimult, fiatal, de a tekintete érettebb a koránál. Pont úgy néz rám, ahogy Mark nézett rám, amikor valami bajom volt. Az az apró ránc az orra mellett, amikor aggódik... ugyanaz.

Érzem, hogy meginogok. Mintha a talaj megmozdult volna alattam, mintha valami a mélybe akarna rántani. Az asztal sarkába kapaszkodom, és az ujjaim remegnek. Istenem. Mindjárt elájulok.

– Nem... én csak... – próbálok válaszolni, de a hangom gyenge, rekedt suttogás. A lány arca elhomályosul előttem, mintha egy vékony fátylon keresztül látnám őt. Csak áll ott, türelmesen, egyetlen lépéssel sem mozdulva. Ez a nyugodtság egyszerre megnyugtató és rémisztő. Tudja, hogy nézem. Mintha várna valamire.

Nem lehetek gyenge. Egy nagy levegőt veszek, és lehunyom a szemem, mintha ezzel letörölhetném a szemeim elé táruló képet. De amikor újra kinyitom őket, a lány még mindig ott áll. És még mindig mosolyog. Komolyan mondom, ez egészen elképesztő.

– Hölgyem, biztosan jól van? – kérdezi ismét, ezúttal közelebb lép. A hangjában őszinte aggodalom csendül, amitől a bensőm megborzong. Ez nem lehet véletlen. Az a tekintet, az a mozdulat, ahogy a kezét finoman maga elé emeli, mintha nyitottságot akarna sugározni... ez Mark. És mégis... én.

Képtelen vagyok megszólalni. Egyik kezemet a polcra támasztom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Érzem, hogy a csipke a combomon ismét megmozdul. Lángol, éget, mintha azt akarná, hogy vegyem észre: nem hagyhatom figyelmen kívül. Egy figyelmeztetés. Egy jel.

– Mi a neved? – bukik ki belőlem végül a kérdés, a hangom remeg, de muszáj tudnom. Mert ha kimondja... ha kimondja azt a nevet, amitől rettegek, akkor talán összeomlik minden.

A lány szemöldöke felvonódik, halvány zavarral néz rám, mintha nem értené, miért ennyire fontos ez a kérdés. De aztán elmosolyodik. Ezután a lány szeme megvillan, mintha egy pillanatra túl sokat tudna rólam. De aztán a zavara ártatlanságba vált, egy mosoly kúszik az arcára, amely épp olyan, mint amilyet már láttam egyszer... valahol. 

– A nevem… Amara– mondja egyszerűen, és a nevét hallva minden izmom megfeszül. 

Amara. Az én nevem egy része. Ez a név, az ő hangján, furcsán idegen, mégis rettenetesen ismerős. Bakos Elina Amara vagyok. Az én nevem. 

Az ő neve. Rosenthal. 

Hirtelen hideg fut végig rajtam. Nem lehet ő más, csak a lányom.

– Értem – mondom remegő hangon, mintha a nevét hallva hirtelen egy másik világból szólalnék meg. – És mit keresel itt?

A szeme sarkában mintha szikrák gyűlnének. Vagy talán csak az én idegeim játszanak velem. A mosolya nem halványul, de egy pillanatra látom rajta, hogy a válasza mérlegelés alatt áll.

– Téged – mondja végül. Egyetlen szó, mégis úgy csapódik le bennem, mint egy bomba.

A lány mozdulata hirtelen megfagyott, mintha habozna valami miatt. Aztán a táskájába nyúlt, egy pillanatra elmélyült a keresésben, majd előhúzott egy megsárgult szélű, régi fényképet. A kezében tartotta, mintha egy kincs lenne, amit gondosan őrizgetett.

– Ezt meg kell mutatnom önnek – mondta halkan, a hangja most halkabb és szinte ünnepélyesebb volt. A gyomrom megrándult, mintha előre tudtam volna, hogy valami különös fog következni.

Amikor elém nyújtotta a képet, először nem akartam ránézni. Valami bennem tiltakozott, mintha az agyam tudta volna, hogy ami ott van, az mindent megváltoztat. De aztán a kíváncsiság legyőzte a félelmet, és a szemem lassan a kép felé fordult. A levegő mintha kiszorult volna a tüdőmből. A papír hidegen és élettelenül simult a kezemhez, mégis olyan volt, mintha az emlékeim megelevenedtek volna rajta. Az arcom fiatalabbnak tűnt, simábbnak, a szemem sarkában nem volt ott a fájdalom és az idő súlya. A mosolyom… az a mosoly, amit már elfelejtettem, visszanézett rám, mintha egy másik életből üzent volna.

A karomban pedig ott volt ő. A lányom. Apró, rózsaszín pólyába burkolva, békésen szunnyadva, mintha semmi sem lenne természetesebb a világon. De én emlékszem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor eltűntem. Amikor már nem lehettem az anyja. Ez a kép hogyan létezhet, ha én abban a pillanatban tűntem el, amikor ő megszületett? Ez nem emlék. Ez nem lehet az enyém. És mégis itt van, a kezemben, mintha csak valaki meg akarná mutatni, mit veszítettem el. Vagy talán azt, mit kell visszaszereznem. Vajon ezt Benett küldte? Miért most? A kép a kezemben olyan, mintha időcsapda lenne – egy ajtó, amelynek kulcsát sosem akartam megtalálni.

– Azt hiszem, sok mindent nem értek még – mondta, a hangja most szokatlanul óvatos volt. – Azt sem értem, miért vagyok itt, és miért éreztem úgy, hogy ide kell jönnöm. De azt tudom, hogy te… te vagy az anyám. Akármennyire hihetetlennek tűnik is.