A Fekete Csipke 31. fejezet

Benett születésnapja

Kilépek a fürdőből, és azonnal érzem, hogy Mark követ. Nem fordulok meg, de tudom, hogy ott van mögöttem. A szoba ajtajához érve megtorpanok. Megfordulok, és ránézek. Az arca komor, de az érzéseit nem tudom leolvasni róla. Féltékeny lenne? Dühös? Nem tudom eldönteni. De ugyan mi joga van hozzá? Mi joga van ítélkezni felettem vagy a szerelmi életem felett? Ha én szeretem Benettet, akkor neki egyszerűen el kellene fogadnia. Egy pillanatra elszántságot érzek. Ki fogok állni magamért. És Benettért. Azért, ami kettőnk között van, még ha törékeny is.

Mielőtt azonban becsuknám az ajtót, Mark lába hirtelen megakadályozza, hogy bezárjam. Ösztönösen hátrébb lépek , de ő már beszélni kezd.

– Mondd meg, kérlek, mit akarsz! Meddig szórakozol velem? – sziszegem a fogaim között. A hangom feszült, szinte remeg az indulattól. Erre Mark az ajtófélfának támaszkodik, és rám szegezi a tekintetét.

– Meg kell védjelek az öcsémtől. Oké, tudjuk, hogy átváltoztál meg minden, de akkor sem kéne vele lógnod. Nem tudom, mit akarsz tőle – mondja, miközben a szemét forgatja. A hangjában ott van az a gúnyos él, amit szívből gyűlölök. Oldalra pillantok, próbálom összeszedni a gondolataimat. Végül ránézek, és tudom, hogy nincs értelme tovább kerülgetni az igazságot.

– Benettel járok – mondom ki egyszerűen. A szavak valahogy könnyebben jönnek, mint vártam. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Erre varrjon gombot!

Mark arca megfeszül. A szemöldöke összeszalad, és látom, hogy próbálja feldolgozni, amit mondtam. Egy pillanatig csend van, de aztán megszólal, és a hangja a szokottnál is magasabb.

– Hogy mi? – néz rám értetlenkedve. Szinte érzem, ahogy az indulatai áthömpölyögnek rajta.

Ahogy Mark döbbenten néz rám, egy pillanatra átsuhan rajtam a bizonytalanság érzése. De aztán eszembe jut, miért is állok itt, és miért mondtam ki az igazat. Nem fogok hátrálni, sem bocsánatot kérni azért, amit érzek.

– Ez az igazság, Mark – mondom határozottan, miközben egyenesen a szemébe nézek. Érzem, hogy a hangom magabiztos, még akkor is, ha legbelül remeg a gyomrom. – Benettel járok. Ő az, akit választottam, és ezt el kell fogadnod. Nem kell megértened, és nem fogsz tudni megállítani.

Látom, ahogy a szavai kergetik egymást a gondolataiban, de egyiket sem mondja ki. Az arca egy pillanatra mintha elárulná, hogy próbálja feldolgozni, mit jelent számára ez az egész.

– De miért pont ő? – kérdezi végül, és a hangjában most nincs gúny, csak zavar. – Elina, ő nem olyan, mint te. Nem érti, milyen vagy valójában. Csak összetöri a szíved.

A szavai fájhatnának, de nem hagyom, hogy magukkal ragadjanak. Lassan megrázom a fejem.

– Tévedsz. Többet ért meg belőlem, mint hinnéd. És ha tévednék is vele kapcsolatban... Az én döntésem, az én szívem. Nem a tiéd. – A szavak kimondása közben érzem, hogy egyre magabiztosabbá válok. – Nem tudom, miért próbálod megakadályozni, hogy boldog legyek. Talán féltékeny vagy, talán csak védeni akarsz, de bármelyik is az igazság... Nem a te dolgod.

Mark hosszan néz rám. A szeme villan egyet, de nem tudom eldönteni, hogy düh vagy szomorúság tükröződik benne. Végül ellöki magát az ajtófélfától, és egy lépést hátrál.

– Azt hiszed, hogy boldoggá tud tenni. Én csak… csak azt akarom, hogy ne bánkódj később. – A hangja halkabb, és mintha őszintébb lenne, mint eddig.

– Majd meglátjuk – mondom egyszerűen, és becsukom az ajtót. Ahogy a zár kattan, mélyet lélegzem.

Hátamat az ajtónak vetem, és lassan lecsúszom a földre. Érzem a hideg fát a hátamnak feszülni, ahogy leülök. A légzésem egyre szaggatottabb lesz, és mielőtt észrevenném, már könnyek csordulnak végig az arcomon. Az első néhány csepp még hangtalan, de aztán a sírás kitör belőlem, és nem tudom visszatartani. Hangosan zokogok, mint aki végre elengedte minden feszültségét, amit olyan régóta cipelt.

Miért kell ennyire bonyolultnak lennie? Miért nem tudja Mark egyszerűen elfogadni, hogy szeretem Benettet? Hogy boldog akarok lenni, és hogy ez nem róla szól? Az igazság kimondása könnyűnek tűnt, de most érzem a súlyát. Olyan, mintha egy részem megszakadt volna. Talán a múltam, talán a vele való kapcsolatunk. Megpróbálom elnyomni a gondolatot, hogy talán mégis igaza van. Nem akarom, hogy ez elbizonytalanítson, de valahol mélyen a szavai kísértenek. Mi van, ha tényleg összetöri a szívemet? Mi van, ha rossz döntést hoztam?

De aztán Benett jut eszembe. Az a mosoly, az a törődés, ahogy rám néz. Az a biztonság, amit mellette érzek, mintha semmi sem árthatna nekem. Emlékeztetnem kell magam, miért döntöttem mellette. Mert szeretem. És ez elég kell, hogy legyen.

A könnyeim lassan alábbhagynak, de még mindig érzem az arcomon a sós csíkokat. Felhúzom a térdeimet, és átölelem őket. Nem tudom, meddig ülök így az ajtó mögött, de valahol legbelül tudom, hogy meg kell erősödnöm. Nem csak Benett miatt, hanem magam miatt is.

Egy kis idő után kezdtem azt érezni, hogy nem tudok tovább sírni. Erőt kell vennem magamon, és készülnöm kéne a szülinapi bulira. Mély lélegzetet veszek, és lassan felállok az ajtó mellől. A könnyeim felszáradtak, de érzem, hogy a szívem még mindig zakatol. Az előző beszélgetés emléke ott lüktet bennem, de nem engedhetem meg, hogy eluralkodjon rajtam. A tükörhöz lépek, hogy rendbe szedjem magam. Megtörlöm az arcom, kisimítom a hajam, és még egyszer mélyet lélegzem. Meg tudom csinálni. A szekrényhez lépek, és elkezdek készülődni.

Lassan lesétálok a lépcsőn a vendégek közé. A teremben minden szem rám szegeződik, amikor belépek. Egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán megpillantom Benettet. A szeme felcsillan, ahogy meglát, és abban a pillanatban minden más megszűnik létezni. Csak ő van, és az, amit iránta érzek.

Benett odalép hozzám, és kézen fogva maga mellé húz. Magabiztosan szólal meg, ahogy a társaság felé fordul.

– Hölgyeim és uraim, szeretném bemutatni önöknek Elinát. Ő nem csupán a partnerem ma estére, hanem életem szerelme.

A vendégek elcsendesednek, kíváncsian méregetnek, és érzem, ahogy minden tekintet végigmér. Mégis, valahogy már nem zavar. Előrelépek, és Benett szavai adnak bátorságot. Egy apró mosolyt villantok a vendégek felé, majd kecsesen pukedlizem. Ezután egy könnyed meghajlással üdvözlöm őket. A társaságban halk moraj fut végig, de mire egyenesbe jövök, már látom az elismerő mosolyokat. Egy nő bólogat, egy férfi jókedvűen koccint a poharával. A légkör egyre oldottabbá válik.

És ekkor történik az, amire nem számítok. Benett a derekamhoz nyúl, ujjai gyengéden, de határozottan érintik az oldalamat. Közelebb húz magához, és mielőtt felfoghatnám, mi történik, forrón megcsókol.A csók őszinte és mindent elmond arról, mit is jelentünk egymásnak. Amikor elválunk, a tömeg tapsolni kezd. Éljenzés és nevetés tölti be a termet, mintha mindenki velünk együtt örülne. A kezemet a férfi kezébe csúsztatom, és rámosolygok.

Erre ő megcsókolja a fülemet, és édes szavakat suttog nekem:

– Látod, minden rendben lesz. Veled minden tökéletes. Nagyon szeretlek!

A nevetés és a taps hangja szinte betölti az egész szobát. Az egyik szobalány a nappaliba tol egy zsúrkocsit, rajta egy gyönyörűen díszített tortával. A gyertyák lángja melegen táncol, ahogy mindenki felé fordul. Az emberek énekelni kezdenek, a hangjuk vidám és felszabadult. Benett mellett állok, és látom, ahogy boldogan körbenéz, mosolyogva köszöni meg a vendégek jókívánságait.

Mégis, valami nincs rendben. Egyre nehezebben kapok levegőt, mintha a szoba levegője egyszerre sűrűsődne be, és ritkulna meg. A mellkasom megfeszül, a bordáim szorítása satuként nyom. Érzem, hogy valami láthatatlan erő körbefon, mintha a saját aggodalmam karmai mélyednének a bőröm alá. Hirtelen a körülöttem lévő zaj mintha tompulna, és csak a saját szívverésemet hallom.

Benett aggódva rám néz, és látom a tekintetében a kérdést. Közelebb hajol, és halkan megkérdezi:

– Minden rendben, Elina?

De nem tudok válaszolni. Minden túl sok: a zaj, a tömeg, az intenzív érzések. Csak annyit tudok, hogy ki kell jutnom innen. Egy bocsánatkérő pillantást vetek rá, aztán hirtelen megfordulok, és kirohanok a szobából. Nem hallom, hogy bárki követne, de a lábam magától visz előre. A folyosó hideg csendje megnyugtató a lenti nyüzsgés után.

Ahogy elérem a fürdőszoba ajtaját, bevágom magam mögött, és a mosdókagyló fölé hajolok. Mély lélegzetet próbálok venni, de a szorítás nem akar múlni. A kezemet a hideg porcelánra szorítom, és érzem, hogy a könnyek megint utat törnek maguknak. A fejem zsong, a testem remeg.

Az ajtó mögött hirtelen lépteket hallok, majd egy koppanás, ahogy valaki finoman megtámasztja az ajtót. Tudom, hogy Mark az. Még itt sincs nyugtom tőle.

– Elina! – szólít meg, a hangja határozott, de nem ellenséges. – Engedj be! Mi történt?

Nem válaszolok. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Hogy egyszerűen túl sok volt minden? Hogy nem bírtam elviselni a figyelmet, az érzelmek súlyát?

– Kérlek – hallom ismét, és van valami a hangjában, amitől egy pillanatra megszűnik a zsongás a fejemben. Lassan, remegő kézzel elfordítom a zárat. Az ajtó kinyílik, és Mark áll ott, az arca szokatlanul komoly.

– Rosszul vagy? – kérdezi, és beljebb lép, de nem túl közel. Érzem, hogy figyel, de nem ítélkezik.

– Csak... csak túl sok volt – suttogom végül, és próbálom kerülni a tekintetét. – A tömeg, a zaj... minden.

Mark bólint, és néhány másodpercig csak áll ott. Aztán lassan megszólal:

– Nem kell mindent egyszerre elbírnod. Benett meg fogja érteni. És ha bárki más nem... az nem számít.

Előrelépek, és szorosan magamhoz ölelem őt. Az érintésünk hirtelen, váratlan, de nem tudom visszafogni magam. A karjaimat köré fonom, és az arcomat a mellkasához hajtom. Érzem, ahogy a szíve dobog, egyenletesen, nyugodtan. Mark testét egy pillanatra merevnek érzem, mintha őt is meglepné, amit teszek. De aztán lassan ellazul, és a karjai bizonytalanul körém fonódnak. Nem szól semmit. A közelsége furcsa módon megnyugtató. Nem tudom, miért, de a jelenléte most olyan, mintha valami menedéket nyújtana ebben a pillanatban.

– Sajnálom – suttogom halkan, bár magam sem tudom, hogy neki szól-e, vagy saját magamnak.

Mark lassan hátrébb hajol, épp csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Az arcán nem látok gúnyt, csak valami furcsa, szinte gyengéd kifejezést.

– Nem kell bocsánatot kérned – mondja halkan, de a hangjában van valami mély, amit nem tudok hova tenni.

Majd érzem, hogy felfordul a gyomrom.és hirtelen szédülés tör rám. Elengedem őt, és remegő kézzel a falnak támaszkodom, hogy megtartsam magam. A szorítás a gyomromban egyre erősebb, és érzem, hogy nem fogom tudni visszatartani.

– Elina? Mi a baj? – hallom Mark aggódó hangját, de nem tudok válaszolni.

Oda rohanok a WC-hez, és térdre rogyok előtte. Alig érek oda, máris kitör belőlem az émelygés. A testem remeg, és érzem, ahogy minden erő kiszáll belőlem. A gyomrom újra és újra görcsbe rándul, és képtelen vagyok abbahagyni. A fürdőszoba csendjét csak a hányás hangja és a saját szaggatott légzésem töri meg.

Mark azonnal mögém lép, és gyengéden megérinti a lapockámat.

– Lassan lélegezz, Elina. Csak lélegezz. Itt vagyok.

Amikor végre abbamarad a hányás, kimerülten a mosdókagyló szélébe kapaszkodom. A testem ólomsúlyúnak érződik, és a fejem még mindig zsong. Mark előrehajol, és egy pohár vizet tart elém, amit valahonnan előkerített.

– Igyál egy kicsit. Segíteni fog. – A hangja most szokatlanul gyengéd.

Reszketve elveszem tőle a poharat, és apró kortyokban iszom a vizet. A hideg folyadék kicsit megnyugtat, de a gyomrom még mindig kavarog.

– Sajnálom... – nyögöm ki halkan, és elgyötörten Markra nézek. Nem akarom, hogy így lásson, gyengének, elesettnek.

De ő csak megcsóválja a fejét, és a szemében ott van valami, ami meglep: együttérzés.

– Ne szórakozz. Nem kell bocsánatot kérned azért, hogy rosszul érzed magad.

Bólintok, és elkezdek agyalni, de valami más is motoszkál a fejemben.Egy gondolat, ami egyre hangosabban követeli a figyelmemet. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de a felismerés lassan kezd formát ölteni. Számolni kezdek. Az elmúlt hetek eseményei, a furcsa hangulatváltozások, a fáradtság, az émelygés… Mind hirtelen értelmet nyer. Megpróbálom elhessegetni a gondolatot, de minél inkább küzdök ellene, annál inkább biztos vagyok benne. A számok nem hazudnak.

Szinte biztos vagyok benne, hogy terhes vagyok.

A kezem automatikusan a hasamra siklik, mintha máris érezhetnék valamit. A szívem zakatol, és képtelen vagyok eldönteni, hogy a pánik, a meglepetés, vagy valami egészen más az, ami ennyire felkavar.

Mark hangja szakítja meg a gondolatmenetemet.

– Elina, jól vagy? Miért hallgatsz ennyire? – Az aggodalom tisztán érződik a hangjában, de most nem tudok válaszolni neki.

Felnézek rá, és látom, hogy várja a válaszomat. Az arca komoly, de ott van benne az a ritkán látott gyengédség is, ami miatt még inkább összezavarodok. De nem mondhatom el neki. Nem most. Nem így. Még magam sem értem igazán, mi történik.

– Semmi baj, csak... fáradt vagyok – hazudom halkan, miközben lassan felállok. Megkapaszkodom a mosdókagylóban, és próbálom rendezni a légzésemet.

– Biztos? – kérdezi, és a szemében ott a kétely. De nem faggat tovább, csak figyel, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék.

– Igen, csak kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam – felelem, és erőltetek egy halvány mosolyt. De a kezem még mindig a hasam körül pihen, mintha ösztönösen védeném azt, ami talán ott van.

Ahogy Mark kimegy, magamra hagyva, újra elönt a gondolat. Lehetséges, hogy Benett gyermeke. A gondolat édes és ijesztő egyszerre. Tudom, hogy valamit tennem kell, de most még túl nehéz feldolgozni az egészet. Csak egy dologban vagyok biztos: az életem soha nem lesz már ugyanaz. A fürdőszobában töltött percek után összeszedem magam, és elindulok, hogy megkeressem Benettet. A zaj újra megtölti a folyosókat, ahogy közelebb érek a vendégek zsibongásához. Amikor megpillantom őt a terem közepén, a mosolya rögtön megnyugtat. Az egész lénye sugárzik, és már csak az is elég, hogy ránézek, hogy erőt merítsek.

Benett meglát, és azonnal odalép hozzám. Egyik kezét felém nyújtja, miközben lágy mosollyal a szemembe néz.

– Szabad lesz egy táncra, gyönyörű hölgyem? – kérdezi halkan, mintha ez a pillanat csak kettőnké lenne a tömeg ellenére.

A válaszom nem lehet más, mint egy apró bólintás. Kezemet az övébe helyezem, és hagyom, hogy a táncparkett közepére vezessen. A zene lassú ütemére mozogni kezdünk. A lépéseink összhangban vannak, mintha mindig is együtt táncoltunk volna.

Testem szorosan simul hozzá, és érzem, ahogy a biztonság és szeretet teljesen körülölel. A világ körülöttünk homályossá válik; csak ő van, és én. Az érzések, amelyek elborítanak, túlcsordulnak bennem, és a szemem megtelik könnyekkel. Ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon, Benett megáll, és aggódva rám néz.

– Minden rendben, Elina? – kérdezi, miközben gyengéden letörli az arcomat.

– Igen… több mint rendben. Csak annyira boldog vagyok – suttogom, és a szavaimat mélyen igaznak érzem.

Benett mosolya kiszélesedik, és magához húz, szorosabban, mint valaha. A zene tovább szól, mi pedig újra forogni kezdünk, együtt, eggyé válva a pillanattal. A boldogság, amit érzek, mindent betölt, és egy pillanatra úgy érzem, semmi sem árthat nekünk. De a szívem most már más miatt is hevesebben ver.

A kisbabánk.

Ez a szó ismétlődik a fejemben, és már nem kétségként, hanem bizonyosságként. Az édes titok, amit most még csak én tudok, melegségként áramlik végig rajtam. Egy élet, amely kettőnkből születik majd, Benettből és belőlem. Ez a legszebb ajándék, amit neki adhatok. Felnézek rá, és látom a boldogságot, amely az arcán ragyog, anélkül, hogy bármit is sejtene. A gondolat, hogy ezt a hírt egyszer elmondhatom neki, elönti a szívemet izgatottsággal és szeretettel.

Még nem mondhatom el neki. Nem most, nem itt, nem így. De a pillanat, amikor megoszthatom vele, már most különleges helyet foglal el a szívemben. Ahogy újra felveszem a tánc ritmusát, az érzés, hogy valami csodálatos dolog veszi kezdetét, boldogsággal áraszt el engem.